Ahhoz, hogy ennek a tantárgynak a témájáról beszéljünk, meg kell monda-nunk, hogy mit értünk irányítási rendszeren. Rendszer alatt a valós világnak egy elkülöníthet®, egységnek tekinthet® részét értjük. A valós világnak a rendszeren kívüli része a rendszer környezete. A rendszer és környezete köl-csönösen hat egymásra: a környezet rendszerre gyakorolt hatását inputnak, a rendszernek a környezetre gyakorolt hatását outputnak nevezzük.
Egy jelenség tanulmányozása során nagyon sok területen nem közvetlenül a jelenséget, hanem annak egy modelljét vizsgáljuk. A modell a vizsgálat tárgyának egy olyan nagyon gyakran matematikai terminológiával megadott -reprezentációja, amelyt®l azt várjuk, hogy a vizsgálat tárgyának lényeges vo-násaival rendelkezzék. Azt reméljük, hogy a modellen végzett manipulációk segítségével a modellezett jelenségr®l új ismereteket nyerhetünk azok nélkül a veszélyek, költségek és kényelmetlenségek nélkül, amit a valóságos jelenségen végzett m¶veletek okoznának. Az irányítási rendszerek elméletében mindig a rendszer matematikai modelljével foglalkozunk, és rendszerr®l beszélvén, az alatt mindig a rendszer matematikai modelljét értjük.
Az irányítási rendszerek elmélete input/output jelenségek tanulmányozá-sával és irányítátanulmányozá-sával foglalkozik.
A hangsúly ezen jelenségek dinamikus viselkedésének vizsgálatán van, vagyis azon, hogy a jellemz®k hogyan változnak az id®ben. A cél többfé-le többfé-lehet: olyan irányítási rendszert szeretnénk tervezni, amely el®írt tulaj-donságokkal rendelkezik, vagy adott irányítási rendszerhez olyan irányítási függvényt szeretnénk megadni, amely a rendszer stabil viselkedését ered-ményezi, átviszi a rendszert egy megadott állapotból egy másik megadott állapotba, s®t, ezt valamilyen szempontból a lehet® legkedvez®bb módon
va-lósítja meg. Nézzük meg, hogy egy input/output rendszer leírása és a hozzá kapcsolódó optimális irányítási feladat megfogalmazása milyen elemeket tar-talmaz.
Az objektum dinamikája
Tegyük fel, hogy a vizsgált objektum viselkedése minden egyes t id®pilla-natban teljesen leírható az x1(t), ..., xn(t) paraméterekkel. Az x(t) = (x1(t), ..., xn(t))T vektort az objektum állapotvektorának nevezzük. Itt, és a jegyzetben mindenütt a T (T fels® indexben) a transzponálás jele. Az állapotvektorok lehetséges értékeinek halmazát X-szel jelöljük: X ⊂ Rn. Megjegyezzük, hogy gyakran X =Rn, más esetekben viszont X lehet azRn egy valódi részhalmaza. Állapottér alatt az X halmazt fogjuk érteni.
Tegyük fel, hogy a környezetnek az objektumra gyakorolt hatása mindent id®pillanatban számszer¶en azu1(t), ..., um(t)paraméterekkel jellemezhet®.
Az u(t) = (u1(t), ..., um(t))T vektort inputnak vagy irányítási vektornak nevezzük, de használjuk a vezérlés elnevezést is. Ezeket az elnevezéseket többnyire szinonimáknak tekinthetjük, a vezérlés vagy irányítás kifejezés csak akkor használható, ha az illet® paraméter értékét meghatározhatjuk. Ha azonban a környezeti hatás nem befolyásolható adottság, akkor csak inputról vagy bemeneti jelr®l szokás beszélni. Az input vektor lehetséges értékeinek halmazát U-val jelöljük: U ⊂Rm; lehetséges, hogy U =Rm, de az a tipikus, hogyU valódi részhalmaza Rm-nek.
Tegyük fel, hogy az objektum környezetére gyakorolt hatása minden t id®pillanatban az y1(t), ..., yp(t) paraméterekkel adható meg számszer¶en:
azy(t) = (y1(t), ..., yp(t))T vektort outputnak, vagy meggyelési vektornak nevezzük.
