3. KÖZPOLITIKA – KÖZIGAZGATÁS – RENDÉSZETI IGAZGATÁS
3.7. A szemle a belügyi sajtónyilvánosságért 1953–1990
„Természetesnek tűnő törekvés a rendőrség részéről, hogy a tömegtájékoztatás eszközeit saját munkája, elsősorban a nyomozás szolgálatába próbálja állítani. Eközben azonban háttérbe szorul az állampolgárok tájékoztatáshoz való joga, de az is gyakori eset, hogy a visszatartott információk torz formában, rémhírként terjednek el.”339 – Olvasható egy tudományos dolgozatban.
3.7.1. Titkok, vagy működési zavarok?...
A 64. évfolyamát jegyző Belügyi Szemle, fennállása során egyre nyíltabb fórummá válva hatékonyan szolgálta a belügyi szervek munkatársainak szakmai képzését, a legjobb hazai és nemzetközi gyakorlatok, tapasztalatok felkutatását, tudományos igényű tökéletesítését, elterjesztését, ezzel a rendészettudomány kialakulását, fejlesztését. Miként igyekezett feloldatni a szerkesztőség, a lap elterjedését, olvasottságát akadályozó belügyi rendelkezéseket?
Az említett, hatvanas évek légkörében Szabó László, a Népszabadság újságírója a rendőrség és a sajtó kapcsolatáról írt vitaindító cikket. Az írás egyes megállapításai ma is tanulságosak…
„Idestova tíz esztendeje dolgozom a sajtó olyan területén, ahol rendszeres, közvetlen kapcsolatot kell tartanom a rendőrséggel. E tíz esztendő. során igen sok tapasztalatot szereztem a
336 KORINEK László: Rendészet a tudásalapú kockázati társadalomban. In. Belügyi Szemle. 2011. 58. évfolyam. 1.
szám. p. 20.
337 DEÁK József: A tudomány szabadsága; politikai és hierarchikus hatások régen és ma a Belügyi Szemlében. ULR:
http://www.pecshor.hu/periodika/XVII/deak.pdf. p. 274. Letöltés ideje: 2017. május.31.
338DEÁK József: A tudomány szabadsága, politikai és hierarchikus hatások régen és ma a Belügyi Szemlében. URL:
http://www.pecshor.hu/periodika/XVII/deak.pdf, 274. o. Letölés ideje 2017. 09. 25.
339 SZIKINGER István: A rendőrség tevékenységének alkotmányos alapjai. Kandidátusi értekezés. Budapest. 1989.
pp. 199 –200.
rendőrség és a sajtó kapcsolatából, s elöljáróban meg kell állapítanom, nem mindig volt egyértelmű, pozitív ez a tapasztalat.”340
Néhány általa említett példa: egy betörőnek a Lágymányosi lakótelepen sikerült ötven betörést elkövetni, mire elfogták. „Tudom, milyen meggondolás vezette a nyomozókat: nincs meg a tettes, milyen fényt vet ez a rendőrségre? Mert ha a harmadik eset után megjelent volna egy megfelelő fogalmazású tudósítás, jelezve benne, milyen módszerekkel dolgozik a betörő, fokozottabb óvatosságra késztette volna az embereket, s talán az ötödik, vagy a tizedik bűncselekmény elkövetésekor „fülön lehetett volna csípni” az illetőt…341
Egy Budapest felett lezuhant MALÉV gép tényét az újságok csak a harmadik napon közölték, miközben az egész város tudott róla. A Kelenföldi Hőerőműben történt elektromos robbanásról az újságírók véletlenül szereztek tudomást, mégis csak kisebb „canossát kellett járniok”, mire megjelentethették az anyagot, ugyanis addig ilyen cikket nem lehet közreadni, bizonygatták a rendőrségnél, amíg meg nem állapították a felelősöket. Egy-egy érdekes, a köz szempontjából is, számottevő bűnügy nyomozásának a