1. A magyarországi sajtó vázlatos történeti áttekintése 1867-től 1883-ig
1.1. A sajtókérdés jogi szabályozása a kiegyezés után
1.1. A sajtókérdés jogi szabályozása a kiegyezés után
A kiegyezés megkötését követően a magyar sajtó újra szabaddá vált, az egységes birodalmi sajtóirányítás megszűnt. A Magyar Korona Országaiban 1867. március 17-én ismét életbe léptek az 1848-as áprilisi törvények szabad sajtóra vonatkozó paragrafusai (1848:XVIII. tc.), de nem minden területen: a katonai határőrvidéken továbbra is érvényben volt az 1862. évi sajtópátens; Horvátországban, Fiumében, valamint Erdélyben hatályos maradt az 1852-es sajtórendtartás, viszont utóbbi esetében a kiegyezés megkötése után négy esztendővel szintén bevezették az 1848-as törvény módosított változatát. A széttagolt jogi szabályozás így a magyar nyelvű tömegtájékoztatásnak viszonylagos szabadságot biztosított, viszont a nemzetiségekkel szemben megőrizte az abszolutizmus előnyeit. (Ausztriában továbbra is az 1862. évi sajtópátens maradt érvényben.)19
1.1.1. Az 1848-as sajtótörvény
A négy fejezetből, illetve negyvenöt paragrafusból álló törvény első mondata deklarálja: „Az előző vizsgálat eltöröltetvén örökre, s a sajtószabadság visszaállíttatván, ennek biztositékául ideiglenesen rendeltetnek” –, majd az első fejezet előtt lévő két paragrafusa leszögezi:
„1.§ Gondolatait sajtó utján mindenki szabadon közölheti, és szabadon terjesztheti.
2.§ Sajtóutoni közlés alatt értetik: minden ollyan közlés, melly vagy szavakban, vagy ábrázolatokban, nyomda, kőnyomda s metszés által eszközöltetik, és a mellyek közzététele, a példányok akár ingyen kiosztásával, akár eladásával, már megkezdődött.”20
Az I. fejezet ezután (3–16.§) a sajtóvétségek témakörét szabályozza, s összességében megállapítható, hogy a sajtószabadság kinyilvánítása ellenére igen szigorú rendelkezéseket tartalmaz: a köz- és vallásos erkölcs megsértéséért is akár egy év szabadságvesztés és/vagy 400 forint pénzbüntetés is kiszabható volt. Rágalmazás esetén félévnyi börtönre és/vagy 300 forintos maximális pénzbírságra lehetett számítani. A legsúlyosabban (hat év szabadságvesztés és/vagy 3000 forint pénzbírság) a király megsértését szankcionálták.21
A II. fejezet a bírói eljárás rendjét szabályozza, amelynek legfontosabb eleme, hogy a sajtóvétségek ügyében nyilvános esküdtszékek ítélkeznek, az esküdtbíróságok megalakítását
19 Buzinkay 1993. 61.
20 1848:XVIII. tc., 1-2.§
21 1848:XVIII. tc. 3–16.§
12
pedig minisztériumi hatáskörbe utalja.22 A törvény III. fejezete az időszaki lapok kiadásának feltételeiről rendelkezik: a területileg illetékes hatósághoz való bejelentési kötelezettséget ír elő, amelyben közölni kell az új sajtótermék legfontosabb adatait: a tulajdonos, a kiadó vagy a felelős szerkesztő nevét, lakhelyét, valamint a sokszorosító vállalkozást – az adott hatóság pedig a bejelentést köteles továbbítani a minisztérium felé. Továbbá a részben vagy egészben politikai témájú napilapok esetében 10 000, a ritkábban megjelenő, szintén politikai újságoknál 5000 forint kauciót kellett letétbe helyezni, amely a sajtóvétségek miatt kirótt bírságok fedezeteként szolgált.23 A törvény egyértelműen kijelöli a felelősség kereteit is: ha egy megjelent cikk tartalmáért a szerzőt nincs lehetőség elmarasztalni, úgy a tulajdonos, a kiadó vagy a szerkesztő számíthat büntetésre.24 Miután a sajtóperben kirótt büntetést levonták, a kauciót ki kellett egészíteni az eredeti összegre, amelyet az alapító visszakapott, ha a lap megszűnt.25 A IV. fejezet a nyomdák működését és a lapterjesztői tevékenységet szabályozza:
a nyomdaalapítást a belügyminisztériumhoz történő bejelentéshez, illetve szintén kaució – a fővárosban 4000, más helyen 2000 forint – letételéhez köti; ezen kívül rendelkezik köteles példányok beszolgáltatásáról is. Mindemellett a törvény engedélyezi, hogy a nyomdák termékeiket szabadon terjeszthessék, a házaló és zugárusítást azonban megtiltja.26
A sajtótörvényt 1848. április 11-én hirdették ki, miután az uralkodó is szentesítette. A törvényszöveg több területet tartósan rendezetlenül hagyott, amely újabb vitás kérdéseket vetett fel: ilyen volt például, hogy vajon érvényesek-e a paragrafusok a litográfiai eljárással készült, nem a közvéleménynek szánt, a hírújságok részére friss információkat szállító, ún.
