Bevezetés
A hazai művelődéstörténet szerves részét képezi a zenei élet. Ez pedig aligha kép
zelhető el hangszerek nélkül, jóllehet a zenetörténet gyakran hajlamos megfeledkezni azok kielégítő vizsgálatáról, kutatásukról és főképpen a mesterekről, akik a muzsikusok hangszereit készítették. Igaz, nem volt szükség minden időben a hangszerkészítőre.
Az emberiség őskorában, de még a jóval későbbi időkben is, a zenészek maguk készítet
ték hangszereiket. Napjainkban is láthatunk olyan népi muzsikusokat, akik saját készí
tésű hangszereken játszanak. Olyan időket is ismerünk, amikor még a muzsikus nem tartozott a közösségből kivált egyéb mesteremberek közé, volt más „tisztességes" mes
tersége is. Azt a korszakot, amelyben megkíséreljük fellelni a Magyarországi hangszerké
szítés egyik nevezetes ága - a hegedűkészítés — kezdeteit, már a munkamegosztás e té
ren is jelentkező hatása jellemzi. Ez az a korszak — a X V II—X V III. sz. — amikor még fellelhető az írásos emlékekben a hangszerkészítő-muzsikus, a több hangszeren játszó és azokat javítani tudó zenész, a zeneszerző-hangszerjátékos, de az író-szerző-muzsikus vagy éppen a „szerszám"- és hangszerkészítő is.1
A korszak lényegében Moháccsal (1526), illetve a török megszállással kezdődik, hiszen az ország három (olykor ténylegesen több) részre szakadása olyan sajátságos helyzetet teremtett, amely jelentősen befolyásolta Magyarország gazdasági, politikai, de művelődési viszonyait is. Négy sajátságosnak nevezhető centrumot találtam éppen a vizsgálandó hegedűkészítés vonatkozásában, melyek részben a kezdeteknél, részben a további fejlődés szempontjából bírtak jelentőséggel: Erdély, Eperjes, Pozsony és Pest- Buda. Súlyuk, területi kiterjedésük, a sajátságos zenei vonatkozásaik ugyan eltérőek, időben sem esik egybe hatásuk jelentkezése, mégis úgy vélem, hogy a történelem össze
fonódó szálai közül e négy, jelentősebb a többinél. Az elmondottakból tehát egyértel
mű, hogy a vizsgált korszak a X V II—X V III. század, de nem hagyhatók figyelmen kívül a XVI. századi előzmények, és a napjainkig ható következmények sem, a terület pedig a történelmi Magyarország, de nem elhanyagolhatóak a környező, esetleg távolabbi or
szágok sem. Ez utóbbiak fontosságára elég talán annyit megemlíteni, hogy hegedűkészí
tésről valójában nem lehet a szó mai értelmében beszélni, amíg ezt a hangszert Olaszor
szágban, Franciaországban, Németországban, vagy Ausztriában „fe l nem találták".2 A hegedű tehát a mai értelemben vett hangszerként szerepel a dolgozatunkban, és nem foglalkozunk a magyar történelem során oly különböző korszakokban, olyan eltérő te
rületeken és oly sok szerzőnél már sokkal korábban szereplő „hegedő", „hegede", „he- dege" stb. fogalmak valódi és a mainál mindenkor jelentősen többet — vagy éppen ke
vesebbet — vállaló tartalmaival.3
34 Erdély
Az országrész, amely a törökök megszállása után többé-kevésbé megőrizte önálló
ságát, bizonyos fenntartásokkal jól példázhatja azt a fejlődést, amely még tulajdonkép
pen Mátyás korára vezethető vissza.4 Nem hanyagolhatok el azonban az Anjouk, sőt az Itália felé orientálódó Árpádházi királyok sem, hiszen éppen a hegedűkészítéssel kapcso
latban kiemelkedő jelentősége van az olaszországi hatásoknak.5 Az erdélyi fejedelmi ud
var, de több más főúr — olykor még városok is — tartanak muzsikusokat.6 A zene átszö
vi a társadalom valamennyi rétegét és az emberi élet minden jelentős sorsfordulóját. Ze
