A Kúrián végbement összes hivatali elmozdulás elemzésekor kizárólag azokat az eseteket tüntetem fel a 2. ábrán, amelyek az adatok szerint egynél többször fordultak elő, tehát munkámban egy egyszerűsített ábrát használok azért, hogy a tipikus mozgások láthatóbbá váljanak. Az egyes tisztségek elemzésekor a Mel-lékletben található ábrákon lehet nyomon követni a pályák alakulását.
A személynök (personalis praesentiae regiae in judiciis locumtenens) olyan jogi végzettséggel rendelkező, bírói feladatokat ellátó király tisztségviselő, aki a korábbi időszaktól eltérően már a 16. század eleje óta a világiak köréből került ki. A hivatali pályán rendkívül előkelő tisztségnek számított, többen főnemesi rangra emelkedtek a betöltőik közül (Fallenbüchl 1988: 29). Azt a régi szokást, hogy köznemeseket nevezzenek ki személynöknek, a 17. század közepétől nem minden esetben tartották be, s a 18. századi personalisoknak majdnem a fele arisztokrata volt. Az 1765. évi 5. törvénycikk kötelezte az uralkodót, hogy csak köznemest tehet meg személynöknek. A személynököt az 1723. évi 25. artikulus
Betöltött pozíció száma Adott pozíciót betöltők (fő) Százalékos arány (%)
1 112 70
2 31 19
3 12 8
4 4 3
összesen: 159 100
2. táblázat. A kúriai hivatalviselők betöltött pozícióinak száma
21
H i v a t a l i p á l y a f u t á s o k a 1 8 . s z á z a d i k i r á l y i k ú r i á n
megerősítette mind a Királyi Tábla, mind az országgyűlés alsótáblájának elnöki tisztségében, amely feladatokat már hosszabb ideje ő látta el. A személynök-nek kulcsszerepe volt az alsótáblán abban, hogy a rendeket a királyi akaratnak és érdekeknek megfelelően befolyásolja. Mint a kormánypárt alsótáblai vezére, kiválóan demonstrálhatta az uralkodó felé lojalitását (Szijártó 2005: 153–154).
A personalis nem számított zászlósúrnak, de a Királyi Tábla elnökeként az ország legfontosabb bíróságát vezette, irányította az ügyvédképzést, országos érvényű parancsokat adott ki nagybírói minőségében, és hiteleshelyi feladatokat is ellátott, illetve első számú jogászként szakvéleményt kellett adnia a kormányzatot érdeklő jogi kérdésekben (Varga 1974: 156–157).
A vizsgált időszak (1730–1785) összesen hat személynökéből (Tuza 2006: 1519–
1529) három tevékenykedett jogügyigazgatóként pályája valamely szakaszában.
De a három főből csupán egy, Grassalkovich Antal került innen közvetlenül a személynöki, a Királyi Tábla elnöki székébe, ketten, Szvetics Jakab és Végh Péter egyéb szolgálat után, mintegy másfél évtizeddel később tért vissza a Királyi Táblára személynöknek. Fontos lenne megvizsgálni, hogy a jogügyigazgatói tisztség kettős státusza – kamarai és kúriai – milyen mértékben tette lehetővé a hivatalok közötti áramlást, és indirekt módon utat nyitott-e egyéb országos hivatalok eléréséhez.
A személynök után precedencia szerint a királyi táblai főpapok (praelati tabu-lae) következtek, azonban mivel ők büntető perek tárgyalásán nem lehettek jelen a Királyi Táblán, ezért nem vették figyelembe őket a Királyi Tábla elnöklésénél a personalis távollétében (Varga 1974: 159). A Kúria egyházi tagjait illetően csu-pán egy előrelépésről beszélhetünk. A Királyi Táblán tevékenykedő királyi táblai főpapok közül öt személy a Hétszemélyes Táblára került egyházi ülnöknek, ők tehát két pozíciót töltöttek be a Kúrián, a többségük, 13-an csak egyet. Vagyis a táblai egyháziak közel negyede lépett előre átlagosan 6,8 év szolgálati idő után,8 míg megközelítőleg háromnegyedük csupán azt az egy tisztséget töltötte be átla-gosan 4,15 évig.9
A személynöknek nem volt állandó helyettese, sem a Királyi Táblának hiva-talos alelnöke. A személynök elfoglaltsága esetén a királyi táblai bárók (barones tabulae), valamint az ugyanazon a táblán tevékenykedő vices gerensek közötti precedenciavitát egy 1733. január 30-án kelt királyi rendelet döntötte el, amely sze-rint a főnemesi rangú táblai bárók közül a rangidőset illette meg az elnöklés joga, s a köznemes alnádor vagy alhelytartó, valamint az alországbíró neki rendelődött alá (vö. Varga 1974: 158. 6. lábjegyzet). Az adott korszakban összesen hét báró töl-tötte be a királyi táblai bárói tisztséget, egy olyan eset sem ismert előttem, amikor valaki előbb köznemesként töltött volna be táblai tisztséget, majd báróságot kapva
