Új tendenciák az élelmiszer- élelmiszer-kereskedelemben

Már az eddigiekből is világosan kiderül, hogy a szövetségi és ál-lami kormányzatok rendkívüli erőfeszítéseik ellenére sem tudnak igazán komoly szerepet játszani az indiai élelmiszer-elosztásban.

A szegénység elleni harc részeként hatalmas – és egyre növekvő – összegeket fordítanak az alapvető létszükségleti cikkek újraelosztására, amelynek során jelentős eredményeket is elkönyvelhetnek, ugyanakkor nem tagadható a politikák költséges, sokszor pazarló és általában átláthatatlan jellege. Ha az egész élelmiszerpiacot tekintjük, az állam közvetlen szerepe igen csekély, mindössze 6-7 százalék, ám ha csak a gabonaszekciót vesszük figyelembe, a szerepvállalás jóval nagyobb (és folyama-tosan növekvő): az elmúlt 30 évben 12-ről 24 százalékra emelkedett (Reardon–Minten, 2011: 1).

Az ’50-es, ’60-as évektől kezdve a kormány azt az ambiciózus célt tűzte ki maga elé, hogy teljes egészében szabályozni fogja az élelmiszer-nagykereskedelmet. Természetesen ez nem azt jelen-tette, hogy az egész vertikum állami tulajdonba kerül, csupán annyit, hogy az állam ellenőrzése alá kívánta vonni az ágazatot.

Ennek érdekében hatalmas nagykereskedelmi piacokat hoztak létre, az úgynevezett mandikat. Számuk gyorsan nőtt az évek során: a függetlenség kezdetén meglévő 268 piachoz képest ma már több mint 6000 ilyen intézmény működik. A legnagyobb mandi Azadpurban (Delhi) működik, ahol 43 hektáron évente mintegy 4 millió tonna zöldséget és gyümölcsöt adnak el. Jóllehet indiai viszonylatban ez a piac hatalmasnak számít, mérete nem vetekedhet a kétszer ekkora pekingi piaccal (xinfadi), sem pedig a még sokkal nagyobb latin-amerikaiakkal, mint amilyen például Mexikóvárosban vagy São Paolóban található (Reardon–Minten, 2011: 11). A mandik központilag szabályozott egységek, amelyeket a szövetségi és állami kormányok közösen finan-szíroznak. A nagykereskedelem szabályozása azonban számos kívánnivalót hagyott maga után. Először is nem sikerült teljes egészében végrehajtani a rendelkezéseket, ami mindenekelőtt a különböző államok eltérő szabályozásának, az implementáció

humán erőforrás oldala gyengeségeinek és az információáramlás lassúságának volt köszönhető. Másfelől a nagykereskedelmi szektor szabályozása önmagában nem volt képes megváltoztatni az egész ágazat működési sajátosságait. Különösen nagy probléma volt a vidéki kiskereskedelmi egységek szabályozatlan-sága, amely hatalmas számuk miatt nem volt kivitelezhető.

Akárhogy is, az élelmiszer-elosztás egyik fontos alapkövét, a nagykereskedelmi hálózatot, szigorúan szabályozták az elmúlt évtizedekben. Az 1991-es reformokat követően azonban fele-rősödtek a kritikai hangok a szabályozás viszonylatában. A rendszer bírálói egyrészt azt állították, hogy a szabályok nem érik el a céljaikat, nem tudnak teljes mértékben gátat vetni a spe-kulációknak, az üzérkedésnek, valamint a fekete-, illetve szürkekereskedelemnek, másrészt túl szűknek tartották azt a területet, amelyet a szabályozás lefed. Végeredményben kiderült, hogy a folyamatok túlhaladták azokat a szabályokat, amelyeket még a ’60-as években hoztak, és az ezredforduló kihívásai új szabályozási környezet megalkotását követelték. A változások azonban nemcsak az állami szabályozást érintették, hanem alap-vető átalakulást hoztak az egész nagykereskedelmi szektor vonatkozásában.

A folyamatok mögött a globalizáció rendkívül gyors térhódí-tása állt, amelynek következtében ebben a szektorban is meg-jelentek a belföldi és külföldi nagyvállalatok modern marketing- és menedzsmentszemléletükkel. Reardon és Minten (2011a) a változásokat tanulmányozva kifejti, hogy a modern nagykereske-delmi szektor térnyerése közvetlen összefüggésben áll a modern kiskereskedelmi szektor megjelenésével, hiszen a modern üzletláncok számára elsődleges jelentőségű a kiszámítható, gyors és megbízható szállítás. Utóbbit viszont alapvetően csak a jól szervezett és pontosan működő nagykereskedelmi vállalatok ké-pesek biztosítani. Gyakran a lánc egyetlen kézben összpontosul, mint például a Metro Asia esetében, sok esetben azonban hatal-mas független beszállítók látják el az üzletláncokat (mint ahogy például a Concor a Bharti-Walmartot). Az Economic Times (2009) szerint annak ellenére, hogy a modern nagykereskedelmi szektor egyelőre csak az ágazat 20 százalékát foglalja magában, a növekedés rendkívül dinamikus.

