Az arab országokból is megindultak a menekültek, elsősorban a gazdagabb arab országok felé. Az egyiptomiak jó része a külföldön, Líbiában és az Arab-félsziget országaiban dolgozó családtagok hazautalt pénzeiből élt, de ugyancsak sok palesztinai, szíriai arab keresett munkát Kuvaittól Szaúd-Ará-bián át az emirátusig mindenfelé.
Ennek az arab világon belüli mozgásnak a legfőbb oka a jövedelmek kü-lönbözősége volt. Az olajtermelő országok ugyanis meglehetős jólétben él-tek, szemben azokkal, amelyeknek nem volt ilyen különleges bevétele, ezért alapvetően a mezőgazdaságból kellett eltartaniuk a lakosságot. Szíria éves áramtermelése például 25 megawatt volt, ami jól mutatja, hogy azzal fejlett nagyipart nem lehetett volna eltartani.
Népességrobbanás
Márpedig a térség országainak lakossága 1915-höz képest 1965-re meghá-romszorozódott, majd újabb ötven év elteltével mára, 2015-re ismét meg-háromszorozódott. Azaz manapság a térség lakosainak száma a száz évvel ezelőttinek a kilencszerese. Ha e számokat összevetjük a magyarországi szá-mokkal, akkor azt kell mondanunk, hogy az 1915-ös (a mai magyar területre vetített) számhoz képest alig növekedett a magyarság létszáma, és az azó-ta történt jelentős ipari fejlesztések ellenére is a mai magyar életszínvonal messzemenően elmarad a magyar lakosság várakozásától. Márpedig az arab világ gyarmatként kezelt országaiban függetlenségük háború utáni vissza-nyeréséig – nagy átlagban a hatvanas évekig – nem történt iparfejlesztés.
A függetlenség megszerzése után is csak néhány arab ország, például Algéria volt képes arra, hogy bányászatát és iparát jelentősen fejlesztve növelje az ország eltartó képességét, esetleg a lakosok életszínvonalát is. Jelentős vál-tozás az egyes országokban leginkább akkor történt, ha olajat találtak, mint például Kuvaitban vagy Líbiában. A gyarmatosító országok mindenütt csak az olcsó nyersanyag kivitelében voltak érdekeltek, az egyes országok fejlesz-téséért semmit sem tettek.
Az arab (és más közel-keleti) országok eltartó képességét tehát már a ki-lencvenes évekre messze meghaladta a lakosság lélekszáma, és ez számos következményt vont maga után. Így például óriási tömegek indultak meg a jobb lehetőségeket kínáló nagyvárosok irányába, ott rengeteg új problémát teremtve, és létrehozva egy – számunkra elviselhetetlennek látszó életkörül-mények között élő – városi tömeget. Azaz a megoldatlan gazdasági
nehézsé-gek már a múlt század kilencvenes éveiben robbanással fenyegető helyzetet teremtettek számos országban. Tetézte a bajt, hogy a gazdag arab országok-ba beáramló arab tömegek gyakran tűzték ki maguk elé célul a befogadó ország – gyakran királyság vagy emirátus – társadalmi rendjének megvál-toztatását. Ezek után természetesen az arab országokból jövő betelepülők számát a gazdag országok korlátozták, és sokakat kiutasítottak területükről.
Visszatérés az iszlámhoz
Ezek a feszültségek vezettek robbanáshoz századunk tízes éveinek elején.
A robbanást a nyugati országok naivan „tavasznak” nevezték, abban a tévhitben, hogy az állapotukkal elégedett arab tömegek pusztán ideológiai fejlődésük eredményeként ráébredtek arra, hogy országaik despotikus rend-szerben működnek, és úgy döntöttek, demokráciát akarnak.
Márpedig az iszlám nem enged semmiféle forradalmat az ország vezetői el-len, ha azok biztosítják a lakosságnak az iszlám megkövetelte élet lehetőségét.
Az egyetlen kivétel a korrupció: a közállapotok általános megromlása, azaz a teljes létbizonytalanság. Márpedig ez volt a helyzet a térség országaiban, amint azt az eddigiekből láthatjuk, és ezt is hangoztatták mindenütt ürügyként.
