SZEMÉLYISÉGELMÉLETEK
A pszichoanalitikus személyiségszemlélet 69
A tudattalan felfedezése 70
A topológiai modell alkalmazása a tünetek értelmezésében
és gyógyításában 71
Freud strukturális személyiségmodellje 74 A szorongás és a szorongás elhárítása 75 A Freudot követő pszichoanalitikus elméletek
fejlődésének irányai 78
Jung: analitikus vagy komplex pszichológia 79
Adler: individuálpszichológia 79
Hartmann: egopszichológia 80
White: az effektancia- és kompetenciamotívum mint
alapvető egofunkció 81
Block: egokontroll és egorugalmasság 81
Tárgykapcsolat-elméletek 83 Winnicott: átmeneti tárgy és „elég jó anya” 83
Pszichoanalitikus fejlődéselméletek 84
Freud: a pszichoszexuális fejlődés szakaszai 84
Mahler: a pszichológiai születés 86
Erikson pszichoszociális fejlődéselmélete 87 Loevinger többszakaszos énfejlődési elméle 88 A személyiség fenomenológiai-humanisztikus szempontból 90
Rogers: személyközpontú pszichológia 91
Gordon: az elfogadás technikái 98
Maslow: az emberi szükségletekről 100
Berne: tranzakcióanalízis 102
Záró gondolatok 107
A lelki struktúrához a pszichológusok különböző elméleti keretekben és különböző módszerekkel közelítenek. Tudomásul kell vennünk, hogy több különféle elképzelés él egymás mellett, és az sem könnyíti a helyzetet, hogy e megközelítések képviselői alig ref-lektálnak egymásra.
Azt is fontos tudni, hogy noha a különféle megközelítések a személyiség – más-más fontos aspektusát ragadják meg, mégis van néhány általánosan elfogadott tétel, amely közös e megközelítésekben.
Az egyik ilyen tétel, hogy a lelki jelenségek az agy funkciói. Csak csodálattal tu-dunk arra gondolni, hogy miképpen képes az agyunk arra a „teljesítményre”, hogy önmagunkat, sőt másokat is szubjektív, más szóval lélekkel bíró lényként éljük meg.
Természetesen nem feladatunk e „misztikus ugrás a testből a lélekbe”, azaz a filozófiai – test/lélek – probléma tárgyalása, annyit azért meg kell állapítanunk, hogy noha az emberi viselkedés elemzése az élmények, azaz e szubjektív szinten is lehetséges, a teljes megértéshez soha nem szabad felednünk, hogy az ún. lelki jelenségeink elvá-laszthatatlanul kapcsolódnak az agyunkhoz, sőt az egész szervezetünkhöz.
Egy másik ugyanilyen fontos tétel, hogy a lelki jelenségeink nem önmagukban alakultak ki, hanem főként társas/társadalmi hatásokra válaszul, azokkal kölcsönha-tásban, s a funkciójuk a bonyolult fizikai és szociális világhoz való alkalmazkodás, alap-vetően a túlélésünket és szaporodásunkat szolgálják, még akkor is, ha modern éle-tünkben olykor képesek is vagyunk elfeledkezni erről.
Egy további tétel arról szól, hogy a bonyolult világhoz rendkívül bonyolult, több részstruktúra együttműködéséből álló biológiai/pszichológiai/szociális rendszer ala-kult ki, amit személyiségnek nevezünk. A lelki történések mindig együtt járnak testi reakciókkal, a lelki zavarok testi tünetekkel és fordítva, a testi működésünknek is lelki következményei vannak még akkor is, ha azokat nem mindig éljük át. E bonyolult, Az előző fejezetben a személyiséget mint a bonyolult emberi viselkedés hát-terében álló belső – biológiai és pszichológiai – struktúrát határoztuk meg.
