13. AZ ASYLUM VÁROSOK A BILBIAI IDŐKBEN ÉS MA
13.3. A lévita városok és a menedékvárosok kapcsolata
Lévi fiai a tizenkét törzs egyike volt, és nem kaptak örökséget a kánaáni honfoglalás során, mivel papi szolgálatukat bizonyos mértékben hátráltatta volna egy törzsi területen folyó gazdálkodás.
Isten a léviták számára a megélhetést a szent tizedből (maaszer) a többi tizenegy törzsön keresztül biztosította. A lévitáknak a befolyt tizedből, tizedet adtak a kohaniták számára ez volt az úgynevezett „trumát máászér”. A léviták a Szentélyben teljesítettek főleg fizikai szolgálatot. De voltak köztük szép számmal zenészek és költők is. A zsoltárok egy részét is a léviták szerezték. Az ókori zsidó államban a kohaniták és a léviták látták el a közügyeket és a hivatali teendőket. Ők voltak a papok, a tanítók, az orvosok és a bírák. A Második Szentély idején, Malakiás próféta gyönyörű szavakkal ecsetelte működésüket: „Igaz tanítás volt ajkán, hamisság nem volt szájában, békésen és egyenesen haladt, és sokakat visszatartott a bűntől.
Mert a kohanita ajka tudást sugárzott, tanítást kívántak tőle, mert Isten angyala ő.”303 (Malakiás 2,6-7). Lévi egész törzse papi szolgálatot látott el.304
Lévi fiai a Tanakban egészen pozitív szerepben tűnnek fel. Exodus 32. fejezetében a léviták azok, akik az aranyborjú esete után Istennel tartottak, és a lázadókat határozottan megbüntették. Az aranyborjúval kapcsolatos történetben Áron szerepe kifejezetten negatív, hiszen ő lesz az, aki elkészíti a nép számára a kívánt bálványszobrot.
Áron leszármazottai töltötték be a papi tisztet, a Lévi fiai pedig a segédszolgálatot látták el az ároni kohaniták mellett. A második templom pusztulása után a léviták jelentősége kissé háttérbe húzódott. A római megszállás idejére egyfajta reformkövetelésük teljesült, hogy az áronitákkal teljesen megegyező papi szolgálati ruhát viselhettek, amely gyakorlatilag egyenlőséget biztosított számukra.
A templomi szolgálatot az Örökkévaló megbízása alapján végezték. A templomi szolgálat egyéb területe is a léviták feladatkörébe tartozott, többek között a pusztai vándorlás időszaka alatt a szövetség ládájának szállítása, a sátorban, majd a templomban a szent helyiségek
303 DEUTSCH Gábor cikke a 2010. június 6–12. heti szakasz kommentárjából.
304 XERAVITS Géza: i. m. 33. o.
10.13146/OR-ZSE.2012.003
122
tisztántartása, a sátori, majd a templomi zene- és énekszolgálatok végzése. Az urim és tummim305 használata eredetileg Lévit illette306 meg, később valószínűleg az ároni papság feladatkörébe került és a főpap hatásköréhez tartozott hozzá.
A Tóra307 szerint a szolgálatukat harminc éves kortól ötven éves korig teljesíthették.
Lévita308 tisztség a zsidóságon belül apai ágon öröklődött, és betérő nem lehetett lévita.
A léviták negyvenkét várost kaptak és ehhez járult még hozzá a hat menedékváros, vagyis összesen negyvennyolc várost309 és a hozzá tartozó földeket adományként kapták az összes többi törzsektől.
Az egyik elmélet szerint nem csupán a hat menedékváros fogadta be a nem szándékos emberölés elkövetőit, hanem a többi negyvenkét város is hasonló privilégiumokkal rendelkezett. Az alapvető különbség az volt a kétfajta város között, hogy a menedék-városokban nem kellett semmilyen fizetséget adni magáért a befogadásért, míg a másik típusú városokban mind a negyvenkettőben meghatározott fizetséget310 kellett adni a léviták számára a védelemért és az ellátásért.
Isten a léviták törzsének szolgálatában látta azt a jogi garanciát, amely biztosítani tudta a menedékvárosok pártatlanságát és a függetlenségét. Ez a gyakorlatban azt jelentette, hogy egyetlen törzsnek, vagy vezetőnek, esetleg királynak sem engedtek beleszólni a menedék-várossal kapcsolatos döntésükre vonatkozólag. Sőt, az igazságszolgáltatás és pártatlanságuk alkalmával esetleg pontosan az imént felsoroltakkal szemben kellett megvédeniük a menedék-város függetlenségét.
305 A nyelvtani többes számú alakja ellenére, funkciója szerint egyes számúnak tekintendő, hiszen egy volt az urimból és egy a tummimból. Bővebben: VAUX, Roland de: i. m. 180. o.
