Euroszibériai elterjedésű, policentrikus, három nemzedékű faj. A tavaszi generáció vala
melyest szárazságtűrdbb, míg a nyári és az dszi példányok erdsebben kapcsolódnak a kissé humidabb mikroklímája területhez. Előbbiek a nyílt, árnyékmentes utak felett, a második
harmadik nemzedékük a zártabb, üde csalános körül, néha 2 métert is meghaladó magassá
gokban repked.
Hazai nappali lepkéink egyetlen olyan faja, amelyik szezonálisan más színű. A tavaszi nemzedék fénytelen, pejszinű szárnyán tört, fekete rajzolat dominál. A nyárinak feketésbarna alapszínén a család fajainak többségére jellemző fehér, vagy csontszínű harántsáv láthatd. A részleges őszi nemzedék — a var. porima, míg a nyári a var. prorsa — bizonyos mértékig át
menetinek tekinthető habitusával, ezen az éghajlaton ritkán és csekély példányszámban for
dul elő. Ezzel szemben a nyári és valamelyest a tavaszi is néha igen közönséges.
Lassú állománycsökkenés ezt a fajt is sújtja, de ez inkább tavasszal érzékelhető; veszé
lyeztetettségére utaló jelek még nincsenek.
Nem védett faj. Bakonyi státusza: 5.
Morfológiája olyannyira változékony, hogy eltéréseinek leírása csak szélsőséges esetek
ben indokolt. Ilyen példányok a Bakonybdl nem ismeretesek.
8. nem: E u p h y d r y a s SCUDDER, 1872 Májusi tarkalepkék (javasolt elnevezés) 56. Euphydryas ma túrna (LINNAEUS, 1758) Díszes tarkalepke (17. kép)
(syn.: cynthia ESP.)
Dél-szibériai, pontokaszpi, többközpontú faj, amelynek areája a legújabb ismereteink sze
rint az Urálon túli területekre is kiterjed.
Az egynemzedékű faj hernyó alakban telel, korai lárvastádiumában kőrisen él, később lágyszárúakat (útifű, ördögszem) fogyaszt. Május közepe táján jelenik meg, de a tavaszodás üteme jelentékenyen befolyásolja első megjelenésének időpontját. 1962-ben, a nyáreleji hi
deg, esős időszak után még július második felében is repült. Sokszor láthatjuk repkedni az er
dei utak felett. Gyakran ül nyirkos talajra szívogatni, s ilyenkor kevésbé éber, aminek követ
keztében sok példánya végzi a szállítójárművek kerekei alatt. Általában a fél méternél maga
sabb virágzatokon táplálkozik.
A Bakony hegy- és dombvidékein többfelé előfordul, de meglehetősen lokális és ritka.
Egyre több, korábban ismert lelőhelyéről eltűnt, illetve fogyatkozóban van. Igaz viszont az is, hogy említhetem néhány újabb élőhelyének felfedezését. Néhol — sajnos nem minden évben
— nagyobb pédányszámú repülése is tapasztalhatd volt. Tenyészése a Bakonyban hosszú iddn át nem volt bizonyított. Első példányai a hatvanas évek elején kerültek elő, a szervezett kutatási program során.
Jelenleg legerőteljesebb állománya a márkói Menyekei-erddben és a Vörös-pataki-völgy útja mentén, annak kdris-cser-tölgy elegyes alsó szakaszán, kissé nedvesebb és hűvösebb mikroklímában olykor gyakori. 1990 május végén közönséges volt. Gyakori volt még mint
egy 10 éve a bakonygyepesi Széki-erdő feltáró útjai és a nyiladékok mentén is, de itt az utóbbi években nagyon megritkult. Ugyanígy nem találni már a németbányai Tisztavíz-völgyben sem. Teljesen kipusztult a Kab-hegy délkeleti lábánál lévd Vízverte-árokból is. 1993. június
SN
elején azonban gyérszámú populációja került elő a Kab-hegy (Úrkút) déli lejtőjének szélén fekvő Fortélyos sasos rétjének közvetlen közeléből. 1980-at követően az arácsi Koloska-völgyből tünt el és a Recsek-hegyről is csupán egyetlen példánya került eld. Más, korábban felfedezett lelőhelyein is csak egyetlen példányát fogták (Hárskút, Eplény, Herend), s azóta sem érkezett jelzés, hogy ottani népességeinek példányszáma emelkedett volna. A faj kive-szését a Kab-hegyen az elbozótosodás, Arácsnál pedig a táj alapvető arculatába való durva emberi beavatkozás okozta.
A több éves tapasztalatok szerint elsősorban a lepke élőhelyének védelme lenne szüksé
ges, amelybe beleértendő a kőrises kevert erddk fenntartása is.
Védett faj. Bakonyi státusza: 3.
A fajt Linné valószínűleg dél-svédországi példányok alapján írta le, de ez csak feltevés. A hazai maturna ezekkel azonos. Változékony habitusú, de egyedi aberrációi nem ismertek.
