V. Eklektikus makroökonómia 126
14.3. A szimulációk tanulságai
Ez az alfejezet több tanulmány szimulációs eredményeinek az összefoglalása, a szimulációk feltevéseinek részletezését az alább hivatkozott cikkek tartalmazzák. Itt csak a legfontosabb eredményeket foglaljuk össze, illusztrálni kívánván a modellből levonható tanulságokat.
Kétfajta bizonytalanságot különböztettünk meg: 1. a gazdasági szereplők sokkokra adott válaszá-nak bizonytalansága (amit a modell együtthatóiválaszá-nak bizonytalanságában ragadhatunk meg), 2. exogén változók (külső kereslet, árfolyam, külső árak) előrejelzésének bizonytalansága.
Mindkét fajta bizonytalanság esetén a makrogazdasági és költségvetési hatások számszerűsítése két lépcsőben végezhető el. Először számszerűsíteni kell a modellparaméter vagy exogén tényező bizonyta-lanságának nagyságát. Ez történhet a becsült paraméter vagy – exogén tényezők esetén – az előrejelzési hiba szórásának meghatározásával, de szakértői kockázatértékelés segítségével is. A második lépcsőben pedig azt kell elemezni, hogy a bizonytalanság nagyságával arányosan megváltoztatott modellegyütt-ható vagy exogén tényező mennyiben (és milyen időbeli lefutásban) változtatja meg az alappályához képest a fontos makro- és költségvetési változókat. Természetesen a különböző kockázatok hatásai nem függetlenek egymástól: mint majd látni fogjuk, a gazdaság árfolyamsokkra való válasza például alapvetően függ a bérigazodás gyorsaságától.
A kétfajta imént említett bizonytalansági tényező hatásainak elemzésén túl a modell felhasznál-ható gazdaságpolitikai döntések hatásvizsgálatára is. Az alábbiakban ennek alapján három csoportba oszthatjuk a szimulációkat: 1. robusztussági vizsgálatok (ezekről lásd Bíró–Elek–Vincze (2007b)), 2.
exogén változók hatásai, 3. gazdaságpolitikai döntések hatásvizsgálata. Az alábbiakban az utóbbi két problémakörből adunk ízelítőt.
Exogén tényezők változása
Ez az alfejezet a Bíró–Elek–Vincze (2007b, 2007C, 2008) cikkein alapul.
Árfolyam. A forint-euró árfolyam 2002 és 2006 közötti (tehát a csúszóleértékelés időszaka utáni) negyedéves idősora alapján azt mondhatjuk, hogy a (logaritmikus) árfolyamváltozások jó közelítéssel autokorrelálatlannak és normális eloszlásúnak tekinthetők. Szórásuk öt év adatain becsülve 2,6%, így egy negyedévvel előre az árfolyamváltozás 95%-os valószínűséggel a (−5,1%, 5,1%) intervallumban lesz.
Tehát az egy negyedéves árfolyamváltozásból a makro- és költségvetési változókra adódó kockázatot 95%-os megbízhatósági szinten úgy tudjuk a modell segítségével számszerűsíteni, hogy megnézzük a változók alappályától való eltérését 5%-os le- ill. felértékelődés hatására.
A továbbiakban egy 2007 elején bekövetkezett 5%-os leértékelődés hatását vizsgáltuk, a felértékelő-dés hatása közelítően az ellentettje ennek. Fontos feltevés, hogy nem számoltunk a monetáris politika reakciójával, a jegybanki kamatok nem növekednek a megugró infláció következményeként.
Az alap-paraméterezéskor – a bér- és importárcsatornán keresztül – a leértékelés nyomán a külső árak 4 év alatt lényegében teljesen begyűrűznek a belső árakba, a belföldi árszint 5%-kal megemelkedik.
Mivel a külkereskedelmi forgalomba kerülő termékek (valamint a piaci energia) ára gyorsan emelkedik, és a nominális bérek csak idővel igazodnak, a versenyszféra reálbérei körülbelül két éven keresztül ala-csonyabbak a leértékelés nélküli esethez képest. Utána viszont a béregyenlet tárgyalása során említett
„túllövés” miatt átmenetileg megfordul a trend. Ezzel szemben nagyobb bérperzisztencia választása esetén az árbegyűrűzés némiképp lassúbb, és sokáig kisebbek a versenyszféra reálbérei a leértékelés következményeként.
