Wort war: licht…) kezdetű vers
5. A szinesztézia és a szójáték mint „testnyelv”
(köszönöm, köszönöm, köszönöm és a du kommst und gehst…) kezdetű vers
A korábbi alfejezetek a klasszikus komparatisztika szabályainak annyiban valóban megfeleltek, hogy a szövegek olyan jellemzőit vizsgálták, amelyek mindkét esetben meghatározónak bizonyul-tak (a sötétségnek tematikailag, az imának a műfajt tekintve volt egyaránt fontos szerepe). Az ebben az alfejezetben tárgyalt ver-seket ilyen közös jellemző már nem köti össze, csak a fejezet logi-kai menete követelte meg, hogy egymás mellé kerüljenek. A látás és hallás metaforái a transzcendens Másik jelenlétének artikulá-ciójában nem bizonyultak megfelelőnek, a kérdésre, hogy helyet-tesíti-e őket akkor valami más, vagy a nagyobb „teljesítmény”
érdekében egységesíthetők-e, az Ady-, illetve a rilke-vers más-más válaszokat ad. A megszólító-megszólított beszédhelyzet mellett ez a törekvés adja az összehasonlító vizsgálat alapját, a törekvés, mely a numinózus érzet „kifejezésének” ideáját – minden kudarc ellenére – nem adta fel.
A köszönöm, köszönöm, köszönöm az Ady-életmű más verseivel is nehezen vethető össze, szokatlanságáért főleg a versformát szokás okolni: a lazán jambizált, rendkívül hosszú sorok (kilenc
tizenegyes van benne) „szakozatlan” költeményt alkotnak,116 bár három egyenlő részre könnyen felosztható a huszonhét sor. Az első szakasz ez alapján a kilencedik sorig tart:
napsugarak zúgása, amit hallok, számban nevednek jó íze van,
szent mennydörgést néz a két szemem, istenem, istenem, istenem,
zavart lelkem tegnap mindent bevallott:
Te voltál mindig mindenben minden, Boldog szimatolásaimban,
Gyöngéd simogatásaimban s éles szomoru nézéseimben.
Bármiféle tagolás az anafora (az ismétlés) megteremtette len-dületet törte volna meg, retorikailag (különösen, ha szintaktikai-lag nézzük) így is egységes rendszert alkot a vers. Az anaforikus szerkezetet már a címbéli háromszoros ismétlés előkészíti, a kö-szönet beszédaktus jellegéből következőleg ez egyáltalán nem lesz redundáns, persze ehhez szükséges egy olyan olvasói döntés is, mely egy szenvedélyesebb hangnemet rendel már eleve a címhez is. ehhez a struktúrához könnyen illeszkedik majd a másik fontos retorikai elem, a halmozás (ezen belül leginkább az isocolon alakzatával lehet megfeleltetni, mert azonos szótagszámú mel-lékmondatok, szerkezetek követik egymást117), mely majd a köl-temény középső részének lesz központi szintaktikai alakzata.
A hármas szerkezet ismétlésében ott van (a megszólítással együtt) egy másik alakzat, a hypallage is [„egy meghatározott tárgynak (jelenségnek) tulajdonítható cselekvést egy szomszédos, más tárgyhoz kapcsol, melyhez nem tartozhatik”],118 melyet hagyomá-nyosan a szinesztézia elnevezéssel illetünk. A három hypallage viszont nem rendezhető vissza teljesen, az első és a harmadik sor
116 sziláGyi Péter, Ady endre verselése, Bp., Akadémiai, 1990, 340 –341., 496.
117 szABó G. zoltán–szörényi lászló, kis magyar retorika, Bp., helikon, 1997, 127.