306 Deuteronomium 33,8-11 versei alapján.
307 A Num 4,3 szabályozza a szolgálatra vonatkozó életkort. Bizonyos esetekben a könnyedebb szolgálatot elláthatták már 25 éves kortól is a Num 8,24 alapján. Dávid pedig már húsz éves kortól bevonta a szolgálatba a lévitákat: 1Krón 23,24. Mint tudjuk, a szolgálatra vonatkozó életkor egyben a katonai hadkötelezettséget is jelentette Izraelben, amely a lévitákra és az áronitákra a papi szolgálat miatt nem vonatkozott.
308 Becslések szerint a ma élő zsidóság mintegy egytizede lehet lévita származású. Izrael államában az anyakönyvvezetést végző ortodox rabbitanács is vezet nyilvántartást a lévita születésekre vonatkozólag.
309 Lásd bővebben Józsué könyve 21. fejezetét, amely felsorolja, hogy törzsenként mely városokat és a hozzájuk tartozó közlegelőket adták birtokul a lévitáknak.
310 Talmud: Sem könyve -. Az elmélet figyelemre méltó, és van benne jogi racionalitás, ugyanis e meg-közelítés szerint a menedéket nem önmaga a város biztosította, nem a hely csupán, hanem a város felügyeletét gyakorló léviták és a hely közössége együttesen valósították meg.
10.13146/OR-ZSE.2012.003
123
Gondoljuk el, hogy egy magas beosztású, vagy királyi származású család esetében fordult elő egy véletlen baleset, amelyből kifolyólag az elkövető a menedékvárosba jutott, és kiadását az uralkodó a leghatározottabban követelte. A lévitáknak megfelelő vallási és etikai reputációval kellett rendelkezniük mind a tizenegy törzs előtt, hogy az ilyen és ehhez hasonló kényes jogesetekben is a menedékvárosban tartózkodó ügyét éppoly pártatlansággal kellett megítélniük, mint egy külföldről menekült rabszolgáét. Pontosan ez volt a léviták feladata, amelyet el kellett látniuk becsületességgel és következetességgel.
Izrael népének minden esetleges akadályt el kellett hárítania a menekülő útjából. Nem nehezíthették meg a menekülést azzal, hogy mesterséges völgyet építettek, vagy folyót irányítottak az útba, viszont hidat kellett építeniük, ha szükséges volt, hogy ezzel is segítsék a menekülőt.311
A Talmud arról is rendelkezett, hogy a menedékvárosba vezető út szélessége nem lehetett keskenyebb, mint huszonkét könyök.312 Fontos szabályról rendelkezik még a Talmud arra vonatkozólag is, hogy minden útkereszteződéshez ki kellett írni egy táblára, hogy „menedék, menedék‖, mégpedig azért, hogy a menekülő semmiképp ne tévedjen el.313 Az útirányt jelző táblák elfordítása, átírása vagy megrongálása a Tóra rendelkezése alapján halálos bűnt jelentett. Minden év Ádár hónap314 tizenötödik napján a menedékvárosokban székelő bíróság küldöttei kimentek az utakra, és kijavították az esetleges hibákat, azért, hogy a menekülőt semmilyen külső dolog ne akadályozza a gyors menekülésben. Az a bíróság, amelyik elhanyagolta ezt a feladatot, annak a kezéhez vér tapadt.
A menedékvárosnak legalább közepes nagyságú településnek kellett lennie, amelyben piac működött, és víz is található volt benne. A piac azért kellett, mert az oda menekült nem mehetett a város vonzáskörzetétől távolabb, mert akkor a biztos halál várt rá, ezért a napi szükségleteit a helyi piacról szerezhette be. A víz pedig a mindennapi élet fenntartásához volt
311 Talmud: Mákot könyve 10.
312 Egy könyök 45,8–52,5 cm hosszúságú volt, az ujj hegyétől a könyökig mérték, tehát az út szélessége megközelítőleg tíz méter széles kellett, hogy legyen.
313 Talmud: Mákot könyve 10.
314 Ádár hónap az év 12. hónapja volt, ha az időszámítást Niszántól kezdjük. Ez a hónap a téli esőzés végét jelentette. A hagyomány szerint Mózes Ádár hónap 7-én született és halt meg, halála után Józsué, a Nun fia ugyanezen a napon vette át Izrael feletti vezetést. Szökőévben két Ádár hónapot is találunk a kalendá-riumban, az első neve Ádár álef, a második Ádár bét, az előbbi harminc, az utóbbi 29 napos.
10.13146/OR-ZSE.2012.003
124
nélkülözhetetlen, továbbá bizonyos vallási cselekményekhez is élő (folyó, patak, forrás) vízre volt szükség.
