6 8
Vérpiros a zöldje, arany a virága, Sziszegő sárkánnyá fonódik az ága, Zöld madarak közte hallgatva megülnek, Madárszavú csengők a helyett csendülnek."
„Oszlopok e sátor mennyezetig folynak.
Indázva hol erre, hol arra hajolnak, Arany lemez a fát csillogva borítja, Közte nehéz bársony: dagadó kárpitja."
Mert a magyar anyagszerűség és realizmus mellett ott van a falusi, a pusztai magyar ragaszkodása fantáziája gyógyító és erősítő álmaihoz. Etele álmodik Isten kardjáról, amelyet az öreg Isten mutat meg neki álmában;
a hunok gyönyörű mondát hallgatnak meg a csodaszarvasról; külön tekin- télyt szerez a cselvető Detrének az, hogy a régi harcokból homlokában sza- kadt egy nyíl tolla, ezért a neve „Vashomlokú Detre". Csak a falu szája tud ilyen festői nevet adni a falusiaknak... Arany híven őrzi a nép hagyo- mányait: a hetes szám titkát, s figyelmeztet: „Szent a manók éje: fű, fa.
virág, csitt, csitt!"
De a művészkedésnél, a mesénél is lényegesebb a falusi szellem szá- mára a tanulság, az erkölcsi érték. Attila tudja, Isten kardját csak úgy hasz- nálhatja népe boldogságára, ha erőt vesz hirtelen haragján, vészes vérmes- ségén, — ami a magyar ember hibája is. „Ür az egész földön, ha ez egy hibáján!*' — óv tömören az isteni szózat. Arany azért nem akarja elvenni a kedvünket. Etele, a régi világba vetített jellegzetes magyar elbukhatik, de nemzetének élnie kell, hivatását be kell töltenie. S mikor Etele lesújtva állt egy pillanatra bátyja holtteste felett, aztán fölemeli fejét és nekünk is szól, vagy inkább csak nekünk szól bátor bizalma:
„Húnok! Isten kardját emelem rá fenjen:
Mind a világvégig általa kimenjen Népünk birodalma, neve, dicsősége!...
Örökkön örökké nem lesz soha VÉGE"
Hankiss János FALUSI MADONNA
— Sziklay Ferenc életképe 3 felvonásban* —
PLÉBÁNOS: Dehogy akar ő! Nem olyan embernek ismerem, hogy sokat adna az „első gazda" névre! Azt meg, hogy minden dolga sikerül, nem irigyelni kell tőle, de követni a példáját!
A FIATALABB GAZDÁK: Ez az igazság!
KIS PÁL (felháborodva): Miiit?! Mán tik is ellenem szavaltok?
EGY FIATAL GAZDA: Nem szavalunk mink, csak ellessük, amit ü csinyál s azóta jobban megy a sorunk.
II. FIATAL GAZDA: Biz igaz! Tavaj még én is nevettem, hogy „fejérre meszeli a fődjit", ahogy kendtül hallottam, Pali bátyám; ezidén magam is műtrágyáztam és tizenkét mázsát adott a főd hét helyett!
III. FIATAL GAZDA: Köszönje meg. Pali bátyám, hogy le nem csuk- ták a fia dolgában!
* Folytatás és befejezés.
KIS PÁL: Tyüh a kirekjzomát! Hát mér' csuktak vőn le?
III. FIATAL GAZDA: Gondatlanságból elkövetett súlyos testi sér- tésért!
KIS PÁL: Mi a? Tám biz'a fiskálisnak készülsz, hogy olyan cifrán veted a szót?
III. FIATAL GAZDA: Nem én, Pali bátyám, csak tanulunk, mink fiatalok, hogy el ne maradjunk a világtól!
KIS PÁL: Hát csak „tanujj tinó, ökör lesz belőled!" (Mérgesen el, menet közben:) De az nevet, aki utoljára nevet!
TÓT és GÁSPÁR (rövid habozás után szintén elindulnak).
AZ ÖREGEBB GAZDÁK (lassan utánuk kullognak).
PLÉBÁNOS (inkább magának, szánalommal): Bocsáss meg nekik, uram, mert nem tudják, mit cselekszenek! Isten áldjon meg, fiaim, ti csak hallgassatok Imrére, tiszta szándékú ember az és mindég a más javát akarja.
I. FIATALr GAZDA: Tudjuk mink azt, Főtisztelendő uram, nincs is már más a Pali bá' regimentjében, mint egy-két bagóleső, meg egy kéve vénember, vénasszony.
II. FIATAL GAZDA: Csak az a baj, hogy a többség mégis az övéké.
III. FIATAL GAZDA: Nem soká. Majd bejön a mi utcánkba a maga kárán!
PLÉBÁNOS: Ez a magyar szokás! Más náció a más kárán tanul! (Indul.) Aztán szóljon be valaki értem, ha át kell venni a munkát! (El.)
IV. FIATAL GAZDA: Ahogy így kettészakadt a falu, ük mennek erre, mink meg arra, tudjátok-e, mi jut az eszembe?
I. FIATAL GAZDA: Az h o g y . . . (Danolja, a többi utána:)6
„Te mégy balra, hűtlen babám, én meg megyek jobbra, Sárba taposom a fényképedet s nem veszlek el soha!"
(Elmennek balra.)
JULIKA és ERZSI (egymás kezét fogva jönnek jobbról).
ERZSI: Mi az, senki sincs itt? Azt mondta Kálmán, hogy ma lesz az átvétel. Biztosan nem készült el a művész úr, ahogy ez már a szokása.
JULIKA: Talán már meg is volt, hiszen láttam az embereket elmenni innen.
ERZSI: Nem megy az olyan gyorsan! De az igazat megvallva, én nem is nagyon bánom, ha nincsen kész, legalább még itt maradhatunk. Ügyis olyan gyorsan eltelt ez a szép nyár, mintha tegnap kezdődött volna.
JULIKA (lehangoltan): Bizony, bizony, kár, hogy vége a szép nyárnak!
ERZSI: Te is sajnálod?
JULIKA: Én sajnálom csak igazán! Ti elmentek, Kálmán megint a nagy- világba, To az iskoládba, én meg itt maradok. Szeretem a falum, szeretem a sorsomat is, csak ne volna az egész falu olyan rettenetesen az ellenségünk.
Ügy szeretnék megbocsátani az ellenségeinknek, Imrével egyetemben, de ha nem akarják elfogadni a békejobkunkat! Olyan jó volt, olyan szép volt a körötökben elfeledkezni mindenről. Azért futott el ez a nyár, mint egy álom!
ERZSI (sóhajtva): Mint egy álom! (Leülnek egy padra.) JULIKA: De úgy-e, fogunk írni egymásnak!
• Dallama: Bartók: A magyar népdal. 284. sz. szemelvény
ERZSI: Hogyne! Nem lehet azt a kedvességet olyan egy-kettőre el- felejteni, ahogy fogadtatok! Az első perctől úgy éreztem magam, mintha nem idegenekhez, de testvérekhez jöttem volna. Az igaz, hogy Kálmán már úgy eldícsért a leveleiben benneteket, hogy szinte ismerősöknek, kedves rokonoknak éreztelek! Nem is tudom, hogy köszönjem meg nektek ezt a szép vakációt!
JUL1KA: óh, csak mi köszönhetjük nektek, hogy itt voltatok. Ritkán akad olyan ember itt falun, akivel nemcsak elbeszélgetni lehet, de tanulni is lehet tőlük. Imre is olyan jól megértette magát Kálmánnal, mi ketten is . . . (Majdnem elérzékenyedik.)
ERZSI (közel van ő is a síráshoz. Kis szünet után, pajkosan): Te Julika!
Nem ment ez a megértés úgy — keresztbe is?
JULIKA: Hogy érted azt: keresztbe?
ERZSI: Hát, — én csak azt látom, hogy Kálmán legalább egy tucat képet festett rólad. Hol így, hol úgy. Sárga kendőben piros muskátli közt, fekete ünneplőben a kék liliomok közt. Aztán Gáborkával Madonnának, Gáborka nélkül meg — magának! Hahaha! Azt hiszem én: nemcsak vászonra fes;ett, de a lelkébe is! Ügy, de úgy belerajzolódtál, hogy ezután már, ha mást néz, akkor is téged lát majd!
JULIKA (szégyenkezve, de boldogan): Ugyan eridj!
ERZSI: Hová menjek? Így van! Más szóval, az én édes bátyuskám ezen a szép nyáron fülig szerelmes lettl
JULIKA (sírva fakad): Legalább ne csúfolj!
ERZSI (megöleli): Már mért csúfolnálak?
JULIKA: De igenis, csúfolsz! Hogy kellene egy ilyen egyszerű paraszt- lány egy világot járt nagy művésznek? Nem volt más, akit fessen, kéznél voltam, jó voltam modellnek. Ennyi az egész!
ERZSI: No és, ha így volt, mért kell ezen pityeregni?
JULIKA (felugrik): Nem érted! (El akar szaladni.)
ERZSI (utána szalad, viszahozza): Csak n e m ? ! . . , (örömmel:) Juli- kám! Igaz? Te is?
JULIKA (nem szól egy ideig): Holnap úgyis elmentek... Vége a szép nyárnak.
ERZSI: Vége! (Meghatódva, de vidám természete küzd a könnyek ellen): Ne bőgj már, mert én is mindjárt rákezdem!
JULIKA: Neked ugyan nincs semmi okod rá, csak nekünk!
