Ismerünk olyan intelligenciavizsgálatot, amelynek során 20-50 év kö
zötti személyek teljesítőképességét 12 év alatt kétszer mérték meg. Mind
egyik korcsoportban szintnövekedést észleltek, de az idősebbeknél kisebb mértékben. Egy másik kutatás szerint az ismételt mérések az évek múltán a teljesítmények átlagos növekedését mutatják, amely annál nagyobb, minél fiatalabbak voltak a személyek és minél alacsonyabb szinten álltak kezdet
ben. Hacsak nem kifejezetten hátrányos helyzetben élő, szinte teljesen iskolá
zatlan csoportok tagjairól van szó, náluk az amúgyis átlag alatti IQ az életkor haladtával csökken. Viszont ez a tendencia megfordul, amint a külső feltéte
lek gyökeresen megváltoznak. Amerikai hegyilakók gyermekeinek IQ-ját el
őször a harmincas évek elején mérték meg, amikor még elszigetelt, (kulturá
lisan) ingerszegény környezetben éltek. Egy évtized alatt jelentősen megja
vult az életszínvonaluk, a közlekedés és az iskolai oktatás. A változások kedvezően megmutatkoztak mind az iskolai előmenetben, mind az intelligen
ciaszintben. (Az iskolázottság általában 0-10 IQ-egységnyi növekedést ered
ményez; az alapfokú 4-5, a középiskolai 7-10 egységet). Más adatok alapján az is kitűnik, hogy a rendszeres és bonyolult szellemi tevékenységet végző iskolázott személyek intelligenciaszintjüket akkor is képesek voltak megőriz
ni, netán fokozni, amikor az átlagnépesség tagjai már a pszichológiai hanyat
lás jeleit mutatták.
A z intelligencia kétségkívül személyiségünk egyik legalapvetőbb je
gye, de ebből nem következik, hogy a vázolt tendenciák másfajta személyi
ségvonásokra is érvényesek, például az egyéni szemléletmódot, érzelmi-érté
kelő beállítódást kifejező attitűdökre. Náluk éppen fordított a helyzet. Adott hatás nyomán rövid távon (órákra, napokra, hetekre) könnyen megváltoznak, de ebből hónapok, különösen évek múltán általában kevés marad meg. A már úgy-ahogy létrejött érzelmi-gondolati egyensúly helyreállítása jellemzőbb,
mindenekelőtt azoknál az attitűdöknél, amelyek szorosan összefüggnek, és amelyeknek gazdag és erős az értékrendszerrel való kapcsolata. Az attitűd-di
namikának ez a jelensége Janus arcú: ugyanaz az adottságainktól meghatáro
zott belső készenlét szelektív rendszere szab határt (szerencsére) manipulál
hatóságunknak, ami egyben fékező (balszerencsénkre) folytonos tökéletese
désünknek.
Szembeszökően látható ez a televízió esetében. A televízió a napiren
det, a szabadidőt ugyan a maga képéhez igazította, de eltekintve az eszköz- használattal összefüggő viselkedési szokásoktól, inkább a nézőknek azokat az ideológiai-politikai-erkölcsi és esztétikai attitűdjeit erősíti fel, amelyekkel a készülék elé ülnek, mintsem a korábbitól eltérővé tegye, vagy teljesen újjáformálja azokat.
Azok az igények, várakozások, választások, vonzódások, vágyak, ame
lyeknek kedvező átalakulását óhajtjuk, kétségkívül a televízió- (a könyvtár- stb.) használat során nyilvánulnak meg. De alapjában a tényleges életkörül
ményektől, a munkamegosztásban elfoglalt helytől, a belőle fakadó érdekek
től, cselekedetektől, lehetőségektől függően jöttek létre és lettek olyanok, amilyenek. Szoros kapcsolatban azzal az elsődleges szocializációs folyamat
tal, amit a szülők munkamegosztásban elfoglalt helye határoz meg. Miért is várnánk: a kérdéses változást a mégoly sok időt lekötő televíziónézéstől, ha az eszköz csak arra vállalkozhat - ez nem fogyatékossága, hanem adottsága - hogy az otthoni tevékenységet és időt programozza be anélkül, hogy az egyén létfenntartásának, társadalmi céljainak, hatékonyságának és önmegva
lósulásának elsőrendű terepén, munkáján nemhogy hasonlóan, de közvetlenül akár a legkisebb mértékben is változtathatna.
Aminek nem mond ellent, hogy a fogyasztói élmények visszahatnak a termelői szféréra. E befolyás ugyanis mindaddig erőtlen és elmosódó marad, amíg az egyén termelői helyzetének jelentős és tartós kedvező változásával nem találkozik. A televízió életmódalakító funkciójáról beszélni ezért megle
hetősen pontatlan fogalmazás, hiszen az életmód leglényegesebb eleme és legdöntőbb szilárdító, valamint megújító tényezői eleve kívül esnek hozzá
férhetőségi körén. Fokozottan így van ez a könyvtár és egyéb művelődési intézmény esetében, amelyek még a fogyasztói szférán belül is lényegesen kisebb hányadot képesek igénybe venni.
