Kosztolányi Itália-élményéhez szorosan hozzátartozik a latin kultúra iránt való elköteleződése (sőt, szinte nagyobb részét teszi ki annak), ezért érdemes az ókori Rómát és annak nagy alakjait tematizáló műveinek egy fejezetet szentelni. Bár Kosztolányi ritkán tér vissza letűnt történelmi korokhoz, így az antik Róma sem fordul elő gyakran műveiben, arányaiban mégis erről a korszakról ír legtöbbet munkássága során A 20. századra oly jellemző módon fontossá vált számára is a magyarság a magyar kultúra jövőjéről való gondolkodásban, hiszen egyrészt a klasszikus műveltségben látta a közös, nyugat-európai jövő zálogát, másrészt a keletről fenyegetett Római Birodalom toposzában ráismert saját jelenének valóságára. Az Írástudatlanok árulásában is megfogalmazott félelem a keleti obskúrus befolyástól és a nyugat felé orientálódás vágya testet ölthetett a Római Birodalom és nagy (illetve kevésbé nagy) alakjainak ábrázolásában.
1921-ben jelent meg Nero, a véres költő című regénye. Bár a címben költőnek titulálja Nérót, valójában az uralkodó csak próbálkozik a költészettel, ebbéli hiúsága viszont olyan cselekedetekre vezeti, amelyek önmaga számára is vég-zetessé válnak. Néró legfőbb problémája (jellemének egyértelmű gyengeségein túl), hogy mivel nem tudja különválasztani életének különböző szegmenseit, egyikre sem igazán alkalmas, illetve mindkettőben elbukik. A szereptévesztés azonban nemcsak rá jellemző: Seneca, a filozófus, a kiemelkedő ember beleártja magát a politika aljas játszmáiba, végül halálát is ez okozza. Feleségéhez intézett, utolsó monológjának egyik mondata magában foglalja Néróval való viszonyát és mindkettejük tragédiáját: Hibát követtem el, tudom. Akkor a legnagyobbat, amikor odaadtam magamat Nerónak, én, aki költő vagyok, őneki, aki csak csá-szár. [...] Aki szereti az életet, az olyan, mint én. Hasonló az élethez, mely szép és zagyva. Aki szereti a halált, olyan, mint Nero. Meddő és sötét.17 Ugyanebben
16 Sárközy Péter alábbi mondata is Szegedy-Maszák Mihály gondolatmenetét támasztja alá:
„A Nyugat Olaszországba zarándokló íróit sem a magyar-olasz nép közötti „hagyományos” ba-rátság, vagy éppenséggel Mussolini feketeingeseinek nagyhatalmi hóbortjai csábították Itáliába, hanem az ezzel szemben megnyilvánuló Marcus Aurelius-i életideál”; Sárközy Péter, „Minek a selymes víz, a tarka márvány?”: A Nyugat-nemzedékek Itália-élménye, Jelenkor, 1981/10, 921.
17 Kosztolányi Dezső, Nero, a véres költő – Édes Anna, Budapest, Szépirodalmi Könyvkiadó, 1978, 228–229.
a monológban így vall saját szereptévesztéséről és hibáiról: Költő voltam, és bölcs. Közönyös, mint a természet. [...] A költőben minden megfér egymás mellett, jó és rossz, arany és sár. Nekem azonban, sajnos, állást kellett foglalnom. Ez nem volt nehéz. Minden igazságnak két színe van, s én mind a kettőt egyszerre láttam, és az ellentétes pártoknak nagyon világosan kifejtettem, hogy tulajdonképpen mit is akarnak. Azt mondták, nem voltam őszinte. Holott akkor, mikor kérdeztek, mindig őszinte véleményemet hirdettem, egy részét annak, amit tudtam, mert az egész igazság a birtokomban volt, amit ők nem lettek volna képesek elviselni.