ERZSI: Nekünk? Mért mondod többesszámban?
JULIKA: A z é r t . . . Imre bátyám is szomorú lesz.
ERZSI: Azok férfiak! Könnyen vigasztalódnak, nem sírnak egymás után!
JULIKA: De Imre nem Kálmán után fog ám sírni!
ERZSI: Hát?
JULIKA: Ha te nem érzed, a k k o r . . . szegény Imre bátyám!...
ERZSI: Igaz lenne?... Nem, nem! Hiszen az egész idő alatt egy jó szava nem volt hozzám. Került, mint az ördög a szenteltvizet.
JULIKA: Nem jól mondod: nem került, csak kerülgetett, mint a macska a forró kását.
ERZSI: Én vagyok a forró kása?
JULIKA: Olyasféle. Nem akarta magát megégetni. Félt.
ERZSI: Hát olyan ijesztő vagyok én?
JULIKA: Nem tőled félt, de attól, hogy végleg elveszti a fejét.
ERZSI: No és az baj lett volna?
JULIKA: Baj bizonyl De milyen! Mit is keresne egy paraszt gazda egy úri lány — kompléja körül.
ERZSI (vidáman): Ha csak ez a baj! Ugyanazt, Julikám, amit egy úgy- nevezett úrifiú egy parasztlány sokráncú szoknyája, körül. Julikám, én olyan boldog vagyok! Nézd, már nem is síroki (Sírva fakad, de a boldogság-
tól... Kacagva folytatja:) Te se sírj! Egy tőrül fakadtunk mind a négyen. Mi ketten Kálmánnal, igaz, letörtünk róla, ti ketten pedig megmaradtatok törzs- nek. Földbe gyökerezetten. Azért a leszakadt ágról is lehet oltógalyat vágni, ha még van benne élet. Ha ti parasztok vagytok, mi is azok vagyunk; ha mi urak vagyunk, ti is azok vagytok! Magyar és magyar között nem lehet különbség az, hogy ki milyen ruhát hord. A szív tisztasága a fontos! (Meg- öleli, megtáncoltatja:) Szerbuc, sógorasszony! Nincs vége a szép nyárnak, még csak most kezd tavaszodni!
JULIKA: Hiszen mi ketten szépen eligazítottuk a dolgot a magunk hosszú haja szerint. De a vásár a férfiakon áll! Csak nem mehetünk mi ketten kérőbe!
ERZSI: Bízd csak rám! Majd szóra bírjuk őket!
(Kocsizörgés a színfalak mögött.)
ERZSI (arra mutat): Nézd, Imre! Nézd, hogy áll a kocsi derekában.
Mint egy szobor. A két ló, mintha nem is az istrángon húzná a szekeret, de az ő acélos karjánál fogva. Hát nem pompásabb ember, nem inkább úr, mint tíz városi jampec? Van ebben a megállásában valami ősi pogányságra emlékeztető. (Lelkesen odakiált:) Imre! Imre! Hallói Hová megy!
(A zörgés elhallgat, kis idő múlva bejön Imre.)
IMRE: Kezét csókolom. Hogy hová megyek? Tarlót szántani. Ezért is csúfolnak a faluban, hogy minek kétszer kínozni a földet, elég az vetés alá, oszt azért aszatos a búzájok.
JULIKA: Az ebédet kiküldjem?
IMRE: Nem Julikám, egy óra alatt kész vagyok. Egy-két borozda ma- radt el tegnap, rámesteledett.
ERZSI: Engem nem vinne el magával?
IMRE (derűs kedve egyszerre komollyá változik, szinte ijedten): Minek?
ERZSI (ártatlan kacérsággal):''
„Szeretnék szántani, Hat ökröt hajtani
Ha rózsám (megnyomja) elvinne Az ekét tartani."
IMRE (nagyon komolyan): Erzsike kisasszony, megengedjen, de ez nem játék. (Megbánja a komolyságát, melegebben:) Kár lenne — (kis szünet után) — azért a szép fehér cipőcskéért.
ERZSI: Sajnálja?
IMRE: Mit?
ERZSI: A cipőt?
IM"RE (majdnem kiesik a száján a „nem", de összeharapja az ajkát.
Nehezen): A z t. . .
7 Dallama: Bartók: A magyar népdal, 39. sz szemelvény
ERZSI: Kár. Szóval jobban szereti a cipőmet, mint engem.
IMRE: D e . . .
ERZSI: Mert én úgy szeretem nézni a szántást. Ahogy a fényes ekevas nyomán kifordul a barna hant, hosszú egyenes barázdában. Eltemeti a gazt és fölhozza a férget. És az ember segítő társa, a varjú lépked nagy begye- sen (mutatja) utánuk és szedi a sok ártalmas csimaszt. Olyan az éppen, mint mikor az ember a lelkét készíti elő új életre. Beleszánt a lelkiismeret ekevasával és napfényre kerül minden bűne. Aki szereti ezt a munkát, a kenyér munkáját, az nem titkolózhatik. Nem gondolja, Imre?
IMRE (kínlódva): Erzsike kisasszony az én lelkemet akarja felszántani?
ERZSI: Nem Imre, ha fáj. Kislánykoromban úgyis mindég azon gon- dolkodtam, fáj-e a földnek, ha belehasít a csoroszlya. Valahogy úgy kép- zeltem, hogy minden örömöt fájdalommal kell megszolgálni, hát a föld termő öröme se lehet ingyen.
IMRE: Hát kislánykorában is nézte a szántást?
ERZSI: De hányszor! Mit gondol, édesanyám kit küldött ki az ebéddel jó apám után? (Kötekedve:) Bezzeg ő nem sajnálta a topánkámat... Ha- haha! — Mert nem is volt. Inkább most is ledobom, ha azt sajnálja! (Le- rántja a cipőjét, harisnyáját, mezítláb óvatosan lépked:) De megkényesedtél, talpacskám!
JULIKA (szívesen): Odaadom az én cipőmet, annak nem árt.
ERZSI: No és te?
JULIKA: Hazaszaladok én innen mezitláb is.
ERZSI (valami az eszébe jut, megöleli Julikát és a fülébe súg).
JULIKA: Nem, nem!
ERZSI (kérlelve): Julikám, az én kedvemért! Meglátod, milyen jót mulatunk rajta!
JULIKA: H á t . . . nem bánom!
ERZSI (összecsókolja Julikát s együtt beszaladnak a sekrestyébe. Út- közben): Imre, egy percet várjon, kérem!
IMRE (utánuk néz; hogy izgatottságát levezesse, cigarettára gyújt és leül egy padra. Az ostor nyelével szíveket rajzol a földre).
JULIKA és ERZSI (visszajönnek kicserélt ruhában, kacegva).
ERZSI (illegetve magát Imre elé állt): No, gazduram, mehetünk. (Mint fentebb:)
„Hat ökröt hajtottam, Nagyot kurjantottam.
Csálé, csákó, csálé, Barna babám felé!"
JULIKA (felszabadultan, mintha az úri ruhával a maga valódi termé- szetéhez ért volna el): Csakhogy:
„Az ökör a földet Nem magának szántja.
Asszonyom a lányát Nem magának tartja."
IMRE (szelíd rosszalással): Ejnye, de jó kedved szottyant egyszerre!
Téged is kiforgat magadból...
ERZSI: . . .Ez a boszorkány. Ügy-e ezt akarta mondani? Meg hogy:
Js". Kit forgattam még ki?
IMRE: Igazán ne játsszanak velem. Mire való ez a komédia? Színház- ban is elkoptatott fogás az átöltözködés! Hát még az életben.
ERZSI: Ne legyen már olyan komoly, Imre. Mert én is komoly leszek.
(Komolyan:) Az élet is csak színház, higgye, Imre, annak tapsolnak, aki őszintén játssza a szerepét. (Vidáman:) így se kellek, gazduram, segítségnek?
IMRE: Hát, ha mindenáron úgy akarja. Megtisztel vele! (Indul.) ERZSI (megcsókolja Julikéi, súgva): Most aztán rajtad a sor. (Nagyot kiált a templom felé:) Kálmán!
CSENDES (hangja): Mi kell, Erzsi?
ERZSI: Hagyd már abba, mindjárt itt lesz a kommissió! (Elszalad.) CSENDES (hangja): Tőlem jöhet, kész vagyok!
ERZSI (messziről csókot hint Julikának, összeszorított ököllel mutatja, hogy drukkolni fog érte).
JULIKA: Jaj, már jön! (Leül háttal a sekrestyének egy padra és félel- mében a zsebkendőjébe temeti az arcát.)
CSENDES (lejön a létrán, körülnéz): Csak te vagy itt, Erzsi, egyedül?
Mintha a Julika hangját is hallottam volna. Mi bajod? Csak nem sírsz?
(Odamegy a padhoz és leül a másik végébe. Kiveszi a cigarettatárcáját, üres.
Visszakattintja.) Hol az ördögben van ilyen soká az a kölyök? (Kis szünet.) Ne pityeregj m á r ! . . . Az igaz, hogy nekem sincs valami kacagni való ked- vem, ha rágondolok, hogy holnap vége mindennek!... (Negyot sóhajt.) Sohasem hittem volna, hogy egy kicsi parasztlány így elcsavarja a fejemet!
JULIKA (felsóhajt).
CSENDES: Régen voltam ilyen szerelmes! És soha ilyen reménytelenül!
