A KÉTPÓLUSÚ METAELMÉLET

Laki János (2006, 236.) Kuhn-monográfiájának végén a következőképp összegezte a Bécsi Kör és a tudományfilozófia történetének egyik narratíváját: „A tudományfilo-zófia történetére visszatekintve kissé félrevezető, ha differenciálatlanul ’tudo-mányfilozófiáról’, ’tudományelméletről’ beszélünk.” Laki arra utal, hogy Carnap a

„tudományelmélet” kategóriájába éppúgy beleveszi a formális-logikai, mint a

törté-31 Neurath Carnapnak, 1936. július 1. és 1935. április 30. (RC 102-52-23 és RC 029-09-57).

neti-szociológiai-pszichológiai kutatásokat. Ezt az elképzelést Thomas Uebel (2007a; 155 2009a) bontotta ki a munkáiban a „tudományfilozófia kétpólusú metaelmélete”

[„the bipartite conception of metatheory”] néven. Ebben a szakaszban ezt tekintem át röviden.

A tudományfilozófia történetének megszokott narratívája szerint a logikai em-piristák számára a tudományfilozófia kizárólag a Principia Mathematica logikájá-ból és annak tovább fejlesztésén alapuló technikai, formális vizsgálódásoklogikájá-ból állt.

Persze ez nemcsak a tudományfilozófiára, hanem az egész filozófiára igaz: ennek értelmében mondja Carnap (1934a, iii–iv.) egy jól idézhető és frappáns fordulattal, hogy „[a] filozófiát le kell cserélni a tudomány logikájára – vagyis a tudomány mon-datainak és fogalmainak logikai elemzésére” (kiemelés az eredetiben). Ha ehhez hozzávesszük a 2.4. szakaszban már említett „felfedezés és igazolás kontextusa”

közti különbséget, akkor adja magát, hogy a legitim tudományfilozófiai vizsgáló-dások körét a szigorú és absztrakt logikai vizsgálóvizsgáló-dásokra kell korlátozni, amely-nek pontos hatókörét az „igazolás kontextusa” adja meg. Ebben pedig az számít, hogy egy adott elemet miképp igazolunk utólag racionális eszközökkel, nem pedig az, hogy milyen külsődleges tényezők vannak vagy lehetnek jelen a tudományos munkában.

Már eddig is elég nyilvánvaló volt, hogy a logikai empiristák többségénél, ko-rántsem arról van szó, hogy a pusztán formális, logikai és technikai kutatások le-fednék a tudományfilozófia legitim területét. Uebel (2012, 117.) szerint a kör előbb említett balszárnyának tagjai, és legfőképp Carnap, Neurath és Frank úgy gondol-tak a tudományfilozófiára, mint ami egyszerre foglalja magában a tudománylogi-kát [Wissenschaftslogik] és a „tudósok viselkedéstanát” (Neurath 1936d/1983, 169.) [Gelehrtenbehavioristik], vagy, ahogy Frank (1957, 360.) mondja, „a tudomány pragmatikáját”.

Nézzük meg a dolgot közelebbről is. Carnap (1934a, 205.) megkülönbözteti a tudományfilozófiát, más néven tudománylogikát és a tudományelméletet – ennek oka, hogy az utóbbi „alkalmasabb azoknak a tágabb kérdéseknek a megjelölésére, amik a tudomány logikája mellett magukba foglalják a tudományos gyakorlat olyan empirikus kérdéseit is, mint a történeti, szociológiai, és mindenekfelett a pszicholó-giai kutatások”. Vagyis Carnap szerint arról van szó, hogy a tudománytörténet, tu-dományszociológia és tudománypszichológia éppolyan legitim kutatási területek, mint a tudományos fogalmak logikai elemzése. A különbség a kutatások természe-tében áll (1934a, 204–205.): míg az előbbihez alapvetően empirikus kutatások, a tudományos gyakorlat aktuális természetével foglalkozó kérdések tartoznak, addig a tudománylogikai kutatások a(z absztrakt) fogalmi lehetőségeket tárnak fel.

