Az 1930-as évek közepétıl kezdıdıen a hazai jogbölcseleti gondolko-dásban fıleg Moór és Horváth tanítványai személyében egy új, igen te-hetséges korosztály szárnypróbálgatásának lehetünk tanúi. A Moór ta-nítványok közül Szabó József és Solt (Scholtz) Kornél, a Horváth nevé-hez fızıdı ún. szegedi iskola833 tagjai közül Bibó István és Vas Tibor, valamint a jogfilozófia mővelésében is jeleskedı büntetıjogász, Irk Albert pécsi tanítványa, Losonczy István korai publikációit a neokantiánus szemléletmódban gyökerezı, de annak meghaladására tett kísérletnek tekinthetjük. Személyükben az az új generáció jelent meg, akik számára a német (osztrák) jogtudomány eredményeiben való tájékozottság mellett az angol-amerikai, francia, olasz, vagy éppen a skandináv irodalom egyidejő ismerete is természetes volt. Egyéni kvali-tásaik révén predesztinálva voltak arra, hogy az elıdök külföldi szakmai kapcsolatát más irányokba is továbbépítve, a magyar jogbölcseleti gon-dolkodást − a nemzetközi jogfilozófiai trendekhez igazodva − a második világháborút követı korszak kihívásainak megfelelıen formálják. Azon-ban a közismert közép-kelet-európai politikai történések tükrében jogfi-lozófusainknak másfajta kihívásokkal kellett szembenézniük.
833 A „szegedi iskola” megfogalmazás használatával elıször egy recenzió keretében 1935-ben találkozhatunk. Bibó István a Jog címő folyóirat hasábjain – évfolyamtársa – Vas Tibor Die Bedeutung der transzendentalen Logik in der Rechtsphilosophie címen megjelent dolgozatának ismertetésekor a következıképpen sommázza véleményét: „Vas Tibor munkáj[a]... értékes terméke a magyar jogfilozófia dr. Horváth Barna vezetése alatt álló szegedi iskolájának s annak külföldi viszonylatban is becsületére válik.” (Bi-bó István: Vas Tibor: Die Bedeutung der transzendentalen Logik in der Rechtsphilosophie. Jog, II. köt. /1935/ 2-3. sz. 151. o.) Az iskola „alapítója”, Horváth Barna szegedi jogászprofesszor nem kis büszkeséggel használta egy – néhány évvel késıbb – Bibó Istvánnak írt levelében a „szegedi iskola” kifejezést, egyben megfogal-mazva annak krédóját is: „A mi tudományos munkaközösségünket mint az emberi kapcsolatoknak sajátos, sıt egyszeri példáját kell felfognunk. Büszkén és féltékenyen kell ırködnünk azon, hogy merész kezdeti lendülete meg ne törjön. Bármennyi az aka-dály, nagy és merész terveket kellene legalább forgatnunk és találkozásainkat ritka alkalmanként felfognunk olyan témák megbeszélésére, amelyekkel elırevihetjük a tu-dományt. Mert csakis ezért vagyunk vagy legalább csakis ezért vagyunk azok, akik vagyunk. Nagy és komoly tudományos terveknek legalább érlelıdnie kell eszmecseré-inken. És nem szabad elveszteni az eleven kapcsolatot a filozófia igazi nagy kérdései-vel.” (Horváth Barna 1942. december 13-án kelt levele Bibó Istvánnak. MTAK Kézirat-tár Ms 5117/189. A levél föllelhetı még: Bibó István (1911-1979). Életút dokumentu-mokban. /A dokumentumokat válogatta, a kötetet összeállította: Huszár Tibor/ 1956-os Intézet – Osiris-Századvég, Budapest, 1995. 197. o.)
szágon az 1948/49-ben bekövetkezett fordulat nem csupán a háború utáni politikai, gazdasági, kulturális föllendülést, a társadalmi moderni-záció lehetıségét akadályozta meg és a perspektivikusan nyugat-európai fejlıdési modell megvalósításától szakította el hazánkat, hanem
– tisztelet a kivételnek – négy évtizedes kitérıt eredményezett a magyar
jogfilozófia fejlıdésében.
