Azért sem haszontalan a Családáradást összefüggésbe hozni a családregény műfajával, hiszen a
„ház” főnév a magyar nyelvben, alkalmazásától függően, metaforikus vagy metonimikus többletjelentéssel is kiegészülhet: egy épület metonimikusan utalhat az azt használó közösségre (mint például az „Országház” fogalmának esetében). A Családáradásban is ez történik, ha nem is olyan nyíltan fogalmivá váló egyértelműséggel, mint a fönti példában tapasztalható. A regényben azonban két olyan emblematikus jelentőségű épület is szerepel, melyek külső-belső tulajdonságaik és közvetlen környezetük révén a bennük lakó közösséget reprezentálják – az ok-okozati gondolkodás kereteit meghaladva, a nyelv képszerűsége felől magyarázva.
Az ősház mitikussága például belterének szerkezetében is megnyilvánul. Az elbeszélő ekként jellemzi a ház belső felépítettségét: „Igazi labirintus volt az ősház, áttekinthető és áttekinthetetlen rétegek birodalma, puritán gazdagság, lassan alakuló mű, és valamennyire rögeszme is, persze, mint minden honfoglalás […].”155 (41.) A leírás egyértelműen ellentétes tulajdonságok keresztmetszetében gondolja el az ősházat, egymásnak ellentmondó minőségekkel illetve azt – e
teremthet arra is, hogy fölfejtsük, Mészölyt milyen szövegek és beszédmódok befolyásolták a regény javának elkészítésekor, a hetvenes-nyolcvanas évek fordulóján.
154 Kulcsár-Szabó Zoltán elemzésében a családregény és a detektívtörténet összeolvadásaként, tehát a szilárd műfajiság lebontásaként értékelte a regényt. (KULCSÁR-SZABÓ Zoltán, „A múltnál úgysem tudnak jobban hullámozni”: A Családáradás javaslata a Mészöly-olvasásra, Kalligram 1996/1. 52–56.) Gondolatmenetét annyiban egészíteném ki, hogy mivel a regény bűnügyi szála alig hagy kétséget a gyilkos kiléte felől, így véleményem szerint valódi nyomozásnarratíva inkább a családtörténet megalkotásának szintjén folyik.
155 A ház szerepének hangsúlyosságát mutatja, hogy Gróh Gáspár – némi túlzással – egyenesen az ősházat tekinti a regény valódi főszereplőjének: „Az igazi hős, a legfontosabb helyszín az ősház. Az építmény, mint maga a család, gazdagon rétegződött önmagában is, alkalmas annak leképezésére, amit másként a családregény jelenít meg, s éppen olyan élményszerűen megfejthetetlen.” (GRÓH Gáspár, Mészöly Miklós: Családáradás, Hitel 1996/2, 94.) Kétségtelen, hogy az ősház hangsúlyos szereppel bír – hiszen a történet jelentős része az épületben és közvetlen környezetében játszódik –, de remélhetőleg az elemzés későbbi szakaszában láthatóvá válik, hogy van egy komoly kompozitív ellenpontja a regényben; másrészt az említett rétegzettség a regény terének más szintjeire, sőt a szintén térszerűen megjelenő regényidő szerkezetére is kiterjed.
119 meghatározhatatlanság pedig még inkább elősegíti, hogy az ősház a család belső viszonyait leképező, komplex alakzattá válhasson. A labirintusszerű ősház gyakori helye például a voyeurizmusnak, a szereplők ugyanis folyamatosan megfigyelik, szemmel tartják egymást, kihasználva a ház nyújtotta lehetőségeket. (Ez a gesztus is hozzájárul a tér „hellyé” válásának mozzanatához.)
Megfigyelhető, hogy az ősházat lakó nagycsalád tagjai metonimikus elv szerint kapcsolódnak a ház belső szerkezetében birtokolt helyükhöz, és ez a viszony szoros összefüggésben áll a családon belül betöltött funkciójukkal is. Ennek működése elsőként a regény egyik kulcsszereplője, Júlia (aki közölt naplórészletei révén másodlagos elbeszélő is) példáján modellezhető. Júlia a ház legmagasabb pontját jelentő manzárdszobát lakja, így a ház terében elfoglalt pozíciója konkrét és átvitt értelemben is kapcsolódik a rálátás fogalmával. A házban elfoglalt térbeli és a családban betöltött metaforikus (és elbeszélői) pozíciója rálátást biztosít számára a család többi tagjának életére, így Júlia karakteréhez szervesen hozzátartozik az a reflexív hozzáállás, mellyel naplójában rögzíti és értékeli a család körüli történéseket is. Ahogy az elsődleges elbeszélő fogalmaz: „Júlia a jelen idő vérzékeny és állhatatos membránja volt.” (65.) Ahhoz, hogy Júlia számára ez a szerep önazonos legyen, elengedhetetlenül szükséges a magaslati pozíció, ami azt is sugallja, hogy Júlia úgy átvitt értelemben, mint térben – elbeszélőként – „család fölötti” helyet foglal el. Az elbeszélő ezt így ragadja meg: „Annyi igaz, hogy egyre erősebb lett benne a felismerés, hogy igazán csak a maga átható gondolatai között érzi magát otthon.”156 (6.) E sajátos reflexív rálátás képessége utalja őt a krónikás, a rezonőr pozíciójába, melyet önreflektált, vállalt feladatként él meg: „Az én szeretetem és aggodalmaim kisugárzása már nem annyira hathatós, mint rég […]. És látom növekedni a felhőt, melyet rajtam kívül senki nem lát. Imádkoznom kell, és még többet figyelni.