(Természetesen a „korrupció” szót hallva az európai sajtó és politikai vezető réteg – saját fejével értelmezve a szót – azonnal félreértette a helyzetet.) Az arab országok elégedetlenséghullámát kihasználva a nyugati világ be-leavatkozott a dolgok menetébe, és kihasználva a fölfordulást, igyekezett leszámolni a számára kellemetlen, ámde addig szövetségesként kezelt ve-zetőkkel. Ez történt például Líbiában, ahol a franciáknak sikerült Kaddzáfí ezredest a fölhevült lázadók kezére játszani, akik meg is ölték őt azonnal.
Ezek után azonban nem „demokratikus választások” következtek, ahogyan ugyancsak naivan remélték a saját demokráciájuk szépségébe belebódult eu-rópai népboldogítók, hanem – az iszlám szabályai szerint – az iszlámhoz való visszatérés (a szabadság és a társadalmi igazságosság ugyanis szerintük maga az iszlám), azaz az ún. szélsőséges muszlim csoportok nyertek teret.
Líbiában ezt tetézte a régi törzsi ellentétek felszínre kerülése, és mindez a határozott elképzelések nélkül az események természetes menetébe be-avatkozó európaiakat egyrészt meglepte, másrészt képtelenné tette arra, hogy a kialakuló zavaros helyzeten úrrá legyenek. Líbia káoszba süllyedt, és immár úgy áramlanak át rajta a szaharai országokból elindult fekete töme-gek, ahogyan akarnak. Akadálytalanul jutnak el tömegesen Európába.
Az amerikai beavatkozás Irakban, valamint a Szaddám Huszein-féle (egyéb-ként az arab világban sehol sem szeretett) kormány megdöntése – ugyan-csak egy, a helyi erők számára is elfogadható megoldási javaslat hiányában – Irakot is káoszba taszította. Északon a kurdok, saját olajforrásaikra tá-maszkodva, ha nem is jogi értelemben, de gyakorlatilag független orszá-got hoztak létre. Délen a síita többség alkot békés, és Iránnal sikeres keres-kedelmet folytató, működőképes államot, de középen a szunnita lakosság létrehozta a maga terrorista muzulmán államát. Ez egyesült az ugyancsak elképzelés nélkül megtámadott Szíria területén létrejövő, hasonló terrorista szunnita állammal, létrehozva a kalifátust. Világosan kell látni, hogy az USA támogatta szíriai „demokratikus erők” képezik ennek az államnak a magját, amely most is előnyösebb helyzetben van a nyugati szövetségeseknél (USA, Anglia, Franciaország), mint a központi kormányzat. Ez a szövetség mind a mai napig – a többség által demokratikusan megválasztott – Bassár el-Aszad távozását jelöli meg elsőrendű célként, föl sem vetve a kérdést, hogy az ő távoztával mi fog történni az országban, ki fogja azt vezetni, és milyen szellemben. Azaz Szíria is káoszba süllyedt, és még nagyobb káoszba fog süllyedni, ha a nyugati szövetségesek elérik céljukat.
Ezek a példák is mutatják, hogy a fönnálló arab rendszerek megdöntésén kéretlenül és felelőtlenül fáradozó nyugati országok olyan helyzetet állítot-tak elő, amelyben a gazdasági okokra visszavezethető robbanástól fölsza-badított határokon keresztül szabadon megindulhattak az ellenőrizhetetlen tömegek a jobb élet irányába.
Az emberek a háború elől először a szomszédos arab országokba és Törökországba menekültek. Akik valamihez értettek, azok a befogadó országban általában találtak valamilyen munkát, de azok, akiknek nem volt szakismeretük (ezekben az országokban az analfabetizmus kb. 50%-os), az egyre gyérebben csordogáló ENSZ-segélyekre, illetve más szervezetek kari-tatív tevékenységére támaszkodva igyekeztek túlélni a nehézségeket.
