3. ÉRTELMEZŐ FOGALMAK
3.2. A vizsgált stratégiák a vallási hagyomány tükrében
A hagyományhoz való viszonyulás alapján a modernkori európai zsidóságon belül – tudományos konstrukcióként – különböző zsidó csoportok határozhatók meg. A zsidóság
126 FERZIGER 2005. 4, 6-7.
127 FERZIGER 2005. 5.
128 ABREVAYA STEIN 2004. 19.
129 ABREVAYA STEIN 2004. 8.
kutatásának nemzetközi irodalmát követve lehetséges elkülönítésnek tűnik a „gyakorló”
(observant) és „nem-gyakorló” (nonobservant) csoportokban való gondolkodás. Ennek gondolati alapja a szombatra vonatkozó vallási előírások megtartásához való viszonyulás.130 Ehhez hasonlóan feltűnik a hárédi131 és hiloni szembeállítás is.132 Mindkettő ugyanakkor – amennyiben a századforduló közösségeire alkalmazzuk – jelenkori koncepció visszavetítésének tekinthető.
A fenti modernitás-meghatározások és csoportkategorizálások kettős problémát vetnek fel a vizsgált téma esetében. Egyrészt a Jewish Studies mai besorolásai történeti távlatokban nem szolgálhatnak a modernitáshoz való viszonyulás keretéül. A hárédi-hiloni és observant-nonobservant fogalompárok, vagy történetietlen visszavetítést eredményeznek, vagy nem kellőképpen árnyalt kategóriákat jelentenek a sajtó történeti anyagának vizsgálatához. A magyarországi izraelita irányzati felállás és kapcsolódó stratégiái túlmutatnak a szombattartás/-szegés kérdésén vagy más vallási parancsolatok szelektív megtartásán.
Másrészt a történeti kategóriák a társadalmi, politikai és kulturális keretek változásával tartalmuk tekintetében és modernitáshoz való viszonyulásukban önmaguk is változtak.
Célszerűbb ezért egy olyan átfogóbb keretbe helyezni ezeket a fogalmakat, amely a hagyományhoz és a modern jelenségekhez való viszonyulás függvényében értelmezi őket.
A vallási autoritás megjelenítésének vizsgálata során a különböző zsidó csoportstratégiákat munkánkban a modernizációhoz, mint folyamathoz való viszonyulás mentén helyezzük el. A hagyomány fogalmához való viszonyulás alapján tradicionalitásra törekvő és tudatosan modernizáló stratégiákat különítünk el.133 A hagyománynak, a hagyomány láncolatának és a kultúra fogalmának belső értelmezései eltérnek a különböző csoportstratégiák esetében. A modernitás zsidósága számára a Szináj-hegyi kinyilatkoztatásig visszanyúló hagyomány láncolata – a sálselet hákábbálá – egyaránt jelentett történeti és vallási, profán és szakrális múltat. Ez viszont – a történetiség és a vallási jelleg mentén –
130 EISEN 1997.; FERZIGER 2005.
131 Áhítatos, istenfélő – Jesajá 66:5 verséből ered: „Halljátok az Örökkévaló Igéjét, ti ki remegtek az igéjére! / Simu dvár Hasem haCharedim el dváru.” A fogalom héber nyelvhasználatban terjedt el a 20. század második felében, s nem terjedt túl ezen. Simeon D. Baumel meghatározásában azoknak a zsidóknak a jelölésére szolgál, akiknek az életvitele, világnézete, éthosza és hite túllép azon, amit az emberek többsége „orthodoxként” ismer.
Baumel az angol nyelvterület ultra-orthodox fogalmával azonosítja, bár több csoportkultúra, irányzat és mozgalom gyűjtőfogalmaként kezeli. BAUMEL 2003: 154-155. (Az ultra-orthodox fogalom ugyanakkor politikai és világnézeti jelentésrétegektől terhelt külső meghatározás.) A fenti értelmezéstől függetlenül a hárédi önmeghatározást angolszász szóhasználatban gyakran megfeleltetik a modern-orthodox jelzőnek. Ellentétének a hiloni, azaz világi, szekuláris tekintendő.