A hagyományos szemlélet szerint az indiai agrárszektorban a termények nagyon hosszú láncot járnak végig, míg a termelőktől eljutnak a fogyasztókig, és ennek során jelentős

hatékonyság-vesztés lép föl. A hosszú lánc ráadásul hozzájárul ahhoz is, hogy a jövedelmekből csak nagyon kevés marad vidéken, ahol pedig a legnagyobb szükség lenne rájuk, tovább mélyítve a már amúgy is igen jelentős jövedelmi különbségeket. Reardon és Minten (2011) amellett érvel, hogy a kis- és nagykereskedelemben meg-induló modernizáció az egész ágazat működésmódjában komoly változásokat hoz, módosítva ezáltal a hagyományos viszonyokat.

Felméréseik szerint az elmúlt évtizedben az értékesítési láncok jelentősen lerövidültek, és nagymértékben csökkent a falusi be-gyűjtők szerepe. A farmerek többsége ma már a központi piaco-kon, a mandikon adja el termékét. Ugyancsak visszaszorulóban van az a gyakorlat, hogy a kereskedő nyújt átmeneti hitelt a farmereknek (és ezáltal függőségi viszonyt hoz létre), mivel az információáramlás jelentősen felgyorsult, elterjedtek a mobiltele-fonok, és a banki szolgáltatások is sokkal könnyebben hozzáfér-hetővé váltak. Arra is rámutatnak azonban, hogy a változások nem mindenhol mennek végbe ugyanolyan gyorsan. Elsősorban a nagyvárosokhoz közelebb eső területeken gyors a fejlődés, míg az elszigeteltebb régiókban csak igen lassú átalakulás figyelhető meg. Bár Indiában a gyorsabban és lassabban fejlődő területek földrajzilag nem különülnek el egymástól olyan élesen, mint Kínában, a fejlődés egyenlőtlensége mindkét ország esetében szembetűnő.

Az indiai fejlődés igazi gátjának sokan a falusi életmód válto-zatlanságát és a vidék megreformálhatatlanságát tartják. Úgy vé-lik, hogy az a fajta gyors növekedés, ami elsősorban az infor-mációs technológiák fejlődésének és India nemzetközi szolgál-tatásexportban játszott kimagasló szerepének köszönhető, szinte kizárólag a már eddig is jóval fejlettebb területekre szorítkozik, és nincs semmilyen hatással a szegény vidéki falvakra. Az egyenlőtlen fejlődés pedig végeredményben olyan korlátokba üt-közik, amelyeket csak úgy lehetne ledönteni, ha falun is döntő változások mennének végbe. Erre azonban – vélik – a jelenlegi folyamatok nem engednek következtetni.

A falusi élet egyik legfontosabb jellegzetessége a rendkívül szegényes infrastruktúra, mind az áram- és a vízellátás, mind az utak, mind pedig az elérhető fogyasztási javak tekintetében. Nem véletlen, hogy vidéken igen kiterjedt önellátással találkozhatunk, hiszen sem megfelelő fizetőképes kereslet, sem pedig megfelelő kínálat nincs jelen. A helyzet a kisebb városokban és a nagyobb városok szegényebb részein sem sokkal jobb, jóllehet itt az

önellátás mellett előtérbe kerül a feketegazdaság és a bűnözés is.

Témánk szempontjából különösen érdekes az élelmiszer-ellátás ezeken a helyeken, mivel az élelmezésbiztonság legkritikusabb pontjai itt találhatók. A nagy állami újraelosztási rendszer, a PDS, a hatalmas mandik, valamint a gombamód szaporodó nagykeres-kedelmi cégek mellett az elosztási lánc utolsó láncszemei a kis-kereskedelmi egységek. Azt, hogy szerepük mennyire fontos az alapvető élelmiszerekhez való hozzájutás kérdésében, jól mu-tatja, hogy a kormányzat hatalmas erőket mozgósított a Fair Price Shop-hálózat létrehozásáért. Láttuk azonban, hogy az állami újraelosztási rendszer és benne az említett üzletek is az élelmiszer-kereskedelemnek csak kis szeletét fogják át, a ház-tartások jóval nagyobb mértékben hagyatkoznak a piacra.