Minden szépettevő szavamat visszafojtja belém avval a hihetetlen ártatlan- ságával! Talán jó is, hogy elmegyünk, talán,... sokára elfelejtem. (Türel- metlenül:) De mi bajod? Beszélj már! (Megfogja a vállát, gyöngéden meg- rázza.) .
JULIKA (ijedten): Jaj Istenem!
CSENDES (meglepetten felugrik): Julika?!... Maga a z ? . . . Hát hogyan? Jaj, ne haragudjék... Szentül azt hittem, hogy Erzsi. H á t . . . hát minek öltöztek így át?
JULIKA (szörnyű zavarban): Imre bátyám szántani m e n t . . . Erzsi sze- reti . . . nézni a szántást... Imre bátyám sajnálta az E r z s i . . . cipőjét. Az enyémnek meg nem á r t . . . Hát ezért. Igazán nem akartam alakoskodni.
(Sírósan:) Tudja, hogy nem természetem!... (Mosolyogni próbál) Ugy-e, furcsa vagyok így magának!
CSENDES: Furcsa? Miért? Sőt! Éppen, parasztruhában éreztem úgy mindég, mintha szerepet játszanék! Ügy nem illett össze az okos beszédje, a finomsága, a szép tiszta, fehér keze a parasztruhával. Akárhány úri dáma megirigyelhetné... (belejön:) a szépségét, a kedvességét, azt a termé- szetes bájt.
JULIKA: Sohasem tanultam, azt se tudom, hogy kell csinálni!
CSENDES: Azt csinálni nem lehet! Azt nem lehet megtanulni. Az veleszületik avval, akit az Isten kiválasztott. Az belülről jön, a maga finom, jóságos lelkéből!
JULIKA (ártatlan kacérsággal): Honnan tudja, hogy milyen vagyok belülről, hiszen úgy igyekeztem elrejteni magamat?
CSENDES: Olyan rosszak a képeim?
7 4
JULIK A (csodálkozva): Dehogy!... de mi köze a képeinek az én lel- kemhez?
CSENDES: Hát nem látszik meg rajtuk (egyre lelkesebben) a szemén, a mosolyán, a tartásán,... ahogy a kis Gáborkát t a r t j a ,. . . nem látszik meg a lelke? A szeretet, az önfeláldozás, a j ó s á g ?. . . A szűz anyaság?... Lát- szik a Madonna-képemen, hogy leány öleli a kis öccsét és nem anya a gyermekét?
JULIK A (önkéntelenül felsóhajt): És holnap vége a szép n y á r n a k . . . CSENDES: Nincs vége! Én nem megyek el innen, úgy, hogy ne jöjjek vissza! Én itt hagyom a szívemet, Julika, higgye el, végkép! Az én édes falusi Madonnámnál! (Csendesen, reménykedőn:) Julika, mondja, vissza- jöhetek érte?
JULIKA (meggyőződés nélkül ellenkezik): Nem lehet, Kálmán,... jaj.
Csendes úr! Nekem kötelességem van itt. Nem hagyhatom itt Imrét özvegy legénységben, Gáborkát árvaságban. Falusi gazdaság nem lehet meg asszony nélkül.
CSENDES: így akar elhervadni, feláldozni az egész életét?
JULIKA: Megfogadtam, meg kell tennem. Az édesanyám halálos ágyá- nál ígértem meg.
CSENDES (lemondóan): Akkor igaza van. Vége a szép nyárnak. Jön a tél, tavasz soha többé. Nekem legalább n e m . . . Csendes Kálmán nagyon csendes ember lesz . . . vagy nagyonis zajos!... Hogy feledni tudjon.
JULIKA: Elfelejt majd engem, Kálmán, — pardon: művész úr!
CSENDES (meggyőződéssel): Soha!
JULIKA: Kedves epizód lesz az életében a középfalai kis parasztlány, tiszta, melengető emlék! Ahogy a szívébe lopódzott, úgy ki is oson majd onnan.
CSENDES (keserűen): Igen. Pont így szoktak beszélni Középfalán a parasztlányok: Kedves epizód,... melengető emlék! (Hallgat, majd vidá- man:) Julika! Valami jutott az eszembe.
JULIKA: Ugyan mi?
CSENDES: Ha csak azon múlik, hogy „falusi gazdaság nem lehet meg asszony nélkül", cserélünk.
JULIKA: Hogyan?
CSENDES: Maradjon itt Erzsi asszonynak. Ügyis szereti... nézni a szántást.
JULIKA (tettetve): Ugyan már, hogy menne egy olyan finom úri leány férjhez egy egyszerű parasztemberhez?
CSENDES: Erzsi? Négykézláb! örökké is elégedetlenkedik, hogy mért kell tanítónőnek lennie városon. Mindég azt sóhajtozza, hogy bele- betegszik a vágyakozásba a falusi élet után. Csak az a kérdés, hogy Imrének kell-e!
JULIKA (komolykodva): Azt én igazán nem tudhatom! (Pajkosan:) No.
de majd elválik, mire hetedszer fordulnak a borozdán!
CSENDES: Julikai És ha ők, akkor mi is?
JULIKA (nagyon csendesen, melegen): Nem bánom!...
CSENDES: Édes egy Madonnám! (Meg akarja ölelni.) GYURI (jön): Itt a cigaréta!
JULIKA (ijedten felugrik): Jaj nekem! Estére a falu szájára kerülünk!
(Elszalad.)
CSENDES (dühösen): Hol jártál ilyen sokáig?
GYURI (szemtelenül): Ügy laótam, hogy mémmindig koraón gyüttem!
CSENDES: Fogd be a szád, vagy én fogom be!
GYURI: Áztat ugyan addig se! (Elszalad, majd visszakiált:) Haót ha nem akari az úr, hogy macisok is laóssaók csókulódznyi a szeretőjivel, ne tegye világos nappal a templomkertbe'! (El.)
CSENDES (tehetetlen dühében cigarettára gyújt s nagyot kiált a temp- lom felé): Aladár! Készen van? Jön a bizottság!
ALADÁR (hangja): Készen, mester!
KIS PÁL (a kommissió élén): Itt volnánk! Kész-e piktor uram?
CSENDES: Fixomfertig. Csak az állványokat kellenék szétdobálni, hogy az egész képet egyszerre lehessen szembe fogni. Legyen szíves, Tót uram, jöjjön segíteni.
TÓT (indul Csendes után, aki a létra egyik alsó fokára már föllépett).
KIS PÁL: Várjunk csak! Maradhassák, Tót uram! Még szükség lesz az állványokra.
CSENDES: Minek?
KIS PÁL (hogy izgatott, erősebben érzik a beszédjén a tájszólás): No, haót mennéznyi a képet a hejszínen. Jó aztot közelrül is mennéznyi, mi- csodaós!
CSENDES (a plébánoshoz): Valamiben fondorkodik ez a nehéz ember.
Ugyan ki tehetett bogarat a fülibe? (Kishez:) Nem lesz az jó, Köblös uram!
Közelrül nem szabad látnia azt a képet annak, aki nem ért hozzá!
KIS PÁL (sértődötten): Mán hogy én nem értek? Kép, haót kép! Ha jó.
, teccik, ha nem jó, nem teccik. Tiszta sor e'! Igaz-e?
ÖREGEBB GAZDÁK: Igaz a'!
CSENDES: Én nem bánom, ha csúfságban akar maradni, csak másszék föl azon a tyúklajtorjánl Tudom, mi a szándékuk!
KIS PÁL: Mi lenne? Meg akarjuk itélnyi, jól dolgozott-e az úr, megéri-e a munkája azt a tenger pézt, amit elkért érte.
CSENDES: Azt nem maga fogja megállapítani, Köblös uram, de a szak- értő.
KIS PÁL: Milyen szakértő?
CSENDES: No, mert én pörre viszem a dolgot, ha egy fillért is le akar- nak vonni a kialkudott összegből. Ha nem Középfaláról volna szó, ötször annyiért se csináltam volna olyan szeretettel, mint ezeket a képeket.
KIS PÁL (gúnyosan): De a szívihez nőtt az úrnak Középfala!
CSENDES: Így igaz!
KIS PÁL: Csak mink azt is tudjuk, hogy se nem a templomért, se nem a mi szép szemünkér!
CSENDES: Ebben is egyek vagyunk. De viszont ez nem tartozik kegyel- medre! Még egyszer, utoljára mondom, nehogy hiábavalólag fölmásszanak a létrán.
KIS PÁL: Lássák, uraim! Megmondtam! Baj lehet a képe körül, hogy nem engedi közelrül mennéznyi. Ammondó vagyok, hogy nem lehet messzi- rül se szép, ami közelrül nem szép. Gyerünk, urak!
CSENDES (leszáll a létráról, helyet enged Kis Pálnak): Tessék!
7 6
(KIS PAL, elül, utána TÓT, GASPAR és EGY-KÉT ÖREGEBB GAZDA nehézkesen fölkapaszkodik a létrán. Mikor eltűnnek mind az ablaknyílásban.
Kis Pál kihajol rajta.) KIS PÁL: A piktor úr nem gvün?
CSENDES: Nem én! Láttam én eleget azt a képet, a nyakam is majd kimarjult bele nem egyszer. (A plébánoshoz:) Megátalkodott egy ember.
Csak azt tudnám, mi fúrja az oldalát, hová fog kilyukadni.
KIS PAL: A tisztelendúr se nem gyün?