ne szól a lakodalmakon és temetéseken, a templomokban és a kocsmákban, a hadsere
gekben és a békés városok tornyaiban, az iskolákban és a földeken, a főurak lakomáin és a kolostorokban, és mindenütt, ahol az emberek vigadnak vagy éppen vigasztalásra szorulnak. A zene most is, m int az emberiség történelmének minden szakaszán jelen van, és az emberek muzsikálnak. Hogy ez itt ének, o tt kürtök rivallása, harangok zúgása vagy dobok pergése, ma dudaszó, míg holnap a virginál ciripelése, egyetlen falusi muzsi
kus vagy főúri zenekar, az véleményünk szerint ebben a tekintetben egyre megy. Csak azt kívántuk jelezni, hogy ahol a törökök erőszakosan nem szakítják meg a társadalom fejlődését, o tt az lényegében töretlenül követi a maga fejlődési törvényeit, és bonyolult szövevénye mögött felfedezhetjük a korábbi összetevők fonatát. Ezt láthatjuk Erdély
ben, illetve még valamit. Nevezetesen azt, hogy a fejedelmi zenekarok egyre növeksze
nek, tagjaik között egyre több mai értelemben vett hegedűssel találkozunk, a zenei mű
velődés nemcsak mennyiségi, hanem minőségi jellemzőket is fel tud már mutatni, a köl
tészetben is egyre nagyobb szerepet játszik a zene. Ez már arra utal, hogy olyan igénye
ket is ki kell elégítenie, melyeket a kevéssé képzett muzsikus nem vállalhat, és olyan hangszerekre lesz szükség, amelyek megfelelnek a fejlettebb hangszínek előállítására.7 Nem máról holnapra fog ez bekövetkezni, nem is elsősorban Erdélyben jelentkezik az igazi hatás, — hiszen az ország közben felszabadul a törökök uralma alól — mégis jelentős szereppel bírt véleményünk szerint Erdély, a már kifejlődött művelődési szintek átmen
tésében és továbbfejlődésük biztosításában. Természetesen nem arról van szó, mintha Erdély kivonhatta volna magát a török hatás alól. Nyilvánvaló — és éppen a magyar ze
ne későbbi alakulása szempontjából különösen jellemző —,8 hogy az érintkezés, lett lé
gyen az baráti, ellenséges, kereskedelmi vagy harci, mindenképpen érezteti — éreztethe
ti - befolyását, és nyomait a kultúra magán viseli. Csakhogy bizonyára nem mindegy, hogy az a bizonyos érintkezés meddig tart, milyen tömegű és milyenségének szempont
jából a jellege sem lehet közömbös. Vagyis Erdély, bár itt is felfedezhetők a török hatá
sok (hangszerek, motívumok, elődeinktől különböző előadási módok stb.), mégis alkal
masnak bizonyult a kialakult zenei műveltség átmentésére, és ápolására, beleértve ebbe o.z újabb zenei eredmények megvalósítását, illetve a nyugati eredmények átvételét. Ez mind az ország zenei éledben, mind az annak részét képező hangszerkészítő ipar fejlő
désében jelentősnek bizonyult.9
Epeijes
Sem mennyiségében, sem minőségében nem hasonlítható a másik három központ
hoz ez a kis város.10 Szerepét azonban megnöveli, hogy sajátságos helyzetet foglal el mind a protestantizmus terjesztése, mind a művelődésügy (iskolák), mind a zenetörté
net, de témánk szempontjából kiemelkedően a magyarországi hegedű készítés kezdetei, illetve annak irodalmi jelentkezése szempontjából. Eperjes a Szepességben fekszik, 1324 óta szabad királyi város, három nemzetiség (szlovák, német, magyar) lakja a tárgyalt korszakban, fejlett kereskedelme kelet és nyugat felé tart kapcsolatokat. Viszonylagos jólétben és békességben élnek lakói a mohácsi vészt követő időkben is.11 Jóhírű iskolá
jában világi tanítók működnek, a gazdagabb városi polgárok fiaikat külföldi egyetemek
