Mikép ragoztatnak a helynevek e kérdésekre ! hová ? hol ? és honnan ? Vagyis mely esetekben használ a nyclvszokás be, ben, böl, (vastaghangon, öa, bán, ból) és melyekben rá, <m, í-ói, (re, én, ön, röl) ragokat?
Ha valahol, itt gyakorolja nyelvünk, mit Horátz a szokásról állít: „Quem penes ar-bitrium est ét jus ét norma loquendi." E szerint majd az egyik, majd a másikféle ragozást oly szabadon használja, hogy illető eljárását csak féligmeddig vonhatni szabályok alá, minek oka a dolog természetében rejlik. Ugyanis a helynév, mint olyan, jelent bizonyos határok közé foglalt területet, illetőleg rajta levő épületek, telepítvények stb. öszvegét, melyeket kétféle viszonyban lehet tekinteni, a) mennyiben bizonyos határkörön belül léteznek, vagyis a kivülök fekvő tér-ségre nézve belsőséget, belsötelket képeznek; b) mint bizonyos térfölületet, talapot, melynek szine fölött valami létezik, pl. Eger-be megyek, ám. azon terület belsejébe, melyen Eger városa áll, Miskolcs-ra megyek, ám. azon terület fölszinére, mely fölé Miskolcz városa épült
A hely belsejére vonatkozó ragok, hová? be, ba, hol? ben, bán, honnan? böl, ból.
A hely fölszinére vonatkozók : — rá, re, — ön, én, ön — ról, röL Az első rendüeket szabály szerint fölveszik a) a világrészek, birodalmak, országok, tartományok, kerületek, vidékek, vármegyék, szigetek, közök, erdők, ligetek nevei, pl. Afrikába, Angliába, Tirolba, Bácskába, Kunságba, Tornába (megyébe), Csalóközbe, Csepelbe, Bakonyba, Vértesbe; b) a külföldi városok s más helységek nevei általán, pl. Parisba, Londonba, Rómába, Lipcsébe, Bécsbe, Laxenburgba, Mödlingbe; c) az m, n, ny végzetü magyar birodalmi helynevek
— 151 —
rendesen, pl. Komáromba, Veszprémbe, Bajomba, Pozsonba, Sopronba, Surányba, Párkányba, Serénybe stb
A többi mássalhangzóval és önhangzóval (az w-t és i-t kivéve) végződő helynevek több-sége pedig részint országos részint tájbeli tetszés szerint inkább a másik nemiteket veszik fel, ám-bár ezekben sok a kivétel, midőn tájejtések szerint ugyanazon végzetüek, néha ugyanazon ne-rtek is majd igy majd amúgy ragoztatnak, pl. Zágráb-ba, Vereb-re; Ohaj-ra (Nyitrában) Tokaj-kPápá-ra, Tatá-ba; Óvár-ra, Ersekujvár-ba; Csömör-re, Grömör-be; Vásárhely-re, Újhely-be;
Megyeire, Eger-be; Kálló-ba, Szikszó-ra stb. miket csak a közel lakó nép szokásából íehet megtudni
A mely nevek vármegyét és várost jelentenek, első minemüségben be ba stb. ragot vesznek föl, a másodikban a föntebb említett szabályt követik, pl. Nyitrában (megyében) bír, s Syitrdn (városban) lakik; Tolnában utazván Tolnán megállott; Csongrádon, sőt egész Csongrád-ban mind magyarok laknak, így különböznek: BorsCsongrád-ban, Harson,- Hevesben, Hevesen] Baranyába, Baranyára; Csanádba, Csanádra; Pestben, Pesten.
Némely helynevekhez szokás hol ? kérdésre ott, étt, 'ott, t ragot adni pl. Fehévárott, Pécsett, Győrött, Vásárhelyt. Ennek okát már föntebb a helyviszonyító' ragok táblájához csatolt jegyzetek 7-dik pontja alatt eléadtuk.
Helyviszonyító névutók példáji.
Ezek is, mint a névragok, a latin praepositióknak felelnek meg, csakhogy az illető viszonynevektöl elválvák; de, valamint amazok, fölveszik a személyragokat, s ugyanazon tőszóból képződve a hová ? hol ? honnan ? kérdésekre szabályszerüleg hasonló alakot öltenek, s követke-zetes, világos öszvefüggés van köztök.
hová ? hol ? honnan ? ház fölé, ház fölött és házon fölül, ház fölöl;
ház. alá, ház alatt és házon alul, ház alól;
ház elé, ház előtt, ház elöl;
ház mögé, ház mögött, ház mögöl;
ház hegyé, ház hégyétt, ház hegyöl;
ház mellé, ház mellett, ház mellől;
ház köré, ház körött, ház kőről;
házak közé, házak között, házak közöl;
ház felé, — ház felöl.