PLÉBÁNOS: Minek menjek? Néztem én munka közben eleget, tudom, bogy jól csinálta a művész úr!
KIS PAL (a fiaial gazdákhoz): Tik se nem jöttök?
I. FIATAL GAZDA: Vannak ott elegen. A művész úr biztosan jobban tudja, mit tesz, mi már csak rá hallgatunk!
KIS PAL: Oszt ne panaszkodjatok, ha kár éri Középfalát! (Behúzza a fejét.)
I. FIATAL GAZDA (Csendeshez): Én tudom, hogy hol szorítja a bak- kancs! Az a rosszcsont fia beszélte teli a fejit, hogy össze-vissza van csap- kodva a képeken a sok farba, nem látszik rajta semmi emberi forma.
CSENDES: Hát ezért ólálkodott mindég a sarkamban? Azt hittem, hogy megjavult, mióta elvesztette a karját, hogy érdeklődik a dolog iránt.
I. FIATAL GAZDA: Nem érdeklődik az. kérem, semmi után, ami jó!
Kémnek küldözgette az apja.
CSENDES (jót kacag).
II. FIATAL GAZDA (tétovázva): Igazán nem fél az úr, hogy hibát találnak benne?
CSENDES: Nem én! Biztos vagyok én a magam dolgában! Előre élve- zem, milyen cirkusz lesz, ha majd alulról is látják, nemcsak közelrül! Szere- tem én ám a tréfát is!
KIS PÁL (a többiek előtt, ugyanolyan sorrendben, mint ahogy felmen- tek, jönnek le a létrán. A földre érve eligazodnak, adják, hogy ők most kom- missió. Nagyot nyel): Haót, a'nnem jó! Nem vesszük aót!
CSENDES (a következő párbeszéd alatt utánozza az emberek palóc beszédjét, egy kissé tán még erösebb mértékben i$): Oszt mér' nem jó?
KIS PÁL: Azér, mer' nem jó, oszt punktum! • CSENDES: Maón pegyig eén aztot mondom, hogy jó! Punktum! Maón
most a két punktum közt ki tegyen igassaógot?
TÓT: Én is ammondó vagvok, honnem jó!
GÁSPÁR: Eén is!
CSENDES: Ennyit tudtam előre! Könnyű akarmire raófognyi, ho'nnem jó, de mér' nem jó? Ezen fordól meg a kérdés!
KIS PAL (fontoskodva): Haót példaóul... Mijjen fa az, amék ott van a középső képen?
CSENDES: Olajfa.
KIS PÁL: A színirül mink is azt hittük. De maón uram, én láttam még olajfaót a jobbszélfalusi gróf kertyiben, de annak vilaógéletyibe sose volt akkora levele, mint az utilapinak.
CSENDES: Csakhogy a Szűzmaória, meg a Szentjózsef nem a gróf úr kertyin aót menekültek Egyiptomba a kis Krisztusval, de Palesztinaón aót.
És a palesztinai o'.ajfaónak ippeg akkora a leveli, mint az utilapijé! Akar hiszi ked, akar nem! (Kacagás.)
KIS PÁL (zavarban): Tám biz' a' jaórt az úr Palesztinaóba?
CSENDES: Jaórtam haót! Igenyest azér mentem el oda, hogy mennéz- zem az olajfát Középfalaónak!
KIS PÁL (lenyeli): De mán aztot csak nem mondhati az úr, hogy a Krisz- tus képi vörös, kék, zöd, saórga vót, mint az Iszos Pistáé úgy bucsu utaón!
TÓT: Ehhez mit szól az úr?
CSENDES: Mondja csak, Köblös uram, mikor akarja kend olyan közel- rül nézni azt a képet, mint Zsuzsa nenne a lyitaóniaót? Ugyan nem maózolta el az orra hegyivel a festéket? Taóm, ha az a sok deszka lekerül onnét, luft- balonyt vesz, hasaóra kötyi, hogy főszaóhasson?
KIS PÁL (zavartan, de makacsul): Alulrúl se lehet a' szebb. Ami ott kék, az messzirül is kék.
GÁSPÁR: Ha csak csodaót nem tesz az úr!
CSENDES: Ha csak az köll, haót csudaót teszek, az aptyuk mindenit!
(Kikapja a Tót uram hóna alól a szekercét.) Hoci csak azt a baltát! (Felszalad a létrán és eltűnik az ablakban. Hangja belülről:) Vigyázzon csak, Aladár!
Bújjék a karzat alá. (Nemsokára iszonyatos kalapálás hallatszik, vaskapcsok, deszkák zuhanása.)
KIS PÁL, TÓT, GÁSPÁR (összevissza kiabálnak): Biztosan meghibbant szégyeniben! Még szétveri a templomot! Ne hagyjuk, emberek! Fogjuk le!
(Rohannak a templomba, amúgy kalaposan, ki a főbejáraton át, ki a sek- restyeajtón, ki fel a létrán.)
CSENDES (jön lefelé a létrán, szemben az arra indulókkal): Na! Mit akarnak? menjenek alul be, ha látni akarják a csudát! Szétvertem az állvá- nyokat egy kissé, hogy láthassák a képet.
KIS PÁL (az emberekhez, akik jönnek vissza a templomból a főbejára- ton át, megilletődve, levett kalappal): Mi lőtte kendteket?
I. ÖREGEBB GAZDA: Ó, be szép! E'mmán templom lesz! Még a po- gány is mettanól benne imaótkoznyi, ha laóttya!
CSENDES (leér a földre. Akik bent voltak a templomban, körülveszik, szorongatják a kezét, csókolni akarják. Alig győzi a háta mögé dugdosni).
II. IDŐSEBB GAZDA (meghatottan): Imaóba foglaljuk a nevit, uram!
III. ID. G.: Ha vóna pézem, megszerezném a bérit!
KIS PÁL (nem érti, hogy mi történt): Hadd látom magam! (Sebbel-lob- bal be a templomba.)
I. ID. G.: Nem csúfol többet Balszélfala!
TÓT (megszégyenülten): Mondja maón, hogy csinyálta ezt?
CSENDES (csodálkozva): Mit?
TÓT: Haót, hogy közelrül csúnya volt, messzérül meg szép! , CSENDES (nem felel rá mindjárt, mert lesi az ajtót, mikor jön ty Kis Pál).
KIS PÁL (kijön, megszégyenülten).
CSENDES: Most se tetszik, Köblös uram?
KIS PÁL: ördöge van az úrnak!
CSENDES (diadalittasan, gúnnyal): Haót kuhin maradtónk, Köblös uram? Nem memmontam előre, ne cicaózzunk?
KIS PÁL (kelletlenül): De mettanólt az úr a nyeevőnkön beszényi! (Dü- hösen elindul, hogy elmenjen.)
GÁSPÁR: Csak túljáór az úrféle a paraszti ember eszin!
CSENDES: Csak akkor. Kovács uram, ha a kendtek akarnak túljárni az úrféle eszén!
TÓT: Mégse mehet ez Isten hírivei!
PLÉBÁNOS: Ugyan, ne kezdje már el megint az esztelenséget, Tót uram. Nincsen a dologban se csuda, se ördögi praktika!
CSENDES: De nem ám! Így van az kint a természetben is, csak szeme legyen az embernek, hogy lássa-is, amit néz.
GÁSPÁR: Szemem is van, magyarul is van, amit beszél, méssem értem.
CSENDES: Hát gyüjjék már ide! (Kimutat a színfalak mögé) Látja ked azt a bokrétafát?
GÁSPÁR: Látom.
CSENDES: Lát-e rajta csak egy levelet is külön-külön?
GÁSPÁR (hunyorgat a szemével, meregeti is, a kezét elébe tartja ellen- zőnek): Nem látok én!
CSENDES: Na lássa! Pedig van akkora, mint ha ked szétfeszíti a tenye- rit, mikor meghúzta a pöröly! Még talán nagyobb is! Igaz-e?
GÁSPÁR (szétfeszíti a tenyerét és nézi hitetlenül): Ez igaz! Azért még- sem értem egészen!
PLÉBÁNOS: Nem is fontos, hogy értse, elég az, ha tetszik!
CSENDES: Hátha megértik, ha elmondom, hogy így kellett festeni. Ha nem úgy festem a képet, hogy alulról szép legyen, de úgy, hogy közelrül tes- sék, messzirül nem érne egy fabatkát. Ha meg az arcokat nem festem olyan tarkabarkára, alulról olyan lenne mind, mint a halott.
PLÉBÁNOS (türelmetlenül): Kár minden szóért! (Az emberek felé:) Szavazzanak, tetszik-e a kép, átveszi-e a komissió, vagy se!
MIND (lelkesen): Mán honne tetszenék! Gyönyörű! Persze, hogy át- vesszük!
PLÉBÁNOS (Kis Pálhoz): Köblös uram. mint bíró és a bizottság elnöke, mondja ki a határozatot.
KIS PÁL (félvállról): Minek a'! Ügyse lehet levakarni!
TÖBBEN: Nem is engednénk!
MÁSOK: Na, még csak az kénék! Azt a gyönyörűséget?
PLÉBÁNOS: Akkor én átveszem az egyház nevében, nagy örömmel...
A LEGÖREGEBB GAZDA: És köszönetvei!
PLÉBÁNOS (kezet nyújt Csendesnek): Akkor legyen szerencsém ebéd után, elszámolunk! (Indul, de mikor látja, hogy Kis Pál Csendes felé tart, visszajön.)