A hangsúlyt arra helyeztük, hogy e feltételezett struktúra milyen viselkedés-mintázatokban – vonásokban és típusokban – nyilvánul meg, és ezek alapján az emberek viselkedését milyen dimenziók mentén szoktuk összehasonlítani, illetve megkülönböztetni. Izgalmas kérdéseket vetett fel az is, hogy e megfi-gyelhető viselkedésmintázatokból hogyan következtethetünk a feltételezett belső struktúrára, amit személyiségnek nevezünk. Ebben a fejezetben az ér-dekel bennünket, hogy a pszichológusok hogyan képzelik el ezt a belső struk-túrát, s annak működését.
n BEVEZETÉS
élő, változó dinamikus rendszer modellezésére a pszichológus elméletalkotók sokféle metaforával próbálkoztak: gőzgép, számítógép, robot. Ez első pillantásra furcsának tűnhet, de tudnunk kell, hogy e rendkívül bonyolult rendszer feltérképezésének és megértésének még nagyon az elején vagyunk, s közvetlen vizsgálatok legtöbbször nem lehetségesek.
Végül, általánosan elfogadott tételként említsük meg, hogy a pszichológia alapve-tően megismerni szeretné az emberi viselkedés hátterében álló bonyolult struktúrát, és ennek érdekében sajátos elméleti/fogalmi keretben megfigyeli, vizsgálja az embe-rek viselkedéses megnyilvánulásait és verbális közléseit, s e tapasztalatok alapján pró-bál következtetéseket levonni arról, vajon milyen „lelki mechanizmusok” állhatnak mindezek hátterében. A pszichológia tehát alapvetően tapasztalati, azaz empirikus tudomány.
S mindez elmondható a mindeddig legnagyobb hatású és legátfogóbb személyi-ségelméletről, a pszichoanalitikus megközelítésről is, amely kitér az embert mozgató hajtóerők és a személyiségstruktúra
fejlődésé-nek problémájára is.
Freud elképzelései a múlt század elején gyökere-sen változtatták meg az addig elfogadott vallásos vagy racionális emberképet. E megközelítés em-berszemlélete sokak számára rokonszenves, má-sok azonban nem tudnak megbarátkozni vele, sőt vannak olyanok is, akik a tudományos értékét kér-dőjelezik meg. Maga az elképzelés mindenképpen izgalmas, hatása messze túlmutat az orvoslás és a pszichológia területén, és a társadalomtudomá-nyoktól kezdve a nevelésen és politikán át az alko-tóművészetekig hatott az emberi természet meg-értésén fáradozó gondolkodókra.
n A PSZICHOANALITIKUS SZEMÉLYISÉGSZEMLÉLET
Mindennapos emberképünkben egyszerre van jelen az az érzésünk, hogy cselekedetein-ket a szándékaink határozzák meg, azaz képesek vagyunk tudatosan eldönteni mit, miért és milyen célból cselekszünk, és az az érzésünk is, hogy nem vagyunk urai döntéseink-nek, nem tudjuk, mit, miért és mi célból teszünk, mintha valami rajtunk kívül álló ténye-ző határozná meg tetteinket. Az önismereti igényünk különösen felerősödik, ha a csele-kedeteink nem szolgálják az alkalmazkodásunkat: nem célravezetők, rosszul érezzük ma-gunkat a bőrünkben, szorongunk vagy tehetetlenek vagyunk, képtelennek érezzük magunkat kapcsolataink alakítására, nehezen teljesítünk az iskolában vagy a munkahe-lyünkön, netán zavarok támadnak a szexuális életünkben vagy más különös, orvosi
szem-18.1. KÉP Sigmund Freud (1856–1939)
pontból nem magyarázható egészségügyi tüneteink lépnek fel. A pszichoanalitikus meg-közelítés fő tétele, hogy cselekedetink fő mozgatórugói tudattalanok, ám ezek a tudatta-lan mozgatórugók feltárhatók, mégpedig a különös módon előhívott tudatos élmények, gondolatok, érzelmek és indulatok más élettörténeti eseményekkel való összefüggései-nek elemzése révén.