Kézbe kell ragadni a jövőt!” (70.) – írja egy helyütt naplójában. Ehhez az aktívan szemlélődő perspektívához szervesen kapcsolható az a térpoétikai gondolat, mely szerint a „[…] térélmények vonatkozásában is mindig fontos mozzanatként van jelen a magassági látószög-viszonyok felmérése.”157 Tehát a testnek – akár az elbeszélőének – nemcsak a horizontális, hanem a vertikális elhelyezkedése is fontos poétikai szereppel bírhat az irodalmi szövegben, mint azt a Családáradásban is tapasztaljuk.158
156 Kiemelés tőlem: T. M.
157 Faragó egy Konrád György-esszé kapcsán tett megjegyzése. FARAGÓ, i. m., 22.
158 A regényben azonban van egy másik magaslati pont is, melyet a család gyermek tagjai birtokolnak: „A kimentett árbocot a sziget legmagasabb kiszáradt fenyőfájához kötözték, s ez a kettős árboc egyúttal a Döntések Háza szerepét is betöltötte.” (20.) E helyen a szabályok szerint csak egyetlen személy tartózkodhat, hogy teret engedjen a nyugodt gondolkozásnak. E szimbolikus jelentéssel felruházott fenyőcsúcs és a manzárd között –
120 A (fizikai és szimbolikus) rálátás Júliához kapcsolt, tériesült metaforájával összefüggésbe hozható Gaston Bachelard a házra kultúrantropológiai szemszögből tekintő felfogása is, melyben a szerző a ház tereihez kötődőősi, topikus képzettársítások mentén vizsgálódik.159 Bachelard A tér poétikája egy pontján kifejti, hogy a házat egy olyan antropomorf létezőnek tekinti, melynek vertikális tagolódása megfelel az emberi tudat három főbb szintjének. Ennek szellemében különíti el a ház emeleteihez hozzárendelt funkciókat is: a padlás, a tető teréhez például a tudatfelszín, míg a pincééhez a tudatalatti szférája rendelődik hozzá.160 Mint azt Júlia példája révén láthattuk, ez a gondolkodásmód egészen konkrétan fogalmazódik meg a Családáradás ősházának térkezelésében is, így Júlia ebből a szemszögből a család metaforikus, reflexív „tudatának” tekinthető. Ezt alátámasztja az elsődleges elbeszélőnek az előbb idézett naplórészlet után fűzött elemző megjegyzése is: Júlia „Naplójában ismeretlen volt eddig az ilyen hang – nélkülözte ezt a határozottságot. Mintha tartalékokra bukkant volna (egy új öntudat fölényére) […]?” (73.) Júlia tehát fokozatosan ébred rá szerepére, melynek során a passzív befogadó pozíciójából kimozdulva válik cselekvővé, a családtörténetnek pedig nemcsak megélőjévé, hanem kulcsfontosságú alakítójává is lesz a szöveg folyamán.161
A ház és a család metaforikus kapcsolódásának gondolatmenetén továbbhaladva a családi kapcsolatok szövevényhálójának labirintusként való megragadása azért lehet különösképpen érzékletes, mert az ősházat lakó Árvai Jurkó család a benne uralkodó személyközi viszonyokat tekintve messze nem nevezhető éppen szokványosnak. Igaz, hogy a család szimbolikus központjábanban álló pátriárka jelenléte – akit az elbeszélő jelképesen és bennfentes módon csak
„Atya” néven emleget – régi típusú, többgenerációs, konzervatív családszerkezetre engedne következtetni, csakhogy ezt megbontja az a tény, hogy a család tagjainak egy része vagy nincs is vérségi rokoni viszonyban egymással, vagy éppen az egyébként meglévő rokoni viszony burkolózik a származás gyanús homályába.
A labirintus éppen emiatt ugyanakkor nemcsak a családi viszonyok szinkrón felépítését, hanem a családtörténet diakrón kibogozhatatlanságát is reprezentálja. Mészölynek e regényében is megtalálható a „nyomozati” szál, melynek egyik legfontosabb része a családtörténetből származó
térbeli pozíciójuk okán – olyan tükörviszony fedezhető fel, melynek révén láthatóvá válik a párhuzam a gyermekek és felnőttek világa között.
159 Gaston BACHELARD, A tér poétikája, ford. BERECZKI Péter, Bp., Kijárat, 2011, 23. (Könyvében Bachelard a következőképpen jellemzi a ház toposzát: „Úgy tűnik, hogy bármilyen elméleti síkról közelítünk hozzá, a ház bensőséges létünk topográfiai térképével szolgál számunkra.” (Kiemelés tőlem: T. M.)
160 Vö.: Uo., 37–39.
161 A két elméleti megközelítés – Faragó és a Bachelard koncepciója – érintkezésbe is kerül egymással, melyet pontosan mutatnak Júlia karakterének, személyiségének változásai.
121 történetfragmentumokból, adalékokból és anekdotákból áll össze. A nyomozás szála föl-fölbukkanó búvópatakként szövődik a narrációba. Nem tudni pontosan, hogy a regény bizonyos szereplőit (például Iddit) vérségi viszony fűzi-e az Árvai Jurkókhoz. (Az egyik történetfragmentum tartalmából sejthető, hogy valószínűleg Atya törvénytelen lánya, de ezt csak sejteti a család krónikása.) Mivel az elsődleges elbeszélő nem veszi figyelembe az időrendet, valamint a hiányzó ok-okozati kapcsolatokra sem föltétlenül derít fényt, a családtörténet szétszálazhatatlan időlabirintussá válik.