bemutatásával például sokkal közelebb lehet hozni a rendőrséget az olvasókhoz, az állampolgárokhoz. Olyan mesterségesen felállított falakat lehet így ledönteni, amelyek választóvonalként meredeztek korábban. A titkolódzás ködébe burkolt rendőri munkáktól elsősorban félelemből idegenkednek az emberek. Ha nem látják világosan, hogy mit csinál a rendőrség, milyen módszerekkel dolgozik, hogyan küzd az államellenes és köztörvényi bűncselekmények ellen, akkor éppen a múlt rossz tapasztalataiból kiindulva félni kezdenek. A félelem bizalmatlanságot szül, a bizalmatlanság idegenkedést…342
Végezetül pedig: „Úgy hiszem, ideje lenne időnként bemutatni egy-egy államellenes bűncselekményt, annak tetteseit, az elkövetés, körülményeit, az elkövethetőséget elősegítő tényezőket… Ha ugyanis az újságokat olvassa az ember, akkor úgy tűnik, hogy Magyarországon már végképp megszűntek az államellenes, politikai bűncselekmények, szükségtelen mindenfajta éberség, az államtitkok féltő vigyázása, mert hiszen azok úgysem érdekelnek senkit.”343
A három éven át zajló vita fordulatait a szemle 2-4 havonta hozta, az utolsó előtti két számban nemzetközi kitekintést is közölve „I. M. Galperin: A szovjet sajtó és a bűnözés elleni harc néhány
340 SZABÓ László: A rendőrség és a sajtó. Belügyi Szemle. 1963. 1. évfolyam. 9. szám. p.16.
341 SZABÓ László: A rendőrség és a sajtó. Belügyi Szemle. 1963. 1. évfolyam. 9. szám. p. 19.
342 SZABÓ László: A rendőrség és a sajtó. Belügyi Szemle. 1963. 1. évfolyam. 9. szám. p. 21
343 SZABÓ László: A rendőrség és a sajtó. Belügyi Szemle. 1963. 1. évfolyam. 9. szám. p. 24.
kérdése,”344 valamint „Nemzetközi vita a sajtó és a rendőrség között a bűnügyi tudósításról (Fordítás a Revue Internationale de Police Criminelle 1963. évi 169. (jún. – júl.) számából.)”345
A Fórum rovat vitáit, a rendőrség és a sajtó kapcsolatáról, (Lásd: Belügyi Szemle 1963. évi 9., 11. és 12., illetőleg 1964. évi 2., 5., számaiban közölt cikkeket.) dr. Déri Pál főszerkesztő, 1965-ben a tanulságokat összegző cikk1965-ben kívánta lezárni, a gyakorlat számára is irányt mutató állásfoglalással. Ennek nagyrészt az volt az oka, hogy a rendőrség és a sajtó kapcsolatának kérdésében szélsőséges nézetek alakultak ki, egyes rendőri szakemberek a sajtóval szemben meglehetősen elutasító álláspontra helyezkedtek. S ezek a megmerevedett nézetek nem voltak leküzdhetők csak „belülről”, főleg nem egy szerkesztőségi vitazáró cikk állásfoglalásával. Az ideológiai irányelvek (Ebből idézett Déri: „A dolgozók aktivitását igényelni, ösztönözni kell.
Elősegítheti ezt, ... a tömegek megfelelő tájékoztatása szóban; valamint a sajtó és a rádió útján.”346) közzététele azonban ehhez kedvező helyzetet teremtett.347
A vitasorozatban a rendőr-szakemberek hozzászólásaikban – nem beszélve itt most azokról, akik a hírközlést és tájékoztatást a valódi vagy vélt rendőri érdekeknek rendelték alá – általában az a felismerés dominált, hogy a sajtónak jelentős szerepe van, illetve lehet a rendőri munka segítésében. A sajtó támogatása, közreműködése tehát számukra hasznos tevékenység.
Ugyanezt juttatták kifejezésre hozzászólásaikban az újságírók is.