8 Szórás: 4,08 év.
9 Szórás: 2,85 év.
s e b ő k r i c h á r d
22
lépett volna elő ebbe a hivatalba. Tehát azok, akik ezt az állást ellátták, kivétel nélkül a Királyi Kúria intézményén kívülről érkező személyek voltak. Közülük ketten kaptak előléptetést a Hétszemélyes Táblára a főnemesi ülnökök közé.
A táblabárók után a vices gerensi tisztségek következtek a Királyi Tábla hiva-tali rendjében. Az alnádor vagy alhelytartó és az alországbíró a középkorban gyökerező familiárisi függésüket még a 18. században sem veszítették el teljes mértékben, mert a nagybírák joga maradt egészen 1848-ig ezeknek az állásoknak a betöltése. A nagybírák választásukról értesítették a Királyi Táblát, és kérték, hogy fogadja a tagjai közé az új vices gerenst, majd jelezték a kinevezést a kan-celláriának is a fizetés kiutalásának megindítása érdekében (Varga 1974: 160).
Bár – mint láttuk –, a Királyi Táblán a precedencia szempontjából a királyi táblai bárók megelőzték a vices gerenseket a táblai elnökség helyettesítésében, azonban a rendi országgyűléseken a vices gerensek az alsótáblán foglaltak helyet, ahol az ott elnöklő személynököt helyettesíthették annak akadályoztatása esetén (Szijártó 2005: 112; vö. Eckhart 2000: 216).
Az alnádori vagy alhelytartói tisztséget tapasztalataim szerint általában a Ki rályi Tábla alacsonyabb beosztású tagjaiból pótolták üresedéskor, ugyanis a vizsgált korszakban öt alnádor és öt alhelytartó működött, s három esetben a nádori íté-lőmestert, ugyancsak háromban az alországbírót tették meg ennek a hivatalnak a betöltőjévé. További két esetben érkezett az alnádor–alhelytartó a Kúriáról, egy–egy alkalommal nevezték ki a személynöki és az országbírói ítélőmestert erre a pozícióra.
Az alországbírói állást a korszakban heten töltötték be, ebből két esetben az ér seki ülnöki pozícióból lépett fel az adott személy, míg egy–egy alkalommal az országbírói és a személynöki ítélőmesterséget cserélte fel a vices gerensi felada-tok ellátásával.
A vizsgált időszakban a 17 vices gerensi pozíciót elfoglaló személy közül csu-pán kettő fő lépett előre a Királyi Tábla valamely ülnöki tisztségéből, s mindkettő érseki ülnökből lett alországbíró. Varga Endre – az 1780 és 1850 közötti korszakra vonatkozó – észrevétele az, hogy „a tábla nemes assessorai szívesen cserélik fel királyi kinevezésű állásukat az alnádori vagy alországbírói tisztséggel, s hogy az utóbbiak után, ha viselőjük ebben az állásban pályájának a végére jut – »emeritál«
– számára a király utaltat ki nyugdíjat” (Varga 1974: 160). Az 1730-tól 1785-ig tartó periódusra azonban ez még nem érvényes.
Az ítélőmesterek jogállása teljesen megegyezik a vices gerensekével (Varga 1974: 162). Az ország nagybírái közül a nádornak és az országbírónak egy–egy ítélőmestere volt, míg a személynöknek kettő (Eckhart 2000: 259). Jelen dol-gozatban nem tartom szükségesnek, hogy a horvát bán ítélőmesterének tiszt-ségét részletesebben elemezzem, ugyanis ő nem tartozott a bírósági szervként működő Királyi Tábla tisztviselői közé, csak a rendi országgyűlésen csatlakozott
23
H i v a t a l i p á l y a f u t á s o k a 1 8 . s z á z a d i k i r á l y i k ú r i á n
az alsótáblán működő Királyi Táblához (Szijártó 2005: 50, 431). A nagybíró nevezte ki saját ítélőmesterét, erről okiratot adott ki, és kérte a Királyi Táblát, hogy fogadja tagjai közé az új személyt, majd értesítette a kancelláriát és a kama-rát a fizetés kiutalásának megkezdése végett. Az ítélőmesterek a vices gerensekkel abban is hasonlítottak egymásra, hogy principálisuk nagybírói jogállásának meg-szűnése után általában a királyi ideiglenesen megerősítette őket a pozíciójukban, majd az új nagybíró megtarthatta őket a tisztségükben (Varga 1974: 161–163).
