A bronzkor – Európa mai genetikai képének kialakulása

A bronzkorban (i.e. 3500) kapott jelentős szerepet az eddigi részekben ritkán említett Északkelet-Európa, azaz a mai Oroszország európai területe. Áttörést jelentett Európa benépesülésének kutatásában, amikor Szamara környéki 5000-5200 éves gödörsírokban – az ún. gödörsíros kultúra (Kurgan vagy Yamnaya culture) sírleleteiben – hét mintából mind a hét a ma Nyugat-Európában gyakori R1b haplocsoportba tartozónak bizonyult [75]. Egy másik kutatás pedig a mai Volgográdban és attól délre hat mintából ötöt R1b és egyet I2-M223 haplocsoportba tartozónak talált a jamnája (gödörsíros) kultúrában¹¹ [74]. A kutatások nemcsak a jamnája kultúra képviselőinek döntően R1b mivoltát igazolták, hanem azt is, hogy

11 A gödörsíros vagy más néven jamnája kultúra a korai bronzkorban (i.e. 3000-2400) foglalta el a Fekete-tengertől északra és keletre húzódó sztyeppeövezetet a Dnyeszter folyótól a Dél-Urál-hegység nyugati előteréig, azaz a mai Moldovától Dél-Baskíriáig. A kultúra hordozói nagyállattartó népek voltak, akik kismértékben földet is műveltek a folyóvölgyekben, fejlett fémművességük és fazekasságuk volt. Halomsírjaikban az elhunytat okkerrel fedték be.

az európai bronzkori kultúrák népességére a jamnája kultúra jelentős genetikai hatást gyakorolt. Hozzá kell tenni, hogy a Szamara környéki hét R1b közül öt (ld. 18. ábrát) az R1b-Z2105 (R1b-L23), ún. „keleti” R1b alcsoportba tartozott; a két másik minta pedig a még keletire és nyugatira szét nem vált, ősi R1b jelleget mutatta. A „keleti” alcsoport ma a baskírok és az örmények között a leggyakoribb, de előfordul a Kaukázusban, Anatóliában, valamint kisebb gyakorisággal a Balkánon, a szláv és a finnugor népek között is [87]. Ezzel szemben a nyugat- és közép-európai, valamint albán R1b haplocsoportba tartozó férfiak többsége az R1b-L51/M412 alcsoportba tartozik, amely először bizonyítottan a közép-európai bronzkorban fordult elő [88]. A bronzkori csontleletekből meghatározott Y-haplocsoportok a 18. ábrán kerültek feltüntetésre.

18. ábra. A bronzkori csontleletekből meghatározott Y haplocsoportok A leletek származási helyei a jelenlegi országok területén vannak feltüntetve, az alakzatok formája az Y haplocsoportokat, a kitöltő szín az alcsoportokat jelöli.

A jamnája népesség útja Közép-Európa felé genetikailag dokumentált, mert a legfrissebb kutatások szerint az R1b haplocsoport már a mai Horvátország és Magyarország területéről feltárt Vučedol kultúrában (i.e. 3000-2200) is előfordult [83], továbbá a harangedényes (Bell Beaker¹²) kultúrájának németországi leleteiben kizárólagosan R1b

12 A korai bronzkorhoz tartozó harangalakú edények kultúrája I.e. 2600-2000 között terjedt el egész Közép- és

Nyugat-Európában (Kárpát-medence, Csehország, Németország és Alpok, Itália, Ibéria, Gallia, Brit-szigetek)

fordult elő [83]. A harangedényes kultúra (Bell Beaker) i.e. 2600-2000 között nagyon gyorsan elterjedt egész Nyugat-Európában, ahol az R1b haplocsoport ma is a férfiak több mint 50%-át adja (az Atlanti-óceán partján pedig több helyen a 80%-ot is eléri) [89]. Az eredmények azt is jól mutatják, hogy az R1b a korábbi mezolit és neolit népességet szorította ki, mert a harang alakú edények (Bell Beaker) előtti észak-itáliai Remedello-kultúra (i.e.