Reálhatásként az export magasabb, a háztartások fogyasztási kiadása viszont alacsonyabb lesz mindkét paraméterezés alapján. A fogyasztási kiadások visszaesését a versenyszféra reálbércsökkenése, a devizahitel-állomány miatt fellépő jövedelmi és vagyonhatás, valamint az magyarázza, hogy az ál-lamháztartásra tett feltételezéseink szerint a közszféra bérei (és a svájci indexálás miatt így részben a nyugdíjak is) csak késve és nem teljes mértékben reagálnak a megnövekedett inflációra. Az import a magasabb export és az alacsonyabb fogyasztás eredőjeként kezdetben enyhén nagyobb, 4–5 évvel a sokk
után pedig kisebb a leértékelés nélküli esethez képest. Összességében modellünk alapparaméterezése szerint a GDP szintjét a monetáris válasz nélküli leértékelés négy év távlatában csupán kismértékben emeli (a növekedés csúcsa 0,15% körül van). A lassabb bérigazodású – azaz lassabb árbegyűrűzésű – szcenárióban a reálhatás némiképp elhúzódóbb.
Az államháztartási hiányt a leértékelés a nominálbérek és a folyó áras fogyasztás, valamint az infláció megugrásán keresztül összességében javítja: három év múlva körülbelül 0,5–0,6 százalékpontos GDP-arányos hiánycsökkenés adódik. Az államadósság/GDP hányados a devizaadósság átértékelődése miatt kezdetben nő, utána viszont a hiánycsökkenés és a nominális GDP növekedése miatt csökkenni kezd. (Három év alatt körülbelül 2 százalékpont a csökkenés mértéke.)
Hangsúlyozni kell azonban, hogy ez a szimuláció nem számol a jegybank monetáris válaszával, előretekintő várakozásokkal és a leértékelés nyomán esetleg felmerülő hitelességi problémákkal sem.
Mindezek a tényezők csökkentik egy valóságos árfolyam-leértékelés reálhatását, és mérséklik az állam-háztartási hiány kimutatott javulását.
Az MNB negyedéves előrejelző modelljével összehasonlítva modellünk reálváltozói – azonos árfo-lyamsokkot feltételezve – lényegesen kevésbé reagálnak egy árfolyamsokkra. (Benk és szerzőtársai (2006) bemutatják egy 1%-os leértékelődés hatását a ben.) Ennek oka egyrészt az, hogy a NEM-ben az export rugalmassága (abszolút értékNEM-ben) nagyobb, és az importnak is van árfolyam-rugalmassága, másrészt az árbegyűrűzés a bérek nagyobb merevsége miatt lassabb.
Külső keresleti sokkok. Az exportpiacok növekedésére tett előrejelzések meglehetősen pontatlanok azon egyszerű oknál fogva, hogy a főbb külkereskedelmi partnerekre vonatkozó import-előrejelzések is nagyon bizonytalanok. Az eltérések szórása 3 százalékpontnál több, az abszolút eltérések mediánja is 2 százalékpont, tehát az exportpiacoknak a várhatónál 2 százalékponttal kisebb növekedésére fel kell készülni. Ugyanakkor az is látszik, hogy az egy-, illetve kétéves előrejelzések hibája között nincs jelentős együttmozgás (egyes években a két hiba ellentétes, más években azonos előjelű). Ennek fényében egy lehetséges forgatókönyv, hogy az exportpiacok növekedési üteme egy éven keresztül az alapszcenárióhoz képest úgy csökken, hogy az eredeti szcenáriónál 2%-kal kisebb lesz a változó szintje, és utána az eredetileg feltételezett növekedési ütem marad meg.
Az export sokknak a GDP összetevőire kifejtett hatásáról a következőket mondhatjuk. A szintek helyett növekedési ütemeket vizsgálva, az export éves átlagos növekedési üteme először 0,6 százalék-ponttal, majd a következő évben 2,4 százalékponttal marad el a sokk nélküli változathoz képest. Az ex-porttal együtt az import is visszaesik, és a bérek csökkenése miatt idővel a fogyasztás is lefelé igazodik.
