A japán tetováláskultúra története négy nagyobb szakaszra osztható, amelyek egyrészt alátámasztják az első központi kérdés tartalmát, és a fent említett ambivalenciát, másrészt meg is cáfolják. Azt a kettősséget, miszerint a tetová-láskultúra a nemzeti történelem és kultúra gyökeres része, mégis azt belülről több támadás éri, mint kívülről. (A japán tetováláskultúra történetének legfőbb négy szakaszához ld. Melléklet 2.).
Az első és leghosszabb időszak annak a japán tetováláskultúrának a meg-előző és előkészítő időszaka, amelyet a hagyományos japán tetováláskultúra kialakulásának nevezhetünk. Az első időszakra a tetoválások eszköz-, képi és ábrázolás-, illetve társadalmi funkció-világának létrejötte jellemző, a kezdeti időszakokból csak a kínai történetírás és a régészeti leletként megtalált agyag-figurák2 mesélnek ezen időszak tetováláskultúrájáról. Az i.e. 10.000–i.e. 300-ig tartó Jōmon-időszakból ránk maradt cinóbervörös színű shu ᮒ tinta, és az i. sz. VII. sz.-tól Nara pefektúrában előállított fekete-szürke sumi ቚ tinta a mai napig a hagyományos japán tetoválások (szinte) kizárólagos színanyagait adják. A tetoválások társadalmi funkciójáról összefoglalóan az mondható el, hogy a tetoválás az esetek jelentős részében valamilyen módon a társadalmi kirekesztés eszköze volt, ami ugyan részben, de nem teljes egészében meg-felelt a tanulmány agresszióval, háborúval és devianciával kapcsolatos első központi kérdésének, tetoválást ugyanis nem csak a kisebbségben maradt őslakos ainuk, illetve a társadalom peremére szorult egyéb rétegek (érint-hetetlenek) viseltek, hanem a valamilyen bűntettért elítélt és megbüntetett emberek is. Az ainu nők a törzsi szokásoknak megfelelően hagyományosan az ujjukon, a karukon, a szájuk körül, az orcájukon, a homlokukon, a szem-öldökükön, a kézfejükön, a csípőjükön és a csuklójukon tetoválták magukat nemi érettségük és a férjükhöz tartozó hűségük kifejezése gyanánt, ezen felül a tetoválásoknak mindkét nem körében vallási funkciói is lehettek. Az i.sz.
720-ból származó Nihonshoki írásain keresztül maradtak ránk feljegyzések a büntetéstetoválásokról. A Nihonshoki szerint Azumi no Murajit hazaárulás bűntette miatt tetoválták az arcán, a XVIII. században pedig már szisztemati-kusan alkalmazták a tetoválásokat Észak-Japánban arra, hogy a bűnelkövetőket bőrjelekkel (a legtöbb esetben a homlokon egy „kutya” írásjeggyel és a karon egy karkötő-szerű körrel) stigmatizálják. Az i.sz. VI. század után a tetoválások-kal már nemcsak a bűnösöket, hanem a különböző érinthetetlennek bélyegzett
2 I.e. V. századból, Oszakából, és i.e. 200-ból, a Yaoi-időszakból fennmaradt üreges agyagfigu-rákon, ún. haniwákon találunk ábrázolva tetovált emberfigurákat.
kasztokat is megjelölték, Ihara Saikaku 1682-es Kōsoku Ichidai Otoko című műve pedig nagy részletességgel számol be a prostituáltak által viselt tetoválá-sokról.3 A tetoválásokat illető szemléletváltás az i.sz. VII. században jelent meg, amikor is a tetoválások által a társadalomból kirekesztett egyének a további tetoválásaikat arra kezdték használni, hogy a megszégyenítő tetoválásokat elfedve, vagy azokat további tetoválásokkal kiegészítve az eredeti tetoválást díszítő jellegű újakkal eltűntessék. Az új társadalmi attitűd szerint a tetoválások nem csúnya, szégyenkezést kiváltó, hanem szépséget sugárzó alkotások, ame-lyek, mivel valamilyen korábbi mintát is esetleg elfednek, titkokat is rejthetnek.
A tetoválások tehát az eredeti megszégyenítő, társadalomból kirekesztő, esetleg korábbi agresszivitásra és devianciára utaló funkciójával szemben az egyéni szépség és titokzatosság művészi eszközeivé is váltak, amellett, hogy bizonyos tetoválások az eredeti funkciójukat megőrizték.
A japán tetoválásművészet és -kultúra története a későbbi korszakokban is ambivalens képet mutatott, ill. mutat a mai napig – a később majd részleteseb-ben vizsgált Edo-korban, a hagyományos japán tetoválásművészet születése korában a művészet virágzása és a művészetet érintő kormányzati tilalmak és megszorítások kettőssége volt a jellemző, amit a Meiji-restauráció idejének abszolút tilalma követett. Ez utóbbi időszak kettőssége is érdekes, ugyanis 1868-ban arra hivatkozva tiltotta be a tetoválások viselését a Meiji abszolutizmus, hogy a tetoválások nyílt látványa ellenszenvet és a barbarizmus érzését ébreszti fel a Japánba látogató nyugati emberek szemében.4 Ezzel a belföldi tilalommal szemben azonban a Japánba érkező nyugati vendégek körében elterjedt és di-vattá vált a tetoválás-turizmus, a nyugat-európai nagy uralkodóházak egy-egy közismert alakja, többek között V. György brit király, az ő bátyja, Clarence her-cege, II. Miklós cár, Alfréd Edinburgh és Coburg herher-cege, Olga görög hercegnő, Léon és de Sagan hercegnők is büszkélkedtek japán tetoválással.5
Minderre az ellentétes attitűdre maga az az esemény is nagyon jó például szolgál, hogy a tetoválások viselését és a tetoválást mint mesterséget 1945-ben, külső nyugati (amerikai) nyomásra engedték meg újból, az 1960-as években a japán tetoválások motívumvilágának nemzetközi elterjedése ráadásul nem is japán, hanem szintén amerikai hatásra alakult ki – Sailor Jerry nemzetközi hírű tetováló-művész munkássága nyomán.