A tudattalan felfedezése
A felvilágosodás racionalizmusával szemben a 19. századi filozófiában és szépirodalom-ban már gyakorta felmerül a gondolat, hogy az ember nem minden cselekedete tekinthe-tő racionálisnak. Egyebek közt Kant, Fichte, Rousseau, Goethe, Schopenhauer és Dosz-tojevszkij műveiben is megjelenik az a gondolat, hogy az ember nem feltétlenül cselek-szik tudatosan vagy ésszerűen, aminek oka lehet tudata elhalványulása, vagy valami egészen másfajta minőségű tudat működése (Pléh 2000).
A 19. századi akadémikus pszichológusok – egyebekben Wundt, James és Titche-ner – a tudat problémájával voltak elfoglalva. Fő módszerük az introspekció volt. Karos-székben üldögélve próbálták megfigyelni és elgondolni, hogy mi játszódhat le a fejükben.
A tudatot mint gondolatáramlást fogták fel és például olyan parttalan kérdések izgatták őket, hogy létezik-e gondolat nélküli tudatosság, vagy kép nélküli gondolat. Ebben az időszakban nem a tudomány berkeiben, hanem bizonyos testi és lelki panaszok gyógyítá-sa során merültek fel olyan kérdések, amelyek megválaszolásához előbb-utóbb túl kellett lépni az emberi viselkedést átható tudatosság feltételezésén. Nem véletlen, hogy a tudat-talan tapasztalati (empirikus) fogalma nem pszichológusok, hanem orvosok, elmegyó-gyászok magyarázataiban jelentek meg. Érdemes pár mondatban felidézni az utat, ami Freud tudattalan felfogásához vezetett. Természetesen nem feladatunk Freud bonyolult elméletének részletes és kritikus bemutatása, gondolatmenetének csak néhány fontosabb elemére térünk ki (Freud 1986; Buda 1971; Fonagy–Target 2005).
Az eredetileg orvos és neurofiziológus Freud figyelme 1885-ben Párizsban az ideg-gyógyász Charcot előadásait követően fordult a lelki eredetű, ún. ideges tünetek keze-lése felé. Charcot arról beszélt, hogy bizonyos neurológiai tünetek (bénulás, érzészavar, görcsös rohamok, ködös tudati állapotok) hátterében sokszor nem mutatható ki valódi idegrendszeri károsodás. Az ilyen zavarokat hisztériának nevezték. Mivel ezek érdekes módon kiválthatók voltak hipnózisban is, ezért Freud e különös gyógymódot kezdte ta-nulmányozni. Egyfelől azt tapasztalta, hogy a hisztériás tünetek hipnotikus transzban (mai kifejezéssel: módosult tudatállapotban – lásd 9. fejezet) megszüntethetők, másfelől különösen izgalmas volt számára a hipnóziskutató Bernheim egyik híres megfigyelése, a poszthipnotikus jelenség. A hipnózisban kapott utasítást a személy a hipnózis befejezés után végrehajtja anélkül is, hogy tisztában – vagy tudatában – lenne cselekedete valódi okával.
Mindezek a megfigyelések oda vezettek, hogy egyre több idegorvos kezdte az immár lelki eredetűnek vélt hisztériás tüneteket hipnózissal kezelni. Freud 1895-ben Breuerrel
közösen írta meg híres könyvecskéjüket Tanulmányok a hisztériáról címmel (Freud 1977), amelyben a hipnotikus kezelés elméletét is kifejtették. Az eljárás lényege az volt, hogy amikor hipnózisban arra kérték a személyeket, hogy beszéljenek kellemetlen élményeik-ről, akkor azt tapasztalták, hogy a betegek nyelve megoldódott, és sok olyan feszültségteli történetet és eseményt is elmondtak önmagukról, amelyeket egyébként nem tettek meg.
Az orvosok azt tapasztalták, hogy a kibeszélés hatására a betegek tünetei csökkentek, sőt meg is szűntek, mintha megszabadultak volna a kellemetlen feszültségektől. Ezt az eljárás ezért katartikus módszernek nevezték el.