’kőnyomatos’ lapokra? „Mindezen kőnyomatos vagy bár betűnyomda által előállított tudósító lapoknál a közzététel, publicatio, vagyis a nagy nyilvánosság elé bocsátás hiányozván, azok közleményei csak mint a nagyobb lapokhoz küldött s kézirat gyanánt szolgáló magántudósítások és még kiadatlan közlemények jöhetnek szóba és így önmagukban véve nyomtatványoknak nem tekinthetők” – írja Kenedi Géza27 a múlt század fordulóján a magyar sajtójogot taglaló munkájában, amely hosszas és szakszerű, konkrét jogesetekkel alátámasztott értelmezést is tartalmaz az 1848:XVIII. törvénycikk kapcsán.28
22 1848:XVIII. tc. 17–29.§
23 Székely 1997. 22.
24 1848:XVIII. tc. 30–36.§
25 Buzinkay 2008. 61.
26 1848:XVIII. tc. 37–45.§
27 Kenedi Géza sajtóperekre szakosodott ügyvéd, emellett tekintélyes újságíró és 1881-től lapszerkesztő a Pesti Hírlapnál, valamint Az Ujság c. napilap főmunkatársa; később munkapárti országgyűlési képviselő, az 1914-es sajtótörvény (1914: XIV. tc.) előkészítő munkálatainak aktív résztvevője. (Buzinkay 2012. 283., Voit 2000.
499.)
28 Kenedi 1903. 60-61.
13
A radikálisok oldaláról a sajtótörvény több pontját éles bírálat érte – például a nagy összegű kauciók miatt –, de tény, hogy minden hibája ellenére olyan szabályozás született, amely „a feudális rendszer gyakorlatától alapvetően különbözött, és amely mégis igen lényeges fordulatot hozott”.29 A törvény hiányosságait végrehajtási rendelettel igyekeztek orvosolni, amely szerint például a sajtóvétségekben eljáró esküdtszékeket nem törvényhatóságok szerint, hanem a királyi és a kerületi táblákon kellett felállítani. Az esküdtszékek ezután Pesten, Kőszegen, Nagyszombaton, Debrecenben és Eperjesen működtek, illetve 1871-től Marosvásárhelyen. Az intézkedést bírálták a nemzetiségek, hiszen előfordulhatott, hogy az általuk kiadott sajtóorgánumok peres ügyeit is magyar többségű területen tárgyalták, így az esküdtszékekben számos esetben a magyar akarat érvényesült.30
1.1.2. A szabad sajtóviszonyokat megteremtő egyéb intézkedések
A hazai szabad sajtó fellendülését jelentősen befolyásolta az ún. kolportázs bevezetése: az önkényuralom időszakában a lapokhoz hozzájutni csak előfizetés útján volt lehetséges, majd az 1867. június 26-án kiadott új szabályozás (1713/R. sz. belügyminiszteri rendelet) a törvényhatóságokat felhatalmazta, hogy a helyi rendőrségnek való előzetes bemutatást követően területükön engedélyezzék a lapok szabad, utcai árusítását. Ez a postán kívüli hírlapszállítás megszervezését vonta maga után, s számos kiadó maga intézte az újságok terjesztését, lapkihordó munkatársak alkalmazásával.31 A kolportázs engedélyezését követően trafikok, könyvkereskedések, vidéken pedig elsősorban szatócsboltok és fűszerüzletek foglalkoztak hírlapárusítással, de az olvasók nagy része ezután is jó ideig még előfizetés útján vásárolta a sajtótermékeket, hasonlóan az olvasókörökhöz, kávéházakhoz, klubokhoz vagy egyesületekhez. Utóbbiak miatt egy adott lap tényleges olvasottsága nehezen megbecsülhető, de minden bizonnyal sokszorosa volt a példányszámnak.32
Szintén jelentős változást hozott a hírlapi bélyeg eltörlése.33 Ez egyfajta vállalkozói adó volt a Bach-korszak idején, viszont az 1870. január 1-jétől hatályos rendelkezésnek
29 Kosáry 1985a. 50.
30 Magyar sajtójogi szabályok 1867–1914 – Ministeri előterjesztés 1867. febr. 25-ről, a sajtóügyben, az 1848:
18. t. cz. életbeléptetése, az esküdtszékeknek Pesten, Debreczenben, Eperjesen, Nagyszombatban és Kőszegen felállítása, s a sajtó ügyekben a királyi, illetőleg a kerületi táblák biráskodása tárgyában (forrás:
http://mtmi.hu/dokumentum/913/Magyar_sajtojogi_szabalyok_18671914.pdf. letöltés: 2017. július 5.)
31 Buzinkay 1997.
32 Kókay 1994. 143-144.
33 1869:XXIII. tc.