KIS PÁL (kihívóan Csendes elé áll): És mi lesz a másik képpel?
CSENDES: Melyikkel?
KIS PÁL: Hát améket az ótár felé tette ki az úr.
CSENDES: Az az enyém. Csak a magam kedvire tettem oda, hadd lás- sam, hogy fest a helyin, oltár fölött. De szívesen itt hagynám kendteknek is.
TÓT: Nem tudjuk mink azt megfizetnyi!
CSENDES: Ráadásba, úgy megszerettem ezt a gyönyörű templomot, örökké fájna, ha elcsúfítaná a régi, kistemplom oltárképe, amelyiken az a csúf fekete ördög hajigálja az elkárhozo'ttakat a pokol tüzére!
KIS PAL (élesen): Már hogy azt a képet?
CSENDES: Azt! Ráadásba, mondom, azért, hogy olyan kedves volt Középfala hozzám!
' KIS PÁL (m. f.): Csúfológyik az úr?
CSENDES: No, ne féljen, nem magára értettem! Tudom, hogy kend aztán, Köblös uram, megfojtana egy kanál vízben. Okot ugyan nem adtam rá, nem is kérdem, miért. A kend dolga. Nem érdekel a haragja. Csak kend még nem a falu!
KIS PÁL: Az igaz, hogy én nem vagyok a falu. De amíg én vagyok a bíró, beszelhetek a falu nevében. Hát mondom! Tisztelet és becsület Nótás Gazdag Imre uramnak, meg becses falamijájának, de Gazdag Julis, meg a kisöccse mégsem leszen ótárkép Középfalán!
ÖREGEBB GAZDÁK: Bizonnem! Ebben aztán mindnyájan eggyek vágyónk Köblös urammal!
KIS PÁL: Inkább a régi fekete ördög avval a szamár-farkával, sunyi pofájával!
CSENDES: Csak meg ne bánja Köblös uram a kontrabontját!
KIS PÁL: Avval az úr ne törődjék, mit bánok én meg, mit nem!
CSENDES: De hiszen az nem Gazdag Julis, hanem Szűz Mária a gyer- mek Jézussal!
KIS PÁL: Mán nekem illyet ne beszéljen az úr! Látom én, amit látok!
Julis, az Julis és a Gáborka, az Gáborka. Mintha ők maguk ülnének ott ket- ten az ámbitus ajtajában! Ott is föstötte az úr, hisz láttam!
PLÉBÁNOS: De hát nem látják, emberek, fátul az erdőt? Nem látják, mi a képben az eszme? Amit a művész úr ki akart fejezni?
KIS PÁL: Mi az, hogy eszme? Fán terem, vagy fődbül ássák? Vagy tám az, hogy sárga pártát föstött piktram a fejük fölé?
PLÉBÁNOS: Nem párta az, de gloriola.
KIS PÁL: Hogy hogyan hívik németül, ahhoz nekem mi közöm.
CSENDES: Hisz az első nap megmagyaráztam, hogy mi az a modell.
Nem mindegy az, hogy ki volt ehhez a képemhez a modell? Nem érzik a képen a tisztaságot, az anyai szeretetet, a jóságot, szelídséget?
KIS PÁL: Nem látónk mink mást, csak egy rátarti leányzót, aki azt hiszi, hogy mer' egy városi úr teszi neki a szépet, már ott az arangyürő az
"^Djján! Pedig csak szégyen esik rajta a végin, mert olyan szekér után fut, amék fő nem veszi!
CSENDES: Hallja! Kendből csak a méreg beszél, hogy kend felé nem is bagóztam egész nyáron és avval voltam jóban, akire kend irigykedik!
KIS PÁL (bántja, hogy így rátapintottak az igazságra, elüti): Ez más sor!
Egy igaz, hogy ha el nem hordja innét a képit, én hasogatom össze a bics- kommal!
CSENDES: Rá is menne a fele földje, tudom! Tudja, mit ér az a kép?
KIS PÁL: Nem érdekel!
CSENDES: Bicska! Ez Középfalán az utolsó szó, látom! Igaza van, Köb- lös uram! ördög kell Középfalára oltárképnek, nem Szűz Mária! Csak még- egyszer mondom, meg ne bánja a végin!
KIS PÁL: Eb aki megbánja!
CSENDES: Legyen nyugodt, gazduram, elviszem! Ha ennyire ostobák!
Nekem jó, mert sok pénz üti érte a markom! Ingyenbe akartam itthagyni, cserébe, hogy szüret után elviszem a faluból a modellt, Julikát, a meny- asszonyomat.
KIS PÁL: Emmán más! (Gúnyosan:) Nem szóltam egyet sem. Isten áldja! (Indul.) Két legyet egy csapásra! Így is jó! (El, a kommissió utána.)
8 0
CSENDES (szomorúan): Mit szól ehhez, főtisztelendő uram? Nem szebb az a friss, üde kép az új templom tiszta szép oltára fölé?
PLÉBÁNOS: Hisz igen! Fáj a szívem, ha rá gondolok, hogy nem lesz a miénk! Ügy beleéltem magam, milyen jó lesz előtte misézni!
CSENDES: Talál benne, főtisztelendő uram, valami hibát, valami vilá gias vonást?
PLÉBÁNOS: Semmit! Tökéletes. Látni rajta, hogy lélekkel festette a művész úr! (Nagyot sóhajt:) Hja, a mi népünknek még nagyon sokat kell tanulnia, művelődnie, amíg személyteleníteni tudja az eszmét s nem keres mindenben kézzel megfogható, reális valóságot. A másikra úgyszólván rá sem merek nézni. Ügy undorodom tőle, — Isten bűnömül ne vegye! Valami kontár festhette úgy kétszáz év előtt, egy elődöm megrendelésére. Ügy lát- szik, ennek a bicskás falunak a gonoszok büntetését akarta hangsúlyozni.
Pedig eltekintve attól, hogy kissé heves vérű, és ma is még könnyen kijár a bicska a csizmaszárból...
CSENDES: Tanuja voltam mindjárt első nap egy ilyen kis tragédiának!
De azt hiszem, helyes vezetéssel ki lehetne gyógyítani ebből a bajából is, hiszen a Gazdag Imre egy szelíd szavára minden viszketős bicska a kapu- félfába szúródott!
PLÉBÁNOS: Én is ide akartam kilyukadni, csak félbeszakított a művész úr. Azt akartam mondani, hogy jóravaló nép ez. És különös szerencséje a falunak, hogy Gazdag Imre itt van. Igaz, ma még nem igen jut szóhoz Köb- lös Kis Páltól, de máris igen sokat tanulnak a fiatalok a példáján! Ha az a megátalkodott ember nem csinálna örökös zavart, Imre vezetésével öt év alatt mintafalu lehetne a Sajóvölgy csúfjából, Középfalából!
CSENDES: Hát mért nem teszik lehetetlenné?
PLÉBÁNOS: Nem lehet kifogni rajta, mert gazdag. Valódi paraszt arisztokrata. Valóságos kényúr.
CSENDES: Ezt nem értem. Az ember azt hinné, hogy társadalmi rétege- ződés csak az úgynevezett polgári társadalomban van. Paraszt, hát paraszt.
Egy rend, szinte egyenruhában jár is.
PLÉBÁNOS: Dehogy! Minálunk falun a társadalmi kasztrendszer erő- sebb határok közt mozog, mint Indiában! Ha a földesurakat, zsidót, más nadrágos embert nem számítom, három külön kaszt van nálunk. A nagy- paraszt — mint Köblös —, a kisbirtokos, aki hellyel-közzel munkát is vállal és a zsellérnép.
CSENDES: No, és Gazdag Imre?
PLÉBÁNOS: A vagyoni helyzete szerint ő ma az első ember a faluban, az igaz, de itt jön a második választófal. Azt hiszem, ebben is van még valami tudatalatti örökség az ősi törzsfői jogból. A kor. Imre még fiatal és még legény. Tekintélye csak idősebb és házas embernek lehet. Egyelőre nem is tudják az emberek, hová sorozzák. Inkább olyan izgága forradalmárnak szá mit, mint a falu hivatott vezetőjének.
CSENDES (kezébe veszi az állát, gondolkodik): Hm! (Hirtelen, mintha az eszébe ötlött volna valami, jókedvűen:) Haha! Hát én egy kissé megtépá- zom a Köblös uram nagy tekintélyét!
PLÉBÁNOS: Hogyan?
CSENDES: Egyelőre legyen az titok. Ha már meg kell maradnia a régi képnek, megengedné főtisztelendő uram, hogy egy kissé rendbehozzam?
Nem restaurálásról lenne szó, csak egy kissé felfrissíteném, megtisztogatnám.
ne legyen olyan bántó a kontraszt az új templom és az ócska vacak közt.
Pénzt se kérek érte, az én érdekem, hogy az oltárkép ne üsse nagyon a fres- kóimat.
PLÉBÁNOS: Csak hálával fogadhatjuk, művész úr. az ajánlatát!
(Kocsizörgés.)
CSENDES: Gazdag Imre jön vissza a szántásból.
JULIKA és ERZSI (vidám nótája vegyül a szekérzörgésbe, egyre köze ledőn, reszketösen):
„Akkor szép az erdő, mikor zöld.
Mikor a vadgalamb benne költ.
A vadgalamb olyan, mint a lány, Maga jár a szép legény után."8
PLÉBÁNOS (jóságos örömmel): így aztán vidáman mehet a szántási Az őszi is pacsirtaszó mellett! Kettő is csicsereg a munka vigasztalására!