A nádori-helytartói ítélőmesterek rekrutálódása az esetek több mint a felében az alacsonyabb ítélőmesteri beosztásokból ment végbe (ötször országbírói ítélő-mesterből, kétszer személynöki ítélőmesterből). Tehát a Varga Endre 1780 utáni időszakra tett megállapítása, miszerint a magasabb kúriai állásokra elsősorban a testületből neveztek ki bírókat, és az ítélőmesteri státuson belül betartották a hivatali ranglétrát (Varga 1974: 161–162), már az 1780-as éveket megelőzően is igaznak bizonyul. A nádori–helytartói ítélőmesterek pontosan fele továbblépett ebből a pozícióból: ugyanannyi esetben jutottak el az alnádori–alhelytartói beosz-tásba, mint a Hétszemélyes Táblára nemesi ülnöknek (három-három alkalommal).
Az országbírói ítélőmesterek leggyakrabban a személynöki ítélőmesterségből léptek előre a jelzett tisztségbe, illetve innen nevezték ki őket nádori ítélőmester-nek: mindkettőre öt-öt példát találtam. Azonban előfordultak egyes esetek, ami-kor az országbírói ítélőmester alhelytartó, alországbíró vagy jogügyigazgató lett.
Azoktól az előrelépésektől eltekintve, amelyek csupán egyszer fordultak elő a vizs-gált korszakban, úgy látszik, hogy a Királyi Kúrián az országbíró vices gerensének kisebb volt a jelentősége a személynöki ítélőmesterekhez és a nádori ítélőmester-hez viszonyítva. Ennek az egyik magyarázata az lehet, hogy noha a személynök nem volt zászlósúr, és az országbíró megelőzte a személynököt az országos mél-tóságok rangsorában, mégis komolyabb volt a befolyása a Királyi Tábla tényleges elnökeként, mint az országbírónak a Hétszemélyes Tábla másodelnökeként.
A 2. ábrán jól kivehető, hogy a hivatali karrierek szempontjából kulcsfontos-ságú a személynöki ítélőmesteri tisztség, ugyanis innen – az egyszer előforduló előrelépésektől eltekintve is – négy különböző irányban folytathatta pályáját egy 18. századi bíró. A vizsgált korszakban a Kúrián 23 személynöki ítélőmester tevékenykedett, közülük 13 fő lépett előre tisztségéből. ötször – a leggyakrabban – eggyel fentebb lépett az adott személy országbírói ítélőmesternek, két esetben ezt a tisztséget átugorva nádori-helytartói ítélőmester lett. Teljesen más irányt is vehetett egy személynöki ítélőmester pályája, mert kétszer is elnyerték a királyi jogügyigazgatói tisztséget, amely a Kúriai hierarchiában nem feltétlenül jelen-tett emelkedést, azonban lehetőség nyílhatott a kamarai alkalmazás révén egyéb országos hivatalban folytatni a szolgálatot – nem említve most a hivatal egyéb elő-nyeit. A személynöki ítélőmesterségből ketten közvetlenül a Hétszemélyes Táblára jutottak fel nemesi ülnöknek.