118 Uo., 125.
igéit ugyan ki lehet cserélni (ehhez viszont a „napsugarak zugása”
enallagét – amikor is a szintagmák jelzői cserélődnek ki – szintén meg kell bontani), de a közrefogott sornak nincs párja, tehát nem állítható vissza. ezt a „tükörsorok” (7–9. sor) világítják meg: a közvetlen érzékelés metaforáinak (ízlelés, „szimatolás”, „simoga-tás”) használata a felekezeti diskurzusokban blaszfémiának számított volna, mivel azok magukban is feszültséget teremtenek (élő metaforákká lesznek), a látás és hallás metaforáival ezt vi-szont már csak ütköztetésükkel lehet elérni (esetleg a „másként”
látással: „s éles szomoru nézéseimben”). Az egész szakasznak tükre az utolsó, harmadik szakasz. Az első négy sor tökéletes megismétlésén kívül a huszonötödik sor az ötödik sornak lesz a variációja („könnyebb a lelkem, hogy most látván vallott”), így első pillantásra ezzel létrehoznak egy narratív keretet, a „lélek”
történetét (mely a köszönetmondással nyugvópontra jut), amit erősítene a második szakasz időbeli ellenpontja (a „tegnap” és
„ma” szembenállásában is). ezt az ismétlések és tükrözések kér-dőjelezik meg, hiszen ha valóban a „zavartság” vagy a „minden mindenben”-érzet dekorációi a szinesztéziák119, akkor nincs ér-telme azokat megismételni a nyugvópont elérése után. A tükrö-zésnek voltaképpen ugyanaz a funkciója pragmatikai szinten, mint a hypallagéknak a szintaktikain: felfüggeszteni a logikai rendet, magyarán megbontani a narratívum linearitását. ha ez nem történne így, akkor a középső, tizenegysoros (ennyiben mó-dosítunk a hármas felosztáson) szakasz megmaradna a hálaadó versek konvencióján belül, a köszönet nem alakulhatna létálla-pottá:
Ma köszönöm, hogy te voltál ott, hol éreztem az életemet
s hol dőltek, épültek az oltárok.
köszönöm az énértem vetett ágyat, köszönöm néked az első sírást, köszönöm tört szívü édesanyámat, Fiatalságomat és bűneimet,
119 király, i. m. ii. 426.
köszönöm a kétséget, a hitet, A csókot és a betegséget.
köszönöm, hogy nem tartozok senkinek Másnak, csupán néked, mindenért néked.
A szakasz első sora fönntartja a múlt és a jelen oppozícióját, vagyis a numinózus önmegértéssel együtt járó felismerése meg-történt, de az élmény nem szolgáltatódik ki a temporalitásnak (a vers terében „örök marad” – mint ahogy a numinózus érzetét is térbeli metafora tudja elhelyezni), s itt ezt még nem a linearitást felfüggesztő ismétlés biztosítja, hanem a köszönet, a hála moda-litása, mely az elfogadásban minden oppozíciót lebont, így kerül-hetnek egymás mellé a kétség és a hit. Az alázat modalitása a lírai én hatalmának radikális visszavonását jelenti: nincsen akarata, nincs meg a ráhatás vágya, mint az ima műfajában, csak a numinózus érzékelése marad meg, csak a köszönetmondás terem-ti az ént. ha az oltárt a hagyomány felől a kapcsolattartás meta-forájának tartjuk, arra a következtetésre jutunk, hogy a kapcso-lat lesz fontos, nem a kapcsokapcso-lattartás módja (mivel az már a háttérbe szoruló lírai éntől is függ), azok állandóan változnak (az oltár az odaadás modalitásába is illik: az áldozat a lényeges, a módja nem). A köszönetsor az előbbiek értelmében narratív iden-titást ad az énnek, hiszen egyértelműen kirajzolódik egy életút, ha a metonimikus elemeket összekapcsoljuk (s ezzel teljesen egy elbeszélés logikáját követjük). A részlegesség nem férhet össze a numinózus totális jelenlétével, a szakaszzáró, igen hangsúlyos mondat (melyet „jambizálatlansága” is kiemel),120 a „minden”
megismétlésével próbálja az ironizálódást megakadályozni (sőt, a tartozás kifejezés többértelműsége – ‘köszönettel tartozik vala-kinek’, ‘valakihez tartozik’, ‘valakinek tartozik’ – sem okoz zavart, mert mind a numinózus irányába mutat).
Mint már utaltunk rá, az irónia nélküli állapot fenntartásához viszont szükség van a tükrözésre és az ismétlésre, tehát a látszó-lag kevés újat mutató harmadik szakaszra is:
120 sziláGyi, i. m. 341.
napsugarak zúgása, amit hallok, számban nevednek jó íze van,
szent mennydörgést néz a két szemem, istenem, istenem, istenem,
könnyebb a lelkem, hogy most látván vallott, hogy te voltál élet, bú, csók, öröm,
s hogy te leszel a halál, köszönöm.