Mindenki vesztes
A polgárháború azonban mind Irakban, mind Szíriában – jórészt a folya-matos nyugati beavatkozásnak is eredményeként – elhúzódik. Ez az évek óta menekülttáborban élő tömegeket lépésre kényszerítette: mozdulni képes tagjai megindultak az ígéret földjének számító Európa irányába.
Erre a spontán mozgalomra települtek rá szíriai arab és török bűnözői
körök, melyek immár aktív propagandát kifejtve szervezik a migrációt.
A hírek szerint a békés Damaszkuszban is plakátokon hirdetik például Svéd-országot, ahol minden menekült lakást és ellátást kap. (Azt nem említik meg, hogy lakást nem azonnal, hanem legalább három év elteltével kaphatnak a valódi menekültek.) Ez sok helyi embert ösztönöz lakása eladására és a csa-ládjával való kivándorlásra.
Azaz meg kell állapítanunk, hogy a migrációnak alapvetően gazdasági okai vannak. A migrációs hullám megindulását csupán lehetővé tették a bizony-talan, háborús körülmények, de nem okozták. Mi sem bizonyítja jobban a migráció gazdasági jellegét, mint az a körülmény, hogy olyan békés orszá-gokból is, mint Pakisztán, Banglades, Irán stb., ugyancsak áramlanak a sze-rencsevadászok Európába, mint annak idején az aranyásók Amerika elha-gyatott vidékei irányába. A migrációt a Közel-Keleten szervező bűnbandák csillagászati összegeket keresnek minden útnak indult migránson, akik közül sokan az úthoz szükséges anyagiakat otthoni házuk eladásából teremtik elő.
Azaz számukra nincs visszaút. Ezeket az embereket majdnem teljesen ki-fosztják, mire átkelnek Görögországba, ahonnan aztán már az európai álla-mok költségén jutnak el úti céljukhoz.
Ha ezek után végiggondoljuk a kialakult helyzetet, azt kell mondanunk, hogy a migrációs hullámra rátelepedő bűnözői körökön, illetőleg az azt esetleg ki-használó kalifátuson kívül a folyamat minden résztvevője vesztes.
Vesztesek a maguk mögött – a hamis ígéretek birtokában – mindent fölége-tő migránsok, akik Európában, megfelelő nyelv és szakismeret hiányában, nem fognak tudni álmaiknak megfelelő egzisztenciát teremteni.
Vesztesek a valamely szomszéd ország egy menekülttáborában, vagy azon kívül lakó, és valamilyen munkát találó, elsősorban női családtagok. Gyakran a család feje indul el egyedül Nyugatra, hogy ott lakást és munkát találván, a családegyesítés keretében maga után tudja hozni otthon maradt feleségét és gyermekeit. Amíg azonban ő e bizonytalan kimenetelű útját igyekszik lebonyolítani, a több gyermek gondjával ellátott felesége teljesen kiszolgál-tatott helyzetben van, mert gyakran a segélyosztók, gyakran a munkaadója zsarolja meg olyasmikkel, amiket nem vállalhat, és nem is vállalna, ha nem nyomasztaná négy-öt gyermek megélhetésének a gondja.
Vesztesek az országok, amelyeken a migránsok tömege átvonul, és veszte-sek az országok, ahol le akarnak telepedni, számtalan gondot és feszültséget okozva, de vesztesek ők maguk is, mivel eltérő viselkedésmódjuk miatt nem
tudnak beilleszkedni az ottani társadalomba (és nem is akarnak), így aztán ellenséges légkörben találják magukat.
Sőt, mivel meg vannak győződve az iszlám felsőbbrendűségéről, az európai kultúrát nem is tartják a magukéval egyenértékűnek. Szerintük ugyanis a zsidók is, a keresztények is megkapták az ábrahámi kinyilatkoztatást, de azt a későbbiekben meghamisították. Az iszlám tulajdonképpen nem csinál mást, mint helyreállítja az eredeti kinyilatkoztatást a maga tisztaságában, kigyom-lálva a zsidók és a keresztények tudatos hazugságait, amelyeket beleszőttek Isten szavába. A keresztényeket és a zsidókat megtűrik az iszlám területén – hiszen mindannyian ugyanazt az Istent imádják –, de éppen azért, mert azok még Isten szavát is meghamisítják, nem keverednek velük.