A kiskereskedelmi üzletláncok tekintetében India más fejlődő országokhoz képest némileg eltérő utat járt be. Reardon és Min-ten (2011) nyomán a fejlődést három jól elkülöníthető szakaszra bonthatjuk. Az első szakasz a ’60-as és ’70-es évekre tehető, fő jellemzője pedig az állami üzlethálózat megteremtése. A második szakaszt a ’70-es és ’80-as évek szövetkezeti üzleteinek meg-jelenése fémjelzi, míg a harmadik – jelenleg is zajló – szakasz legfontosabb fejleményét elsősorban a magántulajdonú üzlet-hálózatok térnyerése jelenti. A szerzők ezt a szakaszt is két részre bontják: az első fázis, amely a ’90-es évek közepétől a 2000-es évek elejéig tartott, dél-indiai központú volt, a középosztályra, valamint a belföldi-külföldi közös tulajdonú (joint venture) vál-lalatokra épített. Jóval nagyobb a jelentősége azonban a második fázisnak, amely a 2000-es évek közepén kezdődött, és mind a mai napig tart (sőt, úgy tűnik, a trend a következő években sem fog jelentős mértékben változni). A fejlemények mögött el-sősorban belföldi magántőke áll, a folyamatok az egész országra kiterjednek, és a fő célcsoport itt is a középosztály. Az első fázissal ellentétben azonban most már inkább az alsó középosztály és a jobb módú munkásréteg a fejlődés fő haszonélvezője. Az is megfi-gyelhető, hogy a nagyobb városok mellett az új üzlethálózatok megjelennek a kisebb városokban, sőt, egyes falvakban is.

Az indiai fejlődési út egyedisége ezen a területen nem el-sősorban abban rejlik, hogy az állami üzleteket először szövet-kezeti, később pedig magántulajdonú láncok követték, hanem három sajátos fejleményben. Elsőként abban, ahogyan a három különböző típusú kiskereskedelmi elosztó rendszer folyamatosan egymás mellett él. Láttuk, hogy a Fair Price Shopok mind a mai

napig kiterjedt hálózatot alkotnak, és bizonyos alapvető létszük-ségleti cikkek esetében komoly részesedéssel rendelkeznek, de fontosak a szövetkezeti láncok is, mint például a Mother Dairy/Safal, és az egyre fokozódó súllyal megjelenő nagy magán-üzlethálózatok is. A második fontos különbség a vál-tozások gyorsasága. A 2000-es évek közepétől a növekedés üteme megközelítette az évi átlagos 50 százalékot, és 2010-re a 20 legnagyobb lánc eladásai elérték az ötmilliárd dollárt. Jóllehet ez nagyságrendileg még mindig csupán a városi élelmiszer-kiskereskedelem 5-6 százalékát teszi ki, de ha hozzávesszük, hogy az ezredfordulón súlyuk nem érte el az egy százalékot, növekedésük valóban figyelemre méltó. Ha ezekhez hozzáadjuk még a fent említett állami és szövetkezeti láncok modernizált szegmenseit (amely további mintegy 4-5 százalékot jelent), valamint a kisebb, de már modernizált magántulajdonú üzleteket (arányuk körülbelül egy százalék), a modern szektor teljes részaránya meghaladja a 10 százalékot. A gyors növekedést fi-gyelembe véve a szupermarketek részaránya a városi élelmiszer-kiskereskedelemben 2020-ra elérheti akár a 20-30 százalékot is.

Igaz, a modern láncok megjelenése és növekedése India vetély-társa, Kína esetében még gyorsabb: Pekingben például a rizs-kiskereskedelemnek ma már több mint a felét szupermarketek bonyolítják. A különbségek harmadik jellegzetességét Reardon és Minten (2011: 5) abban látja, ahogyan a fejlődés végbement.

Szerintük a következő vonások különböztetik meg az indiai utat más fejlődő országokéitól:

 a belföldi tőke túlsúlya a szokásos FDI-alapú külföldi terjesz-kedéssel szemben;

 már a fejlődés korai szakaszában elterjedtek a kisméretű üzletek;

 ugyancsak rendkívül hamar elérték az üzletek a kisebb váro-sokat és falvakat (mint például a Hariyali Kisaan Bazaar vagy a Choupal Saagar); valamint

 hamar eljutottak az alsó középosztály, sőt, a még szegényebb rétegek háztartásaihoz is.

Az élelmiszer-kiskereskedelem modernizációja azonban nemcsak közvetlenül érinti a termelőket és a fogyasztókat, hanem számos más, közvetett módon is. Ezeknek a tovagyűrűző hatásoknak igen nagy lehet a jelentősége a vidéki India gyorsuló átalakulásában.