Az utolsó két sor isocolonja összefoglaló érvényű: míg a numinózusra bármilyen jelölő utalhat (tökéletesen katakretikusan), addig a beszélőnek egyetlen jelölő, a köszönet marad. egy végtelen jelölő-láncolat indulhat, melyben a bináris oppozíciók (élet-halál, bú-öröm) lebomlanak – hasonló olvasási tapasztalatról számol be Török lajos a Minden-Titkok versei kezdőversének az interpretá-ciójában,121 de ez egyáltalán nem későmodern kondíciók között folyik, hiszen a nyelv uralhatatlanságának tapasztalata csak a numinózus esetében lesz nyilvánvaló. A csóknak – mint a második sor hypallagéjának sem – nincs ellentétpárja, mert a másikkal való temporális azonosság metaforája, szinte tengelyként áll ezért az ellentétpárok között. A felsorolás tehát szimmetrikusan, az élettől a halálig, a múlttól a jövőig terjed, amely – önrelexív alak-zatként – egyben a vers végét is jelenti. A véglegesen lezáró kö-szönöm, az én megtalált trópusa, a numinózust jelölők sorát is megállítja, így irónia nélkül éri el célját, talál nyugvópontot, mert
„tropikus lefagyasztás” nélkül artikulálódik kielégítő módon a numinózus érzete.
ez a szöveg az istenhez hanyatló árnyék című versre következő költemény – aminek olvasatára építi irónia-koncepcióját hévízi ottó – így annak „ellenverseként” is olvasható: a lírai én háttér-be szorításával (felmutatott nyelvi konstruáltságával) nem jut tér az iróniának. ebben rokonok a rilke-verssel, ahol a te artikulá-lása érdekében az én alig kerül előtérbe, akkor is csak viszonyla-tokban. A vers első szakaszában pedig egyáltalán nem tűnik föl:
121 Török lajos, A hang és a titok = Tanulmányok Ady endréről… i. m. 140–146, 144.
du kommst und gehst. die Türen fallen viel sanfter zu, ohne Wehn.
du bist der leiseste von Allen, die durch die leisen häuser gehn.
Man kann sich so an dich gewöhnen, daß man nicht aus dem Buche schaut, wenn seine Bilder sich verschönen, von deinem schatten überblaut;
weil dich die dinge immer tönen, nur einmal leis und einmal laut.122
A vers első és negyedik versszaka („du bist ein rad, an dem ich stehe…” – „egy kerék vagy, amin állok…”) kedvelt idézete a du-versekről értekezőknek, általában nem is tüntetik fel, hogy ugyanazon versről van szó.123 céljuk ugyanis az isten-asszociáci-ók széles skálájának bemutatása, ebben a versben pedig látszólag két egészen eltérő hasonlat van, lehetnének akár két különböző szövegből is. Mindez akaratlanul is egy olyan olvasatot tesz lehe-tővé, mely szerint Az áhítat könyve egyes verseiben is meghiúsít-ja a jelentésképzést a centrifugális, a széttartó erők dominanciá-ja, s a szövegek közötti párbeszédet tovább nehezíti a szerzetes-narrátor összekötő beszédeinek kihúzása. A negyvennegyedik és negyvenötödik vers között is volt egy vers (in meiner zelle sind oft helle nelken – „cellámban gyakran vannak világos szegfűk”), amelyet rilke kihúzott, ráadásul a költemény befejező sorában a beszélő istent „kommender”-nek, „eljövendő”-nek nevezi, s ez összecseng a most tárgyalt vers felütésével. eddig mégis azt állí-tottuk, hogy a szomszédos versek is értelmezői egymásnak. Az ellentmondást úgy oldhatjuk fel, ha rilke kihúzásait a saját szöveg újraolvasásaként fogjuk fel, amiből az következik, hogy lehet,
122 „Jársz-kelsz. Az ajtók sokkal / finomabban csukódnak be, fájdalom nélkül. / Te vagy a leghalkabb mindenek közül, / akik keresztülmennek a lecsendesült házakon. / Úgy hozzád lehet szokni, / hogy nem nézünk fel a könyvből, / amikor a képei megszépülnek kékítő árnyékodtól; / mert téged mindig ár-nyalnak a dolgok, / csak egyszer halkan és egyszer hangosan.”
123 Mint ahogy teszi ezt käte hamburger is: hAMBUrGer, i. m. 48.
hogy a negyvennegyedik és negyvenötödik versek eleje és vége nem cseng össze, viszont az újraolvasás arra mutat, hogy szorosabb kapcsolat van a két szöveg között.