A kisebb bérszint ugyanakkor javítja a versenyképességet, ezért a szintkorrekció után az export enyhe emelkedésbe kezd, ami a kezdeti bércsökkenés hatását fokozatosan kioltja. A fogyasztás a harmadik-negyedik évben, a GDP pedig a harmadik évben éri el a mélypontját. Az államháztartás egyenlegére a kedvezőtlen külső konjunktúra természetesen negatív hatást gyakorol: 0,4 százalékponttal, majd pedig 0,5–0,6 százalékponttal emeli a hiányt.
Importárak. A külső tényezők között utolsóként az importárak szintjében bekövetkező átmeneti (egy évig tartó) 1%-os megugrás hatását vizsgáljuk. (Egyoldalú importársokkról van szó, tehát az ex-portárak eközben az alappályának megfelelően alakulnak. Példaként gondolhatunk egy olajársokkra.) A sokk hatására a fogyasztói árszint egy év alatt kb. 0,2%-kal megemelkedik, a nominális GDP pedig – a folyó áras import megnövekedése miatt – 0,7% körüli mértékben csökken, ami egy év alatt mint-egy 0,5%-kal csökkenti a versenyszféra bruttó béreit. A megugró infláció és a visszaeső nominálbérek hatására a reál fogyasztási kiadások és így a GDP is csökken. Miután egy év elteltével az importárak visszatérnek alapszcenárió-beli szintjükre, a fogyasztói árak „túllőnek”, és egy időre némileg a sokk nélküli szintjük alá kerülnek. A reálfogyasztás a sokk megszűnése után két évvel kerül vissza az eredeti szintre.
Gazdaságpolitikai döntések hatásvizsgálata
Közszféra bérei és állami foglalkoztatás (Kőrösi és szerzőtársai (2007)). Fontos tulajdon-sága makromodellünknek, hogy segítségével az egyes gazdaságpolitikai lépések közvetlen és közvetett hatásai is meghatározhatók. Például a kormányzati bérek növekedését a múltban rendszerint a költ-ségvetési hiány és adósság növekedése egyik fő okának szokták tartani. A közvetett hatások összjátéka az igazodási sebességekkel azonban érdekes jelenségre hívja fel a figyelmünket. A kezdeti hiánynövelő hatást némi késéssel követik a pozitív bevételi hatások, és 2–3 év távlatában csak minimális hiány-növekedést tapasztalunk. Itt nyilván fontos az, hogy a költségvetés bevételei igen jelentős mértékben függnek a belföldi munkajövedelmektől (SZJA és bérjárulékok), illetve a belföldi fogyasztástól (áfa).
A modellszámítások alapján kétéves távlatban az állami bér és foglalkoztatás növelésének hatásai po-zitívak a keresletre, ezáltal a GDP-re és a költségvetési egyenlegre is. Ehhez még hozzátehetjük azt is, hogy az állami szektorból az adók is könnyebben folynak be, mint a magánszektorból. Ezért a költség-vetés struktúrája magában hordoz egy komoly gazdaságpolitikai ellentmondást: rövid távon a belföldi keresletet serkentő intézkedéseknek pozitív hatása van a termelésre, a fogyasztásra és a költségvetési egyenlegre is. Ennek fényében azt sejthetjük, hogy a múltbeli állami bérkiáramlás és foglalkoztatás-növelés lényegében önmagában pozitív költségvetési hatású volt rövid távon, dacára a nyilvánvalóan negatív direkt hatásoknak. Ez persze különösen egy olyan helyzetre igaz, ahol a növekedésnek keresleti korlátai vannak. Ugyanakkor a modell kimutatta, hogy ezen intézkedések negatív kínálati hatásai 2–3 év alatt megjelennek, és előbb utóbb a termelésre, majd némi további késéssel a költségvetésre nézve is hátrányosak lesznek.