re küldik. Városi könyvtára és könyvkereskedése is van.12 A német reformáció hatására 1531-ben már két lutheránus papja van a városnak. 1550—1664 között a város teljesen lutheránus, és szinte egészében magyar nyelvű. Evangélikus líceumát 1667-ben alapítot
ták. A magyar történelemben elsősorban a Thököly összeesküvés felszámolására létre
hozott Caraffa-féle vértörvényszék (1687) nyomán ju to tt tragikus szerephez. Végül pe
dig ami a magyarországi hegedűkészítésre vonatkozik: Daniel Speer írja az Ulmban 1687- ben megjelent „U nterricht in der musikalischen Kunst" (A zenei művészet tanítása) cí
mű művében: „Ic h habé auf meiner Peregrination nicht mehr als am Bischofflichen Hofe zu Freysing einen (Barytonspyler) angetroffen, auch dergleichen Instrument nirgends als zu Eperies in Ungarn bey Stadt Trompeter Musico Adam Besslern, der als ein be- ruehmter Geigenmacher solches selbsten gemacht"13. Ezek szerint tehát ez a Bessler Ádám lenne az első magyarországi hegedűkészítő. Ezen az egy híradáson kívül azonban semmit sem tudtunk Bessler Ádámról. De nemcsak ő, hanem még Daniel Speer — a könyv szerzője - is meglehetősen ismeretlen volt. Részben német zenetudósok, részben magyar kollégáik azután sokmindent tisztáztak körülötte és így meglehetős bizonyosság
gal állíthatjuk, hogy igen jelentős barokk szerző volt, akinek a magyarországi művelő
déstörténet igen sokat köszönhet, miután meglehetősen jól ismerte országunk viszonyait és azokról megbízható tudósításokat közöl több álnéven írt könyvében.14 Az idézet je
lentősége azonban véleményünk szerint nemcsak egy állítólagos első magyarországon működött hegedűkészítő feljegyzésében rejlik, talán inkább annak a pillanatnak rögzí
tésében, amikor megragadható a muzsikus (városi trombitás) és hangszerkészítő (hegedű
készítő) egyetlen személyben való megjelenése, amikor muzsikus és mester még azonos.
Eperjesen még egyetlen személy, Bécsben már két önálló foglalkozási ág. Pontosabban, már itt is önálló foglalkozás a hangszerkészítés, ha és amennyiben az orgonát és az orgo
najátékot vesszük vizsgálódás alá. A trombitakészítés is elvált már a korábbi ikertestvér
től, de az ő esetében nem a hangszerjátékos az iker, hanem a szerszámkészítő, a „laka
tos" „instrumentenmacher". A hegedűt azonban még nálunk nemigen készítik önálló mesterek. Vagy ha igen, csak nagyon ritkán és azok lantokat és más pengetős vagy vo
nós hangszereket is készítenek, és pontos adataink is csak a későbbi évtizedekből - a X V III. sz. elejéről — állnak róluk rendelkezésünkre.15
Eperjes zenei életére utal Thököly egy levele is, melyet 1680. május 21-én írt Csu- lyi Benedeknek: „A z orgonista fia is penig ha már eljütt Szebenbül s kedve vagyon az apjának is, hogy kibocsássa, jüjjön ki; másképpen, ha kedvetlenül cselekszik, vagy még el nem jö tt, hagyja abban, mivel már mást is szerzettem Eperjesrül, de ennél megvallom.
36
jobbat szeretnék."16 Ez valószínűsíti, hogy Eperjesen maradt a jobbik orgonista, esetleg több is, és a város fejlett kulturális életét ismerve ezen nem is kell csodálkoznunk.
Thököly udvartartási jegyzékében lelhetjük fel a muzsikusok között: „Várbeli réz- és gyalog-dobos, dobos Eperjesi Istvánt/' Ismerve a kor névadói gyakorlatát ez az adat is eperjesi eredetre utal.17
További bizonyítékok - méghozzá tárgyi bizonyítékok - is megerősítik Eperjes fejlett zenei életére vonatkozó nézeteinket. Gábry György: Régi hangszerek (Budapest.