— házon kívül, —
E táblából látható, hogy a hová ? és honnan ? kérdésekre felelök a párhuzamos hang-1-jt nyomán mind hasonló képzésüek. Ami a hol? kérdésre válaszolókat illeti, ezek között két Jaknak : fölött és fölül, alatt és alul, körött és körül. Alkalmazásban különböznek alatt, fölött és óiul, fölül, t. i. amazok függőleges, emezek fekmentes irányra vonatkoznak, s ön, én, ön ragu viízonyneveket vonzanak, pl. Pest fölött tiszta az ég, Pesten fölül esik az eső. A templom alatt 'irholtok vannak, a templomon alul ötödik házban lakom. Hasonlóan fekmentes irányra vonat-láznak : hegyen túl, hegyen innen, folyón keresztül, kerten belül, kerten kivüL Midőn az alatt időre t"natkozik, az illető időnek tartós menetelét jelenti, őt év, három hónap, egy hét alatt. Az alul, /<'•«/ pedig e kérdésre, hogy ? mily áron ? bizonyos ártól, mennyiségtől való eltérést jelent Nem
'i'i-ym Káz forinton alul. Ennek öt f"rintonfölül hat krajczár az ára.
Az alul, fölül, kívül, belül, elül, hátul, mint igehatárzók bevett nyelvszokás szerint Elveszik a rá, ról (re, röl) ragokat: alulra, alulról, fölülre, fölülről, kívülre, kívülről, belülre, be-iilrol, élűire, élűiről, hátúba, hátulról.
A személyragokról, mint a személynévmások módosított alakjairól.
A személyragok nem lévén egyebek, mint a személynévmásoknak különféle alakban alkalmazott módosulatai; a dolog rendé kívánja, hogy először a szcmélynévmásokról szóljunk.
Nyelvészeti tekintetben igen feltűnő és érdekes, hogy a személynévmások a sémi, írja és ál táji nyelvekben egymáshoz hasonlítanak, és hogy némely módosulásaikban a különböző hasonlóbban hangzanak, mint az ugyanazon családhoz tartozók is, pl. a magyar ön, és
_ 152 —
szláv: ön, a magyar: mi (nos) és szláv: mi, a birtokos hellén: tp-of, és magyar: em, latinul for-dítva: m«-us, nem. metn. Minthogy a személynévmások a szóbeszéd első szükségeihez tartoznak, s ennélfogva legősibb eredetűek: vagy azt kell föltennünk, hogy az említett nyelv-családok egy törzsanyának leányai, vagy hogy külön-külön , de ugyanazon ösztönszerü észjárás szerint képződtek, mint a hangutánzók, és kedélyszók. Akarmint áll a dolog, annyi tagadhatat-lan, mert lett dolog, hogy nem csak a különböző, de azonegy családbeli nyelvek mindegyike a személynévmásokat saját modora szerint idomította, átalakította s ragozásokban alkalmazta, és igy rendszereket saját magukból fejthetni meg legbiztosabban. A hasonlóságok csak azon lett dolgot tausítják, hogy ezen és ezen névmások eredetileg egyek voltak, de alkalmazásban egy-másra nézve nem szabályozók.
Mindenekelőtt megkülönböztetjük az önálló és ragozásban alkalmazott személy-névmásokat. Nyelvünkben az önállók, kifejlett s megállapodott mai alakjokbau egyes számban ezek: én, te, 0; én-vei toldva: enn v. énen v. ennen, fon v. tenen v. fennen, ön v. önön v. önnön.
Az énen, tenen, önön régi divata a nyelvemlékekben széltiben olvasható, a többesben is mind ma mind régen eléjön azon toldat: min v. minnen, fin v. finnen és ön v. önnön, sőt maga szóban is:
magán = maga-an. Hogy mind ezekben az én, ön csak toldalék, nem a tőszó ismétlése, onnét tetszik ki, mert mindenik személyhez járul s a tőszó ismétlésével például a második személy igy volna: tété v. fenten. Az én toldalék pedig a mutató a vagy e-nek megnyújtása, olyformán mint ezekben: ily, ily e / ilyen, oly, oly a f olyan, ez, ez e, ezen, az, az a, azon. Világosan tanítja Bopp Ferencz hasonlító nyelvtana második kiadásában is (az elsőtől némileg eltérve), hogy a szanszkrit aha-m (= én) és fwa-m (= te) szókban az m csak végezet (Endung). A finn nyelv-ben az önálló névmásokban: mind, nnd, hűn, az n hang szintén mindenik személylyel közös, tehát szintén csak toldaléknak látszik. A törökben épen igy: be-n, sze-n, o-n (az utolsó a ra-gozásban).
A magyar én, te, 8 még öszvetétethetnek ,mag'-töszóval is: énmagam v. ennmagam v.
ennenmagam, temagad v. tenmagad, stb.