Ezek az eredmények azt sugallják tehát, hogy a költségvetés a az utóbbi években leírt negatív, adósságnövekedéshez vezető pályája közvetlenül nem az állami szférában tett bér- és foglalkoztatási intézkedések következménye volt, viszont azok annál lényegesebben befolyásolhatták a negatív pálya tartósságát, a gazdasági növekedés visszafogásán keresztül középtávon. A jövőre vonatkozóan eredmé-nyeink legfontosabb tanulsága az lehet, hogy a hosszú távú pozitív kínálati hatásokat tekintve legered-ményesebben az állami foglalkoztatás csökkentésével lehetne operálni, a bércsökkentés (természetesen nem abszolút, hanem a „normális” pályához képesti relatív bércsökkentés értelmében) hatásai nem annyira egyértelműek és erősek. Ugyanakkor meg kell jegyeznünk a hosszú és rövid táv konfliktusát, a hosszabb távon a növekedésre és a költségvetési egyenlegre pozitív hatással járó foglalkoztatási és bérintézkedések rövid távon mind a keresletet, mind a költségvetés egyenlegét rontják, tekintettel arra, hogy a jelenlegi helyzetben a gazdaságnövekedés üteme egyébként is alacsonyabb a normálisnál.
Feketegazdaság-szimulációk (Bíró–Vincze (2008)). A csak adminisztratív eszközökkel történő (jobb adóellenőrzés, szigorúbb büntetések) fehérítés hatása reálértelemben valószínűsíthetően kudarc lenne: a kisebb lakossági jövedelem és az emelkedő bérköltségek eredőjeként mind a fogyasztás, mind az export, mind – ezek következtében – a GDP csökkenne és a munkanélküliség nőne, valamint a ma-gasabb bérköltségek miatt az infláció is nagyobb lenne. A deficitre és az adósságra való hatás pozitív lenne ugyan, de a mérték nem lenne túl jelentős. Ha a munkáltatók béralku-pozícióinak erősödését fel-tételezzük, akkor ez nagyobb inflációt és kisebb reáljövedelmeket eredményez. Ezek miatt a fogyasztás még jobban csökken, habár a kisebb bérköltség az export helyzetét némiképpen javítja.
Az ösztönzésen – TB-járulék-kulcs csökkentésén – alapuló fehérítésnek megvannak a gazdaságélén-kítő, sőt dezinflációs hatásai is. A GDP nő az exportnövekedés miatt, de a nagyobb reáljövedelmek a fogyasztást is növelik, és a munkanélküliségi ráta is csökken. A hatások lassan érvényesülnek, de a második évre már jelentős mértékűek. Ugyanakkor a költségvetési deficit és az államadósság azonnal nő, bár a reálnövekedési hatás miatt a probléma enyhül, az adósságra való negatív hatás kumulálódása miatt jelentős lehet. Ha sikeres fehérítést feltételezünk, az hosszú távon még több problémát okozhat, elsősorban a „minimálbérhatásnak” betudhatóan. Azt mondhatjuk, hogy a gazdasági növekedés ser-kentése és az államháztartás finanszírozásának javítása, gyakorlatilag semmilyen „fehérítési” feltevés mellett sem érhető el a járulékkulcs-csökkentés mint ösztönző alkalmazásával a jelenlegi költségvetési struktúrában.
Egyéb adók (áfa és jövedéki adó) effektív mértékének növelése javítaná a helyzetet. Ekkor az ex-portösztönzés hatása lassan, de érvényesülne. A legnagyobb áldozatot az infláció kezdeti megugrása
jelentené. A költségvetési hiány ekkor állandóan javulna, és ennek megfelelően pozitív lenne az állam-adósság alakulása. Az első egy-kétéves relatív veszteséget kellene reálértelemben elszenvedni, ami után a fogyasztás és kismértékben a munkanélküliség okozna csak gondot. A kormányzati beruházásoknak még egy jelentős (10%-os) csökkentése sem okozna nagy változást, habár a negatív keresleti hatás miatt csökkenne a GDP és a fogyasztás. Az infláció szinte változatlanul alakulna, de a költségvetési egyenleg kismértékben javulna, és az adósság kevésbé nőne. Összességében egy jóval nagyobb kiadáscsökkenés kellene ahhoz, hogy az ösztönző fehérítés negatív költségvetési hatásai eltűnjenek.
Úgy tűnik tehát, hogy az adminisztratív fehérítés hatásai rengeteg reál és inflációs problémát okoz-hatnak. Ösztönzőkkel (TB-járulék csökkentés) kombinálva viszont költségvetési és adósságproblémák jelenhetnek meg, különösen 1–2 éves időtávon. Ennek elkerülését vélhetőleg csak jelentős kiadáscsök-kentéssel lehetne ellensúlyozni. A kiadáscsökkenésnél természetesen a kulcskérdés és fő nehézség a csökkentés struktúrája.