s e b ő k r i c h á r d
24
Rendkívül érdekes a királyi jogügyigazgatói tisztség a Királyi Táblán, ugyanis egyrészről a jogügyigazgató nem volt teljes jogú bírája a Kúriának, mert szavazati joggal nem rendelkezett (Eckhart 2000: 261; vö. Varga 1974: 166), másrész-ről pedig a Kamara alkalmazásában állt (Ember 1983: 43), ahol a legfontosabb feladata az volt, hogy a királyi öröklési jogot érvényesítse a magtalanul kihalt és a hűtlenségi perben elítélt családok birtokain (Eckhart 2000: 204), illetve a perekben és a hatóságoknál a kincstárt képviselje (Eckhart 2000: 271). Ember Győző szerint a 17. században működő jogügyigazgatók koruk tekintélyes és híres jogászai voltak, ennek megfelelően a vitás kérdésekben jogi szakvéleményt adtak a kincstárnak és a kamarának (Ember 1946: 146). Magisteri címük is a jogi kép-zettségükre utalhatott Fallenbüchl Zoltán értelmezésében, szinte kivétel nélkül a köznemesek közül kerültek ki, és inkább hivatalnoknak voltak tekinthetők, mint magasabb rangú tisztviselőnek (Fallenbüchl 1988: 30). A jogügyigazgatói tisztség Mária Terézia uralkodása alatt vált külön hivatallá, melyben a segédsze-mélyzetét (titkár és írnok) saját maga fogadta fel, és nem állami alkalmazott-nak, hanem familiárisoknak számítottak (Ember 1946: 147). A jogügyigazgató mellett két-három ügyész képviselte a kincstár érdekeit az ország egy-egy részén, s Horvátországban is tevékenykedett egy ügyésze a jogügyigazgatónak (Ember 1983: 43). Annak ellenére, hogy a jogügyigazgató két országos hivatalban is betöl-tött pozíciót, mégsem volt ex officio résztvevője a 18. századi országgyűléseknek, csak abban az esetben volt megtalálható a diétákon, amikor ezt más funkciója indokolttá tette (Szijártó 2005: 432–433). Figyelmet érdemel, hogy négy eset-ben is a Királyi Tábla egyik ítélőmesterét nevezték ki jogügyigazgatónak, tehát a korszak nyolc jogügyigazgatójának fele korábban ítélőmester a Királyi Táblán.
A kinevezésükben nyilvánvalóan szerepet játszott az, hogy a jogban jártas, alapos ismeretekkel rendelkező egyénekre akarták bízni a fiscus ügyeinek az intézését.
A királyi ülnöki tisztséget az érseki ülnöki hivatalból három alkalommal töl-tötték be, ennél jóval többen érkeztek a Kúrián kívülről. A királyi ülnökök leggya-koribb előrelépése az volt, amikor közvetlenül a Hétszemélyes Táblára kerültek a nemesi ülnöki tisztségbe. Ez a mozgás eltér attól, amelyet Varga Endre az 1780 utáni királyi ülnöki mobilitás fő irányának leír, mert szerinte az ítélőmesterek és a magasabb hivatalnokok utánpótlása az ő előléptetésükkel történt (Varga 1974: 162), ezzel szemben korszakomban csak egy esetet találtam, amikor királyi ülnökből személynöki ítélőmester lett. Tehát a 23 főnyi királyi ülnöki csoportból mindössze hat személy töltött be más hivatalt is, és közülük öt közvetlenül nemesi ülnökké lépett elő.
Az érseki ülnökök tisztségét vizsgálva az előbbiekhez képest sokkal változa-tosabb hivatali utak tárulnak fel előttünk. A Királyi Táblán ezt a hivatalt betöltő összesen 19 személyből nyolc lépett tovább. Ebből a tisztségből három lehetőség kínálkozott a továbblépésre: az érseki ülnök betölthette a rangsorban következő
25
H i v a t a l i p á l y a f u t á s o k a 1 8 . s z á z a d i k i r á l y i k ú r i á n
királyi ülnöki hivatalt, vagy egy nagyobb ugrással személynöki ítélőmesterré nevezhették ki (három-három eset), vagy elérhette az alországbírói állást is, melyet a vázolt ábra szerint leggyakrabban az érseki ülnöki székből nyertek el a Kúrián belül. Az a két érseki ülnök, aki eljutott az alországbíróságig onnan már nem mozdult el kúriai szolgálata alatt. Ez az érseki ülnöki-alországbírói előlépés a vizsgált korszak egészében bekövetkezhetett, mert Orczy István 1730–31-ben, míg Dobay Károly az 1760-as évek végén járta be ezt az utat (Orczy István 1730-ban érseki ülnök, 1731-ben alországbíró; Dobay Károly 1764–1768 érseki ülnök, 1769–83 között alországbíró volt). A fent ismertetett hivatali mozgásokból már az általam feldogozott időszakra is helytállónak tartom Varga Endre azon megálla-pítását, hogy az érseki ülnökök – a hercegprímással való familiárisi jellegű függé-sük ellenére – a királyi ülnökökhöz nagyon hasonló előmeneteli lehetőségekkel rendelkeztek (Varga 1974: 166).