Freud és Breuer említett tanulmányukban elméletet is kidolgoztak a hisztéria kialaku-lásáról. Úgy vélték, hogy a kellemetlen, kínos, kimondhatatlan, s így feldolgozhatatlan és elviselhetetlen feszültséggel járó élmények és események, a korabeli orvosi terminoló-giával a traumák emléke kiszorul a tudatból, s ezzel a személy mintegy megszabadul tő-lük. Ugyanakkor a tudatból kiszorult emlékanyag, amiképp a „gennyes góc”, megtartja a hozzá társult feszültséget vagy energiát. A pszichotraumához kötődő energia, mint a lefojtott gőz feszítő ereje a kazánban, a felszínre törekszik, gátolja az érzékelési, gondol-kodási és mozgásos folyamatokat, s így különféle testi és lelki tüneteket okoz. Kérdés, hogy honnan származik ez az energia, ami kiszorítja a traumatikus emléket a tudatból és fenntartja a tüneteket? A válasz ezekre a kérdésekre kirajzol valamiféle személyiség-modellt, még akkor is, ha Freud maga nem is személyiségről, hanem lélekről vagy lelki apparátusról beszélt.
A topológiai modell alkalmazása a tünetek értelmezésében és gyógyításában
Az embert viselkedésre késztető energia Freud szerint biológiai késztetés, s legfőképp a szexuális vággyal (libidóval) azonosítható. Az éhséggel és más hiányszükségletekkel szemben a nemi vágy olyan késztetés, amely bizonyos mértékig elnyomható vagy gátol-ható, sőt az eredeti tárgyról és másik tárgyra is átirányítható (Freud 1986; Buda 1971).
S míg a szexuális tartalom kiszorulhat a tudatból, addig az adott tartalomhoz kötött és ki nem elégített szexuális energia nem oszlik el, hanem felhalmozódik a tudattalanban, s ugyanúgy tüneteket okozhat (konverzió), mint a traumatikus események. A korabeli bé-csi társadalomban a szexualitás komoly korlátok közé szorult, a nemi vágy észlelése és kifejezése csak nagyon szűk környezetben volt megengedett, nem lehetett beszélni róla, így megjelenése komoly bűntudattal járt, feszültséget jelentett az emberek, különösen a nők számára. Ráadásul Freud azt tapasztalta, hogy a terápiás helyzetekben tapasztalt trau mák többsége is a szexualitással függött össze.
De mi szorítja ki a traumatikus és/vagy szexuális tartalmakat – képzeteket és emlé-keket – a tudatból? A traumatikus eseményekkel járó kellemetlen, kínos érzéseket a lelki apparátus aktívan elnyomja, nem engedi felidézni, azaz ismételten tudatosulni. Ezt az ak-tív, nagy energiákat lekötő mechanizmust Freud elfojtásnak nevezte. De hova kerülnek a kiszorított tartalmak?
Freud pszichére vonatkozó elméletének korai formájában – az ún. topológiai mo-dellben (Freud 1986; Buda 1971) – a lelki tartalmak három tartomány valamelyiké-ben tartózkodhatnak. Freud szerint tudatos az, ami verbálisan hozzáférhető – ahogy ő elképzelte: eléri a beszédérzékelő és szóképző apparátust –, más szóval kimondható és megfogalmazható. A lelki tartalmaink – emlékeink – jelentős része természetesen nincs a tudatunkban, mert éppen más foglalkoztat bennünket és adott pillanatban nincs jelentő-ségük a számunkra. Az ilyen bármikor a tudatba hívható tudattartalmak az ún. tudatelőttes régióban várakoznak. Ezzel szemben az aktívan kiszorított, elfojtott kellemetlen, kínos, főként szexuális tudattartalmak az ún. tudattalanba kerülnek, és onnan már nem hívhatók elő egykönnyen. A tudattalan voltaképpen azt a paradoxont fejez ki, hogy a tudattartal-maink jelentős része az elfojtás révén nem tudatosítható. A népszerű jéghegy analógia azt is kifejezi, hogy a jéghegy „víz alá” szoruló része, a tudattalan képzetek jóval nagyobb tartományt alkotnak, mint annak „vízből kilátszó” csúcsa, azaz a tudatos képzetek.