A nem szándékos gyilkos azért lett száműzve a menedékvárosba, hogy a vérbosszúra
„szomjazók‖ lecsillapodjanak azáltal, hogy nem látják azt, aki a halálesetet okozta. Az elkövető visszatérésének – az eredeti lakóhelyére és környezetébe – össze kellett fonódnia az egész Izrael által szeretett és megbecsült főpap halálával. Azért, mert az emberi természet olyan, hogy vigasztalást talál saját fájdalmára, egy másik ember halálában, vagy egyéb, nagy katasztrófák alkalmával. Amennyiben a gyilkos a menedékvárosban halálozik el, akkor ott temetik el. A főpap halála után a földi maradványait kiadják, és elszállíthatják saját családi sírhelyére.315
További rendelkezés volt az a szigorú szabály, hogy a vérbosszút álló egyén, kizárólag a menedékváros illetékességi határán kívül ölhette meg jogkövetkezmény nélkül a gyilkost.
A város közigazgatási határát jól látható táblákon minden irányból előre jelezték a menekülő és az üldöző számára egyaránt.
A menedékvárosok bíróságainak teljes jogbiztonságot kellett sugározniuk jogi döntéseiken keresztül. Még a leghalványabb gyanút is ki kellett zárniuk arra vonatkozólag, hogy döntésük nem a tiszta igazságkeresésen alapult. Ugyanazon jogelveket kellett képviselniük minden menedékvárosban. Képzeljük el azt a lehetetlenséget, hogy a gyilkost az egyik helyről elutasítják, a másik városban ugyanazon jogalapra hivatkozva pedig befogadják. A bírósági
315 Talmud: Mákot könyve 11. A Talmud e rendelkezése nagyon logikus, ugyanakkor van valami titokzatosság is ebben a rendelkezésben. Hiszen a főpap személye volt a végső garancia a menedékvárosba került gyilkosnak arra vonatkozóan, hogy nem adják ki az őt üldözők számára. A kiadás nem csupán az elkövető életére szólt, hanem a halála utáni földi maradványa is a városban kellett marad, amíg a főpap halála be nem következett. A közös gyász a főpap halála miatt gyászoló góélban is visszafojtotta a vérbosszú kívánalmát és lehetőségét.
316 A rendelkezés teljesen jogszerű, hiszen az ártatlanság vélelme – legalábbis mai jogi kifejezéssel élve – a vérbosszulót éppúgy megillette, mint a nem szándékos gyilkost. Viszont, ha beigazolódott, hogy nagyon is tisztában volt azzal, hogy már a menedékváros közigazgatási illetékességi területén belül volt, és ennek ellenére végrehajtotta a vérbosszút, akkor közönséges gyilkossá alacsonyította le magát a vérbosszuló.
Látjuk, hogy a jogosság, a jogszerűség és jogtalanság között milyen kicsi az eltérés, esetleg csak néhány méter, vagy néhány centiméter volt a különbség. Így volt ez az ókori Izraelben és így van ez ma is, a jog-talanság talajára jutva elveszíthetjük a jog védőpajzsát, amelynek oltalmában kívánunk eljárni.
10.13146/OR-ZSE.2012.003
125
döntések igazságossága a Tóra rendelkezéseinek maradéktalan betartásán múlott. Ugyanakkor az is teljesen világos volt már az ókorban is, hogy nem létezett két egyforma ügy, mert valamilyen szempont alapján eltértek egymástól a jogesetek.
Ami az életben előfordulhat, az előbb-utóbb elő is fog fordulni, csupán megfelelő idő kell hozzá. A bírák intelligenciáján, megérzésén, a tanúk felkutatásán, a kihallgatás cél-irányosságán és határozottságán rendkívül sok függött azon, hogy ki tudják-e deríteni a teljes jogi igazságot. Az igazság pedig nem vásárolható meg, nem fizethető meg. A léviták voltak Isten igazságszolgáltatásának a garanciái Izraelben. Ez óriási felelősséget és egyben mérhetetlen nagy kihívást is jelentett a léviták számára.
A menedékvárosok jogi szabályozására és a bűncselekmények tényállásainak elkülönítésére a Tóra részletes törvényt biztosít Izrael közössége számára, legfőképpen az ítéletben résztvevő bírák részére.
Külön figyelmet érdemel az, hogy a menedékvárosok jogrendjét meghatározó és szabályozó törvény olvasása és ismerete mindenki számára biztosítva volt Izraelben, nem csupán a szakemberek – a bírák, hanem az átlagember is ismerhette, még akkor is, ha valójában soha nem került közvetlen kapcsolatba ezzel a jogszabállyal.