III. SZOKÁSKERET
(A lakodalom forgatókönyve és tisztségviselői a 19. században)
kevésbé alkalomhoz kötött, és elsősorban a tánc közbeni jókedv, öröm kifejezésére, a hangulat emelésére használják.239
A lakodalmi költészetnek a leginkább alkalomhoz kötött csoportját a vőfélyversek jelentik. A daloktól és a táncszóktól elsősorban abban különböznek, hogy míg azok alkalomhoz kötöttsége folklór jellegű (vagyis nem csak egyféle szituációban hangozhatnak el), addig a vőfélyversek a közköltészet köszöntőverseihez hasonlóan csak és kizárólag egyféle alkalomhoz, a lakodalomhoz köthetők.240 Funkcionális szempontból az archaikus rítusénekekhez hasonlóan magyarázzák a rítust, az alkalmat ünnepélyessé teszik, és segítik a házasság megkötésére jogosult formális vagy informális intézmények, szokáscselekvések tevékenységét, működését, fennmaradását.241 A vőfélyversek – a lakodalmi dalok egy részével ellentétben – nem ragadhatók ki a szokáskör kontextusából, tehát csak a lakodalom bizonyos mozzanataihoz, szokáselemeihez kapcsolódva érvényesek. Ebben az értelemben tehát elengedhetetlen, hogy a szövegek elemzése, csoportosítása előtt bemutassuk a 19.
századi lakodalom menetét, és megadjuk a szokás forgatókönyvének legalább vázlatpontokba sűrített összefoglalását.
A kéziratos vőfélykönyvek és a ponyvanyomtatványok írásbeliségének elemzése kapcsán láttuk, hogy a forgatókönyvi szemlélet erőteljesen meghatározza ezek szerkesztésmódját. A ponyvanyomtatványoknál ez a szemlélet kimondottan és szándékoltan jelen van, és a népi kéziratos könyvek a gyakorlati hasznosság miatt többé-kevésbé átveszik ezt az időrendi sorrendet tartó, a vőfély munkáját ezáltal szabályozó és megkönnyítő struktúrát. Ugyanakkor azt is látnunk kell, hogy egyetlen vőfélykönyv sem alkalmas arra, hogy abból a lakodalom menetét maradéktalanul és pontosan rekonstruálni lehessen. A ponyvanyomtatványok esetében természetes, hogy a nagy példányszámban és tömegesen piacra dobott kiadványok nem tudják az egyes kistájak, falvak, etnikai vagy társadalmi-foglalkozási csoportok konkrét hagyományait és annak változásait nyomon követni. Még akkor sem, ha ezt esetleg a címükben jelzik is az alföldi, mátravölgyi, dunaföldvári és hasonló tágabb-szűkebb földrajzi megjelölésekkel. A tájegységi/települési címadás inkább csak reklámfogás: a városi emberek szemében ez az autentikus népiesség érzetét kelti már a 19.
században is, de még inkább a 20. század első évtizedeiben. A kéziratos vőfélykönyvek esetében pedig számolnunk kell az előző fejezetben már bemutatott jelenségekkel, például a ponyváról történő másolással vagy a többgenerációs vegyes gyűjtemények rendszertelen szövegsorrendjével. Egyet kell tehát értenünk azzal a véleménnyel, hogy a vőfélyrigmusok idézése és sorba rendezett közlése semmiképpen nem helyettesíti a szokásleírást.242
A lakodalomkutatás első elméleti igénnyel készült monográfiája, A kolonyi lagzi a színjátékszerű szokások körébe utalja a lakodalmat, és a színjátszás esztétikai-funkcionális fogalomkészletével írja le a szokás menetét. Putz Éva a forgatókönyv kifejezést még nem használja,243 de könyvének második, szöveghű adatközlő része lényegében a „színdarab forgatókönyvét” adja, a zenei elemek hangsúlyozásával. A szerző tömören így összegzi ez irányú törekvéseit: „Igyekeztem bemutatni, hogy a lakodalomnak egységes, kötelező
239 A lakodalmi réjják tartalmi-funkcionális csoportosítása: KÜLLŐS I.–MARTIN GY. 1982. 185–186. Alapos táji összefoglalásukat adja a Délvidékről SINKOVITS F. 1974. 83–138. A réjjákra jellemző tematikai és funkcionális kötöttségen túl társadalmi determináltságukról is ír Horváth István: „Rikótozni a nők, menyecskék szoktak. A szövegek nagy többsége a szeretkezéssel volt kapcsolatban: szókimondóan nevén nevezve a dolgokat.” HORVÁTH I. 1980. 156.
240 VOIGT V. 1972. 56–65.
241 BAKÓ F. 1987. 19.
242 SZILÁGYI M. 2004. 328.
243 A szokáskutatásban a forgatókönyv kifejezést, mint a szokáshagyományozás központi kategóriáját két évtizeddel később Németh Imre vezette be. Szociológiai szemléletű módszertani újítását először a naptári ünnepek színjátékszerű szokásai kapcsán alkalmazta, ám a terminus használata a lakodalom-leírásokban is hamar polgárjogot nyert és általánossá vált. NÉMETH I. 1966. 50–58, 1979. 206–207.
szerkezete van.”244 Az egységes és kötelező szerkezet különböző elemekből épül fel, és ebben a tekintetben Putz Éva nem választja el a szokás menetének egyes mozzanatait, és az azokat körülvevő tárgyi, rituális, zenei stb. kellékeket. „A lakzinak mint összetett és nagyépítményű művészi valóságnak elemtana gazdag. A jel-elemek kisebb rendszereket alkotnak, s e részrendszerek egysége adja az egész elemtant. Ilyen részrendszert alkotnak a térszíni elemek, a mozgás, a szerep, a zenei, a rituális, a jogi és a tárgyi kellékek részrendszerei.”245 A különböző elemek ilyen jellegű egységes kezelése megfelelt ugyan a szerző holisztikus szemléletéből fakadó kívánalmaknak, nem tudott azonban a különböző lakodalom-leírások összehasonlító elemzésének alapjává válni.