A neokantiánus jogbölcselet megújítása, sıt meghaladása terén bekö-vetkezett fejlemények jellemzéseként álljon itt Bibó kritikai észrevétele-ket sem nélkülözı 1947-ben írt értékelése a korszakról, illetve a szegedi iskola jelentıségérıl: „A magyar jogelméletben a századforduló óta egé-szen a legújabb idıkig a jogelmélet újkanti, vagyis fogalomelemzı isme-retkritikai módszere az uralkodó. Ez tölti ki Somló életmővének máso-dik felét, mely a »Juristische Grundlehre« címő nagy mővében kapta meg az összefoglalását, ez tölti ki Moór Gyulának úgyszólván egész élete mővét és Horváth Barna munkásságának kezdetét, s ha az irányzat nem is, de a problémák felvetésében erısen befolyásolja Horváth Barna késıbbi érettebb mőveit, jogszociológiáját és jogelméleti vázlatát, vala-mint Horváth Barna szegedi iskoláját, közöttük e sorok íróját, valavala-mint Szabó Józsefet s magát Vas Tibort is. Az újkanti jogelméleti iskola jelen-tıségét abban szokták megpillantani, hogy a hitelét vesztett természet-jog és a merıben tényleírásra szorítkozó pozitivizmus között újból felfe-dezte a jogelmélet tudományának lehetıségét egy olyan diszciplína mő -velésében, mely a tapasztalati joganyag általános jogismereti és formai elıfeltevéseivel foglalkozik. Nem lehet elvitatni, hogy az ilyen módon fel-fogott jogelméleti kutatásnak voltak olyan eredményei, melyek terméke-nyítıleg hatottak... Mindezek azonban nem változtatnak azon, hogy az egész újkanti iskola végeredményben a jogelmélet számára tévútnak bi-zonyult s elsısorban azoknak a kezén és azoknak a számára vált va-lamennyire termékenyítıvé, akik túljutottak rajta; gondolok mindenek-elıtt Horváth Barna jogszociológiájára.” Bibó szerint – bár csupán expli-cit módon kifejezve – Horváthnak és iskolájának köszönhetıen tört meg a neokantiánizmus egyeduralma, mely „iskola meglehetısen elzárta a magyar jogelmélet fejlıdésének és megtermékenyülésének az útját a szociológiai irányban elmélyülı modern francia, angol és amerikai jog-elméleti gondolkodástól.”834 A szegedi iskola tagjainak és alapítójának legfıbb érdeme, hogy megpróbáltak új utakat keresni és ismételten be-kapcsolódni a tudományszak mővelésének legújabb nemzetközi áramla-taiba.
A hazai jogbölcseleti gondolkodásban mind a mai napig egyetlen tu-dományos iskola sok szempontból hasonlít a földrajzilag nem túl mesz-sze kialakult, az elmúlt századfordulót követı európai jogfilozófiai gon-dolkodást alapvetıen befolyásoló, Hans Kelsen, Adolf Merkl, Alfred Verdross nevével fémjelzett „(új) osztrák iskolához”. Az iskola tagjairól az alapító a második világháború végén írt önéletrajzi írásában így vall:
834 Dr. Bibó István egyetemi ny. r. tanár véleményes jelentése a Szegedi Tudomány-egyetem Jog- és Államtudományi Karához magántanári képesítése iránt folyamodó dr.
Vas Tibor tudományos munkásságáról. (1947) MTAK Kézirattár Ms 5905/50-51.