„E nézetek képviselői a rendőri hírközléseket – kimondva vagy kimondatlanul is – abból a szempontból támogatják vagy támadják, hogy azok „hasznosak-e” a rendőri, bűnüldözési vélt vagy valódi érdekek számára. A „rendőri érdek” mint minden más állami, társadalmi vagy gazdasági szerv belső, közvetlen érdeke – a közérdeknek, az egész társadalom érdekének van alárendelve. Mindez megköveteli a lakosság tárgyilagos, megbízható tájékoztatását.348
Hisz, mint a főszerkesztő a továbbiakban kifejti, az állampolgárok joggal elvárják tehát, hogy a hírközlő szervek minden közérdeklődésre számot tartó kérdésről – akár a világ, akár az ország eseményeiről – hűen tájékoztassák. „A hírközlőknek nemcsak joga, hanem kötelessége:
kommentálni az eseményeket, az összefüggésekre rámutatni; hozzásegíteni az olvasót, a nézőt, a hallgatót az események jelentőségének, kihatásának megfelelő értékeléséhez – de nincs joga
344 GALPERIN I. M.: A szovjet sajtó és a bűnözés elleni harc néhány kérdése. Belügyi Szemle. 1964. 1. évfolyam. 4.
szám. 72– 74.
345 (szerző nélkül) Nemzetközi vita a sajtó és a rendőrség között a bűnügyi tudósításról. Belügyi Szemle. 1964. 2.
évfolyam. 5.szám. pp. 121–122.
346Az MSZMP központi bizottságának irányelvei időszerű ideológiai feladatokról. Kossuth Könyvkiadó. 1965.
Budapest. p. 13.
347DÉRI Pál: Az ideológiai irányelvek és a tájékoztatás (Még egyszer a rendőrség és a sajtó kapcsolatáról). Belügyi Szemle. 1965. 3. évfolyam 8. szám. p. 5.
348 DÉRI Pál: Az ideológiai irányelvek és a tájékoztatás (Még egyszer a rendőrség és a sajtó kapcsolatáról). Belügyi Szemle. 1965. 3. évfolyam 8. szám. p. 6.
elhallgatni! A tájékoztatásnak nemcsak hűnek és tárgyilagosnak, hanem rendszeresnek is kell lennie! Nem lehet szelektálni, hogy csak a kedvező eseményekről számoljunk be, a kevésbé kedvezőeket pedig elhallgassuk. Ez rövidlátó politika lenne. A technika mai állása mellett ez egyrészt megoldhatatlan, másrészt megrendítené a bizalmat hírközlő, tájékoztató szerveink iránt.”349
Hogy a fentiek mennyire haladó, előremutató gondolatok voltak az adott korban, álljon itt egy a korszak kommunikációjának mai értékelését tartalmazó gondolatsor.
A kommunista rendszer zárt társadalmának, rejtőzködő magatartásának torz kommunikációs gyakorlata volt, hogy a hatalomban lévő felelős közszereplők a realitások tényszerű, és rájuk, szervezetükre nézve nem minden részletében feltétlenül előnyös realitások közmegvitatása, az elvárható maximális kommunikációs együttműködés helyett lépten-nyomon megkísérelték a birtokukban lévő információkat elzárni a nyilvánosság elől. Ennek egyik bevett módja volt a (szolgálati vagy állam-)titokká nyilvánítás.350
A ma is megszívlelendő Déri gondolatok „kiverték a biztosítékot”, ugyanis példái szerint nem adhattak hírt a szegedi ötrendbeli gyilkosságról (1961) A cselekmény felfedezése után még egy héttel később sem jelenhetett meg – még a helyi lapban sem – hír, a brutális elkövetés miatt, pedig a tájékoztatás a nyomozást is előbbre vitte volna. Egy másik esetben egy emberölés kísérletének tettesét lehetett volna kézre keríteni, ha a jó személyleírás megjelenhetett volna a sajtóban. De mivel a halálos lövést egy fegyveres testületeknél rendszeresített pisztolyból adták le, a hír csak egy félévvel később kaphatott nyilvánosságot, akkor már teljesen hatástalanul… „Pedig tudomásul kell venni, hogy vége van annak az időszaknak, amikor az emberek, ha félve is, de tisztelték a
"tabut" Ma csak azt tisztelik és szeretik, amibe beleláthatnak, megismerhetik erényeivel, hibáival, eredményeivel és fogyatékosságaival együtt.”351 Mert egyetlen társadalmi, állami vagy gazdasági szerv sem vonhatja ki magát a társadalom ellenőrzése alól. Az a furcsa helyzet adódott, hogy a főszerkesztő lapjában, a szerkesztőbizottság nevében a decemberi szám egy, Dérit súlyosan elmarasztaló közleménnyel, értékeléssel kezdődött: Még egyszer a tájékoztatásról címmel.352
„Déri elvtárs cikkének az a megállapítása, hogy a hírközlő szerveknek nincs joguk bármit is elhallgatni, félreértésekre adhat okot; némelyek azt hihetik, hogy az anyagot most már válogatás
349 DÉRI Pál: Az ideológiai irányelvek és a tájékoztatás (Még egyszer a rendőrség és a sajtó kapcsolatáról). Belügyi Szemle. 1965. 3. évfolyam 8. szám. p. 7.
