II. 1. „Janzenizmusok”: az irányzat sokszínűsége. Teológiai és filozófiai kontextus . 34
II.4. Antropológia és irodalom: az emberi természet feltérképezéséről a XVII
században
A francia klasszicizmus moralista irodalmának és önéletírásának célkitűzéseit értelmezhetjük egy olyan általános tendencia részeként, amely az ember komplexitásának feltárására irányult. A humanizmus filozófiájának kibontakozásaként a XVII. század francia írói az emberről, és elsősorban az emberi természetről való beszédet (discours sur l’homme) jelölik ki az irodalom fő programjaként, ami egyúttal jelzi a kor embertudományi kutatásainak irányvonalait is. A klasszikus antropológia központjában a jellem (caractère) áll, és szerves egységet alkot az irodalommal.
Emellett kimutatható az anatómia, a kartográfia, és az e tudományterületeket nagymértékben meghatározó kozmográfia termékeny hatása ebben a diskurzusban. A
„morális tér” (espace moral)128 feltérképezésének igénye valójában összefügg a fizika azon törekvésével, hogy megismerje a világ működését szabályozó törvényeket, és rendezett módon strukturálja azokat. Ez részben arra az ókori antropológiai perspektívára vezethető vissza, amely az emberi tulajdonságokat a csillagászat és a fizika jelenségein keresztül értelmezte: az antropocentrizmust a geocentrikus világkép határozta meg.129
A XVI. században, a heliocentrizmus elterjedésével párhuzamosan, a hagyományos emberkép is fokozatosan átalakulni látszott. A tudományos
127 BART ÓK Tibor SJ, „Szent Ignác, a rejtett misztikus”, In. LOYOLAI SZENT Ignác, i.m. 146.
Megállapításai mellett BartókTibor SJ kiemeli, hogy Naplójában Szent Ignác igen kevéssé használ költői nyelvezetet, a stílus, a megfogalmazás egyszerűségére törekszik. Ebben az ellentmondásban az is szerepet játszhat, hogy a napló egyik fontos témája a közösség pénzügyi helyzete, és egyéb gyakorlati kérdéseket is tárgyal benne a szerző.
128 Louis VAN DELFT, Littérature et anthropologie. Nature humaine et caractère à l’âge classique. Paris, Presses Universitaires de France, 1993. 2-5.
129 Uo., 7.
50
paradigmaváltás kimozdította az embert a makrokozmoszban mindaddig elfoglalt központi, stabil helyéből, pozíciója immár viszonylagossá vált. A gondolkodók kételkedni kezdtek az ember teljes megismerhetőségében, és – a francia irodalomban valószínűsíthetően Montaigne Esszéivel – megindult egy olyan perspektívának a kibontakozása, amely hangsúlyozza az emberi jellem bonyolultságát, a lélek mélyen rejtett, feltárhatatlan régióit. A francia gondolkodásban az amour-propre, és az én irányíthatatlanságának koncepciói is jelzik az ágostoni eszmék általános hatását. Az én instabil, folyton változó entitás, mely önkéntelenül alárendeli magát a szenvedélyek csapongásának, s melynek feltárása, Montaigne szavaival élve, egy labirintusból való kiútkereséshez hasonlítható.130
Az előzőekben tárgyalt műfaji kérdésekre visszatérve, a rövid, töredékes írások értelmezhetőek e perspektíva fizikai lenyomataként is. A bizonytalan emberi természetet kutató moralista elveti a zárt, végleges szöveg racionalitását, s a nyitott, befejezetlen formát választja, mely számtalan interpretációs lehetőséget kínál az olvasó számára – éppen úgy, ahogyan az én is csupán egy részleges, fragmentált, befejezetlen manifesztációja a lélek végtelen mélységének és összetettségének. Az alkalmazott irodalmi formák tehát megfelelnek a vizsgálat tárgyának, és sajátos elemzési perspektívát igényelnek. Ugyanakkor megemlítendő, hogy a francia moralista irodalom sem szakít teljesen az ókori jellemrajzok hagyományával, és e tradíció bizonyos elemei fontos részét képezik a klasszicista karakterábrázolásnak. Ennek egyik példája, hogy Theophrasztosz i.e. III. századi görög filozófus mintáját követve, La Rochefoucald és La Bruyère előszeretettel osztják a társadalmat embertípusokra, amelyeket egy-egy meghatározó jellemvonás alapján (prototipikusan) lehet definiálni.131
A kor emberről való diskurzusának metaforái is sok esetben antik gyökerekkel rendelkeznek, de egyértelmű a kora modernség tudományos-technikai fejlődésének és filozófiai tendenciáinak hatása is. Valójában a „történelmi” metaforák kölcsönhatásba léptek ezekkel a kontextuális tényezőkkel, s ennek köszönhetően olyan metaforák keletkeztek, amelyek megfelelnek a kor gondolkodásának. Az ismert referenciák elérhetővé tették a diskurzusba való becsatlakozást a szélesebb közönség számára is.