132 DON-YEHIYA 2005: 93-97.
133 A koncepció alapjai a cádikok társadalmi szerepének vizsgálata során kezdett körvonalazódni (GLESZER
2007.;GLESZER 2008a;GLESZER 2008b.; GLESZER 2009.), kidolgozására pedig Zima Andrással, az Országos Rabbiképző – Zsidó Egyetem Zsidó Vallástudományi Doktori iskolájának hallgatójával közösen írott tanulmányokban került sor. GLESZER–ZIMA 2009a; GLESZER –ZIMA 2009b; GLESZER –ZIMA 2010.
eltérő módon jelent meg a különböző csoportstratégiák emlékezetében. A zsidóság mai magyarországi néprajzi kutatása a hagyomány fogalmát a „zsidó kultúra helyi fejleményeiben”, „<<népies>> jelenségeiben”134 látja, amit a minhágnak feleltet meg. „A
<<Minhág Jiszróél-Tórá>> – Izrael szokásai tórai parancs érvényűek – elve a mai napig hivatkozási alapot jelentenek a helyi gyakorlatok érvényesítésében. Természetesen számos minhág gyakorlása tórai alapon tiltott”135 – értelmezi Rékai Miklós. A zsidó hagyomány kérdése azonban sokkal összetettebb a 19. századi néprajzi koncepciókhoz igazított fenti – s a mai magyarországi néprajz által is elfogadott – hagyomány-meghatározásnál.
A hagyományhoz és a múlthoz való közösségi viszonyulás alatt főként irányultság értendő, amely meghatározza a múlthoz fűződő szálakat, a jelen cselekvéseit és a jövő elvárásait. A 19. század végi, 20. század eleji kultúrafogalom, amely máig szorosan kötődik a hagyomány fogalmához – etnocentrikus voltán túlmutatóan – a modern európai önkép meghatározásában játszott jelentős szerepet. A modernné válás feltétele a nyugat-európai kulturális minták átvétele volt. A kultúra gyakran a természet, a természeti világ ellentéteként, mint emberi világ jelent meg, a mindennapi élet jelentéseket hordozó interszubjektív világának vonatkozásában. A hagyomány ebben az összefüggésben a kultúrának korábbi tapasztalatokból adódó történetiségét jeleníti meg.136 A modernkori zsidó diskurzusok nyelvezetében a kultúra fogalma gyakran a hagyomány ellentétpárját képezte. Míg az önmagát hagyományosnak tekintő orthodox zsidóság az utóbbira, addig az újítások mellett lándzsát törő felvilágosult zsidóság az előbbire helyezte a hangsúlyt.
A tudatosan modernizáló csoportok a jelen törekvéseiből kiindulva részlegesen felfüggesztették a vallási tekintélyek generációkon átívelő láncolatát. Hagyományképükbe új, a jelen kereteiből kiinduló és a jelen fogalmainak alapján álló – a korábbi vallási olvasatoktól függetlenedő – értelmezéseket illesztettek. A tradicionalitásra törekvő csoportok zsinórmértéke ezzel szemben a hagyomány láncolata, a sálselet hákábbálá volt. A hagyomány láncolatának lényege az, hogy minden újonnan felmerülő vallási kérdés és bevezetett gyakorlat az egymásra épülő generációk kanonizált vallási irodalmán keresztül visszavezethető legyen a szináji kinyilatkoztatásig és Mózes öt könyvének szövegéig. Ezt a vallási elvet Rabbi Gedalja ben Joszef Ibn Jachja (1515–1587) Sálselet hákábbálá című könyve (megjelent 1587 Velence) fejti ki a misna Avot 1:1 alapján. A hagyomány láncolata – mindaddig, amíg az új jelenség adaptációja a korábbi modellek értelmezési keretein belül
134 RÉKAI 1997. 53.
135 RÉKAI 1997. 53-54. A tórai tiltást illetően vö. FÉNYES 2011. 197-198.
136 Vö. MEGADJA 2008. 33.
marad, azaz a láncolat nem szakad meg – felfogható a jelenre generációnként reflektáló Shils-i hagyomány értelmében Shils-is.
