A kelet-közép-európai urbanizáció értelmezésének elméleti háttere

Tanulmányunk empirikus-elemző része előtt két olyan elméletet szeretnénk röviden bemutatni, amelyekre támaszkodhatunk a posztszocialista urbanizáció értelmezésénél. A kelet-közép-európai országok szocializmus idején végbement urbanizációjával kapcsolatban fogalmazódott meg a 70-es évek elején a „késleltetett városfejlődés” elmélete. Az elmélet szerint a szocialista országok, de legalábbis Lengyelország, Csehszlovákia és Magyarország urbanizációs szintje (ti. a városi lakosság aránya) elmaradt gazdasági fejlettségi szintjüktől, és attól a szinttől, amelyet normális (piacgazdasági) körülmények között befutottak volna. A fenti országcsoportot a szerzők „alulurbanizáltnak” jellemezték, megkülönböztetésül a harmadik világ államaiban ekkor már javában zajló túlfeszített urbanizációval.

A fejlődő országok urbanizációja kapcsán ekkoriban figyelték meg, hogy a városi népesség növekedési üteme meghaladja az ipari és szolgáltató (tehát döntően városi) munkahelyek gyarapodását. Mindez azt jelenti, hogy nem annyira a városi munkahelyek bősége, mint a falvak túlnépesedése és a szegények migrációja az, ami a nagyvárosok felé vonzza a népességet. Ugyanakkor a szocialista országokban az urbánus jellegű munkahelyek növekedése az 1950-es 60-as években, tehát a szocializmus extenzív szakaszában végig meghaladta a városi népesség bővülésének ütemét. Mindezek eredményeként megnőtt a nem-mezőgazdasági (tehát potenciálisan urbánus) népesség és a tényleges városlakók száma közötti különbség. A szerzők számításai szerint Magyarországon a 70-es évek elején az „urbánus népességnek” csak mintegy fele élt ténylegesen városokban. A szerzők tanulmányukban arra nézve is bizonyítékot szolgáltattak, hogy „alulurbanizáltság” bár korábban is létezett, de annak mértéke a második világháborút megelőzően jóval alacsonyabb volt.

180

Szegedi Tudományegyetem Cím: 6720 Szeged, Dugonics tér 13.

www.u-szeged.hu www.szechenyi2020.hu

A fölvetés kisebb tudományos vitát kavart, amelyben az ellenzők tagadták, hogy a nem mezőgazdasági népesség és a városi lakosság arányának szinkronban kellene lennie, sőt nemzetközi példákkal igazolták, hogy éppen a legurbanizáltabb országokban mutatkozik a legnagyobb eltérés. E nézőpont szerint a gazdasági fejlettség egy bizonyos szintjén óhatatlanul felpörög (előrefut) a foglalkozási átrétegződés, amit nem követ szükségszerűen a népesség városokba áramlása, sokan megtartva eredeti lakóhelyüket kétlaki életmódra rendezkednek be.

Ezt látszik alátámasztani, hogy hazánkban az ingázók aránya épp ekkor, az 1970-es évek elején tetőzött 1 millió fővel. A népesség gyorsabb ütemű városba áramlásának gátat szabott egyrészt a lakáshiány és más kommunális létesítmények hiánya, másrészt a falusi háttér előnyei is (pl.

háztáji gazdaság, családi segítség) sokakat maradásra késztettek.

A késleltetett városfejlődés elméletét annyiból érdemes ismét elővenni, hogy megvizsgáljuk, vajon az elmúlt négy évtizedben egyrészt az „érett szocializmus”, másrészt a piacgazdasági átmenet megoldotta-e ezt a problémát. Elérte-e a városlakó népesség aránya a kelet-közép-európai országokban azt a szintet, ami társadalmi-gazdasági fejlettségükből következne?

A másik gyakran citált elmélet az urbanizációs ciklusokra vonatkozik. Az urbanizációs cikluselmélet abból a feltevésből indul ki, hogy a modern gazdasághoz hasonlóan az urbanizáció sem egy egyenletes, egy irányba mutató folyamat, hanem ciklikus, visszaesésekkel, irányváltásokkal tarkított fejlődés. Van den Berg és társai 1982-ben megjelent írásukban a népesség és a munkahelyek térbeli mozgása, valamint a központi város és elővárosai fejlődése alapján négy szakaszra osztották a modern urbanizációt, úgymint városrobbanás (abszolút koncentráció), szuburbanizáció (relatív dekoncentráció), dezurbanizáció (abszolút dekoncentráció) és reurbanizáció (relatív koncentráció). Az urbanizációs cikluselmélet gyakorlati adaptálását két tényező nehezíti. Egyrészt az egyes szakaszok mindig a legfejlettebb országokban keletkeznek (ott is a centrum térségekben), s terjednek a fejletlenebb országok fel.

Másrészt a szakaszok nem válnak el élesen egymástól, egy ország különböző részei is más-más

fejlődési szakaszban lehetnek. Nyugat-Európa országai a második világháború időszakára eljutottak az első urbanizációs ciklus végére, a háborút követő első két évtizedre a népesség és a gazdaság relatív dekoncentrációja (szuburbanizáció) nyomta rá bélyegét, hogy azután a posztfordi paradigmaváltás az urbanizációból addig kimaradt térségek gyors fejlődését hozza el az 1970-es évtizedben (dezurbanizáció). A fejlett nyugat-európai országok városaiban az első sikeres városrekonstrukciós beavatkozások, valamint a posztfordi technokrata réteg megerősödése nyomán már az 1980-as évek végétől reurbanizációra utaló jeleket lehetett találni.

Mindebből a kelet-közép-európai országok érezhetően kimaradtak. Ennek hátterében az állt, hogy a város-falu közötti tetemes különbségek mind az infrastruktúra fejlettsége, mind a szolgáltatások színvonala, ill. a munkalehetőségek tekintetében a rendszer élete során végéig fennmaradtak, ami egy állandósuló urbanizációt, faluról-városba áramlást eredményezett.

Magán a városhálózaton belül voltak ugyan különbségek, de ezek nem annyira a városok földrajzi helyzetéből, mintsem a településhierarchiában betöltött szerepükből, s gazdasági funkcióikból fakadtak. A rendkívül szigorú területrendezési-hatósági szabályozás, az elővárosok lakáspiaci kontrolja gátat szabott a népesség és a gazdaság fokozottabb kiáramlásának az elővárosi terekbe, így az ipari forradalom kitermelte „kompakt” város a szocializmus évtizedeiben is tovább élt. A gazdaság dekoncentrációját a technológiai színvonal sem tette lehetővé, a tömegszériában termelő, sok tekintetben a fordi gyáriparra emlékeztető szocialista nagyipar erősen rá volt utalva a városokra. Ebbe a struktúrába robbant bele a rendszerváltozás, s hozott igen rövid idő alatt gyökeres fordulatot. Kérdésként merülhet föl, hogy a piacgazdaság megjelenésével és a hatósági kontrol lazulásával végbement-e automatikusan egy konvergencia Európa nyugati és keleti fele között? Be léptek-e a volt szocialista országok az urbanizációs ciklusok fejlettebb szakaszaiba?

182

Szegedi Tudományegyetem Cím: 6720 Szeged, Dugonics tér 13.

www.u-szeged.hu www.szechenyi2020.hu