3 „Die Japanische Tätowierkunst”, Edo Tattoo.
4 Mieko Yamada: „Westernization and cultural resistance in tattooing practices in contemporary Japan”, International Journal of Cultural Studies, 2009. Vol. 12(4): 319–338.
5 Donald Richie – Ian Buruma: The Japanese Tattoo. Weatherhill, New York, Tokyo, 1996.
Az a tetoválásművészet és -kultúra, amelyet ma hagyományosnak nevezünk, az Edo-korban alakult ki, és ugyanazt az ambivalens kettősséget hordozza magában, mint amely a tetoválás-történet fent felvázolt folyamataiban is lát-ható. (Az Edo-kori tetoválástörténet összefoglalásához ld. Melléklet 3.). Erről az időszakról sokkal kevésbé, illetve csak részlegesen mondható el, hogy a ta-nulmány első központi kérdésének eleget tenne, mármint annak az állításnak, hogy a tetoválás valóban a háború művészete volna, sokkal inkább szolgáltat példát a tanulmány második központi kérdésének megválaszolásához, mi-szerint a tetoválásokat nemzeten belülről (a központi kormányzati irányból) több támadás éri, mint kívülről. A tetoválások első intézményesült megjelenése mégis az első központi kérdés állításának helytállását támogatja. Legális és intézményesült formában ugyanis az e korszak elején létrejött rendfenntartó erők, a tűzoltó csapatok kumikba tömörült tagjai viseltek magukon tetoválást, férfias állhatatosságuk és közösséghez tartozásuk kifejezéseként. Az Edo-kor legfőbb jellemzője is az egyéni vagy csoport-önkifejeződés igényének meg-jelenése és különböző formájú kifejezésre juttatása, és mindennek az egyénie-sülésnek a központi hatalom általi elnyomása között fennálló ellentét.6 Ebben az időszakban jöttek létre olyan társadalmi rétegek, ill. csoportok, amelyek a hagyományosan felosztott társadalmi rétegektől eltértek – az alsóbb szinten álló rétegből létrejött egy sikeresnek mondható gazdag kereskedelmi réteg, és olyan foglalkozás-csoportok artikulálódtak, mint a riksások, halászok, ácsok, gyaloghintó-hordozók, építőmunkások, női mélytengeri búvárok (ama), és a gengszter yakuzák, ezek pedig mind a saját fontosságukat és önkifejeződé-süket követelték maguknak. Az tehát nem mondható el, hogy a tetoválások kizárólag vagy túlnyomó részben a szervezett bűnözés kifejeződése voltak.
Furcsa módon a tetoválások elterjedtebb viselete annak az 1750-es kormányzati tilalomnak köszönhető, amely a már említett gazdagabb, ámde a hagyomá-nyosan régi elit által lenézett kereskedő réteg számára megtiltotta a díszesebb és drágább kimonók viselését – a tetoválások a rendelet alól kiskaput jelentő önkifejezés eszközévé váltak. Nem véletlen, hogy a kínai Shui-hu zhuan (jap.
Suikoden Ỉ⁴ബ, magyarul Vízparti történet) című regény törvényen kívüli hőseivel épp ebben az időszakban került át Japánba, és terjedt el további külön-böző variációkban, valamint az sem, hogy a fadúc-nyomtatásos sokszorosító technikával készülő ukiyo-e fametszetek is ekkor váltak divatos művészeti ággá.
Az előbb említett regény jelentősége nemcsak az, hogy olyan harcosok hőstet-teit írja le, akik az elnyomott népért mentek szembe az elnyomó hatalommal,
6 Richie – Buruma i.m., 15–28.
hanem amiatt is, hogy mind a 108 hős viselt magán valamilyen tetoválást, amivel a regény a tetoválások viselését megfelelő szimbolikával látta el – az ön-kénnyel való szembeszállás szimbólumával. Az ukiyo-e fametszetek elterjedése pedig nemcsak egy igényes, sokszorosítható popkultúra létrejöttét jelentette, hanem annak a lehetőségét is, hogy a nagyobb példányszámban a köznép körében terjedő irodalmi alkotásokat, többek között a Suikoden egy-egy va-riációjának a példányait képi ábrázolásokkal illusztrálni lehessen. A Suikoden hőseinek tetoválásai és az ukiyo-e fametszetek egyes részletei a hagyományos japán tetoválások szimbólumelemeivé váltak. Ellentétes kép az is, hogy amíg máshol a világon nem alakult ki akkora dekorációs célú művészete a tetová-lásoknak, mint ebben az időszakban Japánban, a korszak kormányzó hatalma mégis igyekezett ezt a virágzó művészeti ágat a jog és a politika által elnyomni.
1812-ben kormányzati ediktumot adtak ki a tetoválások ellen, az 1830–1844 közötti Tempo-érában pedig kijelentették, hogy a tetoválások a közmorálra káros hatásúak. Mindez azonban nem vetett gátat a szóban forgó művészet és a háttérül szolgáló kultúra virágzásának, a japán tetováló-mesterek ugyanis könnyűszerrel kijátszották a kormányzati ellenőrzéseket és razziákat.7 A teto-válás folyamatáról, a tetováló-mesterek köré kiépült rendszerről és hálózatról a tanulmány következő fejezetében térek ki bővebben.