A másik két verssel ellentétben, ahol bebizonyosodott, hogy a numinózus a „nem-látásban” (sötétség) és a „nem-hallásban”
lehet jelen, ez a szöveg a hallhatóság és a vizualitás metaforáiból is építkezik. Az alapmodalitást a „megtalált bizonyosság” hatá-rozza meg, a szöveg identitását tehát nem valamivel szemben (például egy másik isten-koncepcióval szemben) kell meghatároz-nunk. Az első kép ennek megfelelően a dinamikusság látványi elemeit inkább a halláshoz kapcsolódó elemekkel helyettesíti. Az isten-képhez oly gyakran társított felsőfok viszont a hallhatóság potenciálját is a minimumra csökkenti („du bist der leiseste von Allen” – „Te vagy a legcsendesebb mindenek közül”). A látást és hallást eliminációjuk által egyesítheti a mozgás, melyet nemcsak látni és hallani lehet, hanem érezni is, így válhat metaforává, a numinózus érzet jelölőjévé. A második szakaszban újra egyesül a látás és a hallás: az olvasásban. Az olvasás metaforája tökélete-sebben meg tudja valósítani az egységet az irodalmi műnél (amit Fabiny Tibor nevez ki a látás és hallás „rekonciliációjának”, meg-békélési helyének124), mert egyértelműen a befogadásra, az érzé-kekre teszi a hangsúlyt (a vers általános alanya is ennek antro-pológiai érvényét sugallja). ha az olvasást tartjuk a központi trópusnak, akkor a „hozzászokás” a látás és a hallás túl jól sike-rült egységesítését jelenti, amikor már nincs szemantikai feszült-ség, ami kimozdítana, minden az ember fejében észrevétlenül megszülető fenomenalitás szerint van. A könyv képei – éppen a vizuális-audiális egység miatt – egyszerre lehetnek képek és szó-képek, a „vizuális” kép mellett annyi szól, hogy az árnyék (amely a sötétségnek és a testnek is metonímiája) és a kékítés is a látás regiszteréből jön, így könnyebb interferálniuk. ám a tönen (egyik jelentésében ’hangzik’, másik jelentésében ’árnyal’) nehezen megbékíthető kétértelműsége, mely az utolsó sorban válik nyil-vánvalóvá (hiszen a hallhatóság két végletével is kapcsolat épül ki), a szóképek isteni „megszépítését” is lehetővé teszi. A szóképek
124 FABiny, i. m. 47–48.
beemelése a költeménybe egy metaszintet nyit meg: a vers nem képeket „közöl”, hanem képeiről is beszél. Az isten-dolog-én há-romoldalú kapcsolatban mindig a dolgok adták az érintkezés te-rét125, például az erdő: ha isten erdő, akkor az én abban bolyong (mint a de Man által elemzett huszonnegyedik versben126). ebben a versben a „dolgokhoz” a nyelvből adódó kétértelműség rendelő-dik, s ez arra irányítja a figyelmet, hogy a „dolgok” nyelvileg lé-teznek csak, metaforák – akár meg is fordíthatók: az én erdő lesz, s benne isten „csupa világló őz”:
oft wenn ich dich in sinnen sehe, verteilt sich deine Allgestalt:
du gehst wie lauter lichte rehe und ich bin dunkel und bin Wald.
du bist ein rad, an dem ich stehe:
von deinen vielen dunklen Achsen wird immer wieder eine schwer und dreht sich näher zu mir her, und meine willigen Werke wachsen von Wiederkehr zu Wiederkehr.127
ez a felismerés nem vezet a lírai én hatalmának kiterjesztésé-hez, nem ünnepli magát nyelvi teremtőként. A tönen cselekvője az isteni marad, de jelenlétét bármilyen metafora fel tudja idézni, otthonra talált a nyelvben. A „gyakran” arra figyelmeztet, hogy a kapcsolatot nem lehet állandóan fenntartani, az eksztatikus állapot is időleges. sőt, az én és az összes érzék együttműködése esetén is csak részleges tapasztalatot kaphat a „mindenalakúról”.
Tehát hiába ad lehetőséget a nyelv az erdő-metafora
125 kommentierte Ausgabe…, i. m. 741.
126 de MAn, Trópusok, i. m. 44. skk.
127 „Gyakran amikor érzékeimmel látlak, / eloszlik alakod Mindensége: / úgy mégy, mint csupa világló őz / és én sötét vagyok és erdő. / egy kerék vagy, amelynél állok: / sok sötét tengelyed közül / egy újra és újra nehezül / és kö-zelebb fordul hozzám, / és készséges műveim nőnek visszatéréstől visszaté-résig.”
sára, hiába lehet most már a lírai én attribútuma a sötét (ami már a negyvenharmadik versben is megtörténhetett), az egész a résszel ugyanúgy nem azonosulhat, mint a hagyomány szerint a rész sem bírhatja az egészet. A teremtettnek nem lehet a teremtő felett hatalma, tökéletesen ugyanis nem azonosulhatnak egymás-sal, mert viszonylatokban léteznek, sőt, a viszony biztosítja mind-kettejük létezését. A kerék-metafora (mely szintén érintkezésen és mozgáson alapul) a megfordított erdő-metafora értelmezője (tehát ezen olvasat szerint egyáltalán nem önkényesen kerültek egymás mellé a metaforák): a kerék önmagába fordulást, körkörösséget biztosít, a tengelyek pedig linearitást adnak, s ha igazából körkö-rösség is van, a beszélő egyszerre csak egy linearitást érez (ez a frye-i – szigorúan csak nyelvileg létező – axis mundi logikája is:
a mindenséget függőleges rendbe rendezi).128 Tehát az egész léte-zik, de csak katakretikusan lehet megnevezni a beszélő nyelvi világán belül, a metafora csak egy részét tudja jelenlévővé tenni.