Az iszlám világa
Az iszlám a világot két részre osztja: az iszlám területére (dār al-islām), és a meghódítandó területre, a háború területére (dār al-harb). Az elvárások szerint az igazhívők természetes helye az iszlám világa, a háború világában ne tartóz-kodjanak, legföljebb átmeneti céllal. A muzulmánok és a nem muzulmánok ne keveredjenek, ha nem szükséges. A muzulmán elmehet tanulni a háború világába, mert az hasznos a számára, de tanulmányai végeztével ne maradjon ott. Ha nem kikerülhetetlen, akkor ne házasodjon ott, ne menjen oda lakni.
A muzulmán család annyira zárt, hogy a családba, a lakásba idegent nem is fogadnak be, még albérlőnek sem.
Ezek után nézzük, mi történt Európában. A pápa fölszólította a keresztény hí-veket, elsősorban a plébániákat, hogy fogadjanak be menekülteket. Tehát olyan embereket és családokat, akik maguk nem hajlandók befogadni senkit. Valószínű, hogy a muzulmán „menekültek” élni fognak a felkínált lehetőséggel? Soha!
És hogy ez eszükbe se jusson, biztonság kedvéért a szaúd-arábiai főmufti fatvát bocsátott ki, amelyben szinte végigmegy Ferenc pápa ajánlásának a pontjain, és bár azzal nyíltan nem polemizál, pontról pontra haladva olyan tételeket fogalmaz meg, amelyek mögött a pápai ajánlások állnak. Megtiltja a muzulmán híveknek, hogy keresztényekkel lakjanak együtt, hogy a keresztények ételeit egyék, megtiltja, hogy keresztény kórházakban hagyják magukat gyógyítani, és így tovább.
Ugyanez a főmufti legújabb fatvái egyikében követeli, hogy az Arab-fél-sziget minden országában romboljanak le minden keresztény templomot,
ha még maradt volna belőlük több évszázad után. Azoknak a templomait, akiknek az irgalmára bízták magukat a segítséget elfogadni nem akaró mu-zulmán bevándorlók.
Ezzel a mentalitással „menekülnek” hozzánk nagy tömegek.
Európa szégyelli keresztény hagyományait
Reálisak az integrációjukkal kapcsolatos elvárások? Döntse el mindenki maga. Meg fognak maradni a „háború világában”? Abban, amelyet dolguk végeztével azonnal el kellene hagyniuk? Meg, ha azt is dār al-islāmmá változ-tatták. És ez a folyamat tulajdonképpen meg is indult. Európában már nem karácsonyi ünnepeket kívánnak egymásnak az emberek, mert az zavarhatná a muzulmán letelepedettek érzékenységét, hanem „Season’s greetings’-eket küldözgetnek egymásnak. Nem állítanak karácsonyfát európai nagyvárosok főterén, mert az zavarná a muzulmán bevándoroltakat. Európa kezdi szé-gyellni keresztény hagyományait.
Ellenpéldaként hivatkozni lehet az egykor itt tanult, majd itt nősült és lete-lepedett arab kisebbség tagjaira. Ne tévedjen azonban senki sem a látszat miatt. Az akkor itt tanult arab diákok jó része a már a bevezetőben leírt okok miatt menekült hazájából, és ösztöndíja révén elég korán ahhoz a lehető-séghez jutott, hogy nálunk maradjon. Ennek ára a házasság és a letelepedés volt. Ez az akkori szekularizált világban nem számított akkora lázadásnak az iszlámmal szemben, mint ma, amikor az iszlám – benne az obszerváns irány-zatokkal – igencsak megerősödött. Ma már az újabb generációk másképp gondolkodnak, még azok is, akik Európában születtek, és itt jártak iskolába.
Európa befogad és támogat olyan elemeket, akik még a támogatást is csak undorral fogadják el. Ők, ha megszerzik a többséget, nem lesznek velünk szemben irgalmasok. Ráadásul a támogatást nem köszönik meg, hanem ki-követelik maguknak, és cserébe semmit sem akarnak nyújtani.