Az id® felfogására két lehet®ségünk van: ha a vizsgált objektumra csak meghatározott id®közönként lehet hatni, és az objektum is csak (ugyanolyan) meghatározott id®közönként hat a környezetére, akkor az id®t célszer¶ ezen diszkrét id®pontokból állónak tekinteni és ezeket az id®pontokat egész szá-mokkal megadni. Ha viszont a rendszer m¶ködése folyamatos, tehát mind az input, mind az állapot, mind pedig az output bármilyen id®pillanatban változhat, akkor az id®t folytonosnak tekinthetjük és valós számokkal ad-hatjuk meg. Az els® esetben diszkrét idej¶, a másodikban folytonos idej¶
rendszerekr®l beszélünk, és azt mondjuk, hogy t ∈ Z illetve t ∈ R, ahol Z az egész számok, R pedig a valós számok halmazát jelöli. Megállapodunk abban, hogy az I = t, t
id®intervallum folytonos idej¶ rendszerek esetén szokásos módon a t < t < t, t∈ R nyílt intervallumot jelenti, míg diszkrét idej¶ rendszerek esetén az olyan t ∈ Z egész számok halmazát, amelyekre t < t < t.
Feltételezzük, hogy folytonos idej¶ rendszer dinamikája egy
x(t) =. f(t, x(t), u(t)), t∈ I ⊂R (1.1) közönséges dierenciálegyenlet rendszerrel, diszkrét idej¶ rendszer dinamiká-ja pedig egy
x(t+ 1) =f(t, x(t), u(t)), t∈ I ⊂Z (1.2) dierenciaegyenlet rendszerrel adható meg, ahol
f :I × X × U −→Rn
folytonos függvény (az (1.1) esetében a második (vektor)változójában foly-tonosan dierenciálható). Feltételezzük továbbá, hogy az output az
y(t) = h(t, x(t), u(t)) függvénnyel írható le, aholh :I × X × U −→ Rp.
Felhívjuk a gyelmet arra, hogy az (1.1), illetve az (1.2) voltaképpen egyenletrendszerek egy seregét jelenti: attól függ®en, hogy milyen u(t) érté-ket helyettesítünk a jobb oldalon állóf(t, x(t), .)kifejezésben a pont helyé-re, különböz® dierenciál-, illetve dierenciaegyenleteket kapunk. így ezen egyenlet esetén mindig valamilyen konkrét input függvényhez tartozó megol-dásról beszélünk.
Megengedett irányítások ∆ osztálya
A valóságos objektumok esetén a vezérlési célú beavatkozás lehet®ségei nem korlátlanok. Ez a korlát részben a vezérlés értékére, részben a vezérlés változ-tatására vonatkozik. A vezérlés lehetséges értékeinek halmaza az U ⊂ Rm, ami a vezérléselméletben gyakran korlátos és zárt halmaz, tehát a felhasznál-ható vezérlésre az egyik kikötés az, hogy
u(t)∈ U teljesüljön.
Ezenkívül meg kell mondanunk, hogy az u(.) vezérlési függvény milyen függvényosztályba tartozzék: lehet a szakaszonként konstans, szakaszonként folytonos, mérhet®, folytonos és szakaszonként folytonosan dierenciálható, stb. függvények osztálya.
Ha jelezni szeretnénk, hogy milyen típusú függvénykapcsolat megenge-dett, akkor használni fogjuk az alábbi jelöléseket.
a) Adott L > 0 állandó esetén ∆ azon függvények osztálya, amelyek az egész értelmezési tartományukon Lipschitz feltételnek tesznek eleget:
ku(t)−u(s)k ≤L|t−s|.
b) Adott r ≥ 0 egész szám esetén ∆r azon függvények osztálya, amelyek szakaszonként konstansok, és a szakadási helyek maximális száma r. c) ∆m jelöli a mérhet® függvényekb®l álló megengedett vezérlések
halma-zát (a mérhet® függvények denícióját lásd a Függelékben).
Ha hangsúlyozni akarjuk, hogy mi a vezérlési függvény értelmezési in-tervalluma, akkor használni fogjuk a ∆(t0, t1) jelölést. Bizonyos esetekben különböz® intervallumokon értelmezett irányításokat is meg kell engednünk (változó id®tartam melletti feladatok); ilyenkor általában a
∆ = [
t1≥t0
∆(t0, t1)
függvényosztályt tekintjük a megengedett vezérlések osztályának.
A vezérlés megadásának két típusát különböztetjük meg:
(i) program szerinti vezérlés, vagy másként, vezérlés nyílt hurokkal (open - loop control);
(ii) visszacsatolással megadott vezérlés, vagy másként, vezérlés zárt hurok-kal (closed - loop, vagy feedback control).