A befejező szakasz allegóriává terjeszti ki a kerék-metaforát, a beszélő alkotásai (legyenek azok versek vagy képek) mindig csak korlátozott ér vényű és sikerű közelítések lesznek istenhez (A willig jelző ennek a nem-adekvátságnak az elfogadását jelenti), ezért azt újra és újra meg kell kísérelni (a v hangok alliterációi, majdhogynem redundáns ismétlődései ennek a körkörösségnek a linearitásban megvalósult jelei). Az állandó újrakezdéshez az adja meg a reményt, hogy a próbálkozás-sorozatban a beszélő felől is indulhat impulzus (wachsen).
Azok a metaforák tehát, amelyek a transzcendens Másikat látha-tóvá vagy hallhalátha-tóvá teszik, önmagukban nem tudják, együtt pedig csak akkor képesek a numinózus érzetének megidézésére, ha egyben fölmutatják érvénytelenségüket is: a köszönöm, köszö-nöm, köszönöm az alázattal, az állandó köszönetmondásával, Az áhítat könyvének negyvenötödik verse a nyelvi relativizáció, a többértelműség hangsúlyozásával érte ezt el. A mozgás valóban lehet olyan trópus, melyben – mint már a legutóbbi rilke-vers felütése kapcsán utaltunk rá – egyesülhetnek a látás-hallás
128 Frye, Az ige hatalma… i. m. 19.
taforái a közvetlen érzékeléssel, ettől az egységtől viszont egyenes út visz egy másik egység, a test felé. Fabiny a keresztény hagyo-mányok alapján a vizualitás és a halláshoz kapcsolható érzetek végső „rekonciliációjának” az élő testet teszi meg, melyet legjobban egy sokat idézett bibliai hely támaszt alá: „Az ige testté lett, közöttünk lakott és láttuk az ő dicsőségét (Jn 1,14) (Fabiny Tibor kiemelése – T. M.)”.129 Felmerül a gyanú, ha ilyen könnyen végbe-mehet a látás és hallás egységesítése, akkor megkülönböztetésük felesleges, az ebből adódó problémák pedig álkérdések. nemcsak a szembenállás történetisége oszlathatja el ezt a kételyt (tehát valóban voltak ezen alapuló ideológiai harcok), hanem Merleau-Ponty azon fontos megállapítása is, miszerint a nyelv a testhez hasonlóan nehezen állítható be egy, a jelentéseket meghatározó hatalom hierarchiájába: „Azt kell hát mondjuk a nyelvnek a je-lentéshez való viszonyáról, amit simone de Beauvoir mondott a testnek a szellemhez való viszonyáról: nevezetesen, az sem nem elsődleges, sem nem másodlagos. […] A nyelv hasonlóképpen nem áll a jelentés szolgálatában, de nem is irányítja a jelentést.”130 Mégis megszületett egy több évezredet megérő oppozíció, a test és lélek szembenállása, melyben a test kapta az alárendelt szere-pet. A lélek felértékelése a közvetett érzékeléseket, a látás és hallás felértékelését is magával vonta. Mivel az évszázadok során állandóan szembesültek azzal, hogy azok a numinózus érzetének artikulációjában nem eredményesek, szembeállításukból (ha az egyiket totalizálták a másik rovására) remélték, hogy például a
„magasabb szintű” látás megteremtésével nem szembesülnek az érzékek elégtelenségével (éppen azért, mert a totalizációjukkal semmi mást, csak megkérdőjelezhetetlenségüket érték el). A szá-zadfordulóra ezek a törekvések rég hitelüket vesztették, s meg-indult – Ady és rilke költészetében is – a közvetlen érzékelés metaforáinak „visszaíródása” a numinózus érzetéről szóló beszé-dekbe, néhány esetben már a nyelvi megalkotottságra is reflek-tálva.
129 FABiny, i. m. 50.
130 Maurice MerleAU-PonTy, A közvetett nyelv és a csend hangjai = kép–fe-nomén–valóság, … i. m. 142–177, 177.