Rögzített bakonyi lelőhelye: 16 (16. térkép)
l b 5 b 20 43 78 97 a 3 b 12 25 a, c 58 85 4 b 18 b 32 67 89 57. Euphydryas aurinia (ROTTEMBURG, 1775) Mocsári tarkalepke (18. kép) (syn.: artemis HBN., maturna ESR)
A palearktikus elterjedésű, policentrikus faj sorsa az utóbbi évtized során a Bakonyban meglehetősen érdekesen alakult. Az egyre tartósabbá és aggasztóbbá váló környezet- és élő
helykárosítás ellenére, az aurinia egyike azon kevés nappali lepke fajunknak, amely kelet
északkelet irányban fokozatosan terjedőben van, mégpedig gyorsan felszökő egyedszámban.
Évente egy nemzedékben repül, amely átlagos tavasz esetén, a száraz réteken a hónap kö
zepén vagy kevéssel később kezdődik, s átlag négy héten át tart. Az irodalom szerint T A L L Ó S
(1959) gyűjtötte először az állatföldrajzi Bakony területén, de nem kizárt, hogy az adatait nem közlőNattán M . Uzsa környéki gyűjtései során előbb megtalálta. Néhány soros tájékoz
tatója szerint a lepkészeti vonalon kevésbé jegyzett Pillich F. 1904 májusában Tapolca és Sü
meg között nagyobb mennyiségben találta. Kétségtelen, hogy Pillich tudósítása a Rovartani Lapok 1909-es kiadásában nem éppen szemet szúró helyen szerepel.
Tallós adatai a bakonygyepesi Széki-erddból 1958 júniusából származnak. A tocsogós, er
dőszelvényekkel övezett lápréteken nagy példányszámban repült. Ez a populáció minden két
séget kizáróan az ördögharapta-füvön (Succisapratensis) tenyészik. Sokáig monofág biotóp-és tápnövény-kötött fajként ismertük. 20 éven át ezt a — századelőn biotóp-és az azt követő évtize
deken át hazai irodalomban nem is szereplő — fajt szinte minden magyar gyűjtő a Széki-er
dőből szerezte be. Néhányszor szlovákiai csoportok is tevékenykedtek a lápréteken, amely szinte zarándokhellyé lépett elő. Ennek az állománynak a száma a nyolcvanas évektől kezdve szembetűnően lecsökkent, bár ebben a láprétek vízháztartásának romlása is közrejátszott, mégis, ebben a ritka esetben a rendszeres gyűjtés volt a fő ok. Nyugat-magyarországi lelőhe
lyeit (Őrség, Vendvidék) — a nagyobb távolság és a köztes bakonyi élőhelynek köszönhetően
— kevesebbet zaklatták célzott gyűjtésekkel.
Nem mindennapi szerencsés körülmények folytán — amelyek tulajdonképpen máig sem tisztázottak — körülbelül 8-10 évvel ezelőtt egy kitörési folyamat indult meg, s néhány év alatt mintegy tucatnyi új lelőhely vált ismertté (DIETZEL, 1984). A kitörés során tapasztaltak azonban azt a meglepd élohelyi változást is mutatták, ami a hazai ismeretek során kialakított
ökológiai képbe nem illett bele. A nyugat-európai kutatások évtizedekkel korábban bizo
nyították ( B E R G M A N N , 1955), hogy a száraz réteken az útifűfélék a faj tápnövényei, nálunk vi
szont addig, míg az aurinia ilyen irányba nem terelte a figyelmet, a korábban megtalált népes
ségek élôhelyi körülményeinek kapcsán nem foglalkoztunk vele. A terjedés során néhány láp
rét jellegű biotdpban is feltűnt a faj (Herend: Szolimán-dűld), azonban a Succisa pratensis nem volt jelen! Az nyilvánvald volt, hogy száraz biotópokban ezt a növényfajt még csak ke
resni sem érdemes. 1985 után is folytatódott terjeszkedése (Márkó, Hárskút és az arácsi Ta
más-hegy karsztbokorerdeje!) és Hreblay gyűjtései alkalmával Fenyőfőn is megtalálta. 1992 májusában a bándi Miklós Pál-hegytdl délre már a Szentgáli-hegyek „második frontja" is te
lített lett aurinia-\d\ (Hárshegy, Apró-Bét, Orszeg, Ökörszeg). A faj kijutott a Nemesvámos
tól északra fekvd hegysor déli peremkörzeteibe is. Egyes mikrobiotépokon domináns faj volt, s ezeken nőstény állományai meglepően nagy egyedszámúak voltak. Élettere 1994-ben keleti irányban elérte a veszprémi Nagy-mező északi peremét és az Esztergáli-völgy (Hárskút) be
járatát, ahonnan mindezidáig csak nőstényei kerültek elő.