350 TERESTYÉNI Tamás: Együttműködés és konfrontáció a közéleti kommunikációban. In: Buda Béla – Sárközy Erika(szerk.): Közéleti kommunikáció. Akadémia kiadó. Budapest. 2001. p. 43.
351 DÉRI Pál: Az ideológiai irányelvek és a tájékoztatás (Még egyszer a rendőrség és a sajtó kapcsolatáról). Belügyi Szemle. 1965. 3. évfolyam 8. szám. p. 8.
352 KORINEK László: Egy folyóirat útja a szolgálati használattól a társadalom szolgálatáig. In. Belügyi Szemle 60 év, hatvan bűncselekmény. Belügyi Szemle Szerkesztősége. Budapest. 2012. p. 12.
és a tények alapos ellenőrzése nélkül ki kell adni. Mindenekelőtt az állami és hivatali titkokat kell feltétlenül megvédeni. De szelektálni kell az anyagokat azért is, mert a közvéleményt nem áraszthatjuk el, bűnügyi anyagokkal: társadalmi, politikai életünk közérdek1ődésre számot tartó eseményei, jelenségei között csak egy kis rész, néhány százalék lehet a belügyi vonatkozású anyag, azoknak is olyanoknak kell lenniük, hogy társadalmi érdekeinket szolgáljuk közlésükkel.”353
A rendőrség helyzete ebben az időben még csak a szervezetet belülről ismerő vezetők számára volt világos. A titkosság nagyon sokáig megóvta ezt a testületet attól, hogy belső bajai ország-világ előtt feltáruljanak.354
Mindeközben lássuk, mik tekinthetők a jó kommunikáció alapelveinek:
„– Objektivitás: nem propaganda vagy manipuláció, objektív valóság, az igazság tisztelete, pártatlanság, előítélet-mentesség.
– Nyíltság: demokráciában a rendőrség az egyik legjobban átlátható szervezet, őszintén kell beszélni a problémákról, ez sokkal célravezetőbb, mint a köntörfalazás.
– Közérthetőség: világosan, pontosan és egyszerűn kell fogalmazni, a törvények szellemében a magyar nyelv szabályai szerint.
– Igazságosság: ez nem csak az objektív valóság feltárása; „Az igazat mondd, ne csak a valódit!” több annál; humánum, szimpátia, az ügy iránti alázat.
– Érzékenység: csakis a kommunikációs „érhálózat” képes jelezni (ez a legkiépítettebb) a szakmai és morális problémákat a szervezeten belül. Ugyanakkor „médiaérzékenységet is jelent, a külső kommunikációs aktusok időszerűségét, aktualitásait.
– Hitelesség: a kommunikáció alfája és omegája. A legnehezebb megszerezni és a legkönnyebb elveszíteni.., nem csak a szóvivő, hanem az egész szervezet szavahihetősége a tét!
– Időszerűség: a közvéleménynek joga van tudni mi történt, és mindig aktuálisan. A rendőrség tájékoztatási kötelezettségén túlmenően, gyorsan, haladéktalanul kell szólni az emberekhez.