Thomas Mormann (2012, 74.) egy helyütt Robert Musil (1930/1977, 18.) A tulaj-donságok nélküli ember egy passzusára utalva azt mondta, hogy Carnap filozófiája a „lehetőségek tudománya” [„Möglichkeitswissenschaft”]. Ahogy Carnap (1963a, 44.) fogalmazott az intellektuális önéletrajzában, „számomra a filozófusok egyik

156 legfontosabb feladatának az tűnik, hogy a lehetséges nyelvi formákat vizsgálják, és feltárják az őket jellemző tulajdonságokat”. Azonban a tudománylogikába ol-vasztott filozófiának nem azért van eltérő módszere és tárgya, mint a tudományok empirikus kutatásainak, mert „bármilyen metafizikai transzcendenciát feltételez-ne”, hanem pusztán azért, mert a tárgyait „a nyelvi formák adják”, ez által pedig közelebb áll a matematikához, mint a klasszikus empirikus kutatásokhoz (1934a, 259–260.).

A tudománylogika végső soron egy „eszköz” (Carnap 1934/1987, 66.), használa-ta pedig az empirikus tudományokat egybefogó egységes tudomány eszméjének létrehozásához kötődik: a tudománylogika nagyban elősegítheti a tudományok közt már létező és létrehozandó kapcsolatok tisztázását és pontosabbé tételét. Mi több, az empirikus tudományok is különböző nyelveket használnak, megvannak a különféle belső logikai szabályaik; vizsgálatukat a tudománylogika segíti elő.

Azonban ez az eljárás másik irányba is működik:

[A] tudomány nyelvének egyes pontjait érintő szintaktikai javaslatok konvenci-ók, így szabadon megválaszthatóak. Azonban ezek a konvenciók csak akkor le-hetnek hasznosak és termékenyek a gyakorlatban, ha figyelembe veszik a tudo-mányos kutatás empirikus eredményeit. […] Ha nem a speciális tudományokkal szoros összefüggésben végzik, akkor a tudománylogika, a filozófia minden mun-kája terméketlenségre van ítélve. (Carnap 1934a, 260.).

Carnap szerint tehát a tudománylogikai kutatások akkor lesznek működőképesek és a gyakorlatban is relevánsak, ha számításba vesszük az empirikus kutatások eredményeit, és végső soron igényeit. A formális-logikai rendszereket nem önma-gukban, vagy inkább önmagukért gyártjuk, hanem céljuk van: ahogy a manifesz-tumban is olvashatjuk, „a logika jeges csúcsain” elért eredmények „is beilleszked-nek a történelmi fejlődésbe” (1929/1991, 173.).

Mivel ez nem mindig világlik ki Carnap írásaiból, álljon itt az eszperantóhoz hasonló, mesterségesen, kommunikációs céllal létrehozott nemzetközi segédnyel-vek példája. Carnap (1963a, 69.) számára a motivációt ezek vizsgálatára és elsajá-títására „a nemzetek közti megértés előmozdításának a humanitárius eszméje je-lentette, másrészt pedig egy olyan nyelv használatának öröme, ami a kifejezésekben jelentkező meglepő rugalmasságot összekötötte a struktúra nagymértékű egysze-rűségével.” Az 1910-es és 1920-as évek környékén több ilyen jellegű projekt léte-zett: Louis Couturat és Louis de Beaufrent Ido, Giuseppe Peano Latino sine flexione és Edgar von Wahl Occidental nyelve. Carnap az 1924-ben alapított Nemzetközi Segédnyelv Társasággal (International Auxiliary Language Association) is szoros kapcsolatot ápolt: a Társaság által népszerűsített Interlingua elnevezésű nyelv fel-építésére és mikéntjére vonatkozó kérdőívet Carnap is megkapta, és egy majd’ öt-venoldalas válaszban fejtette ki a javaslatát (RC 095-20-03). Saját bevallás szerint

(1957c, [UCLA], N26), ez volt az „egyetlen aktív hozzájárulása a nemzetközi nyelv 157 tervezésének területéhez”.³²