Miután a személy- és birtokragok a személynévmásoknak köszönik eredőtöket: le-hetetlen e helyütt magok a személynévmások eredetének is kifürkészésébe vagy legalább sej-ditésébe nem bocsátkoznunk. De teszszük ezt más nyelvekből is indulva a legjelesb külföldi nyelvészek bnvárlatai után. Már föntebb érintők, hogy a személynévmások mind a három nyelvtörzsben többé kevésbé öszvevágoak, következőleg amit a kifejtettebb árja családokban kitűnő férfiaknak sikerült napfényre hozniok, ennek világánál mi is megkísérthetjük a tapoga-tózást. Elsőben is Heyse munkájából (System dér Sprachwissenschaft) idézünk (f. 40): „A szanszkrit oham kéttagú alakja által elárulja magát, hogy nem egyszerű és eredeti. Kétes, hogy a szó melyik részében van az első személyt illető közvetlen jelentős őshang. Ha az ah-ban van akkor a torok h a jellemzetes hang, és oh-am akkor egészen megfelel a régi görög iywV-nak.
De az am-ban is kereshetjük azt s akkor az m az első személyre vonatkozatot fejezi ki, a mely a ragozott esetekben (ín casibus obliquia) és az első személy igevégezeteiben (— fű, — m) mindenütt mint az első személy jellemzője lép fel. Igy tekinti ezt Pott (Zahlmethode S. 134), midőn ő az aham szóban az oh gyökre (= dicere) vezeti azt vissza, honnan aha = 17, latin ott, és ah-am-ot igy értelmezi: hic gut lootior. Az én (ich, ego stb.)-nek a te (du, tű, doríai TV, gö-rög <rv) jelentősen áll ellenében, mely a mutató (t v. d) mássalhangzót a legszélsőbb (a, ü) hangzóval köti egybe. — A német ér a góth is-, latin is- és régi felső német ir-ből gyengült és laposodott el (ist geschwftcht und verflacht); nyilván eredeti demonstrativum, melynek mutató ereje az i-ben fekszik (mint hic, hier-ben). A német dér, szanszkrit tasz, görög eredeti ró; köz-vetlenül a (német) helymutató da-hoz csatlakozik s ezzel az önálló substantiának csak általá-nos jellembetüjét sz (z) köti öszve." Benfey véleménye (Wnrzellezicon Ér gyök alatt) az első személyre nézve röviden ide megy ki: „A szanszkrit aham-ban az első a hihetőleg ma helyett áll, mely magát az obliquus casnsokban tartotta fenn, a midőn a másik tag ham, melynek né-mely nyelvekben itt értelme van, mint a latin hi-c, s görög # /l-nek. A görög obliquus casusok-ban az < előhang (é-pt, é-pov, i-pot, i-pb szókcasusok-ban) nem henye pótlék, hanem azon névmás! törzs, mely a szanszkritban: a (== ez), és a névmás! fogalom erősbitésére szolgál." Bopp Ferencz szerént (Vergleichende Grammatik H. kiadás 333. §!). „Ezen szókban aszmé (egyik szanszkrit többes) és áfiptí (aeoliai görög többes, mindkettő ám. a magyar mink) csak az a puszta önhangzó az első személy jellemzetes eleme, mert a többi megvan a második személyben is: ju-smé, Benfey is elismeri ezt (folytatja Bopp a jegyzékben) és ezen módon az egyes alanyesetet
— 153 —
okom, mahom-ból rövidültnek nyilvánítja. *) De ha sem az egyes alanyesetböl sem az a-szma többesből semmi kezdő m el nem veszett, akkor az a mind a két helyütt nem más, mint a (szanszkrit) mutató névmás (demonstrativum) törzse: a (= dieser, magyar e v. ez), mely mel-lett figyelmet érdemel, hogy a hindu drámákban az én gyakran „ajan dsanasz" (azaz „ezen sze-mély") kifejezéssel iratik körül. A ma törzs is a zend i-ma szóban szintén föltaláltatik, mely két névmástörzaből áll: t (== ez) és ma közeire mutató." Ezekhez csatolhatjuk a sémi nyelveket.