3400-2800) 3 mintája közül mindhárom a ma Szardínián leggyakoribb I2-M26 alcsoportba (I2-P37-en belül) tartozott. A bronzkor előtti Kárpát-medencében Allentoft és mtsai, 2015 [74] adatai szerint a vizsgált minták között 1 db alcsoportra nem tesztelt I2, 1 db I2-P37, 1 db I2-M223 és 1 db G2-P15 volt az arány. Az R1b után később még újabb haplocsoportok is közötti területen [74]. Ugyanez a csoport bukkant fel a bronzkori Vatya-kultúrában (i.e. 2000-1500) Magyarországon, valamint a bronzkori horvátországi és magyarországi Vučedol kultúrában is az R1b-vel együtt [83]. A ma nagyon ritka I2-L38 csoport legnagyobb jelentőségű csontleletét Közép-Németországban találták meg, a lelet i.e. 1000 körülire (Late Bronze Age: Late BA) datálható [90]. Az I2-M223 alcsoportok mozgása egyelőre nem vázolható fel pontosan, de úgy tűnik, hogy a mezolitikumban széles körben elterjedt I2-P37

„fivérével” szemben az I2-M223 döntően inkább az R1b férfiakkal együtt terjedt Európában [90].

Ugyancsak jamnája genetikai hatást mutat a közép-európai harangedényes (Bell Beaker:

i.e. 2600-2000) kultúra mellett a zsinórdíszes kerámia (Corded Ware, i.e. 2800-2300) kultúrája is, amely a bronzkor elején a mai Dánia és Oroszország középső területei között terjedt el a Baltikum déli részén [74]. Allentoft és mtsai, 2015 által publikált adatok szerint az innen származó minták között 4 db R1a-M417, 1 db R1b-P25 található és 1 db R1 a kultúra svédországi kiterjesztését jelentő csatabárdos (Battle Axe, i.e. 2800-2300) kultúrából pedig már a ma széles körben (Skandináviától Indiáig) elterjedt R1a-Z645 még differenciáltalan szakaszát testesíti meg. Korábban Németországban 3 db egymással rokon R1a-M198 mintát találtak a zsinórdíszes (Corded Ware) korból [91]. A zsinórdíszes kerámia kultúrájában fellelhető R1a-dominancia összhangban van az R1a csoport mai elterjedésével, hiszen jelenleg Skandináviában és Észak-Németországban 12-24%, a nyugati és keleti szlávoknál pedig 40-55% a gyakorisága [92].

A Fekete-tenger északi előterében az i.e. 2800-2300 között virágzó ún. csatabárdos kultúrában (Battle Axe) a már említett R1a haplocsoportba tartozón kívül még 2 db R1b, 1 db R1b-U106 és 2 db I1-M253 mintát is találtak [74].

Dél-Urálban (Közép-Ázsia) a bronzkori Szintasta-kultúrából (Sintashta, i.e. 2100-1800) és az azt követő Andronovo-kultúrából (Andronovo, i.e. 1700-1500) feltárt csontminták mindegyike R1a-M198 csoportba tartozó férfitól származik, az R1b nem volt megtalálható [74].

A ma rendelkezésre álló csont-DNS eredmények azt valószínűsítik, hogy Európa férfi génállománya a bronzkor végére már sok szempontból a maihoz hasonlóvá vált, jelentős mértékű külső hatás már nem érte, a vaskorban (népvándorlás) inkább belső átrendeződés történt. Egy nemzetközi együttműködésben végzett saját kutatás alapján, mely során az Y-kromoszóma új generációs szekvenálása (NGS) történt, elmondható, hogy a mai görög, török és lapp (számi) népek kivételével minden vizsgált európai népesség¹³ 2100-4200 éve élte meg népességminimumát és ezután kezdett folyamatos demográfiai expanzióba [85]. Ez középértéken az i.e. 1200 körüli időszakot jelenti, amikor az urnamezős kultúra (Urnfield culture) megjelent Közép-Európában, valamint komoly migrációs hullámok is végigsöpörtek Dél-Európán és a Közel-Keleten (ún. Bronze Age collapse).

Összegzésként tehát elmondható, hogy Európa benépesülése négy meghatározó migrációs hullámmal írható le. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy nem voltak más, demográfiai szempontból kisebb jelentőségű Európát érő migrációk, amelyek ne árnyalnák az alábbiakban vázolt átfogó képet.

