A színjáték jelenvalóságából következett a cselek
vés, a szemünk láttára történő. A dialógus pedig a lelki cselekvés megjelenése, formája.
A színjáték c s a k dialógus, mint ahogy a festmény csak szin. A dialógusra van redukálva, h o m o g e n i z á l v a a világ. Mert minden művészet egy elemre való redukciója és ezáltal való homogenizálása a széteső, egy
mástól idegen dolgoknak. Csak a közös matéria egy nyel
vére fordítva, csak igy egy nevezőre hozva őket, tu d ösz- szefüggést, rokonságot, rendet teremteni közöttük. És a dráma homogén matériája a dialógus.
A dialógus azt jelenti, hogy ,,a költő nem szólal meg“ , illetve csak alakjaiban. Nem alakjain k e r e s z t ü l ! Mert ahol mégis őt halljuk, o tt vége a drámának, Tehát i tt is objektiváció történik. Különös ez, hogy a dráma n e m e l e v e n többé, ha alakjain keresztül a szerző hangját halljuk! Mert honnan tudom azt, hogy ki beszél ? A szerző-e, vagy az alakja ? Min ismerem fel a hangot ? Mi ennek a kritériuma ? De furcsább ez még ha meggondoljuk, hogy elvégre m é g i s a szerző be
szél ! És halott a szó, ha az existens szerző szól és eleven, ha az elvégre mégsem existens drámabeli alak beszél ?!
Pedig kétségtelen, hogy erre spontán rá lehet is
merni : arra, hogy a hang igazi-e, ,,echt“-e, abból íakad-e, aki mondja vagy szócsőből jön. -Ez a transsubsztanciáció csodája és egyúttal legkétségtelenebb bizonyitéka. Schel- ling szerint minden sikerült műalkotás organizmussá áll össze, mely alkotójáról leválva, külön életet él és s a j á t elevensége s a j á t hangja van. Az organizmus élete elemeinek törvényszerű összműködéséből jő létre.
A dialógus „elevensége“ sem úgy lesz, hogy vannak ele
ven és halott szavak és csak jól kell összeválogatni. Mert vannak szavak, melyek egyhelyt megdöbbentően ele
venek, máshelyt — ugyanaz a szó — halott papiros. turalisztikus technikája is, ellesése és utánzása annak, hogy az emberek „az életben“ valóban hogy beszélnek.
De hogy nem ezen múlik az elevenség, azt bizonyltja oly sok naturalisztikus dráma dialógusának halottsága és sok verses-klasszikus dráma dialógusának demonikus elevensége. A dialógusnak ez ez igazsága, „echt“-sége spontán tapasztalható, de tovább nem elemezhető ténye a színjátéknak, melynek egyetlen lehetséges magyaráza
ta a transsubstanciáció.
csőn-28
kitás, hanem transponálás. Mindennek m é g i s benne kell lennie.
Az életben, ahol „természetesen beszélünk, nincs rá szükség, hogy a dialógus mindent tartalmazzon, hiszen o tt van a milieu, mely kiegészítiv Tehát az olyan dia szükségképen értelmetlen fragmentum lesz. Tehát stili
zálni kell. Ennek a stilizálásnak két lehetősége adódik.
Az egyik, hogy a világ gazdag sokszínűségét t ü k r ö z - t é t j ü k a dialógusban. Az élet gazdagságát fesse a dialógus foszforeszkáló atmoszférát teremtő, sok hangu
latot keltő nuanceaival. Ezek az „életet“ lehelő, sok rétü, rejtett orkeszterü dialógusok. De idetartozik Shake
speare zsúfolt szinességü, forró dialógusa is. Ö képei gazdaságába menti be az élet színeit.
A modern technikája ennek az élet gazdagságát szi
vacsként felvevő dialógusnak más. A modern technika
valami mellékessel, valami magában súlytalannal kell az asszociációt felkeltenünk, valamivel, ami ép azáltal, hogy magában értelmetlen, m utat túl magán, arra amit direkte megnevezni féltünk, de igy egész himporával, szüzebben kapjuk. Az illat, a hang azért kelti fel teljeseb
ben múltak emlékét a szónál, mert nem koncentrálja magára a gondolatot. Ilyen a modern technikája az
„atmoszférás“ dialógusnak (legtipikusabb képviselője még mindig Maeterlinck), mely a legkisebb elemet állitja centrumba, hogy azzal az egészet reprezentálja.
A színészt ez a dialógus az elé a feladat elé állí
totta, hogy egy ilyen részlethangulatba álljon bele egész mivoltával és azt szimbolikussá nagyítsa. Ebből lett Dúsén keresztül az impresszionista színjátszás, me
lyet Kerr igy jellemez: „Sie schaffen keine Gestalten, eher Seelenreize. Sie schaffen vielleicht etwas Verglühen
des oder Sehnsüchtiges s ta tt eines Menschen. Sie schaf
fen vielleicht etwas Aufleuchtendes oder Dahinklingen- äes sta tt einer Gestalt. Sie geben vielleicht eine Musik statt eines Charakters“ . — A színészek igy egész testi mivoltukkal egy absztrakt érzés ornamentumát ábrázol
ják. — (Eysoldt, Després) „Sie zeichnen die Furcht, külső színeivel és hangulataival, hanem legmélyebb, leg- reprezentálóbb é r t e l m é n e k megragadáséval akar
ja magába átmenteni. Nem virágaival, sokágú
koroná-30 dialektikus dialógussal hideg, szinte légüres teret teremt | az alakok között. Csontvázát adja csupán az életnek, 1 de viszont legbelső konstrukcióját teszi láthatóvá. Ez a | dialógus intellektuális és definicószerü és nem dolgozik, a
„N aturlautokkal“ sem hangulatok muzsikájával. Ez az i úgynevezett k l a s s z i k u s d r á m a stílusa: a Sopho- M
kies, Racine, Alfieri, Paul Ernst típusához tartozó.
A kérdés i t t ez: Lehet-e és hogyan lehet ilyen i intellektuális, dialektikus dialógus e l e v e n ? Lehet-e 1 ,,igazi“-közvetlen hangja a léleknek? Nem lesz-e. az i ilyen dialógus menthetetlenül absztrakt és teoretikus, M
reflexió ?
Még kevésbbé „absztrakt“ az a gondolat, mely maga a döntő élmény, az e s e m é n y , mely a hős sorsát meg
fordítja. Egy belátás, egy megértés, bármilyen intellek
tuálisan formulázzuk is, melybe a hős belehal, nem „absz
trak t“ többé, hanem a legdramatikusabb cselekvés.
Hebbel terem tette meg elsőnek egészen tisztán azt az uj embertípust, melynek a gondolat élete. Azóta a régi esztétikák alternatívája, hogy vagy gondolat vagy élet, tárgytalan lett. Strindberg dialógusai vagy aK leinEyolf második lelvonása mutatják, milyen félelmesen, demo- nikusan eleven tud lenni egy tisztán intellektuális dia
lógus.
íme a dialógusnak két stílusa, két típusa adódik a redukció két lehetőségével. Az egyik a színes, az a t
moszférát nyújtó, a másik a centrálisát élesen formu- lázó, dialektikus levegőtlen dialógus. Az előbbit nevez
zük Shakespearei, az utóbbit a Sophoklesi típusnak. De bátran nevezhetnők az egyiket festőinek, a másikat li
neárisnak is. Ez a két tipus olyan feltűnően és élesen különválva halad egymás mellett a dráma történeté"
végig, hogy igazi átmeneteket alig engedett meg.
VII.