– Függetlenség: a kommunikáció integráns része a szervezetnek, de mégis önálló, mint gyémántban a kristályszerkezet.”355
Dr. Nyiri Sándor, hosszú ideje szerkesztőbizottsági tagként, a szemlében megjelentek ismeretében mondta el személyes tapasztalatait a rendészet rejtőzködő természetével és a tudomány szabadságának érvényesülésével kapcsolatban, amiből leszűrhető, hogy a rendvédelmi tevékenység szakelméleti cikkekben történő bemutatása előli elzárkózás „titkos”-ságra
353A Belügyi Szemle szerkesztőbizottságának Közleménye: Még egyszer a tájékoztatásról. Belügyi Szemle. 1965. 3.
évfolyam. 12. szám. p. 6.
354 FINSZTER Géza: Főszerkesztői önvallomás. Rendészeti Szemle 1993. 40. évfolyam. 1. szám. p. 16.
355 FODOR István: Válságkommunikáció. Minerva. Budapest. 2008. pp. 88–89.
hivatkozva, gyakran teljesen fölösleges. Az ilyen, tisztázó írások jellemzően inkább előnyére szolgálnának a szervezetnek. A nyugalmazott ügyész jól ismeri a problémát, hisz neki is jelent meg két könyve a titkos információszerzésről, adatszerzésről. De a témából, a nyolcvanas évek végén, Kertész Imrének, a Bűnügyi Technikai Intézet egykori vezetőjének jelent meg négy dolgozatból álló hiánypótló kötete; „Rendőrség, rendőrállam, jogállam” címmel. Szerzője tudott angolul, németül, oroszul, így bemutatta; Európában hogy néz ki a titkosinformáció-gyűjtés. Az ügyészek természetesen tudták a rendszerváltás előtt is, hogy a rendőrség folytat titkos, úgynevezett operatív tevékenységet, amiről egymás között gyakran beszéltek. De, mivel az ilyen természetű rendőri tevékenység jogon kívül zajlott, nem tudtak vele mit kezdeni, hisz az ügyészség csak a nyomozás törvényességének felügyeletére volt jogosult, és kötelezett. 356
Az ügyészségen belüli szakmai megbeszélések a jogalkotásról szóló törvény357 elfogadása után élesebbé váltak. A jogrend értelmében ugyanis az állampolgárok alapvető jogait és kötelezettségeit törvényben kell szabályozni, különös tekintettel a személyi szabadságjogokra és korlátozásokra.
A titkosság szemlés feloldására is kaptunk példát a nyugalmazott vezető ügyésztől. A Magyarországon, 1963-ban megindult, a bűnözést és a bűnelkövetést mérő „Egységes Rendőrségi Ügyészségi Statisztikát” a Belügyminisztérium és a Legfőbb Ügyészség együtt dolgozta ki világszínvonalon.. A bűnözés változásairól szóló évente megjelenő statisztikának egyetlen, de legnagyobb baja volt, kötetei, csak „Belső használatra!” felirattal készültek. A titkosságot úgy lehetett áthidalni, hogy minden év elején a legfőbb ügyész tartott egy sajtótájékoztatót, ismertetve a bűnözés adatait, amiből a szemle készített egy szűkebb kiadványt.358
3.7.2. További küzdelmek a nyílt kommunikációért
Déri az ötvenéves szemlét méltató írásában ekként összegzi a folyóirat nyitottságáért folytatott szerkesztőségi küzdelmeit: „Mindent elkövettünk, hogy az általános bizalmatlanságot, a titokzatosságot, az állomány „beltenyészetét” és „csőlátását” megszüntessük.”359
Persze ez nem történhetett meg egyik napról a másikra. Fokozatosan a szemle szerzőivé váltak a bűnözéssel összefüggő tudományok művelői, más szervek, testületek tagjai és eljutottak – ami a legfontosabb minden állami szerv tevékenységének megítélésénél – a lakosság véleményéhez is.
A legtöbbször tudományos felmérések, összegzések formájában. Mindezzel tükröt tartva a szerkesztőség elé, látni az olvasók értékítéletét, mivel vannak megelégedve és mivel nem.
356Mélyinterjú dr. NYIRI Sándorral: A politika nem telepedett rá soha a folyóiratra! MELLÉKLETEK
357 1987. évi XI: törvény 5.§ b) pont.