A fajt érintő másik igen jelentős faunisztikai eredmény egy igen nagy példányszámú né
pesség felfedezése a kab-hegyi faunakörzethez tartozó borókás sztyepprétek területén. Bi
zonnyal állítani nem lehet, de itt alighanem őshonosnak kell tekinteni a fajt. Lappangása a te
rület felderítetlenségének tudható be. Az itt igen gyakori (pl. 1990 májusában) faj endemiz-musa viszont — ha ez a feltételezés helytálló — némiképp cáfolja a kitöréssel kapcsolatos előző állásfoglalást. Ez a terület ugyanis a Déli-Bakony több auríraa-lelőhelyével (Szentgáli
hegyek, Márkon át a Hárskúti-fennsík felé) szétterjedési szereppel bírhat, ami magyarázatot ad a szárazréti adatokra. Ettől függetlenül a terjedésről kialakított nézet nem zavarja igazán az összképet, mert számos lelőhelyét évtizedeken át rendszeresen kutatták, a faj mégsem buk
kant fel, csak az említett időszakban. A Kab-hegy endemikusnak tűnőaurinia-)án néhány faji bélyeg viszonylag állandó és eltér mind a bakonygyepesi, mind a nyugat-magyarországi pél
dányoktól, s egyenlőre mindenképp sajátságos ökológiai lokálformának tekinthető. Endemiz-musoknál az alfaji elkülönítés lehetősége mindig fennáll — ez lehetséges ebben az esetben is
—, de ehhez hosszantartó vizsgálatok szükségesek. Nem tagadva a fenntartásokat, megkoc
káztatom annak az előzetes feltevését, hogy hasonlóan az alpesi E. intermedia ( M É N É T R I E S ,
1859) alfajához — ssp. wolfensbergeri ( F R E Y , 1880), amely mint kiderült önálló fajt képvisel
— a hazai népességben is két faj él aurinia név alatt. A közelmúlt másik példája az alcon ese
te, amelynek a szárazréti formájáról a makacs álláspontok feladása után kiderült, hogy „bona species" {Maeulinea aleon-rebeli-xerophila fajcsoport, Lycaenidae).
A közelmúlt eredményei azt mutatják, hogy a fajt a Bakonyban egyenlőre nem kell foko
zottan veszélyeztetettnek tartanunk. Kissé másképp alakul a lápréti populációk megítélése, mert itt nem tapasztalható javulás. Ezért értékelni, minősíteni őket csak külön szabad. A Ta
polcai-medencéből is újabb adat vált ismertté N É M E T H (1991) kutatásai nyomán, de az állo
mány itt alacsony példányszámú, s a városközeli élőhelyen aligha lesz tenyészése zavartalan.
A Vörös Könyvben is szereplő védett faj. Bakonyi státusza: a lápréti állomány: 2 ; a szá
razréti aurinia: 4.
Morfológiai változékonysága tág, mind felül, mind fonákján változatos rajzolatskála alakulhat ki. Ezért csak egészen végletes aberrácidit rögzítették névvel ellátva, amelyek viszont rendkívül ritkák, s a Bakonyból sincs ilyenekről adat. Rögzített bakonyi lelőhelye: 16 (16. térkép)
1 a
16. térkép: Nappali lepkék elterjedése a Bakonyban 0 Euphydryas maturna (díszes tarkalepke) A Euphydryas aurinia (mocsári tarkalepke)
• A két faj együttes előfordulása
9. nem: M e l i t a e a FABRICIUS, 1807 Mezei tarkalepkék 58. Melitaea cinxia (LLNNAEUS, 1758) Réti tarkalepke
Euroszibériai policentrikus faj, amelyet a Bakonyban is mindenütt megtalálhatunk. Május
ban helyenként gyakori, rajzása a hónap elsd felétől június végéig tart. Nőstényei hosszú éle
tűek, még július első harmadában is aktívak. A régebbi magyar ( A B A F I - A I G N E R , 1905) és né
hány korszerűbbnek tartott újabb nyugati szakirodalomban ( D E V A R E N N E , 1983) említett au
gusztusi nemzedékét sohasem találtam. Komolyabb mértékű ritkulását előidéző veszélyek
nek egyenlőre nincs kitéve, csak a művelt területek terjeszkedése szorította ki néhány régebbi lelőhelyéről.
Nem védett faj. Bakonyi státusza: 5.
G O Z M Á N Y (1968) az alsó-ausztriai ssp. delia DEN. et SCHIFF.-hez sorolja. A vendvidéki
cinxia ezzel valóban azonosnak tűnik, a bakonyi népesség azonban ettől eltér. Elsősorban a nőstényeknél fedezhetők fel jelentékenyebb eltérések. Az alpokaljai populácié (Őrség, Vend
vidék, Kőszegi-hegység) d/ma-népessége más klimatikai körülmények között és magasabb nedvességtartalmú élőhelyeken tenyészik. Több egyedi eltérését írták le, amelyek közül az ab. mocsaryi egy hímje a Kab-hegyrol 1992 májusában került meg. Részlegesen elsötétedett, szubmelanotikus egyedei ugyanabban az időszakban és helyen nem voltak ritkák.
59. Melitaea phoebe (DENIS et SCHIFFERMÜLLER, 1775) Nagy tarkalepke