Nem is az a bűnöm, hogy változott a véleményem, és csupa ellentmondás vol-tam, mint maga az élet, hanem az, hogy egyáltalán színt vallottam. A bölcsnek nem szabad megszólalni és cselekedni.18
A Latin arcélek című novellaciklus darabjai 1929-től folyamatosan jelentek meg, valószínűleg reakcióként az Írástudatlanok árulása körül kirobbant botrányra.
Ahogy Veres András is megjegyzi a ciklus egyik novelláját értelmező tanulmá-nyában: „A vitairat talán legfőbb vádja Ady ellen éppen az volt, hogy messianiz-musa, »keleti miszticizmusa« elfedi a lét tragikus természetét, elfordít attól, hogy vállaljuk a szembenézést sorsunkkal. A Paulina bizonytalanabbul, óvatosabban ugyan, de hasonlóképp az igazság kimondása mellett foglal állást, és külön pi-kantériájának látom, hogy Rufus, a költő azért hisz a lány igazában, mert (mint Kosztolányi fogalmaz) »úgy haragudott«. Aligha lehet kétséges, hogy a novella szerzője itt »hazabeszélt«.”19 Az egyben végül csak 1936-ban, a Tengerszem kötet-ben megjelenő ciklus négy műből áll: a Paulina és a Silus egy-egy rabszolga, míg az Aurelius és a Caligula egy-egy császár történetét állítja középpontba. A római társadalom legalsó és legfelső rétegének problémáit feldolgozó novellák így mind szociológiai, mind általános emberi kérdéseket feszegető mivoltukban kerek egészet adnak ki. Felmerülnek ugyanis az egyes rétegeket érintő specifikus prob-lémák (például a rabszolgákat sújtó mérhetetlen szegénység vagy igazságtalan bánásmód, kínzások), de általános, a társadalmi kategóriákon átívelő kérdések is, mint a halál minden ember feletti könyörtelen, ezáltal különbségeket meg-szüntető hatalma (Egy katona sokáig bámulta [ti. a halott Caligulát]. Úgy tetszett neki, hogy most ismerte föl. Ezt gondolta magában: „Ember”20)
Az Aurelius című novella szintézisét adja annak az etikának, amelynek a Nero, a véres költő című regényben Seneca a hiányát fogalmazza meg (önmaga
18 Uo., 228.
19 Veres András, Kosztolányi Aureliusa, Kritika, 2013/1. (Online: http://www.kritikaonline.hu/
kritika_13januar-februar_veres.html; Utolsó elérés dátuma: 2017. 03. 21.)
20 Kosztolányi Dezső, Caligula = Kosztolányi Dezső elbeszélései, szerk. Réz Pál, Budapest, Magyar Helikon, 1965, 986.
esetében is, de különösen Nérónál). Aurelius nem bünteti meg a katonát, aki Marcellus szenátor fiát ok nélkül megölte, és saját legidősebb fiának gúnyos megjegyzésére kifejti, miért nem tette. Tiszták csak addig lehetünk, amíg gon-dolatainkkal játszunk. Mihelyt hozzányúlunk az élethez, tele vagyunk az élet förtelmes ellentmondásával és kezünk csupa vér és csupa sár. Nekem ezt vállalnom kell, mert uralkodom és majd neked is, fiam. Szomorú, hogy ilyen az emberi természet, de ilyen. Úgy látszik, ezen a földön az épelméjűek között csak az őrül-tek tarthatják fönn a rendet.21 Aurelius is megfogalmazza tehát Seneca tételét, miszerint a bölcs, a filozófus maradjon meg a gondolatok dimenziójában, ha megnyilvánul, ha cselekszik, bemocskolja önmagát. Aurelius azonban ezt egy fokkal magasabb szintre emeli azzal, hogy ő mégis az uralkodást választja, és bár tudja, hogy mindenképpen be kell sároznia kezét, józanul tud mérlegelni, nem zavarja meg az igazság két színe.22 Császárként szem előtt tartja népe, azon keresztül pedig az egész nyugati kultúra érdekeit, de közben etikai tisztánlá-tása sem hagyja cserben.