„Büszke vagyok arra, hogy Vas Tibor, Bibó István és Szabó József a ta-nítványaim voltak. Immáron ık maguk is tudósok, és szilárd meggyızı -désem, hogy jobban nem is választhattam volna.”835 Lényegében az 1930-as évek közepétıl az 1940-es évek közepéig tartó bı tíz esztendı -ben születtek meg a tanítványok azon mővei, amelyek Horváth iskolate-remtı hatását tükrözik. Az egymástól sok szempontból különbözı elmé-letalkotási kísérletek közös nevezıje a mester egy-egy paradigmatikus tézise, fogalma vagy akár csak egy gondolata. E tekintetben nyilvánva-lóan nagy jelentıséget kell tulajdonítanunk Horváth publikált mővein kívül a mesterrel folytatott számtalan szakmai és baráti beszélgetésnek, az alkalmankénti levélváltásoknak, illetve természetesen a korabeli meghatározó új filozófiai és jogbölcseleti irányzatoknak.
Az iskola elsı eredményei publikálható írások formájában a 1930-as évek közepén jelentek meg. Míg Bibó és Vas legjelentısebb jogbölcseleti írásai 1935-ben, szinte egy idıben kerültek a nyilvánosság elé, addig Szabó – elsı nyomtatásban megjelent munkái zömmel nemzetközi jogi tárgyúak voltak, illetve figyelemreméltó monográfiát publikált a szuve-renitás kérdésérıl – jogbölcseleti tanulmányai az 1930-as évek végén jelentek meg. A szárnypróbálgatások idıszakában minden Horváth-tanítvány esetében a korabeli neokantiánizmus meghatározó hatásával találkozunk. Az újkanti fogalmi struktúrákhoz való kötıdését jól példáz-za Bibó önkritikus kijelentése, amit a filozófia és jogbölcselet kapcsola-táról egy háború alatti vitaülésen mondott: „... a jogfilozófia vonatkozá-sában az ismerettárgy problematikus volta s a valóságnak és értéknek mögötte álló éles ellentéte tulajdonképpen nem a filozófia oldaláról ke-rült be a jog világába és a jogfilozófia perspektívájába, hanem elıször konkrét jogesetek sokaságában konkrét valóságok és konkrét értékek összeütközéseinek élményei töltötték el a közösség tagjait a valóság és érték radikális ellentétének érzésével, s ennek filozófiai megfogalmazása az, amit tévesen viszünk be a filozófia követelményeként a jog világá-ba.”836
A neokantiánus jogfilozófia az elmúlt századfordulót követıen a maga számtalan vonulatával a legkülönbözıbb jogbölcseleti konklúzió levoná-sára vált alkalmassá. Az sem véletlen, hogy épp ezen irányzathoz tarto-zók kritizálták leginkább egymás elméleteit. Bibó sem volt e téren kivé-tel. Nemcsak Kelsent opponálta, hanem az általa oly nagyra értékelt mestere elméletének ellentmondásait is szóvá tette. Mindamellett az el-térı vélemények egymásmellettiségének, egymással való konkurálásá-nak volt a híve. Magántanári próbaelıadásában errıl így vélekedik: „...
semmilyen jogi kérdésben nem lehet egy bizonyos jogi meggyızıdés igazságát kimutatni”, vagyis sem a „logikai pozitivizmus”, sem a „szocio-lógiai pozitivizmus” nem ad kielégítı választ a jogelmélet fı kérdéseire.
Az elmélettörténeti áttekintés alapján mégis arra a megállapításra jut, hogy „a jogelmélet fejlıdése felmutat olyan erıket, melyek ezt a