A nemzetközi nyelv elmélete helyett Carnap inkább azok gyakorlatában jeles-kedett: azon túl, hogy már 1908-tól tagja volt a nemzetközi eszperantó szövetség-nek (RC 028-18), többször is részt vett a nemzetközi eszperantó kongresszusokon (Helsingfors (Finnország) 1922, Bécs 1924, Genf 1925), amik maradandó élményt nyújtottak számára. Finnországban megismerkedet egy Atanas Danĉev Atanasov nevű bolgár diákkal (aki később több eszperantó könyvet is írt bolgár nyelven), akivel a kongresszust követő hetekben körbeutazta a Baltikumot. Élményeiről a következőképp írt (a passzust hosszasan idézem annak érdekében, hogy lássuk, Carnap valóban komolyan gondolta, hogy az eszperantó alapvető és elsődleges nemzetközi nyelvvé válhat):

Úgy utaztunk, mint a csavargók, vendégszerető eszperantistáknál aludtunk, vagy épp vasútállomásokon, vagy egy temetőben, és számos embert megismertünk ezekben az országokban. Barátokként beszéltünk a nyilvánosság és a magánélet minket érdeklő mindenféle problémájáról: például a pacifizmusról, amit én in-kább racionálisabb, míg a barátom inin-kább tolsztoji spirituális módon fogadott el;

szocializmusról, ami kapcsán ismét csak egyetértettünk az alapokban, ám eltér-tünk a motivációnkat illetően; az utazásunk során érintett új köztársaságokról, il-letve a nacionalizmus versus humanizmus problémájáról; etikai problémákról, a szexuális problémákról, és sok másról, ami a barátomat nagyon érdekelte, neve-zetesen azokról a nézőpontokról, amiknek egy férfit vezetniük kell a házastárs megválasztása során. Természetesen az összes beszélgetésünk eszperantóul folyt.

Ez a nyelv számunkra nem egy szabályrendszer, hanem egy élő nyelv volt. Az ilyen típusú tapasztalatok után nem tudtam komolyan venni azoknak az érveit, akik azt állították, hogy […]. (Carnap 1957b, [UCLA] N16. Törlés az eredetiben.)

Noha a kiadatlan szöveg itt véget ért, Carnap (1963a, 69.) a kiadott verzióban más felvezetés után azt mondja, hogy nem tudta komolyan venni azok érveit, akik azt állították, hogy noha egy nemzetközi segédnyelv alkalmas lehet „gazdasági ügyek-ben és esetleg a természettudomány számára, de nem lehet megfelelő eszköz a személyes ügyek kommunikációjához, a társadalom- és bölcsészettudományok tárgyalásához, nem is beszélve a fikcióról és a drámáról”. Miután Carnap az egyik kongresszuson Goethe Iphigenia auf Tauris című művét is eszperantó nyelven néz-te, nem maradt kétsége a segédnyelvek hatékonyságát illetően.³³

32 Valójában Carnap (1944) egy erőteljesen kritikus hangú, közös munkára felszólító recenzióval is hoz-zájárult a kérdéskörhöz. Noha a kiadott önéletrajzában (1963a, 69–70.) mindössze alig két oldalt szen-telt a nemzetközi nyelv kérdésének, eredeti önéletrajzában jóval részletesebben számol be a dologról, lásd 1957b, (UCLA) N13-N28 és 1957c, (UCLA) N20-N26. Ahogy azt Carnap megemlíti (1957c, [UCLA]

N21), az Abriss der Logistik (1929) megjelenése után például Peano felkérte őt, hogy dolgozzanak együtt az Ido nyelven, azonban ezt Carnap elutasította, mert nem találta praktikusnak az adott nyelvet.

33 Carnap a naplójában részletesen dokumentálta az eszperantó kongresszus eseményeit (RC 025-92-03).

158 Ez világosan jelzi, hogy Carnap érdeklődése a teoretikusan konstruált lehetősé-gek, nem valós nyelvi formák és eszközök iránt erőteljesen gyakorlatorientált volt:

a nemzetközi segédnyelvek elősegíthetik a nemzetek közti kommunikációt és így a világbékét. Noha a formális logika nyelve(i) eltértek a nemzetközi segédnyelvektől, a kettő funkciója végső soron azonos volt: a formális nyelvek elősegíthetik a tudo-mányok közti kommunikációt, és így a tudományhoz kötődő társadalom fejlődését.