Az (i) esetben a vezérlést el®zetes számítások, vagy program alapján meg-adjuk minden egyes t id®pontban, u : t → u(t) alakban az id® függvé-nyeként. Az (ii) esetben viszont a vezérlést a rendszer állapotának (és az id®nek) a függvényeként határozzuk meg, más szóval megadunk egy φ : (t, x) ∈ I × X → φ(t, x) ∈ U függvényt, és vezérlésként a t id®pillanat-ban az u(t) =φ(t, x(t))vektort alkalmazzuk. A visszacsatolással megadott vezérlésnek nagy el®nye, hogy ha - például valamilyen küls® hatásra - a rend-szer trajektóriája eltér a tervezett®l, akkor ez a függvény automatikusan ehhez az állapothoz határozza meg a megfelel® vezérlési vektort.
A rendszer kezd®- és végállapota
Tegyük fel, hogy adott a t0 kezdeti id®pont és a megengedett kezd®állapotok M0 ⊂Rnhalmaza. A vezérlés célja, hogy az objektumot úgy irányítsuk, hogy az valamilyent1id®pillanatban eljusson a megengedett végállapotok M1 ⊂Rn (szintén adott) halmazába. Ez alatt azt értjük, hogy meg kell adnunk egy
olyan megengedett u(.) ∈ ∆(t0, t1) vezérlést, amely esetén az (1.1), illetve (1.2) rendszer egy u(.)-hoz tartozó x(.) megoldására teljesülnek az
x(t0)∈ M0 és x(t1)∈ M1
peremfeltételek. Az egyértelm¶ség kedvéért gyakran fel kell tüntetnünk, hogy egy szóban forgó megoldás melyik vezérléshez és milyen kezdeti feltételhez tartozik. Ilyenkor élni fogunk azx(.;t0, x0, u)jelöléssel, ami azon dierenciál-illetve dierenciaegyenlet megoldását jelenti, amelyet az (1.1)-b®l, dierenciál-illetve (1.2)-b®l az u megengedett vezérlés behelyettesítésével kaptunk, és amely kielégíti az x(t0;t0, x0, u) = x0 kezdeti feltételt. Egy (ξ(.), u(.)) folyamat alatt egy olyan függvénypárt értünk, amelyek egy közös[t0, t1)intervallumon vannak értelmezve, azu∈∆ (t0, t1) és ξ(t) = x(t;t0, x0, u), hat∈[t0, t1). Min®ségi kritérium, vagy célfüggvény
A kit¶zött célt megvalósító (általában végtelen sok) vezérlés között úgy te-szünk különbséget, hogy minden(ξ(.), u(.))folyamathoz hozzárendelünk egy valós számot:
J : (ξ(.), u(.))→J(ξ(.), u(.))∈R.
Az ebben a jegyzetben tekintett legáltalánosabb célfüggvény folytonos idej¶
rendszerre vonatkozóan a
J(ξ(.), u(.)) =
t1
Z
t0
f0(t, ξ(t), u(t))dt+G(ξ(t1)), illetve diszkrét idej¶ rendszerre vonatkozóan a
J(ξ(.), u(.)) =
t1−1
X
t=t0
f0(t, ξ(t), u(t)) +G(ξ(t1))
kifejezéssel adjuk meg, ahol f0 : I × X × U → R és G : X → R adott folytonos függvények. Két folyamat közül azt tekintjük jobbnak, amelyhez aJ kisebb értéket rendel.
Megjegyezzük, hogy haM0 ={x0},akkor azu(.)egyértelm¶en meghatá-rozza az (1.1), illetve (1.2) megoldását, így a célfüggvény értékét is. Ilyenkor J(ξ(.), u(.))helyett az egyszer¶bb J(u(.)) jelölést használjuk.
Ha G = 0, f0 6= 0, akkor Lagrange feladatról, ha G 6= 0, f0 = 0, akkor Mayer feladatról, ha pedig G 6= 0, f0 6= 0, akkor Bolza feladatról szokás beszélni.
Ezek után megfogalmazhatjuk az optimális irányítások elméletének alap-feladatát:
Keresend® egy olyan u∗ ∈∆ megengedett vezérlés és a neki megfelel®
ξ∗ trajektória,ami M0-ból M1-be vezet olyan módon, hogy a J a lehet® legkisebb értéket veszi fel:
J(ξ∗(.), u∗(.)) = min{J(ξ(.), u(.)) : ξ(t) =x(t, t0, x0, u)
ξ(t0)∈ M0, ξ(t1)∈ M1, u(.)∈∆ (t0, t1)}