835 Horváth Barna: Forradalom és alkotmány… 51. o.
836 Bibó István hozzászólása Moór Gyula „Jogfilozófia” c. elıadásához. Athenaeum, XXIX. köt. (1943) 2. sz. 169. o.
mányt túljuttatják a terméketlen spekulációkból és felületes általánosí-tásból eredı álproblémákon, s a jogelmélet, miközben ezeket a kérdése-ket megoldja, egyben a rendszeresebb és valósághoz hívebb jogismeret felé is halad.”837
Minden magára valamit is adó jogfilozófus ekkoriban a „jog mibenlét-ének” kérdésére önálló teória fölállításával válaszolt. E téren Bibó István (1911-1979)838 sem volt kivétel, az ı esetében csupán a fiatal kor meg-lepı egy kissé.839 A húszas éveinek elején járó ifjú tehetség a Kényszer, jog, szabadság címő könyvében életkorát meghazudtoló alapossággal és mértéktartással fogott hozzá saját elméletének megfogalmazásához. A neokantiánusoknál megszokott filozófiai megalapozottságú mő három nagy fejezetre oszlik. Az elsı tárgya a kényszer, a másodiké a szabad-ság, a harmadiké − amely terjedelmében megegyezik az elsı két fejezet-tel − a jog. Bibó szándéka szerint a kényszer és szabadság filozófiai ka-tegóriáinak alapos tisztázásával, a kényszer és szabadság hálójában
837 Bibó István: A jogelmélet fı kérdései tegnap és ma… 94. o.
838 Életérıl és jogbölcseleti munkásságáról lásd: Huszár Tibor: Bibó István – a gondol-kodó, a politikus. In: Bibó István: Válogatott tanulmányok. III. köt. (1971-1979) Magve-tı Könyvkiadó, Budapest, 1986. 385-534. o.; Huszár Tibor: Bibó István. Beszélgetések, politikai-életrajzi dokumentumok. Magyar Krónika, Kolonel Lap- és Könyvkiadó Rt., Budapest, 1989.; Ruszoly József: Bibó István a szegedi jogi karon. Jogtudományi Köz-löny, XLVII. évf. (1992) 3-4. sz. 95-111. o.; Szabadfalvi József: „Coactus tamen volui!” – Bibó István jogbölcseleti munkássága. Forrás, XXVII. évf. (1995) 12. sz. 13-21. o.; H.
Szilágyi István: Etika, jog, politika. Bibó István (1911-1979). In: Portrévázlatok… 267-310. o.; Szabadfalvi József: Bibó István helye a XX. századi magyar jogbölcseletben.
Debreceni Szemle, X. évf. (2002) 1. sz. 29-36. o.; Kovács Gábor: Elszigeteltség és nyi-tottság dinamikája két tudóssors tükrében. Horváth Barna és Bibó István tudományos pályafutása. In: Mester Béla – Perecz László (szerk.): Közelítések a magyar filozófia történetéhez. Magyarország és a modernitás. Áron Kiadó, Budapest, 2004. 392-418. o.;
Az európai egyensúlytól a kölcsönös szolgáltatások társadalmáig. Bibó István a politikai gondolkodó. Argumentum Kiadó – Bibó István Szellemi Mőhely, Budapest, 2004. (Kü-lönösen: 19-111. o.); Zsidai Ágnes: Jogbölcseleti torzó. Bibó István jogelméletének re-konstrukciója. Szent István Társulat, Budapest, 2008.; Szabadfalvi József: Bibó István szegedi évei. Forvm. Acta Universitatis Szegediensis. Acta Juridica et Politica, I. évf.
(2011) 2. sz. 157-168. o.; Zsidai Ágnes: Coactus tanem volui. Világosság, LII. évf.
(2013 tavasz-nyár) 179-194. o.
839 Fıbb jogbölcseleti tárgyú írásai: Kényszer, jog, szabadság. Acta Litterarum ac Scientiarum Reg. Universitatis Hung. Francisco-Josephinae. Sectio: Juridico-Politica.
Tom. VIII. Szegedi Városi Nyomda és Könyvkiadó Rt., Szeged, 1935.; Le dogme du
„bellum justum” et la theorie de l’infaillibilité juridique. Essai critique sur la théorie pure du droit. Revue Internationale de la Theorie du Droit, vol. 10 (1936) no. 1. 14-27.
o. (Magyarul: „A bellum justum” dogmája és a jogi tévedhetetlenség teóriájának kritikai esszéje. /Ford.: Mold Attila és Zombor Ferenc/ Bibó István Olvasóköri Füzetek. 3.