A későbbiekben célszerűbbnek bizonyult az a látásmód, ahogyan Niedermüller Péter közelített a komplex szokásrendszerek – mint például a lakodalom – szegmentálásának problematikájához. Az összehasonlító vizsgálatok és egyáltalán a szokáselemzés alapvető feltétele, hogy azonos kritériumok mentén behatárolt, egymással érdemben összehasonlítható elemekre lehessen bontani a nagy rendszereket. Ennek érdekében Niedermüller a szokásesemény fogalmával jelölte „a rendszernek az elemzésre és az összehasonlításra leginkább alkalmas összetevőit.”246 A szokásesemények az ő értelmezésében olyan cselekmények, amelyek „bár több részből tevődhetnek össze, egyértelműen elkülönülnek más cselekményektől, még akkor is, ha egy magasabb szinten ezek a szokásesemények egységes rendszerré, folyamattá szerveződnek.”247 Egy találó elméleti párhuzammal élve a szokásesemény éppen olyan része a rituális cselekvéssornak (szokásrendszernek), mint a mondat a nyelvi szövegnek. Ennek a szemiotikai jellegű megközelítésnek a jegyében elemezte Bakó Ferenc a palócföldi lakodalmat, de fogalomhasználatában nem volt ennyire szigorú és következetes. A nagyobb rendszert alkotó kisebb egységek kérdéséről a kötet bevezetőjében írt, ahol egymással azonos értékű szinonimaként használt több kifejezést. „A lakodalom nem egyetlen szokás, népszokás, hanem cselekmények sora, azonos célú együttese, amelyet a tárgyi és a szellemi világ számos ünnepi megnyilvánulása kísér […] A lakodalom nem egyetlen népszokás, hanem a szokások rendszere, amelyben számos elem, szokásrész folyamatosan követi egymást.”248 A lakodalmat szokáskörnek, szokásciklusnak, szokásrendnek nevezi, a nagyobb rendszert felépítő kisebb egységeket pedig a lakodalom összetevői, a lakodalom elemei, szokáscselekmény, szokásrész elnevezéssel illeti. Az alábbiakban én sem ragaszkodom egyik vagy másik kifejezés következetes és kizárólagos használatához. Az egymás szinonimájaként értelmezhető megnevezések mellé még a szintén gyakran használt szokásmozzanat terminust is hozzáteszem, felvállalva ezzel, hogy a szokáskutatás szempontjából esetleg következetlen és pontatlan lesz a dolgozat fogalomhasználata.
A lakodalmi szokáskör forgatókönyvének szakaszolására vonatkozóan igen tanulságos és jól használható megközelítés Van Gennep átmeneti rítus-elméletének adaptációja. Niedermüller Péter az erről szóló tanulmányában249 a Magyarság Néprajza IV. kötetének lakodalom-leírását vette alapul, és osztotta be 21 szokáseseményre a lakodalom menetét. A gyülekezéssel kezdődő és a másnapi hérésszel végződő rituális cselekvéssort az új családot létrehozó házasulandók szempontjából három szakaszba sorolta, Van Gennep elméletének megfelelően.
Az elválasztó (preliminális) rítusok körébe a menyasszony kikérésének, illetve a vőlegény és a menyasszony búcsúztatásának különböző formái tartoznak. Az eltávolító (liminális) rítusok a különböző helyszínek közötti lakodalmi menetek, az ünnepélyes vonulások, a menet
244 PUTZ É. 1943. 38.
245 PUTZ É. 1943. 15.
246 NIEDERMÜLLER P. 1983. 411, illetve 1981. 177–200.
247 NIEDERMÜLLER P. 1983. 411.
248 BAKÓ F. 1987. 5–6.
249 NIEDERMÜLLER P. 1983. 409–417. Az átmeneti rítusok elmélete magyar nyelven GENNEP, A. 2007.
akadályozása, a menyasszony és a kelengye átvitele köré rendeződnek. A beépítő (posztliminális) rítusok a vacsora és az azt követő időszak: a fektetés, a kontyolás, a menyasszonytánc, a hérész szokáseseményeit foglalják magukba.250 Az átmeneti rítusok elméletének következetes alkalmazásával írta meg Balázs Lajos a csíkszentdomokosi lakodalom monográfiáját, aki az előzőnél tágabb kontextusban, és ezért más beosztásban közli az egyes szakaszokhoz kapcsolódó szokáseseményeket.251 Az elválasztó rítusokhoz az ismerkedés különböző alkalmait és azok rituális mozzanatait sorolja, a fonótól a táncalkalmakon át a farsangi bálokig. Az eltávolító rítusok a háztűznézéssel és a leánykéréssel kezdődnek, és a lakodalom előkészületein át a menyasszony kikérésével és a nászmenettel érnek véget. A beépítő rítusok pedig lényegében a vacsora és a kontyolás köré szerveződnek.
Balázs Lajos ebben a modellben inkább követi a szokásesemények időrendi sorrendjét, míg Niedermüller Péter beosztása szabadabban kezeli az időrendiség szempontját, és a funkcionális megfontolásokat helyezi előtérbe.