A tudattalan tartományban tartózkodó lelki tartalmak, mint láttuk, egyáltalán nem passzívak, jelentős energiák kötődnek hozzájuk, és megnyilvánulni törekszenek, ám más-fajta törvényeknek engedelmeskednek, mint a tudatos folyamatok. Ezeket a törvényeket ún. elsődlegesfolyamat-gondolkodásnak nevezte Freud, megkülönböztetve őket a tudat lo-gikus, racionális másodlagosfolyamat-gondolkodásától (Freud 1935, 1986). De honnan ez a megkülönböztetés?
Freud biológiai szemléletű elméletében (Sulloway 1987) a lelki tartalmak végső so-ron két forrásból erednek, egyfelől a saját testből, ezek az ún. ösztönkésztetések, másfelől a külvilág érzelmileg többé-kevésbé súlyos, olykor traumatikus eseményeiből. A tudato-sulás (akusztikus érzékelő felületek) irányába tartó „ingerületek” elsőként a tudattalanon futnak át. Itt mindazt felidézik, ami velük kapcsolatban volt korábban vagy ami ezekre utal, vagy ezekre hasonlít. Az elsődlegesfolyamat-gondolkodás a racionális-logikus gon-dolkodástól eltérően alapvetően analógiás asszociáció elvén alapul. A tudatba végül az „in-gerületeknek” csak igen kis hányada kerül át. De honnan tudhatta Freud, hogy a tudat-tartalmakon milyen gondolkodásmód érvényesül?
Mindenekelőtt az álmok elemzéséből. Pontosan 1900-ban jelent meg híres köny-ve az Álomfejtésről (Freud 1935), amelyben betegei álmait elemezte a maga sajátos és eredeti módszerével. Milyennek találta az álmokat? Az első pillanatra zavaros történe-teknek tűnő álmokban felfedezett néhány jellegzetességet, amelyet aztán az elsődleges-folyamat-gondolkodás jellemzőiként ismert fel. Először is észrevette, hogy az álmokban gyakorta, ugyanakkor különös módon jelennek meg érzelmi feszültségek. Az álomtör-ténetek nem egyenes oksági vonalon zajlanak, hanem az eredetileg egészen különböző helyzetek és időpontok történései sűrűsödnek egyetlen történetté. Az eredeti feszültség gyakran más személyekre vagy tárgyakra áttolva jelenik meg. Az eredeti személyek, tár-gyak és események sokszor szimbolikusak, azaz valami olyasmire utalnak legtár-gyakrabban képi formában, amihez feszültség kapcsolódik, ami azonban az első pillanatban nem nyil-vánvaló, de némi elemző munkával az élettörténet és a személy egyéb asszociációi fényé-ben feltárhatók. Az ún. álommunka célja az eredeti feszültség átdolgozása oly módon, hogy még az álomban se kelljen szembesülni az eredeti kellemetlenségekkel. Olyan ez,
mintha valami cenzor működne az álomtevékenység során. Az álom elemzése során gyak-ran találkozik a terapeuta ellenállással vagy elakadással, amikor valamilyen feszültségre utaló mozzanat kerül terítékre. Ellenállást jelezhet például, ha páciens bizonyos témát érintve indulatba jön és nem hajlandó beszélni róla.