358 Mélyinterjú dr. Nyiri Sándorral: A politika nem telepedett rá soha a folyóiratra! MELLÉKLETEK
359 DÉRI Pál: Az ötvenéves Belügyi Szemlére emlékezve. Belügyi Szemle. 2003. 50. évfolyam. 1. szám. p. 6.
Sajnos, mint az egykori főszerkesztő felidézte – ez a gyakorlatban csak nagyon akadozva realizálódott, de félúton nem lehet megállni. A viták során felvetődött, a hivatalostól eltérő véleményeket, új vagy rehabilitálandó tudományok felszínre hozását, és körülírás helyett, nevüknek kimondását előbb-utóbb kikényszerítették. Értékelése szerint, alighanem a szemle használta a kelet-európai térségben sokszor először, ha jelzővel is – a kriminológia szót, a szociológiát, a pszichológiát, a kibernetikát, az informatikát, a prognosztikát, a szervezéstudományt és sok más új tudományt, mert a felvetődött problémákra nem lehetett másképp objektív választ adni. A tények kendőzetlen felvetésének igényén, a hibák, hiányosságok sokoldalú megközelítésén alapuló szerkesztési elveiket pedig gyakran áldozatokkal is járó küzdelemben kellett megvédeniük. 360
„Egy szerkesztőségnek azonban – ha az nem elvnélküli, bürokrata lelkületű emberekből áll – az ilyen hátrányokat, a történelmi helyzettől függő mértékűen otromba beavatkozásokat, egy jó újság, folyóirat, vagyis az olvasó kedvéért mindig vállalni kellett és kell!”361
A dr. Déri Pált követő főszerkesztő, dr. Finszter Géza, tovább folytatta a lap, évtizedeken át kialakított kritikai hangvételét, nyíltságát. A rendszerváltást közvetlenül megelőző 1980-as évekről, sajtónyilvánosságáról, az akkori főszerkesztő így emlékezik:
„Akik az újságírásban dolgoztunk, jól érzékelhettük a szókimondás határait. Meg is említek három témát, amiről nem volt szabad írni: Wallenberg, Bős-Nagymaros és a magyarországi kábítószerhelyzet. Az is igaz, hogy ezek puha tilalmak voltak, alig akadt újság, amelyik betartotta.
Most is hallom a tájékoztatásért felelős pártfőnök Lakatos Ernő dörgő szavait - az ország helyzete biztató, csak néhány >>rossz hangulatú<< belvárosi szerkesztőség mondja az ellenkezőjét.”362
A kötelező penzumokon túl a megjelentetett gondolatgazdag írások akkoriban kisebb-nagyobb csínytevésnek számítottak. Ilyen volt például, amikor egyetlen lapszámba helyezték el a kriminológia két egymással hadakozó professzorának, homlokegyenest ellenkező véleményt kifejtő dolgozatát; Illyés Gyula szavaival, fejezték ki ifjúságvédelmi lapszámuk mondanivalóját;
közölték a közrendvédelmi parancsnok szellemes írását, amelyből kiderült, hány kiló a szolgálatteljesítő járőr felszerelése; megjelentették a hajdani budapesti főkapitány-helyettes panaszait arról, hogy miért csak az állománya negyedét tudja munkába állítani. Betették a közigazgatási jog szakértőjének a fejtegetését arról, miért törvénysértő a frissen megjelent
360 DÉRI Pál: Az ötvenéves Belügyi Szemlére emlékezve. Belügyi Szemle. 2003. 50. évfolyam. 1. szám. p. 7.
361 DÉRI Pál: Az ötvenéves Belügyi Szemlére emlékezve. Belügyi Szemle. 2003. 50. évfolyam. 1. szám. p. 11.
362 FINSZTER Géza: Főszerkesztői önvallomás. In. Rendészeti Szemle. 1993. 31. évfolyam 1. szám. p. 15.
belügyminiszteri rendelet. De mindezeken túlmenően a legjobban az olvasói reagálásoknak örültek, mert komolyan gondolták, hogy őket szolgálják.363