füzet. Bolyai Kollégium, Miskolc, 1993.); Rechtskraft, rechtliche Unfehlbarkeit, Souveränität. Zeitschrift für öffentliches Recht, Bd. XVII (1937) H. 5. 623-638. o. (Ma-gyarul: Jogerı, jogi tévedhetetlenség, szuverenitás. /Ford.: Zsidai Ágnes/ In: Dénes Iván Zoltán /szerk./: Megtalálni a szabadság rendjét. Tanulmányok Bibó István élet-mővérıl. Új Mandátum Könyvkiadó, Budapest, 2001. 321-334. o.); Idegen nyelven megjelent válogatott jogelméleti tárgyú mővei újraközlését lásd: Die Schule von Szeged.
Rechtsphilosophische Aufsätze von István Bibó, József Szabó und Tibor Vas.
(Herausgegeben mit Bio- und Bibliographie versehen von Csaba Varga) Szent István Társulat, Budapest, 2006. 23-77. o.
próbálja megragadni a jog lényegét. Mővének bevezetésében a tudomá-nyos megismerés két, az elméletalkotásban fontos típusát (racionális, illetve empirikus) különbözteti meg. A jog, kényszer, szabadság össze-függéseinek vizsgálatakor elsıként azt vizsgálja, „mit érzünk, mit neve-zünk, mit tapasztalunk” kényszernek, szabadságnak, vagy éppen jog-nak. Ez a fajta megközelítés – az empirikus módszer elsıdlegességének hangsúlyozása – fölvetheti a szubjektivitás vádját, azonban Bibó ezt az-zal hárítja el, hogy a vizsgált jelenségek tapasztalati valóságát, irracio-nális elemeit közvetlenül megragadva lehet csak a racioirracio-nális (logikai) fogalmat a tapasztalati „fogalommal” egyezıen meghatározni.
Írásában a kényszert, a szabadságot és a jogot egymással szorosan összefüggı jelenségként mutatja be. A kényszer és a szabadság − mint a jognál általánosabb és egymással szorosan összefüggı jelenségek − tár-gyalása során a szerzı a jogelmélet kardinális problémáját fölvetı jogfi-lozófiai elıkérdések, illetve általános filozófiai és társadalomelméleti fo-galmak neokantiánus értelmezésébıl indul ki, azonban elméleti elı felte-véseiben Henri Bergson életfilozófiájára (pl. szabad ember csak a spon-taneitás törvényszerősége alatt állhat) és Nicolai Hartmann ontológiai és etikai tételeire támaszkodva a kortárs jogbölcselet számára újszerő vá-laszokat fogalmaz meg. Bibó a spontaneitás fogalmát nem dolgozta ki, csupán a bergsoni kategóriát vette át az Idı és szabadság840 címő mő -bıl, tagadva a determinizmus egyetemes érvényességét: „A spontaneitás nem jelenti az okság elvének tagadását, hanem jelenti annak a feltétele-zését, hogy ok és okozat nemcsak az idıbeli egymásután, hanem az egy-idejőség viszonyában is felléphetnek.”841 Mindazonáltal annyiban mégis továbbfejleszti a bergsoni elméletet, hogy a spontaneitás, vagy máskép-pen a belsı tényezık által meghatározott öntevékenységet, összekap-csolta a Hartmanntól származó perszonális determinációval.
A mő egyik alapgondolatának tekinthetjük a kényszerrıl adott foga-lom-meghatározását. Ennek kifejtésekor Horváth jogelméleti szemlélet-módja unikális elemének fölhasználásával találkozunk.842 Bibó szerint
„[a] kényszer nem más, mint a spontaneitás jelenségeinek saját és ide-gen törvényszerőségek alatt, vagyis a spontaneitás és a kauzalitás alatt való együttszemlélése (synopsisa).”843 A szinopszisra utalással ugyanak-kor a szabadság fogalmának meghatározásaugyanak-kor is találkozunk. E szerint
„a szabadság nem valamilyen önálló kategoriális értékő törvényszerő sé-ge a létezı világ valamely síkjának, hanem − éppúgy, mint a kényszer...