Az attitűdkutatás szintén azt mutatja, hogy a "minden szónál ékesebben beszél a tett" igazsága, a praxis meghatározó súlya ezúttal is mindenekelőtt való. Amikor egymás iránt kölcsönösen erős előítéleteket és ellenséges érzé
seket tápláló fehér és néger tengerészeknek a második világháborúban hosz- szabb ideig együtt kellett élniük egy hajón, amikor a kölcsönös együttműkö
dés és egymásra utaltság valóban életmódjuk kiküszöbölhetetlen tényezőjévé vált, az előítéletek nagyszabású és tartós csökkenése következett be. Sokszo
rosan felülmúlva a televízió- és rádióprogramok, könyvek, kiscsoportos előa
dások hatását.
A könyvek és az összes "nyomtatott termék" felettébb szűkös attitűd
változtató hatása ellenére sem kívánjuk kétségbe vonni azokat a - tudomá
nyosan nem ellenőrzött - egyéni beszámolókat, amelyek egy-egy könyv ma
radandó hatásáról szólnak. De e hatások alapjában az énközeli, központi attitűdöket erősítik meg, és éppen fenntartásukat szolgálják - nem utolsó sorban egyes összetevőik tudatosításával.
A nagy valószínűséggel várható megváltozás esélyeit mérlegelve, szin
tén a termelői praxis elsődlegességét húzza alá az életmódot szervező szünte
len intellektuális tréning hatása. Aminek inkább előfeltétele, mint következ
ménye az életcélokra, a munkára és a kultúrára irányuló meghatározott attitű
dök kialakulása. Közvetett módon ezt igazolják az alkotó gondolkodást fej
lesztő kétéves tréningeljárások eredményei is. A résztvevők megismerő ké
pességei kétségkívül javultak anélkül, hogy ezzel együtt járt volna személyi
ségvonásaik, érdeklődésük, attitűdjeik hasonló pozitív változása. Ezek válto
zatlansága egy ponton tűi nyilvánvaló korlátot is állít a képességek tökélete
sítése elé. Pedig a résztvevők főiskolások voltak, akik teljesítményükön is érezték a kedvező hatást. Meglehet, hogy ha a tréning napjainkat ahhoz hasonlóan átszőtte volna, ahogy a tengerészekét az előítélettel kezelt csoport tagjaival való tartós együttélés tréningje, az ő attitűdjeikre gyakorolt hatása sem maradt volna el. De az ilyen feltételek csak kuriózumszerűen teremthe
tők meg, és ami a mi szempontunkból döntő, az irodalom vagy más művé
szet, illetve kulturális intézmény egymaga bizonyosan nem tud ilyen feltéte
leket teremteni.
A valóságos életkörülményekbe beágyazódó művészet optimális eset
ben felerősítheti, kiegészítheti a pozitív tényezők hatását, egyben fogéko
nyabbá tehet irántuk. De ehhez is megszorítást kell fűznünk. Azért, mert a felkészültebb befogadó tudja, hogy X mű merő giccs, és annak is ósdi; azért, mert rövid idő alatt felismeri tematikai-szerkezeti közhelyeit, és unottan teszi le, ami nem kimondottan a katarzis jele, nincs okunk az ő befogadói élmé
nyét általánosítai. Ami neki történetesen már hatástalan, igen hatásos lehet m ég másoknak.
Szép számmal vannak befogadók, akikben töredékes, netán csekély értékű művészi alkotás is kiváltja, avagy elsősorban ez váltja ki a személyes érdekek világából való kilépés megrendült élményét. Az alkotás esztétikai értékére vonatkozó tudatuk ugyan nyilvánvalóan hamis, de élményük szub
jektív hitelességéhez kétség nem fér. Az sem vitatható el tőlük, ha a mű befogadásakor úgy élik meg, hogy erősödött a pozitív eszményekbe vetett hitük. Ám ez bizonyos értelemben fordítva is elmondható. Minél jobban kiteszi magát valaki a művészet hatásának, annál több mindent képes úgy olvasni, mintha műalkotást fogadna be, annál több mindenben megélheti a művészet humanizáló lehetőségeit. Ez sem vonja ugyan feltétlenül magával, hogy "erényesebbek lesznek a készségei" (Lessing), mint a művészetben
ke-vésbé otthonos társának, ám ha azok lesznek, úgy tudatosabban és érzéke
nyebben képes azokat gyakorolni.
H alász László: Az olvasás: nyom ozás és felfedezés. 1983. Gondolat 327-418. p.
(rövidítve)