1969) c. könyvének 5. oldalán ezt írja: „A nemzeti múzeumi leltárkönyvek a jelenlegi épület átvételét követően, 1846-tól kezdődnek, és nagyjából innen számíthatjuk a hang
szergyűjtemény kialakulását is.'Már 1847-ben nevezetes adomány érkezik az eperjesi Schmidt András igazgatótól: egy csembaló, amely egykor a család birtokában volt, és Thököly István (a nagy Thököly Imre atyja) késmárki címere díszíti."18
Ami pedig a további tárgyi igazolást jelentheti az Eperjesen kifejlődött viszonylag magas zenei kultúra mellett, az az Eperjesi Graduál. Egyedülálló a maga nemében, mivel a sárospataki gyakorlatnál jóval korábban — már az 1600-as évek első harmadában - 19 utal a többszólamú éneklés alkalmazására, hiszen szép számmal jegyez le többszólamú énekeket, amit egyébként egyetlen másik graduálunk sem tartalmaz a fennmaradt 15 példány közül. További művelődéstörténeti jelentőségén túl, véleményünk szerint, már önmagában is valószínűsíti, hogy az előbbiekben említett Daniel Speer és Bessler Adam
képzett muzsikusok voltak, illetve lehettek. Ez az állítás Speerről a megjelent művei alapján bizonyossággal állítható, Bessler pedig, akiről könyvében az idézett részt írja, fel
tehetően rokonságban állhatott azzal a másik Besslerrel, akinek Laurentz volt a kereszt
neve és Breslau-ból származott Pozsonyba és o tt „Stadtpfeifer"-ként működött. Ha azt is figyelembe vesszük, hogy Speer maga is Breslauban született - 1636-ban - , és hogy ugyancsak ebben a helységben ismert muzsikus család a Besler, úgy nem tűnik túl me
rész következtetésnek, ha Speer és Bessler barátságát még szülőföldjükről eredeztetjük, és — ami még ennél is fontosabb —, hogy az Eperjesi Graduál egyedülálló és zenetörté
nész kutatóink számára érthetetlen, pontosabban ezideig megfejtettlen négyszólamú gyakorlatánál feltételezzük a két muzsikus közreműködését. További megerősítésül szolgál Speer: Türkischer Eulenspiegel (Güntz, 1688) c. kötete, amelyben hat magyar táncot közöl (több más nemzetiségű tánccal együtt) többszólamú letétben. Mindezek, valamint az a tény, hogy Speer igen erős protestáns kapcsolatokkal rendelkezett, való
színűsítik az előbbi feltevést.20
Végül pedig Speer magyarországi érdeklődését, talán többet is annál, példázza az a röpirat, amelyet a Thököly-féle szabadságmozgalom eseményeiről adott ki.21 Jelképes
nek is tekinthetjük, amikor így bezárul egy kör a magyar történelem, a magyar műve
lődés, a magyar szabadságmozgalom egy fejezete és a zene örök árama között.
Pozsony
Ha az eddig tárgyalt két központ — Erdély és Eperjes — elsősorban írásos emlékei
vel segített történelmünk egy kevéssé kutatott területén némi újat adni, úgy Pozsony ki
emelkedő tárgyi anyagot szolgáltat a magyarországi hegedűkészítés kezdeteinek kutatá
sához. Az eddig elmondottakból kitűnik, hogy a hegedűkészítés önállósulása később
következik be mint például az orgonaépítésé, vagy a csembalókészítésé. Lantok már sokkal korábban is készülnek, és mestereink már régen megbecsült polgárok, mint trom
bitakészítők, harangöntők vagy lantkészítők, amikor még hegedűkészítőkről nem talál
hatunk említést. A hegedű viszonylagos kései megjelenése részben megmagyarázza ezt a körülményt, de további magyarázatot jelenthet, ha tudjuk, hogy a hegedű korántsem volt kezdetben olyan megbecsült hangszer, mint fent említett társai.22 Hozzájárulhatott ehhez kezdeti tökéletlensége, hangjának rossz minősége, az ismeretlentől való tartózko
dás, a fejletten játéktechnika stb., de bármi okozta is, az elismerésre még sokáig kellett várnia. Pozsony kiemelkedő szerepét bizonyára egyértelművé teszi az a körülmény, hogy az ország nyugati oldalán kívül marad a törökök megszállási övezetén és ha teljes és fel
tétlen biztonságban nem is fejlődhetett, a korábbi kulturális szintet nem semmisítette meg a török megszállás. Ebben a vonatkozásban hasonló a helyzete Erdéllyel, de míg az szinte állandóan változó kisebb-nagyobb hatalmi csoportosulások mozgásában örlődik- formálódik, addig Pozsony a .Habsburgok fennhatósága alatt viszonylag egyenletesen felnőhet az ország fővárosának szerepéhez. Ebben éppen Bécs közelsége jelentős segít
séget biztosított, míg másfelől az ország politikai függetlensége, gazdasági önállósodása, nemzeti irodalma és egész nemzeti művelődése komoly károkat szenvedett.