CSENDES (odakiált): Halló! Imre! Erzsi! Julika! Gyertek már ide!
IMRE, JULIKA, ERZSI (jönnek).
PLÉBÁNOS (megismeri az átöltözötteket): Ejnye, ejnye, mi történt itt?
Talán szerepet cserélnek?
ERZSI (jókedvűen megöleli): Plébi bácsi, elfogad-e a falujába paraszt- menyecskének?
PLÉBÁNOS (megérti a helyzetet, örömmel): El én, aranyom, ezer öröm- mel! De hogy sikerült ezt a megcsontosodott agglegényt megfőznie?
ERZSI: Nehezen ment, de a jó gazdasszony a vén kakast is puhára főzi!
Igaz, nehezen jár ki a szó a száján, de (diadalmasan) én kicsiklandoztam!
{Imréhez simul.) Igaz-e?
IMRE (megöleli): Nehezen jár ki, mert — mélyről jön! Odabent feszí- tette a szívemet már hetek óta, majd, hogy szét nem vetette. De ha már egyszer kijött, — szent. Amilyen odabent, titokban is volt!
PLÉBÁNOS: Hát ehhez igazán gratulálok, Imre fiam! Már azt hittem, hogy egyedül maradsz és emiatt sohasem lehetsz azzá, ami a hivatásod.
A falu vezetőjévé!
CSENDES (Julikát kézenfogva odavezeti): Nekünk is gratuláljon, fő- tisztelendő uram!
PLÉBÁNOS: Ez nem olyan nagy meglepetés, mint az Imréék dolga. Ezt a szerelmet én kiéreztem az oltárképből!
CSENDES: Hát főtisztelendő uram se tartja méltónak arra, hogy oltárra kerüljön?
PLÉBÁNOS: Dehogynem, fiam! Ki tudja, ki volt a legszebb szentképek modellje az életben? Még Magdolnának is megbocsátott Krisztus urunk!...
Hát még, ha az ideális szerelem ihleti a művészt, hogy a tisztaságot meg- fesse!... No, de ne okoskodjunk most! Egy szó, mint száz. Igazán nagy öröm nekem, hogy dupla lakodalommal ünnepeljük a templomszentelési!
IMRE: Valahogy úgy! Egyszer volt igaza Köblös Kis Pál uramnak!
PLÉBÁNOS: Ugyan miben? '
IMRE: No, akkor is csak úgy féligmeddig! Avval rágott, hogy szeren- csétlen ember vagyok, úrnak se úr, parasztnak se paraszt. Sohase kapok feleséget. Azt mondtam rá: jó az Isten, majd eligazítja valahogy a sorsom.
5 Dallama: Bartók: A magyar népdal, 73. sz szemelvény
6
Erre azt felelte, hogy biztosan az új templomot is azért fundáltam ki, hogy megvesztegessem az Istent. Bosszantott ez a pogány beszéd, most mégis hiszem, hogy megjutalmazott az Ür a templomért. Ha nem is avval a szán- dékkal koldultam össze a rá valót.
PLÉBÁNOS: Bizony, az Ür útjai kifürkészhetetlenek!
IMRE (leemeli a kalapját): Hát én itt fogadom, négy egymásra talált boldog ember előtt és lelki atyánk előtt, a még fel sem szentelt templom előtt, hogy soha, soha Istennek ezt a nem várt jutalmát el nem felejtem, de az életem utolsó percéig más gondom se lesz, mint az, hogy megháláljam!
PLÉBÁNOS (megöleli): Boldog vagyok, Imre fiam, hogy tanuja lehetek a boldogságodnak. Ahogy résztvevő tanuja voltam a szerencsétlenségednek is! Tudtam, hogy egyszer megjön onnan fentről a jutalma annak, hogy erős lélekkel álltad a kegyetlen csapásokat.
IMRE: Most már hiszem, amit mindég is mondott főtisztelendő uram, mikor Jobbal példázta, hogy a földi szenvedés csak próba.
PLÉBÁNOS: Azt is tedd hozzá fiam, amit mindég mondtam, hogy csak azokat próbálja meg a jó Isten, akiket igazán szeret!
(Függöny.)
III. FELVONÁS.
Szín: Szoba Nótás Gazdag Imrééknél. Egyszerű, de ízléses berendezés»
olyan félig falusi „tisztaszoba", félig úriszoba. Az egyik sarokban kará- csonyfa.
IMRE (ünneplőben, egyedül ül az asztal mellett, nem csinál semmit).
ERZSI (bejön, szintén ünneplő parasztruhában, de az nem olyan csinálta színpadias): Végre sikerült elaltatnom. Nem csoda, hogy izgatott volt, hiszen ez volt az első öntudatos karácsonya.
IMRE: (melegen): Köszönöm, Erzsikém!
ERZSI: Mit köszönsz?
IMRE: Hogy olyan jó vagy ahhoz a kis árvához!
ERZSI (hozzámegy, megsimogatja a fejét): Ne mondj már ilyet, mert megharagszom. Azt akarom, hogy soha se tudja meg, hogy nem én vagyok az édesanyja!
IMRE: Hiszen ezt köszönöm! A jóságodat. Az én megváltásomat. Olyan jól esik hálásnak lennem! Különösen ebben a szent órában! Karácsony estei Hej, tavaly ilyenkor, de árvák voltunk hárman, Julika, Gáborka, meg én!
Szinte el sem tudom hinni, hogy egy év alatt mi minden történt! Hát ezt köszönöm neked, aki éppen úgy szállottál le az életembe, mint ..
(Kívülről, még messziről gyermekhangon énekszó:)
„Mennyből az angyal Lejött hozzátok.
Pásztorok,
Hogy Betlehembe Sietve menvén Lássátok..."
ERZSI: Már jönnek a betlehemesek s Kálmánék még nincsenek itt.
Pedig biztosra ígérték; hogy a szent estét együtt töltjük.
/
IMRE: Elibük is küldtem a szánt. Magam is kimentem volna, de jöhet- nek „vinesoválni" és (mosolyog) annyira mégsem vagy még parasztme- nyecske, hogy ne véts a falusi illemkódex ellen!
ERZSI: Óh, én már nagyon sokat megtanultam!
ÍMRE (megnézi az óráját): Ha nem késik a vonat, mire a Betlehemesek ideérnek, ők is itt lehetnek. Már idestova itt is kellene lenniök. (Száncsengő.) Itt is vannak!
(Erzsivel együtt kiszaladnak az ajtón s nagy örömmel térnek vissza a bun- dákba bugyolált Julikával és Kálmánnal.)
ERZSI:. Isten hozott!
CSENDES: Magunk is igyekeztünk!
(Levetik a bundákat, amelyeket Imre összenyalábolva kivisz a szobából.) ERZSI: Éppen most emlegettünk, hogy lekéstek Középfala nagy szen- zációjáról, a Betlehem-járásról. Azt megvárjuk még, aztán vacsorázunk. Jó?
CSENDES: Borlevest?
ERZSI: Azt, persze, meg mákos bobájkát, mézzel.
IMRE: Honnan tudod, hogy ez az ünnepi vacsora Középfalán?
ERZSI: No hallod, vagy vagyok falusi menyecske, vagy sem. Óh, Zsuzsi nenne még azt is a lelkemre kötötte (utánozza:) „Üjesztendőre meg malac legyen aóm, lelkem, mer' asszerencseét hoz; tikfeéleét Isten megments, mer' hogy az kifele kapar!"
IMRE (neveive): A végin még te is élő parazsat „fujtasz" hideg vízbe s azt itatod meg velünk, ha a „torkunkba zabaólunk"! (Csendeshez:) Hát mond, sógor, lehet hadakozni a babona ellen?
CSENDES: Borleves, mézes, mákos bobájka, sült malac, egészen helyre- való babona! Kár lenne hadakozni ellene!
JULIKA: Egyébként mi az újság Középfalán?
ERZSI: Ti beszéljetek! Városi ember hoz újságot falura. Mi is történhet- nék Középfalán!
JULIKA: Gáborka, persze, már örült a karácsonyfának!
ERZSI: De mennyire! Mit akarsz, nagy legény ő már! Majd magár»
húzta az egész fát!
JULIKA: Jár már?
ERZSI: Hogy jár-e? Mint a nyúl, úgy szaladoz!
JULIKA: Jaj, de szeretném látni!
• ERZSI: Bemehetsz hozzá, nem ébred föl, ha egyszer elaludt!
JULIKA: De hideg vagyok még.
IMRE: Falusi gyerek az, nem fázik az meg a fúvó széltől se! Egész nap a hóban tapos a csizmácskájában! Nem ijedtetek meg a nagy hóembertől?
Együtt építettük ma délután, amíg a Jézuska bekészítette a fát!
JULIKA: Csizmácskában?! De édes lehet! (Indul.) Vájjon megismer-e, vagy egészen elfelejtett? Nem, mégsem megyek, még várok egy kicsit. De tudjátok-e a nagy hírt?
ERZSI: Ugyan mit?
JULIKA: Megvették a Kálmán Madonnáját!
ERZSI: Tudjuk! Láttuk is már Batyiban, a nagytemplomban. Az egész falu csodájára jár. És mennyiért?
JULIKA: Háromezer pengő.
ERZSI: Az szép! No, itt annál nagyobb baj van a kép miatt!