Kosztolányi Aureliusának alakja az 1929-es, de csak a Számadás kötetben megjelenő Marcus Aurelius című versben bontakozik ki teljes valójában.23 A vershelyzet szerint a lírai én a Capitoliumon elhelyezett Marcus Aurelius-szobrot szemléli, és monológot intéz hozzá, mint költő a költőhöz. Az első két versszakból süt az a Kosztolányi által egyébként több helyütt is megfogalma-zott érzés, miszerint Rómában szétnézve nemcsak a nyomait, hanem magát az ókori várost látjuk.24
A következő két versszakban fogalmazódik meg a Marcus Aurelius-i egyen-súly, amely példaképpé, s egyúttal a latin világosság (l. az értelem égő lámpája kezében) zászlóvivőjévé teszi a császárt.
Császári felség, emberi nagyság, roppant pogányság örök igazza,
bamba tömegből visszahúzódó, trón magasában egyedül élő,
21 Kosztolányi Dezső, Aurelius = Uo., 981.
22 Kosztolányi Dezső, Nero, a véres költő – Édes Anna, Budapest, Szépirodalmi Könyvkiadó, 1978, 229.
23 Kosztolányi Dezső, Marcus Aurelius = Kosztolányi Dezső összes versei, gond. és jegyz. Réz Pál, Budapest, Osiris Kiadó, 2005, 469–471.
24 vö. Kosztolányi Dezső, Latinok között = K.D., Elsüllyedt Európa, szerk. Illyés Gyula, Győr, Tarandus Kiadó, 2011, 19–22.
koldus imperátor.
Nem kancsal apostol,
nem zagyva keletnek elmebetegje, fönséges írótárs,
együtt a szív és fő,
fájdalom és bölcs messzetekintés, elhagyatott e sanyarú földön, az, aki él és az, aki fél és
látja a törvényt, reszketve, de higgadt lépttel megy a sírhoz, az értelem égő lámpája kezében,
megvetve, mi barbár mindazt, mi hazugság.
A továbbiakban mégis Aurelius filozófus és költő mivoltát hangsúlyozza, a bölcs képét rajzolja meg nekünk, aki tudja az igazságot, ezért kiemelkedő, alakja szinte isteni, de mégiscsak ember
Csak a bátor, büszke, az kell nekem, ő kell, őt szeretem, ki érzi a földet,
tapintja merészen a görcsös, a szörnyű Medúza-valóság kő-iszonyatját, s szól: „ez van”, „ez nincsen”,
„ez itt az igazság”, „ez itt a hamisság”, s végül odadobja férgeknek a testét.
Hős kell nekem, ő, ki déli verőben nézi a rémet, hull könnye a fényben és koszorúja
izzó szomorúság.
A lírai én ebben az alakban találja meg menedékét, dél és nyugat közt csapongó lelkének az aureliusi ideál ad példát és egyben megnyugvást. Az utolsó előtti versszakban érdekes, fordított azonosulást láthatunk: Aureliusban a költői példaképet keresi és mutatja fel, tehát saját vonásait próbálja kifürkészni benne, önmagát pedig felruházza az ugyan szakadt és riadtan rejtegetett, de császári palásttal.
Messze vagyok már, messze röpültem, messze az olcsó, híg dudaszótól,
dél és nyugat között csapong az én lelkem,
mindig szabadabban.
Álarcomat itten elvetem, aztán újra felöltöm,
s járok mosolyogva, tanulva a tűrést,
a hosszú alázat gőgös erényét, szenvedve a mocskot, rejtve riadtan rongyokra szakított, császári palástom.
Mindenképp jelzésértékű, hogy egyik legtöbbet elemzett művével a latin kul-túra oltárán áldozik, miközben megfogalmazza saját ars poeticáját is az antik előd képének megrajzolásával.