Visszatérve a hisztériás tünetek magyarázatára, miközben a kellemetlen vagy kínos belső vagy külső esemény emlékét a személy elfojtja (vagy másképp elhárítja), az ese-ményhez kapcsolódó kínos feszültség a tudattalanban a felszín felé törekedve ún. neuroti-kus tünetet idéz elő: vagy valamilyen testi funkciózavart (pl. bénulást, elnémulás) vagy lel-ki zavart, leggyakrabban erős szorongást, pánikot vagy kényszeres megnyilvánulásokat, esetleg szexuális zavarokat. Ugyanakkor Freud számára izgalmas felfedezés volt, hogy nemcsak ilyen nagy – az életvezetést megzavaró – neurotikus tünetek jelenhetnek meg, hanem olyan apró tünetek is, amelyek nagy gondot nem okoznak. Freud 1901-ben jelen-teti meg A mindennapi élet pszichopatológiája című híres, ám mégsem könnyű olvasmányt jelentő kötetét (Freud 1936). Amikor a személy gondolatai vagy az őt ért hatások olyan, ha nem is elfojtott, de kellemetlen vagy feldolgozatlan – legtöbbször szexuális – témát érintenek, amiről a személy nem szívesen beszél vagy amivel nem szívesen szembesül, ak-kor különös hibák, elszólások, elvétések, elfelejtések, félreértések, téves, elrontott cselekmények vagy valamilyen fontos tulajdon elvesztése jelenhet meg. Ezekből a felfedezésekből azt a következtetést vonta le Freud, hogy nemcsak az előre eltervezett viselkedésünk szigorúan meghatározott, hanem minden, még a véletlennek tűnő viselkedésünk is, azaz minden megnyilvánulásunknak többnyire tudattalan lelki oka van, s az pszichoanalízissel (lelki elemzéssel) feltárható.
Kérdés, hogy miképp lehet a neurotikus és a mindennapos tünetek okait feltárni, és hogyan lehet ezeket a tüneteket megszüntetni. Freud viszonylag korán felhagyott a kez-detekben hatékonyak tűnő, már említett hipnózis alatt végzett katartikus módszerrel, mert ugyan a tünetek a kibeszélés hatására megszűntek, de a javulás az esetek többségé-ben csak átmeneti volt (lásd Buda 1971). Arra a gondolatra építve, hogy bár a személy nincs tudatában a tünetet előidéző elfojtott eseménynek, mindaz mozgósítja a hozzá kö-tődő kínos feszültséget, és egyben ellenállást idéz elő, ami az adott eseménnyel kapcsolat-ban (asszociatív viszonykapcsolat-ban) van. A kapcsolat kialakulásához sokszor elég a hasonlóság.
Az ülés során Freud arra kérte a betegeket, hogy minden ellenőrzés és fölülbírálat nélkül mondják ki azt, ami az eszükbe jut (szabad asszociáció) akkor is, ha jelentéktelennek, ér-telmetlennek, nem témába vágónak vagy kellemetlennek találják. Ez a gyakorlatban úgy történik, hogy a páciens egy díványon fekszik, és az analitikus a fejénél ül egy széken úgy, hogy a páciens ne lássa őt. A pszichoanalitikus mindent feljegyez, amit a páciens mond, s főként arra figyel, hogy hol akad el az asszociációsor (ellenállás), és milyen témák eseté-ben keletkeznek a pácienseseté-ben, s ennek nyomán ő eseté-benne is erős érzelmek. Olykor a kelet-kező érzelmek az eredeti célpont helyett a terapeutára irányulnak (indulatáttétel). Ellen-állás és nagy indulatok akkor keletkeznek, amikor a beteg olyan téma felé közelít, ami kapcsolatban van a tudattalan traumatikus eseménnyel vagy kellemetlen tartalommal.
Természetesen nem adódik magától a megoldás, sokszor nagyon zavaros, bonyolult asz-szociációk keletkeznek. Az orvosnak vagy pszichológusnak voltaképpen azt a különös,
olykor meghökkentő analóg asszociációsort kell feltárnia rendkívül türelmes, néha éve-kig tartó munkával, ami elvezet a traumatikus emlékhez. Ezt a munkát gátolja, de egyben segíti is a beteg elakadása és ellenállása. Az asszociációk, az elakadások és az érzések na-gyon óvatos értelmezésével, voltaképpen az elsődlegesfolyamat-gondolkodás elveit követve juttathatja el az orvos a beteget ahhoz, hogy a traumatikus történéseket – nagy érzelmi indu-latok közepette – felidézze, megértése és feldolgozza. Azzal, hogy a feszültséget okozó traumá-val a páciens szembesül és beszélni tud róla, a feszültség a továbbiakban már nem kénysze-rül kekénysze-rülő útra, s így az általa okozott tünet is megszűnik. Ezt a beteget keményen megdol-goztató feltáró munkát nevezte el Freud pszichoanalízisnek (Freud 1986; Buda 1971).
