A fókuszos szerkezetek arányának növekedése

Az ige–igekötő sorrend arányának a növekedését nem egyedül a fordított szórendű tagadás térnye-rése magyarázza. É. Kiss Katalin azt a sejtést fogalmazza meg a disszertációm első változatára adott opponensi véleményében, hogy az ómagyar kor óta folyamatosan növekszik azoknak a szerkeze-teknek az aránya, ahol a fókuszhasználat grammatikalizálódott. Ez a feltevés ellenőrizhető azáltal, hogy a tagadó mondatokat kivesszük az adatokból. Ennek az eredményét a 13. ábra mutatja be.

16.7

13. ábra. A posztverbális igekötőt tartalmazó mondatok arányának változása a korpuszokban asze-rint, hogy minden mondattípust vizsgálunk-e (teljes %), vagy a tagadó mondatokat kihagyjuk a vizs-gálatból (tagadó nélküli %).

A 13. ábrán látható, hogy a posztverbális igekötők mennyisége akkor is folyamatosan növekszik, ha a tagadó mondatokat nem vesszük figyelembe: az MNSZ 20–21. századi szövegein mért érték (31,3%) közel kétszerese az ÓMK-ban adatolhatónak (16%), tehát az adatok alátámasztják ezt a sejtést.

4.3. Összegzés

Ennek a fejezetnek az volt az elsődleges célja, hogy átfogó képet adjon az igekötők eloszlási min-táiról minden olyan szerkezet esetében, amelynél az igekötő el tud válni az igétől, igenévtől vagy egyéb igei származéktól, amellyel szótári egységet alkot. Ezenfelül célja volt az is, hogy feltárja

azokat a tényezőket, amelyek az igekötő pozícióját befolyásolják, valamint hogy felhívja a figyel-met a ritkább mintázattípusokra.

A fejezet első részében egy szinkrón korpuszvizsgálatot mutattam be, amely az MNSZ2 korpusz 20–21. századi szövegein alapult. A kutatásom főbb eredményei a következők:

Kimutattam, hogy a prototipikus igekötők relatív gyakoriságukat tekintve közel maradnak a finit igéhez, míg a periférikusabb igekötők jobban eltávolodhatnak. Ehhez kapcsolódva megnevez-tem két olyan tényezőt, amely valószínűleg hatással van arra, hogy a hátravetett igekötő mennyire távolodik el a finit igétől. Az egyik a szöveg szerkesztettségi foka: szerkesztetlen – főleg szóban elhangzott – szövegben nagyobb annak a valószínűsége, hogy az igekötő távol kerül a finit igétől, mint gondozott, szerkesztett szöveg esetében. A másik az ige utáni mondatösszetevők, köztük a hátravetett igekötő fonológiai súlya. A méréseim alapján az a tendencia rajzolódik ki, amelyet a növekvő összetevők törvényének vagy Behaghel-törvénynek is neveznek, és É. Kiss (2007) szerint a magyarban a finit ige utáni mondatszakaszra érvényes: a rövidebb összetevő megelőzi a hosszab-bat, ha ezt szintaktikai szabály nem gátolja. Ez azzal is egybevág, hogy az egy szótagú, prototipikus igekötők ritkábban távolodnak el a finit igétől, mint a több szótagú, periférikusabb igekötők.

Az infinitívusz kapcsán korpuszméréssel igazoltam, hogy az igekötője preverbálisan messzi-re eltávolodhat tőle, de csak akkor, ha segédigeszerű elem – elsősorban finit ige – férkőzik be a szerkezetbe, és az igekötő az ehhez tartozó igemódosítói pozíciót foglalja el. Ez alátámasztja azt a megfigyelést, hogy bár az igekötő az infinitívusszal alkot szótári egységet, szórendi és prozódiai szempontból szorosabban kapcsolódik a segédigeszerű elemhez (Kálmán C. et al. 1989). Megál-lapítottam, hogy ezzel rokon szintaktikai viselkedést mutat a létigével passzív szerkezetet alkotó határozói igenév is. Ennek az igekötője akkor kerül távoli preverbális helyzetbe, ha a létige előtti igemódosítói pozíciót foglalja el.

A határozói igenevet illetően még azt a megfigyelést tettem, hogy az igekötője hátravethető, de csak akkor, ha az igenév állapot- vagy módhatározói szerepet tölt be. A létigével alkotott passzív konstrukcióban az igekötő mindig preverbális.