Visszatérve a kétpólusú elmélethez, ha összetesszük az eddig vázolt két irányt, miszerint a tudománylogikai eredmények felhasználhatóak az empirikus tudomá-nyokban, az empirikus tudományok pedig hatással vannak a tudománylogikára, akkor egy alapvetően reciprocitáson alapuló képet kapunk (Uebel 2012, 120.).

Noha a tudományelmélet két részből áll, a kétpólusú metaelmélet szerint ezek egy-mástól függnek, folytonos kölcsönhatásban állnak egymással.³⁴

Neurath és Frank Carnaphoz hasonlóan állt hozzá a tudományok empirikus kérdéseinek, illetve formális vizsgálatának viszonyához. Neurath például explici-ten azt mondta, hogy

[a]z egységes tudomány programja […] előfeltételezi, hogy teljesen tisztában va-gyunk a verbális elemek használatával – nem csupán a tudományos formulák, hanem a hétköznapi nyelv jelentésével is, amitől nem tudunk teljes mértékben elszakadni. Ez azt jelenti, hogy foglalkoznunk kell a „nyelv logikai szintaxisával”

(ez R. Carnap munkájának a címe), és ugyanakkor a tudomány embereihez kö-tődő cselekvések behaviorisztikus tanulmányozásával is. (Neurath 1936c/1983, 149. Vö. 1937b/1983.)

Noha idővel – ahogy arra Laki (2006, 237.) is felhívta a figyelmet – többen, köztük Neurath is meglehetősen kritikusan kezdett viszonyulni Carnap formális logikai, technikai projektjéhez, az 1930-as évek elején még mindketten a formális és az empirikus kutatások összekapcsolódásában látták a tudományelmélet működésé-nek alapját.

Végül pedig Frank a következőképp fogalmazott utolsó megjelent könyvében:

Az elméletek aktuális elfogadása mindig az elmélet technológiai és szociológiai értékének kompromisszumához kötődött. Az emberi viselkedésre az utóbbi köz-vetlenül hatással volt, mivel egyes vallási és politikai nézeteket erősítettek, míg a technológiai hatás inkább közvetett volt az emberi viselkedésre […].

Összefoglalva: a különböző fizikai tudományok elméletei közti döntés nem oldható meg ezeken a tudományokon belül, ha nagyon általános elméletekről van szó.

A kutatás új módjai jelennek meg a tudós számára, aki a tudományát valóban meg akarja érteni. Arra a tágas terepre tévedünk rá, ami a tudományt mint az

34 Ez a kölcsönösség nagyon hasonlít arra, ahogy André Carus (2007a) a kései Carnap filozófiáját jel-lemzi, nevezetesen „az explikáció dialektikájára”. Ezt a hasonlóságot tárgyalja Uebel 2012. Az exp-likáció elképzelésének részletes kifejtéséhez lásd a Wagner 2012 kötet tanulmányait.

általában vett emberi viselkedés tudományát foglalja magában. Beszélhetünk a 159

„tudomány szociológiájáról” vagy „a tudományos humanisztikus hátteréről” […].

(Frank 1957, 357–358, 359.)

Frank a kétpólusú metaelmélet mindkét részében otthonosan mozgott: fizikusként főképp teoretikus munkát végzett, filozófusként pedig Carnap logikai szintaxis projektje mellett szállt síkra (1938/1949, 86.; 1934/1949, 124.; 1936/1949a, 162.).

A tudomány aktuális megértésének érdekében azonban az 1940-es évektől egyre erőteljesebben hangsúlyozta, hogy a „fizikai elmélet[ek] nem mások, mint szimbó-lumok rendszere[i], az emberi képzelőerő és leleményesség terméke[i]” (1948/1949, 462.), ennél fogva pedig alárendelődnek az empirikus tudományok (történelem, szociológia, pszichológia) vizsgálódásainak is.

Mindezek alapján is megalapozottnak tűnik Uebel „kétpólusú metaelmélet”

inter pretációja: Carnap, Neurath és Frank valóban mind a logikai (kvázi norma-tív), mind pedig az empirikus (kvázi deskriptív) kutatásoknak helyet kívántak szo-rítani a tudomány működésének megértésében.