Az arabban én: éne v. ená, s te: ente, tehát az én közös mindakettövel s marad e v. a = én, és te = te. A héberben az első személy ani v. anóki, s a második atta, de ez a nyelvészek véle-ménye szerént szintén anta-ból származott (Gesenius Lehrgebaude. §. 16.). Ezek után magyar nyelvésznek nem kell sokat beszélni, hogy az e és i épen a magyarban a legkétségtelenebbül közeire, magának a beszélőnek legközelebbi körére vonatkozó mutató gyök számos szóban, mint: e-s, e-m(-ez), i-de, t'-ff, t'-ly, í-gy, i-nn(-en), e-Jiol v. ihol stb., (a-z, a-m-az, o-da, o-tt, o-ly, ú-gy, o-nn-an, a-hoí, mint távolabbra mutató szók ellenében). Az első elem tehát az én-ben e vagy i. A második elemet n v. m-et sem nehéz lesz feltalálni akár em-ez, era-itt, em-ide stb.
szók em törzsében, akár ím vagy íme, vagy ez-en, akár a köznépies e-hen = ihon v. ihol szók-ban, tehát én ám. e-em, vagy {m vagy ez-en, vagy ihon, éhen, s ez utóbbiak hangokban is egyez-őének a szanszkrit aham-val, tudván hogy a szanszkritban rövid e nincsen. A zend azem (= én) pedig épen a magyar ezen-nel egyezik. A második személyben (te) nyilván a tova értelme rej-lik, mely magas hangon íé-nek felel meg pl. e mondatban: se te se tova (a szanszkritban a 2-ik személy tva-m). A 3-ik személy ő (régiesen néha elöszellettel is T# vagy b#) a mély hanga o'-nak felel meg, mely az időben jelent távolságot. A két utóbbi szónál még az is jellemző, hogy mind-kettőben zárt önhangzó van, de a té-ben az é mégis kevésbé zárt mint az 6', mintha amaz a ki-sebb, emez a nagyobb távolságot akarná kifejezni. Ugyanezeknek többesei is figyelmet érde-melnek. Ő-k és ti-fc rendes ragozásuak (ez utóbbiban a te, tt'-re is változik, de a ti szinte eléjön a ft'-ed-ben, ez tehát nem valóságos többesi alak). Az én többese teljes alakjában mink. Ebben a végső It szintén rendes többesre mutat, marad tehát min; ebben az in tag szintén maga az én, ágy hogy énk vagy ink az általános többségi ragozás szerént alakúit volna (csupán a k elhang-zójának elhagytával). De hol veszi magát az m? Erre röviden az m-et előtétül fogadhatnék el, de itt, mint a titek-et szóban, az én kettöztetését is föltehetjük, tehát én-énk s az első e elestével és az n-nek m-mé változtával: m-énk = m-ink.
A mi, (i alakok, régiesen miv, tiv és mű, tű, sőt ez utóbbiak némely mai tájbeszéd-ben is, például a székelyeknél, kétségen kívül a mink, tik csonkulatai, leginkább azon okból tá-madhattak, hogy a ragok halmozódása elkerül tessék pl. mi nekünk, mi vagyunk, e helyett:
mink nekünk, mink vagyunk. Figyelmet érdemel, hogy a törökben is bú a ragozott esetekben 6m (ám. ez, emez,) a ben (= én) névmással, és su, ragozottan: sün (= az, amaz,) a szén (= te) névmással látszik egyezni, hogy a tulajdonító esetben bana és buna, szana és suna hangokban is már csak alig különbőznek. Figyelmet érdemel még Bopp Ferencz véleménye a szanszkrit többesekről, mely érintett munkájában röviden ide megyén ki: az én-nek tulajdonképen nincs s nem lehet többese (§. 331.). A szanszkrit a-szmé (= mink) ésju-smé (= tik) szókban a szma a harmadik személyt képviseli és az egész a (d#andva-nak hivatni szokott) szanszkrit összetételt alkotja: tehát a-szmé annyi mint: én (és) ők, éaju-smé (melyben &ju = tű) annyi mint: te (és) ők.**) (f. 333.) A másik többest pedig, mely: vajam úgy fejti meg, hogy az ám. ve -f- ám, mely-ben a ve =: mé az első személy törzse az egyes szám obliquus eseteimely-ben (ugyanaz ami általán az árja családban), mely ám taggal bővült meg (§. 331.). Ezen érdekes fejtegetést a magyar nyelv érdekességben felülmúlja annyiban, hogy itt mind a többi én magával a beszélővel, mind a többi te a társszemélylyel (a legközelebbi te-vel) a kettőztetés által mintegy egyenlőnek is-mertetik el; abban pedig mind a szanszkrit (aszmé) mind a magyar megegyezik, hogy az utóbbi részhez többes rag is járul.
*) Bopp F. szerint a ha szótag oly részecske, mely mint a görög f s (dóriai f a) a névmásokhoz u«ret (különös jelentés nélkül) fttggeszkedni. Ily függelékéé g van a magyar ilten-eg, oíían-ag szókban is.
A Tégrf m-et iá Bopp mint föntebb érintők toldalékhangnak tartja (§. 326.).
**) A magyarban is vannak ily öszvetétclek (és nélkül): ide-oda, itt-ott, tcl-túl, té-tova (néha:
te s tova) dirib-darab és több számtalanok.
AJKAD. HAOT MÓTÁB. 20
— 154 —