Pozsony művelődéstörténeti jelentősége abban is áll, hogy megfelelő visszavonu
lási terepet nyújtott a már kifejlődött kulturális intézményeknek, lehetőséget adott to
vábbélésükhöz és továbbfejlődésükhöz — még ha szerényebb keretek között is —, ugyan
akkor állandó kapcsolatot jelentett a nyugattal, ahonnan különösen zenei téren, állandó és igen jelentős beáramlás mutatható ki, mind a zeneművek, mind a muzsikusok részé
ről, de ugyanezt tapasztalhatjuk a hangszerkészítők szakmáiban is.23
Az 1700-as évekből több mesterjelzéssel ellátott hangszer maradt ránk pozsonyi hangszerkészítőktől, amelyek egyértelműen igazolják a város fejlett hangszerkészítő ipa
rának meglétét 24 Ezek a hangszerek, ezek közül is most már a hegedűk, lehetővé teszik a kor ipari színvonalának megítélését, a hegedűk stíluskritikai elemzését, és a korabeli külföldi — elsősorban az olasz és a német nyelvterületen élő — mesterek munkáival tör
ténő összehasonlítást.25 A kutatások határait, irányát a hangszerkészítés történetének tárgyi emlékei az írásos anyagtól sok tekintetben eltérő módon befolyásolják. A mester
cédulák26 ugyan rendszerint tartalmazzák a mester nevét, a készítés helyét és idejét, esetleg a sorszámát (Opus) is, de, különösen a hegedűk esetében, gyakran cserélik ki azokat értékesebb mesterek céduláival, gyakran hamis cédulákat ragasztanak értéktelen hangszerekbe, de igen sokszor nincs is jelzés a fellelt hegedűben. A pozsonyi hegedűké
szítés kutatásában további nehézséget jelent, hogy az egyik család - Leeb (Leb, Löb, Löbb változatokban is!) — több Johann Georg keresztnevű mestert is felnevelt, és így, mivel az ipar öröklődött, a mesterek pedig nem mindig figyeltek minden apróságra, elő
fordult, hogy a mestercédulákon az évszám előnyomott két első számát (17..) az 1800-as években készült hangszereken elfelejtették kijavítani (18..-ra) és így az adott hegedű egyszeriben 100 évvel idősebbnek látszik. Természetesen nagyon sok egyéb összetevő is nehezíti — olykor könnyíti, de mindenképp befolyásolja — a rendelkezésre álló hangsze
rek vizsgálatát, sajnos ezek tárgyalása meghaladja e dolgozat kereteit. Az említett Leeb család hangszerei közül tehát csak igen gondos vizsgálattal lehet megállapítani, hogy a feltevéseink szerint két, esetleg három Johann Georg Leeb közül melyiket ki készítette.27 Kutatásaink szerint a pozsonyi anyakönyvekben az első Johann Georg Leeb, a Szent
38
Márton r. kát plébánia Kereszteltek könyvében a 16. lapon bukkan fel az alábbi bejegy
zéssel: infans Georgius \ P./oannes Leeb \ M.Catharina | P. Georgius Winckler \ Pa Catha- rina Moserin | a tördelés szerint soronként egymás alá írt nevek 1617április 23-ró\ szár
maznak, vagyis egy Leeb család már keresztelőt tartott Pozsonyban az 1600-as évek elején!
A másik hegedűkészítő család a Thir (Thier, Thirr, Türr, Dürr stb. változatban is) família. Több hangszerüket őrzik magyarországi közgyűjteményekben, s ezek bizonyít
ják a család tagjainak 18. sz-i pozsonyi működését.28 További adalékot szolgáltat az Es
terházy levéltár egy pozsonyi Antoni Thir hegedűkészítőről, aki a kismartoni zenekar számára végzett különböző hangszerjavításokat, és állított ki arról számlát.29
Igen fontos tény a két család tevékenységének vizsgálatánál, hogy míg a Leeb-ek olasz minták szerint, lapos boltozattal készítették hangszereiket, addig a Thir család mesterei a német (Stainer) iskola formáit követték, és magas boltozattal építették a mű
helyeikből kikerülő vonós instrumentumokat. Ez a körülmény, valamint a két műhely lakk anyagának és lakkozási technikájának különbségei (ugyancsak a Leeb-ek előnyére) azt eredményezte, hogy napjainkban sokkal keresettebbek és értékesebbek a Leeb csa
lád opuszai.30
A felsoroltakon kívül Pozsony jelentősége abban is lemérhető, hogy a későbbiek
ben majd mintegy iskoláját fogja képezni a magyarországi hegedűkészítésnek, amikor a törökök kiűzése után Buda, Pest hangszerkészítő iparát segít talpra állítani, vagy a to
vábbiakban a nagyobb vidéki városaink (Debrecen, Szeged, Győr stb.) mestereinek nyújt szakmai bázist. Ez azonban már a későbbi évszázadokra nyúlik.