− csupán viszonyfogalom, csupán szemléletmód, mely többféle törvény-szerőség bizonyos együttszemlélésében (synopsisában) áll.”844 A szinop-tikus módszer alkalmasnak látszik Bibó számára a neokantiánus
840 Bergson, Henri: Zeit und Freiheit. Diederichs, Jena, 1911. (Magyarul: Idı és sza-badság. /Ford.: Dienes Valéria/ Franklin Társulat, Budapest, 1923.)
841 Bibó István: Kényszer, jog, szabadság... 10. o.
842 Mővében Bibó mestere fogalomhasználatát követve következetesen a „jogelmélet”
terminust használja.
843 Bibó István: Kényszer, jog, szabadság... 13. o.
844 Uo. 54. o.
lozófia alapproblémájának tekintett Sein-Sollen problematika megoldá-sára, hiszen a valóság és érték egymásravonatkoztatásának lehetıségét tulajdonképpen épp a spontaneitás törvénye teszi lehetıvé. A szinopszis nem csupán a jogtudománynak és a jogbölcseletnek a speciális techni-kája, hanem − mestere megállapítását elfogadva − a társadalomtudo-mányok általános módszere. Bibó szerint a szinoptikus módszer nem szorítkozik a valóság és érték ellentétének áthidalására, hiszen olyan szemléletmódot testesít meg, amely nem hoz ugyan létre önálló ismeret-tárgyat, de bizonyos élmények, képzetek, reakciók létrehozásában részt vesz és megértését lehetıvé teszi.
A kényszer kapcsán említést kell tenni a bibói elmélet másik, a mes-terétıl kölcsönvett fontos terminusáról, az objektiváció fogalmáról. Hor-váth a társadalmi objektiváció fogalmán „az egymást érintı magatartá-sok szabályosságát” a „társadalom tipikus viselkedését” értette. Bibó István a kényszer kapcsán vezeti be az objektiváció fogalmát: „Ha a tár-sadalom tagjai kölcsönösen tudomást vesznek egymás kényszerélmé-nyeirıl... akkor a szubjektív kényszerélmény társadalmilag számottevı jelenséggé, társadalmi viszonyfogalommá, társadalmi objektivációvá lesz.”845 Az objektiváció azonban nemcsak a kényszer, hanem a szabad-ság − mely nem más, mint „idegen törvényszerőség alól való mentes-ség”846 − szférájában is létezı jelenség: „... a társadalom egyéni szabad-ságokra, szabad akciószférákra osztható fel, melyek tulajdonképpen mind a szubjektív szabadságélmény objektivációi.”847 Az egyéni szabad-ság nem más a bibói értelmezésében, mint a szubjektív szabadszabad-ságél- szabadságél-mény objektivációja, vagyis „objektiválódott szabadság”.
Bibó a jog szempontjából két alapvetı szubjektív „élményrıl” beszél (kényszer-, illetve szabadság élmény), melyeket a jog neve alatt összefog-lalt jelenségcsoporton belül kell keresnünk: „... minden jogi magatartás vagy kényszerített magatartás, vagy szabad magatartás, minden jogi szabály vagy kényszeríti cselekvıségünket, vagy vele egyirányban fejti ki hatását.”848 A szerzı szerint a jog tapasztalati anyagában a kényszer- és szabadságelemek bizonyos egyensúlya figyelhetı meg. A több évszáza-dos jogelméleti kényszervita legfontosabb megállapításait ismertetve megállapítja, hogy a jog lényegét a fizikai vagy lelki kényszerben, a szankcióban kell keresni. Bibó maga is úgy véli, hogy a jog kényszer-rend, s a „szankció alatt nem csupán erıszakalkalmazást tartalmazó jogkövetkezményeket kell értenünk, hanem minden jogkövetkezményt, melynek valószínő bekövetkezése és a jogkövetıkre való hatása alkal-mas arra, hogy a jog kényszerének tényezıje legyen.”849 A jogi szankció-ra, más társadalmi normák által gyakorolt kényszerrel szemben, na-gyobb fokú kiszámíthatóság, bizonyosság, illetve elıfeltételeiben szabá-lyozottság, határozott körülírtság a jellemzı. A jogi szankció a többi