A melléknévi igeneveket vizsgálva először is kiderült, hogy ha a -hAtÓ végződésű igenév állít-mányi helyzetben van, és a tagmondatban nem hangzik el finit ige, akkor a -hAtÓ teljes mértékben átveszi ennek a helyét: az igekötője ugyanúgy elválhat, mint egy finit igéé, az igekötők disztribú-ciója is hasonlóan alakul, emellett a szerkezetbe férkőző szavakat tekintve is párhuzam látszik a

finit igei szerkezettel. Mindez az ellen szól, hogy a -hAtÓ-t melléknévképzőnek tekintsük – ahogy például Kiefer (2003a) teszi –, hiszen az ezzel képzett szó jellegzetes igei tulajdonságokat mutat.

Az általános szakirodalmi véleménnyel szemben kimutattam, hogy az -AndÓ végződésű mel-léknévi igenevek állhatnak állítmányi helyzetben, és ekkor az igekötőjük is hátravethető, bár a jelen-ség kétjelen-ségtelenül ritka (az esetek 1,85%-ára jellemző, ez a vizsgált korpuszban 1624 példát jelent).

Az -Ó és az -(O)(t)t végződésű igenevek kapcsán az vált láthatóvá, hogy az igekötőjük csak pre-verbálisan válik el, és úgy is meglehetősen ritkán: az -Ó végű igeneveknél 99,5%-ban, az -(O)(t)t végűeknél 99,29%-ban közvetlenül az igenév előtt áll. Ugyanakkor az ezek esetében látott mintázat-típus nagyon elterjedt: deverbális főnevek, melléknevek és határozószók is állhatnak megszakított szórenddel, ekkor anem, sem, se, iselemek valamelyike férkőzik a szerkezetbe.

Megvizsgáltam azokat a szerkezeteket, amelyekben egy kötőmódú ige igekötője vagy egy kö-tőmódú ige non-finit igei bővítményének az igekötője egy finit modális ige – tipikusan akell– elé kerül. A fontosabb megfigyeléseim a következők: (1) Ahogykötőszót tartalmazó és nem tartalma-zó változatok gyakorisága közel áll egymáshoz, függetlenül attól, hogy az igekötő finit kötőmódú igéhez, infinitívuszhoz vagy határozói igenévhez tartozik. (2) A finit modális ige és a kötőszó kö-zé kerülhetnek rövid elemek, a finit modális ige és az igekötő igéje között álló kifejekö-zések pedig hasonlóságot mutatnak az infinitívuszi beférkőzéses szerkezetekkel.

A szinkrón korpuszvizsgálat zárásaként megvizsgáltam azokat a szerkezeteket, amelyekben egy igekötős ige infinitívuszi vagy határozói igenévi alakban topikalizálva van, és emellett finit igeként is megjelenik. Megállapítottam, hogy tagadó, illetve fókuszos mondatokban a hátravetett igekötő jelenléte opcionális. A topikalizációs szerkezeteken belül külön vizsgáltam az olyan elliptikus szer-kezetek tulajdonságait, amelyekben az igekötő újabb előfordulását egy segédigeszerű elem követi.

A fejezet második részében egy diakrón korpuszvizsgálat eredményeiről számoltam be. En-nek során a prototipikus igekötők mondatbeli helyét vizsgáltam a finit igéhez képest ó-, közép-és újmagyar kori szöveganyagok bevonásával. A diakrón vizsgálat legfontosabb eredménye az, hogy kimutatta a hátravetett igekötőt tartalmazó, nem-semleges mondatok arányának növekedé-sét az ómagyar kortól napjainkig. Ez a tendencia egyrészt azzal magyarázható, hogy a fordított szórendű tagadás fokozatosan teret nyert az archaikus, megszakított szórendű tagadással szemben.

Másrészt látható az is, hogy az ómagyar kor óta folyamatosan növekszik azoknak a szerkezeteknek az aránya, ahol a fókuszhasználat grammatikalizálódott.

Ilyen jellegű disztribúciós vizsgálat korábban nem készült az igekötős szerkezetekről. Bár a ku-tatás középpontjában az igekötők álltak, bízom abban, hogy ez a munka hozzá tud járulni általában véve az igei szerkezetek adatvezérelt feltérképezéséhez is, és rá tudja irányítani a figyelmet olyan konstrukciókra, amelyek eddig elemzetlenül maradtak.