Ebbe a kulturális jelenségbe illeszkedik az az elképzelés is, amely az embert könyvként értelmezi: a test és a lélek többé-kevésbé intelligibilis jelek összességének tekinthető, az orvos és a moralista feladata pedig, hogy feltárja az olvashatóság kritériumait. A
130 Uo., 8-10.
131 Uo., 11-15.
51
metafora kora újkori megnyilvánulását (struktúra, leképezések, értelmezések) a könyvnyomtatás elterjedése inspirálta, de a már hosszú évszázadok óta ismert, a könyvet mint forrástartományt használó liber naturae, liber mundi és liber vitae metaforákon alapszik.132 Maga a caractère szó (jel, lenyomat) is ebből a fogalomkörből lett átvéve, és innen fejlődött ki poliszemikus jelentése. A jellemrajzok divatjának egyik kifutása nemzetkarakterológia, melynek Baltasar Gracián jezsuita író Criticón című háromkötetes munkája az egyik legismertebb példája.133
A földrajzi felfedezések és a kartográfia bevett kifejezései nyomán terjedt el az emberi természet terra incognita, azaz „ismeretlen földként” történő konceptualizációja.
A geográfiai ihletésű metafora elsődleges leképezése, hogy a forrástartomány (földtérkép) kibővülésével a céltartomány (ember) is egy változó, további feltárásra váró entitás. A térkép mellett az utazás motívuma, és a csillagászati eszközökkel vizsgálható mikrokozmosz is gyakori forrástartománnyá válik. A XVII. század elején az angol irodalom kifejezetten kedveli ezeket a metaforákat, és sorra jelennek meg a térképszerű jellemrajzok és anatómiai könyvek, mint például Humphrey Browne A Map of the Microcosme, or A Moral Description of Man (1642) vagy Samuel Person An Anatomical Lecture of Man, or a Map of the Little World (1664) című írásai.134 A terra incognita metafora például La Rochefoucald Maximáinak egyik vezérmotívuma lesz, az anatómiai „térképek” pedig nagymértékben meghatározzák a test-lélek problémáról való korabeli vélekedéseket.
A kor moralista gondolkodói – akár filozófiai, akár teológiai perspektívából nézve – tehát egy olyan új felfogást képviselnek, amely az állandósággal, a statikussággal szemben egy folytonosan változó, alapvetően racionális, de javarészt a szenvedélyei által vezérelt emberi természetet feltételez.135 A végtelen és a semmi között félúton, az ember szembe kell, hogy nézzen önmaga megismerhetetlenségével, és létezése céljának bizonytalanságával. Akárcsak a vallási-spirituális indíttatású önéletírásban, a moralista irodalomban is fontos szerepet kap a metafora, amelyben visszaköszönnek a korszakon átívelő kulturális metaforák, és mely által az adott irodalmi mű beépül az emberről folyó többségi diskurzusba.
132 Uo., 19-21.
133 Uo., 34.
134 Uo., 35.
135 Uo., 36-37.
52
A disszertációmban elemzett két szerző, Blaise Pascal és François de La Rochefoucald filozófiai-irodalmi munkássága egyértelműen illeszkedik az imént felvázolt gondolati keretbe, és műfaji választás tekintetében is elmondható, hogy a rövid, töredékes formák dominálnak életművükben. Azonban fontos hangsúlyozni már elöljáróban is azt a tényt, hogy a hasonló alapfeltevések mellett elemi különbség állapítható meg a két szerző által felvett perspektívában. Pascal apologetikus, teológiai inspirációjú írásaival szemben La Rochefoucauld-nál egy lényegében világi, társadalom-központú szemlélet jelenik meg.136 E két nézőpontra tekinthetünk úgy, mint egy spektrum két, egymástól viszonylag távol eső pontjára, amelyek ugyanakkor nem inkompatibilisek egymással, tekintve, hogy hasonló értékrend mentén rendeződnek. Mindez azt jelenti, hogy a korpusz metaforáinak elemzésekor a kontextuális és idiografikus tényezők mellett számolnunk kell a két felfogás közötti hasonlóságok és különbségek kölcsönhatásából adódó jellegzetességekkel is, amelyek feltételezésem szerint a konceptuális síkon túl a nyelvi megfogalmazás szintjén is megnyilvánulhatnak.
136BRUNN,i.m. 252., ARADI, A k ognitív metafora, i.m. 110.
53
III. Az önmegismerés és az önábrázolás lehetőségei és korlátai. Metaforaelméleti