6»
IMRE: Hoznák már vissza a hátukon, gyalog is!
CSENDES: Csák nem az ördögös kép miatt van a baj?
IMRE: De igen! Köblös Kis Pál uramnak nincs maradása tőle!
CSENDES: (Erzsihez): No látod, azt mondtad, hogy Középfalán semmi sem történik. Amióta itt vagyunk, csupa szenzációt hallok! Hogy volt hát?
Ez különösen érdekel!
(Kopogás.) IMRE: Szabad!
FIATAL GAZDÁK (öten, hatan be): Dicsértessék a Jézus Krisztusi A TÖBBIEK: Mindörökké!
I. FIATAL GAZDA (a többi elé lép és ünnepiesen elkezdi a mondó kéját):
Krisztus urunk áldott születése napján Hiába fúj a szél a Sajónak partján, Melegség lopódzik emberek szivébe, Mert a fagyos földre leszállott a béke!
Leszállott a béke s a tiszta szeretet.
Ma talán egymáshoz jobbak az emberek:
Ki ellenünk vétett, annak megbocsátunk, S ki ellen vétettünk, bocsánatát várjuk.
Ahogy tál és kanál nincsen zördületlen, Ügy ember sem lehet egymáshoz vétetlen, De, ha sziveinkben megvan a jó szándék.
Karácsonyra ez a legszebbik ajándék!
Feledjük, ami volt, vigyázzuk, ami lesz, Így leszünk méltóbbak kis Jézus szívihez.
Tiszta szeretettel megyünk el mi i n n é t. . . Az Isten éltesse Nótás Gazdag Imrét!
Az Isten éltesse mind egész családjával, avval, aki van és avval, aki lesz!
IMRE: Köszönöm, kedves barátaim, hogy így megtiszteltek! (Kezet fog velük.) Erzsi lelkem, hamar csak valami harapnivalót s hogy a torkukon ne akadjon, valami öblögetőt is! A tavalyiból!
ERZSI: Igen, édes uram! (Elsiet, Julika utána megy.)
I. FIATAL GAZDA: Né, már emberek! A piktor úr is itt van!
CSENDES: Itt ám! Kinek szíve hová húz, keze-lába oda csúsz! (Végig- kezel velük.)
II. FIATAL GAZDA: Szégyennel ne essék szólásom, mán csak meg- mondom, nagy szamárság volt tőlünk, hogy az ajándékát megvetettükl
GAZDÁK: Biz igaz!
CSENDES (kötekedve): De hiszen gazduram, Gazdag Julis ma is csak Gazdag Julis és Gáborka is csak Gáborka maradt, szégyen lett volna Közép- falának, hogy ők legyenek kendteknek a Szűz Mária, meg a kis Krisztus!
I. FIATAL GAZDA: Nem úgy van a! Láttuk mi a képet a batyii nagy- templomban! Férfinép nemigen szokott városban templomozni, elég az ide- haza is, tisztességtül, de amőte az asszonyok hírül hozták, hogy az a kép ott van, és hogy milyen csudaszép ott, senki középfalai ember se mulasztja cl, hogy meg ne nézze!
CSENDES (mint fent): De hiszen nem lett más a kép ott se.
II. FIATAL G A Z D A : Más lett a'! Hogy Julis nincs a faluba", nincs kihez mérni. Nem is Julis az többé, — ahogy a nagysága se Gazdag Julis.
Valahogy más lett. Ez is, az is. Hogy egy kicsinkát üt hozzá? Sebajl Leg- följebb büszkék vágyónk reá, hogy mink adtuk hozzá az izé hogy is mondta csak az úr?
I. FIATAL G A Z D A : Modelt.
II. FIATAL G A Z D A : Azt. Oszt most látjuk — tisztesség ne essék szólván —, hogy mégis csak rózsásabb a Szűzanya arca, finomabb az a liliom keze, mint a Julisé volt s azzal a két nagy kék szemével olyan éde- sen néz le a gyermekre, hogy ember úgy talán nem is tud!
CSENDES: Amit mondtam, megmondtam. Gazdag Julis eltűnt közü- lök, meglátták a fátul az erdőt, megtalálták a képben az eszmét.
I. FIATAL G A Z D A : A plébános úr is szakasztott így magyarázta, most mán tudjuk, ha nem is értjük egészen.
II. FIATAL G A Z D A : Elég a', hogy most már szánjuk-bánjuk a dolgot és ezért is haragszunk Köblös Uramra, mert hiszen ő prímázott, mink csak kontráztunk hozzá!
ERZSI, JULIKA (bejönnek, tálcán harapnivalót hoznak, pogácsát, süte- ményeket, üvegben bort, poharakat adnak és lmréék köszöntik).
IMRE (töltöget).
GAZDÁKffeífci egy-egy poharat vesz a kezébe és Imréékre köszöntik):
Isten éltesse a háziakat.
IMRE: Viszont kívánom! (Koccintanak, isznak.)
I. FIATAL G A Z D A : Ejnye, de bor ez! (Cuppani a szájával.) II. FIATAL GAZDA: Egy csipettel jobb, mint a Rózumbergé!
III. FIATAL GAZDA: Mert az pincében termett!
IMRE: Ez meg Középfalán, a Melegoldalban!
I. F I A T A L , G A Z D A : N e mondd mán, Imre. Igaz ez? Saját termés?
IMRE: Az. Tavalyi. Keveset szűrtem, az igaz, tartogatom is az ilyen kedves vendégeknek.
I. FIATAL G A Z D A : De hogy jutott eszedbe szőlőt telepíteni?
IMRE: Itt a padláson sok régi írást találtam. Onnan néztem ki, hogy volt itt bortermelés, amíg ki nem pusztította a filoxéra. Mondtam én eleget apátoknak, hogy meg kellenék próbálni, újra telepíteni; az volt rá a fele- let — persze Köblös uram kommandójára —, hogy a régi is azért veszett ki, mert nem volt idevaló, meg hogy megváltozott az időjárás, nem érik be a szőlő. Hiába mondtam, hogy ha mindenütt így gondolkodnának, ma Tokajban se szűrnének bort.
II. FIATAL G A Z D A : Hát ott is volt az a szilokférög, vagy mi a szösz?
IMRE: Volt hát. Van az ma is mindenütt, csak az okos emberek rá- jöttek, hogy az amerikai vadszőlőnek nem árt. hát azt ültetik alanynak és beoltik nemessel.
I. FIATAL GAZDA (elismeréssel): Tülled, Imre. még karácsony szent estéjén is csak tanólni lehet!
IMRE: Ez a világ rendje. Akinek van, adjon, aki tud, tanítson.
III. FIATAL G A Z D A : Nekem is van ott fődem a szomszédodban, de feléje se kacsingatok, mert olyan szíjas a födje, mint az ólom; szárazon majd beletörik a kapa, sárba meg ki sem engedi magából.
IMRE: A' biz olyan, nehéz vele bánni, de aki megdolgozza, annak igen- igen háládatos! ,' , ' v
8 6
III. FIATAL G A Z D A : Megtanítasz-e, hogy kell?
IMRE: Meg én, szívesen. Adok alanyt is, ingyen. Csináltam én már iskolát is, mert tudtam, hogy egyszer csak rájösztök az ízire.
IV. FIATAL GAZDA: Jó, jó! De ha mindenkinek lesz itt bora. iri- gyenbe, ki marad Középfalán józanul?
IMRE: Csak arravaló a bor, hogy a gazda igya meg mind? Eladjuk!
IV. FIATAL GAZDA: Olcsón a Rózumbergnek, hogy oszt drágán megvegyük, ha kell?
IMRE: Mit emlegetitek mindég azt a Rózumberget! Annak régen nem lenne szabad itt lennie! Híznia a mi zsírunkon! Ezer év óta prédikálom a szövetkezetet, de a kutya se hallgat rám! összetesszük, kinek mije termett és szállítjuk Batyiba, Pestre, akár Németországba is!
I. FIATAL GAZDA: Mindég is mondtam, hogy az a szövetkezet okos dolog lenne. Meg is volna már régen, ha Köblös Kis Pál uram nem berzen kednék úgy ellene. A fene még tudja, miért.
II. FIATAL GAZDA: Én tudom. Nagyon összeszűrte a levet a Rózum berggel. Vagy az egyik van a másik zsebjiben, vagy a másik az egyikében.
Még azt nem tudtam ki, ki az adós, ki a hitelező. Elég annyi, hogy egymást féltik a szövetkezettől.
III. FIATAL GAZDA: Más miatt is alulról fú a szél neki! Igen meg csendesedett, amióta kiviláglott, hogy olyan, mintha az a csúf fekete ördög köpte volna ki a régi oltárképen! Már nem is Köblösnek hívják hovatovább, de Sátán Kis Pálnak!
IV. FIATAL GAZDA: No, de ne tartóztassuk tovább a kedves háziakat...
I. FIATAL GAZDA: Kívánjuk mégegyszer:
„Ügy áldja meg Isten Nótás Gazdag Imre Kedves házatáját, Ahogy megáldotta
Szent Iván napjára I Kenyérrel munkáját!"
(A fiatal gazdák elköszönnek.)
CSENDES: Mi van már avval a Köblös Kis Pál urammal? Kezd komo lyan izgatni a dolog.
IMRE: Azt hiszem, abban te is ludas vagy, hogy „alulról fú neki a szél!"
CSENDES: Én-e?