A genetikai adatok azt látszanak megerősíteni, hogy az első hullámmal, olyan őskőkorszaki C-F3393 népesség érkezett Európába, amely az Ausztráliát is meghódító ősi embercsoportokkal mutat rokonságot. A mai európai népességben való sporadikus jelenlét és az időbeli távolság nagy volta miatt értelmetlennek tűnik e csoport lehetséges nyelvének vizsgálata.

Érdekesebb kérdésnek tűnik a mezolitikumban meghatározó szerepet játszó I haplocsoportú népesség nyelve. Mivel a latin előtti szárd nyelvet egyesek a baszkkal hozzák párhuzamba, az I2-P37 archaikus példái pedig ma Szardínián és a baszkok között találhatók meg legnagyobb mértékben, elképzelhetőnek tartják [93], hogy az I2-P37 haplocsoportot hordozó mezolit népesség egyetlen mai leszármazottjai a baszk nyelvet beszélők lennének Európában (máshol ugyanis a haplocsoportot hordozó családok apai ágon kihaltak). Mindez

13 Ezek: norvég, dán, fríz, angol, ír, Orkney-szigeteki, baszk, spanyol, francia, toszkán, bajor, magyar, szerb.

azt is jelentené, hogy Szardínián nagyobb arányban kellene találnunk baszk eredetű helynév anyagot, de ennek legjobb tudomásunk szerint nincs nyoma.

A korai földművelők csontanyagát a Kaukázus vidékéről származó G2a haplocsoport jellemzi, és ezért hipotézisként a populációgenetikai szakirodalomban megfogalmazták, hogy a Mezopotámiából származó korai földművelők esetleg valamilyen kaukázusi nyelven beszéltek [80, 94]. A mai Európában általában 1-3% között van jelen a G2a haplocsoport, de egyes területeken, így Olaszországban, Görögországban, Svájcban és Ibéria nyugati részén 5-10%-os ez az arány, Szicília és Korzika szigetén pedig 10 és 15%

között mutatható ki a jelenlétük [94].

Végezetül − a leginkább elfogadott populáció-genetikai hipotézis szerint − a mai Európa népességének összetétele döntő mértékben a kora bronzkori, feltehetően indoeurópai nyelveket beszélő népek migrációs hullamai következtében alakult ki, párhuzamosan a korábbi mezolitikumi népesség jelentős eltűnésével. A bronzkori európai régészeti kultúrák hordozóit jellemző R1a és R1b haplocsoportok együtt alkotják a mai európai férfi lakosság abszolút többségét (19. ábra).

19. ábra. A bronzkori humán migrációk és az R1a és R1b haplocsoportok elterjedése¹⁴ Az üres fekete nyilak az adott régészeti kultúrák terjedését/kapcsolatát jelölik.

14Allentoft et al. 2015 (módosítva)

A lovakat korán háziasító kelet-európai sztyeppei ló- és nagyállattartó népek nyugat-délnyugati irányban meghódították egész Európát, a bronzkor végére (i.e. 1200) háttérbe szorítva az ottani korai földművelő és halász-vadász népcsoportokat. Az indoeurópaitól eltérő nyelvek Európában a középkorra jórészt csak a gödörsíros kultúrától északra fekvő erdőövezetben (uráli nyelvek), valamint Baszkföldön és a Kaukázusban maradtak meg [93, 95]. Ez a nyelvészeti adat azonban nem feltétlenül hozható összefüggésbe a genetikai adatokkal, hiszen tudjuk, hogy a görög-római történelem korszakában és azt követően megannyi más nyelvű nép is megfordult Európában, tehát a forrásokból is ismert történelmi folyamatok nem támasztják alá ezt a leegyszerűsítést. A jelenlegi nyelvi megoszlásból visszakövetkeztetni nem lehet, hiszen pl. magyarok is a középkor folyamán érkeztek a Kárpát-medencébe, és nyelve sem indoeurópai.

A jelenleg rendelkezésre álló genetikai adatok alapján Európa népességének gyakori „kicserélődésére” kell következtetnünk, ami szintén további vizsgálatra szoruló feltételezés.

3.2.7. A mitokondriális DNS (mtDNS) haplocsoportok rövid áttekintése