A neológ-orthodox viták, amelyek a sajtó hasábjain is nyilvánosságot kaptak, részben a hagyomány láncolata körül zajlottak. A budapesti neológia lapja, az Egyenlőség, gyakran közölt hagyományracionalizáló írásokat, s indított ilyen jellegű tematikus rovatokat, amelyek több ízben a magyar nyelvű orthodox sajtó rosszallását váltották ki. Amíg a neológ főszerkesztő, Szabolcsi Miksa (1857-1915) számára a hagyomány-racionalizálástól és bibliakritikától megvédendő vallási megalapozó emlékezet a Tóra, azaz Mózes öt könyve volt, s az ezt követő történeti korszakok – különösképpen a középkor, koraújkor és a jelen kelet-európai zsidó vallásgyakorlatának – szövegei és vallási autoritásai pozitivista elemzésnek voltak alávethetőek, addig az orthodox sajtó írásai a jelen vallásgyakorlatáig húzódó, az egymásra épülő vallási autoritások szövegeiből és modelljeiből felépülő hagyomány szent voltát hangsúlyozták.137
A hagyományról alkotott kép másik vetülete a kultúra fogalmának jelentéstartalmain keresztül világítható meg. Az orthodox zsidóság fogalmi keretei között az európai kultúrafogalom nem jelent meg. A saját szellemi hagyományaikra nem tekintettek
„kultúraként”. A modern héberben használatos kultúra kifejezés (tárbut) egyrészt hiányzik a hagyományos szövegek héber nyelvéből, másrészt, amit ma tudományos szempontból zsidó kultúrának nevezhetnénk, azt a hagyomány láncolatának (sálselet hákábbálá) tekintették. A
„kultúra” így sokkal inkább a „zsidóságon kívülit” jelenítette meg, azaz a felvilágosodás európai eszméihez való kötődést. Orthodox részről a hagyomány és az európai kultúra összeegyeztetési kísérletei a német neo-orthodoxiában tűntek fel, a zsidó felvilágosodás és vallási reform részéről pedig az európai kultúra átvétele iránti igény az integrációs törekvésekhez kötődött.138 A modern nyugat-európai társadalom és állam szekuláris alapon történő önmeghatározásával, a racionalitás, a humanitás és a tolerancia eszméjének kiterjesztésével, egyrészt a zsidó közösségek előtt nyíló lehetőségek módosultak, másrészt a zsidóság környezetéhez való viszonyulása változott meg. A tudatosan modernizáló zsidóság köreiben ez mind az önmeghatározásban, mind pedig a tradícióhoz és kultúrához való viszonyulásban megmutatkozott.139 A „hagyományhoz” és „kultúrához” való tudatosan modernizáló viszonyulás ezen reformtörekvések keretében értelmezendő.140 A mászkilok által kezdetben élesen kritizált populáris zsidó szokások idővel a perifériák jelenben is továbbélő,
137 GLESZER –ZIMA 2009a; GLESZER –ZIMA 2009b; vö. FÉNYES 2011.
138 Vö. DUBIN 2005; ELLENSON 2004.
139 Vö. DUBIN 2005. 29.
140 Vö. DUBIN 2005. 36.
történeti síkra vetült zsidó kulturális hagyományaivá szelídültek, amelyeket az európai szekuláris modern önképhez igazítva – az adott csoporthoz kötődő, újonnan megalkotott modern kultúra, illetve kulturális emlékezet keretében – mutattak be, sokszor a mászkil kulturmissziót alátámasztó célzattal.
A tradicionalitásra törekvő és tudatosan modernizáló közösségekre azonban csupán gyűjtőfogalmakként szabad tekinteni. A tudatosan modernizáló csoportok közé a vizsgált időszakban a német reformirányzatoktól a magyarországi neológián (kongresszusi irányzaton) át a cionizmus szekuláris és vallásos megnyilvánulási formáiig számos jelenség sorolható be.
A tradicionalitásra törekvő közösségek palettáján a galíciai és északkelet-magyarországi chászid irányzatoktól a cseh-morva gyökerű pozsonyi orthodoxián át, a német neo-orthodox hatás alatt álló városi zsidóságig terjedő közösségek helyezhetők el.
A tudatosan modernizáló csoport ugyanakkor a nemzeteszméhez való viszonyulás mentén tovább bontható. Míg a neológ irányzat az uralkodó nemzet nemzetkoncepciójához igazodott, addig a cionista mozgalom az állam iránti lojalitás megtartásával zsidó nemzetkoncepciót ápolt.
A fenti modellekbe rendezett zsidó csoportok (kongresszusi/ neológ, orthodox és cionista) – történeti vizsgálatánál fontos megemlíteni, hogy – az állam által legitimált fővárosi szervezeteikhez/ intézményeikhez kötődtek. Ezek hálószerű, központosított intézményrendszert kialakítva fedték le az ország különböző zsidó közösségeit. A különböző zsidó irányzatok törekvéseit az intézményekhez közel álló izraelita felekezeti vagy zsidó mozgalmi lapok jelenítették meg.