845 Uo. 17. o.
846 Uo. 36. o.
847 Uo. 42. o.
848 Uo. 63. o.
849 Uo. 79. o.
sadalmi szabály szankcióitól az „objektivitás fokában” különbözik.850 Vagyis a jogi szankció testesíti meg a „legobjektívebb kényszert”. Meste-rére utalva megállapítja: „Az egymásból folyó jogkövetkezmények:
szankciók a jog számos területén hatalmas eljárási rendszerekben, per-rendtartásokban épültek ki, melyek a kényszer tartalmi (materiális) objektiválódásának legnagyvonalúbb megjelenései.”851
A jog és a szabadság kapcsolatának tárgyalásakor Kant ismert meg-határozását idézi, mely szerint „a jog azon feltételek összessége, melyek alatt az egyik ember önkénye a másik önkényével a szabadság általános törvénye szerint megállhat”, ami markánsan kifejezi a jog szabadság-funkcióját. A jogelméletnek már csak azért is a szabadság kérdésével kell foglalkozni, mert a jog kényszerétıl szabadon hagyott cselekvési te-rületek („magánügyek”) az objektív szabadság birodalmába tartoznak.
Bibó különös figyelmet szentel a polgári szabadságjogoknak (pl. tulaj-donjog, gyülekezési szabadság), ahol a jog kényszerétıl való objektív mentességet maga a jog állapítja meg.852 Kétségtelen, hogy „ha a jog a legobjektívebb kényszer, akkor az általa szabadon hagyott terület a leg-objektívebb szabadság.”853 A jog világában a szabadság legjellegzetesebb megjelenései azok a jogintézményekként szabályozott szabad magatar-tások (pl. jogügyletek, keresetindítás, végrendelet), amelyeknek az elıföltételei, formája és hatása a jog által objektíve meghatározottak.
Mővében a neokantiánus jogkoncepciók tükrében mutatja be a jog vilá-gában érvényesülı kényszer és szabadság egymáshoz való viszonyát, kölcsönös összefüggését. A jog lényegét meghatározó bibói fogalom sze-rint: „A jogra... jellemzı, hogy egyidejőleg gyakorolja a legobjektívebb kényszert és valósítja meg a legobjektívebb szabadságot.”854 A jognak ez a kétarcúsága nem új kelető dolog a jogelméleti gondolkodásban, de gyakorta találkozni valamelyik oldalt túlhangsúlyozó felfogással. Véle-ménye szerint „az objektivációnak ez a kettıs feszültsége adja meg a jog igazi erejét az összes többi társadalmi szabályok felett.”855 Majd a neokantiánusokra jellemzı módon tételének igazolásául részletesen be-mutatja a kényszer és szabadság változó viszonyát az egyéb társadalmi normatípusokban (erkölcs, hatalmi parancs, szokás, konvenció), ezzel is igazolva a jog „differentia specificá”-ját.
Könyvének végén a neokantiánus gondolkodás hagyományainak meg-felelıen a szabadság és kényszer hálójában értelmezett helyes jog kér-dését érinti. A helyes jog követelménye, hogy a kényszer és szabadság külsı és belsı élményei, valamint konkrét megnyilvánulásai egyensúly-ban legyenek. A kényszer és a szabadság objektiválódása a
Könyvének végén a neokantiánus gondolkodás hagyományainak meg-felelıen a szabadság és kényszer hálójában értelmezett helyes jog kér-dését érinti. A helyes jog követelménye, hogy a kényszer és szabadság külsı és belsı élményei, valamint konkrét megnyilvánulásai egyensúly-ban legyenek. A kényszer és a szabadság objektiválódása a