Freud strukturális személyiségmodellje
Az ún. topológiai modellben Freud a tudattartalmak helyét kereste. A leírásaiban azon-ban a tudatot és a tudattalant olyan működő struktúraként (apparátusként) is jellemezte, mint amelyek különböző funkciókat látnak el. A tudattalanban például az „örömelv” érvé-nyesül, azaz a lelki apparátus a vágyak azonnali kielégítésére és a kínok azonnali elkerülésére törekszik és működésmódja az elsődlegesfolyamat-gondolkodás. A tudatosban pedig a „va-lóságelv” játszik döntő szerepet, a külvilághoz való alkalmazkodás. Az 1923-ban Az ősvala-mi és az én című elméleti összefoglalójában (Freud 1971) felvázolta a személyiség struktú-rájára vonatkozó elképzelését. Ebben három lelki struktúra folyamatos harca eredménye-ként alakul ki a viselkedés és értelmezhetőek a viselkedészavarok, a neurotikus tünetek. Az ösztönént leszámítva mindegyik struktúra működhet tudatosan és tudattalanul is.
A legkorábbi, velünk született régebbi lelki struktúra az ösztönén (Es vagy Id). Ez vol-taképpen a személyiség biológiai összetevője, az ösztönszükségletek, s főképp a libidó, a nem csupán szexuális hajtóerőként felfogott általános lelki energia kiindulópontja. Tel-jesen tudattalan működésének eredménye a vágyak megjelenése, és célja a vágyak azon-nali kielégítése és a szenvedés és kínok elkerülése. Az ösztönén hatókörébe kerülnek a traumák következtében elfojtott tudattartalmak is. Munkamódja a már említett „elsőd-legesfolyamat-gondolkodás”: az élmények hasonlósági és érzelmi alapú összekapcsolása (asszociációja).
18.2. KÉP A pszichoanalízis során a páciens a díványon fekve asszociál az álom tartalmára és más élményeire
Az én (ego) valamiképpen az ösztönénből elkülönülő struktúra. Kialakulására azért van szükség, mert az ösztönszükségleteinket csak a való világban, másokkal együttmű-ködve a realitásoknak megfelelően tudjuk úgy kielégíteni, hogy az ne veszélyeztesse éle-tünket (önfenntartás). Ennek érdekében észlelnünk kell a valóságot, meg kell tanulnunk célirányosan viselkedni, meg kell tudni őrizni tapasztalatainkat, egyszóval alkalmazkod-nunk kell a valósághoz, hogy kihasználhassuk a lehetőségeket az ösztönén szükségle-teinek kedvező és veszélytelen kielégítésére. Az ego arra kényszerít, hogy bizonyos örö-mökről lemondjunk a későbbi nagyobb kínok elkerülése érdekében, vagy felvállaljunk
Az én (ego) valamiképpen az ösztönénből elkülönülő struktúra. Kialakulására azért van szükség, mert az ösztönszükségleteinket csak a való világban, másokkal együttmű-ködve a realitásoknak megfelelően tudjuk úgy kielégíteni, hogy az ne veszélyeztesse éle-tünket (önfenntartás). Ennek érdekében észlelnünk kell a valóságot, meg kell tanulnunk célirányosan viselkedni, meg kell tudni őrizni tapasztalatainkat, egyszóval alkalmazkod-nunk kell a valósághoz, hogy kihasználhassuk a lehetőségeket az ösztönén szükségle-teinek kedvező és veszélytelen kielégítésére. Az ego arra kényszerít, hogy bizonyos örö-mökről lemondjunk a későbbi nagyobb kínok elkerülése érdekében, vagy felvállaljunk