Pest-Buda
Az áttekintett központok zenei életének előzményei többségükben Budán talál
hatók meg. A királyi udvar, a királyné udvartartása, a főurak és főpapok követjárása, az egyházi és világi ünnepségek jó alkalmat teremtettek a muzsikálás! alkalmaknak és azok terjedésének. Ennek hatásait érezhettük Erdélyben, Pozsonyban, de minden bi
zonnyal sok más főúri udvartartáson is. Buda eleste után ez ugyan itt megszűnt, de ép
pen a két országrész továbbélése útján megőrződött és bizonyos mértékig tovább is fej
lődött korábbi zenei kultúránk. Így történhetett, hogy röviddel a törökök kiverése után, Buda, és most már Pest is, újra elfoglalja helyét az ország irányításában. Kezdetben ez ugyan eléggé nehezen indul, hiszen a török megszállás lényegében a maga színvonalára zülleszti a leigázott területeket - a gazdasági és kulturális állapotok a korábbinál lénye
gesen alacsonyabb szintre zuhannak - , de mintha a művelődés területén is érvényesülne bizonyos korlátok között a gazdasági életben kimutatható trendvonal,31 hosszabb-rövi- debb időszak alatt a korábbi fejlődési vonal mentén halad a társadalom zenei élete to
vább. Így amit Budának köszönhetett korábban az ország zenei élete, az most Nyugaton és Keleten átmentve visszatért Pest-Budára.
E kérdés kutatásában kimagaslóan nagy segítséget nyújtott Dr. Illyefalvi: Pest és Buda polgárjogot nyert lakosai (Budapest, 1955) c. írása, amely valamennyi pesti és bu
dai polgár adatát összesíti a kérdéses időszakban. Ebből kitűnik, nogy Budán már 1691 és 1697 között (pontosabban nem állapítható meg) polgárjogot kapott egy Lepp Peter
nevű trombitás. Őt követi 1708 X II. 19-i polgárjogával egy Tschinadi Hanss nevű musi- cus, akinek hangszerét ugyan nem ismerjük, de a kor szokása szerint bizonyára több hangszeren is kellett játszania. Őket azután 1715 1.21 és 1720 XI.20 között további 16 muzsikus követi, akik valamennyien polgárjogot kaptak.32 Közöttük már feltűnik egy Kőnig Jacob nevű hegedűs is, aki polgárjogát 1717 VI. 25-én szerezte meg. A muzsiku- sokkal nagyjából egyidőben (1718 III. 11-én) kap polgárjogot Buttre Johann harangön
tő, majd 1726 VII. 8.-án Bachmann Balthasar harangöntő, de 1753 X II. 17-én már a polgárok között találjuk Richter Joseph húrkészítőt, 1762 V ili. 17-én Ficket Joseph or
gonaépítőt, majd ettől kezdve több hasonló foglalkozású személy kerül felvételre és csak 1798 X II. 5-én jelenik meg az első fúvóhangszerkészítő polgár, Scheily Michael személyé
ben. A hegedűkészítők majd csak ezután lépnek színre.
Pesten 1733 X. 26.-án kap polgárjogot Tüller Frantz karnagy, 1742 IX. 15-én Nai
ler Franz zenész, majd 1756 I. 27-én Stephan Frantz orgonaépítő és 1789 IV. 18.-án Szoltics Adalbertus húrkészítő. 1798 V III. 5-én kap polgárjogot az a Testőri Antonius, aki Pozsonyból származott, foglalkozása „Instrumentorum confector" (műszerész?
hangszerkészítő?) és esetleg rokona lehet az Olaszországban kiterjedt hegedűkészítő te
hangszerkészítő?) és esetleg rokona lehet az Olaszországban kiterjedt hegedűkészítő te