14
köszönhetően már könyvárusok is szabadon terjeszthették a sajtótermékeket.34 Mindezt kiegészítette az iparszabadság törvényi megteremtése: az 1872:VIII. tc. a felvilágosult polgárság érdekében, a nagyipar megteremtése céljából született, s a korlátlan iparszabadság elvéből indult ki.35 „A magyar korona területén minden nagykoru vagy nagykorunak nyilvánitott egyén, nemre való tekintet nélkül, ezen törvény korlátai közt, bármely iparágat, ideértve a kereskedést is, bárhol, önállólag és szabadon gyakorolhat”36 A törvény emellett kimondta a céhek megszűnését, az ipartestületek létrehozásának lehetőségét, s nem tett különbséget az egyes ipari tevékenységek között, tehát minden ipar űzése szabaddá vált.37 Az iparszabadság deklarálásának eredményeképpen már több mint háromszáz nyomda működött a fővárosban az 1880-as évek elején, majd néhány esztendővel később kialakult a budapesti sajtócentrum a Nagykörút és a Rákóczi út kereszteződésének környékén.38
A korszak legjelentősebb lapkiadó nyomdavállalata az Emich Gusztáv által 1868 nyarán alapított Athenaeum Részvénytársaság, amely – többek között – A Hont, a Nemzetet, a Pesti Naplót, a Borsszem Jankót és a Budapesti Közlönyt is sokszorosította.39 A cég nem köteleződött el egyik párt vagy eszme mellett sem, viszont a szélsőséges irányzatoknak nem adott teret.40 Meghatározó volt még a Pester Lloyd Társulat, a Pesti Könyvnyomda Részvénytársaság, a Franklin Társulat, a Pallas Részvénytársaság vagy a Légrády Testvérek.
Fejlődött a technika is: a síknyomtató gépeket követően kezdtek elterjedni a rotációs gépek az 1870-es években, eleinte külföldről importálták őket. A kézi szedést a századforduló után felváltották a szedőgépek. A betűkészletek eleinte szintén külföldről érkeztek, egy idő után azonban e téren sem kényszerült az ország behozatalra: 1890-ben megnyitotta kapuit az Első Magyar Betűöntöde Részvénytársaság.41 A külföldi tőkéből létrehozott vállalat sokáig Délkelet-Európa egyetlen ilyen jellegű gyára volt, és több mint négyszáz hazai nyomda betűszükségletét elégítette ki.42 Mindeközben nem csak a fővárosi, hanem a vidéki nyomdák száma is nagymértékben megnövekedett. 1867-ben a fővároson kívül százhat nyomdaipari vállalkozás működött, a századfordulón ez a szám meghaladta az ötszázat. Szegeden például az 1900-as évek elején már tizenkét nyomdát találunk, Hódmezővásárhelyen ötöt.43
34 Buzinkay 1993. 63.
35 Kollega 1997. 572.
36 1872:VIII. tc. 1.§
37 Kollega 1997. 572.
38 Dezsényi 1954. 158.
39 Végh 1976. 61–63.
40 Szabó 1918.
41 Végh 1976. 68., Buzinkay 1993. 64.
42 Nagy 1992. 25–31.
43 Kőszegfalvi 1991. 6.
15
Végül, meg kell még említenünk az igazságügyi miniszter 1871. július 1-jén kiadott (1769/1871 IM) rendeletét, amely a sajtóperben elmarasztalt egyének fogva tartásának körülményeit szabályozta. Az intézkedés megkülönböztetett bánásmódra kötelezte a büntetés-végrehajtási intézményeket a sajtóvétség miatt börtönbe vonuló személyekkel kapcsolatban:
az illető saját, bútorozott cellát kapott, személyes tárgyait magánál tarthatta, és a személyzetnek kötelessége volt illemtudóan viselkedni vele szemben.44 Utóbbira jó példa a több lapnál is publikáló Ádám Imre esete, akit 1914 januárjában „sajtó útján elkövetett rágalmazás vétsége” miatt tíznapi fogházbüntetésre ítélték, amelyet a szabadkai börtönben töltött le. „Sajtóvétség, gondnok ur. Tessék a szerkesztő urnak külön szobát adni, könyveket, hogy kellemesen gondoljon vissza a mi vendégszeretetünkre…” – idézi későbbi cikkében Ádám Imre a főügyészt, aki bekísérte őt a fogházba.45
A fenti intézkedések eredményeképpen kialakult a sajtószabályozás dualizmus kori rendszere, amely lényegében az első világháború kitöréséig fennállt, meghatározva a korszak sajtóvállalkozásainak mindennapjait, és elindítva a magyar sajtó újabb virágkorát. Az új törvényi háttér védte a nyilvánosságot, ezzel pedig szabad teret engedett a kormánypárti és az ellenzéki lapok megjelenésének is. A hatalomnak – a sajtópereken kívül – így elsősorban pozitív sajtóirányítási eszközök maradtak a kezében, mint például a lapok szubvenciója, emellett ingyen példányok terjesztése a főispánok által, illetve a kaució és a hírlapi bélyeg állami átvállalása.46