IMRE: Hát nem te festetted olyanra a fekete ördög arcát, hogy hason- iitson Köblös uramra?
CSENDES: Hahaha! Hát sikerült? Nem is kellett sokat változtatnom
rajta; úgy látszik, valamelyik őséről vette a mintát az elődöm. ., IMRE: Nos, ami a Madonna-képeddel megesett, az sikerült az ördög-
gel isi Nem az eszmét látják a képen, de az embert, akin kifejeződik. Te miattad fú neki az alszél!
CSENDES: Ezt igazán nem akartam, csak meg akartam tréfálni egy kicsit.
IMRE: No, hisz baj nincs belőle, sőt, úgy látom, haszna lesz a falunak- mert megszabadul a rossz szellemétől.
(Kint csengetés.)
IMRE: Jönnek a betleheniesek! ' , i i ANGYAL (kint): Szabad-é a magyar betlehem?
IMRE: Szabad!
(Betlehemesek, Juiika, Erzsi bejönnek.)*
ANGYAL (csenget az ablak alatt): Dicsértessék a Jézus. Szabad-é a magyar Betlehem?
IMRE: Szabad!
ANGYAL (bejön a Betlehemmel, azt leteszi az asztalra, meggyújtja benne a gyertyát, mely addig ég. amíg az „öreg" nem megy „oferára".
Énekel):
Krisztus születését angyalok hirdetik.
Hogy a betlehemi jászolba tétetik.
Oktalan barmok párában melegítik.
A hű pásztorok buzgón imádik.
Kelj fel óh keresztény lélek.
Nagy Istenre kérlek.
Tekints e jászolba:
Az Ür Jézus fekszik abba.
Glória! , (A többiek a zárt ajtó mögött énekelnek.)
„Ad Jézulom infantulom Roferátesz szaloisztesz Szalviszionesz, tábori kontesz Szalvesztrátesz Jezulátesz Glória in ekszesztesz."
I. PÁSZTOR (bejön és az ajtót beteszi).
Dicsértessék a Jézus! (Körüljár a szobában, a botját maga után húzza.) Jámbor legyen e háznak gazdája és ura!
Betlehem hegyén jártam, sétáltam, Sétáláscm közben fényességet láttam.
Attól annyira megijedtem,
Többi pajtásomat mind szétriasztottam.
Azért egyet füttyentek juhászok módjára.
Előkerül szívem bánatjára.
(Két ujját a szájába veszi, füttyent.) Gyere elő pajtás! — (A körben- járást folytatja.)
II. PÁSZTOR (bejön, beteszi az ajtót, a botját maga után húzva ő is körbejár az l. pásztor után).
II. PÁSZTOR: Mit akarsz, pajtás? Lám én is itt vagyok!
Ne csudálkozz azon, hogy szűreim lyukasok,
Azért hitesd el magadnak, hogy én is juhpásztor vagyok.
I. PÁSZTOR: Csudálom, pajtásom nagy méltóságodat.
Orrodból kifüttyent kontraktusodat.
Kecskés pajtást hol hagytad?
* A karácsonyi népi misztérium a nagyidai (Abaúj-Torna vm.) karácsonyi játék kissé rövidített másolata. Ha van a faluban más szokásos játék, azt is elő lehet adni.
« 8
II. PÁSZTOR: Betlehem hegyét járja.
Kezeit fájtatja.
Lábait nem bírja.
Azért egyet füttyentek juhászok módjára.
Előkerül szívem bánatjára.
(Füttyent.) Gyere elő, pajtás!
III. PÁSZTOR bejön, az ajtót beteszi): Dicsértessék a Jézus! (Megy a másik kettő után, a botot maga után húzza.) Mit akarsz, pajtás?
1. PÁSZTOR: Gubáspajtást hol hagytad?
III. PÁSZTOR: Betlehem hegyét járja."
Kezeit fájtatja, Lábait nem bírja.
Azért egyet füttyentek juhászok módjára.
Előkerül szívem bánatjára.
(Füttyent.) Gubáspajtás, gyere be!
GUBÁS (bejön, beteszi az ajtót): Dicsértessék a Jézus!
A HÁROM PÁSZTOR (megáll, sátorszerüen összeteszi a botját).
GUBÁS (veregeti az ő botjával a többiét): Fújjátok el az én nótámatt (Ének együtt:) Ezt a kemény hideget! Meleget, bús leget.
Ujjú!
Amelv földnek vidor fája, sátora, tábora, vigsora.
Ujjú!*
GUBÁS: Ennek biztonságára.
PÁSZTOR: Vége legyen sokára!
GUBÁS: Idebe van a gazda?
PÁSZTOR: Idebe.
GUBÁS: Szép lány van az ablak alatt, hozza be!
Nekem magamnak egy arany gubát és egy új szűrt.
[Szálljak-é hozzátok?
GUBÁS: Nem szállok, nem szállok. Csak azért is szállok.
I. PÁSZTOR (kiált): Ferdó!
ÖREG (kívülről): Isztime komendó!
I. PÁSZTOR (kiált): Intere dere!
ÖREG (kívülről): Kéménybe a kolbász, a suton egy nagy tál cibere.
I. PÁSZTOR: Ki vagy, mi vagy? Gyere be!
ÖREG: Az ajtón nem menvek, kürtőn meg nem férek.
I. PÁSZTOR: Ki vagy, mi vagv? Gyere be!
ÖREG: Mondtam már! Zajtón nem megyek, kürtőn nem férek. Nocsak azért bemenyek.
(Bejön, elesik az ajtó mellett.)
I. PÁSZTOR: öreg apám, vigyázzon magára.
Mert befagyott a jég simára,
Mondtam, jobb lett volna otthon ülni.
Mint ilyen sötét éjszakákon kódorogni.
ÖREG (feltápászkodik, siránkozva):
Óh, fiaim, fiaim, mit ti gondoltatok, Szegény öreg apátokat magára hagytátok.
Szétszaladt a nyája, nem tudja, mi baja.
i Ugrik, játszik nagyja és apraja I.
I.
Nagy csuda dolog történt E karácsony tájában.
Betlehem városában Rongyos istállocskában.
De azért, ti csúnya kutyák, szeretnélek megolvasni, nem vesztetek-e el (Megbökdösi a mellükei.) Egy, kettő, három, négy. (Magára üt.) Negy- vennégy! Én vagyok köztetek a legderekabb legény! (Ugrik egyet maga körül, háttal kerül az I. pásztornak.)
I. PÁSZTOR: Te vagy, öreg, a legcsúnyább!
ÖREG (visszafordul):
Ti vagytok a csúnya kutyák!
Ti csak esztek, isztok, i Szegény öreg apátokról
Nem is gondolkoztok.
I. PÁSZTOR: Se nem együnk, se nem,igyunk, Csontocskákat szopogatunk.
Korsóaljat nyalogassunk.
Szállj hozzánk, öreg, téged is jól tartsunk.
ÖREG (hátat fordít és előre hajlik):
Így szálljak hozzátok?
1. PÁSZTOR: Hol tanultad ezt az emberséget?
ÖREG: Csereveni völgyi kosáron, Mégpedig a vásáron!
(Lefeküsznek a földre mindnyájan, alvást színlelve.) ANGYAL (énekel): t .
Pásztorok, keljünk fel, Hamar induljunk el Betlehem városába;
Siessünk, ne késsünk,
Hogy még máma este ottan lehessünk, Mi urunknak tiszteletet tehessünk!
Szurgite pasztóresz!
ÖREG (ébredezve): Mint mond? Szúrd ide. Ide ugyan ne szúrd, merít -
visszaszúrlak.
I. PÁSZTOR: Nem azt mondja, de azt, hogy keljünk fel és menjünk Betlehembe!
PÁSZTOROK (fölkelnek. Gubás fekve marad).
ÖREG: Hová? Debrecenbe?
I. PÁSZTOR: Betlehembe, Jézuskához?
ÖREG: Debrecenbe, Iluskához. Jó, elmegyek, csak oda sem gvalog, de szamáron,
I. PÁSZTOR (kiabál): Nem Debrecen, Betlehem!
ÖREG: Ahá! Értem már! Vak tehen!
I. PÁSZTOR (ordít): Betlehembe azt mondod majd: „Oh édes Jézuskám!"
ÖREG: Igen, igen! Óh, édes Iluskám! . . . I. PÁSZTOR: „Jézuskám" és vetsz neki keresztet!
ÖREG: Vetek neki perecet?
I. PÁSZTOR: Keresztet!
ÖREG: Hát azt hogy kell?
F. PÁSZTOR: így! (Mutatja.) Atyának, Fiúnak. Szentlélek Istennek ámen.
ÖREG (utána, de visszájára veti): Ádám. Éva. hét szem szilva, hamm!
I. PÁSZTOR: Nem úgy te, hanem így!
ÖREG: Várj csak, te pásztor. Valami pajor mászott a fülembe, attul hallok nagyot. Segíts kihúzni.
L PÁSZTOR (erőlködést színlelve segít kihúzni): Itt van la!
ÖREG (elveszi a pajort, az asztalra teszi, a haltával megöli): Ez volt az én bajom! Hát hová menjünk?
PÁSZTOROK (közben indulnak, botjukkal verik az ütemet a padlón, énekelnek):
• Gyerünk, gyerünk Betlehembe, Botot vegyünk a kezünkbe.
Hé tuli pajtásom.
Hajtom, tidlilom.
Tidli, tidli, tidlilom.
A botom is elhagyom.
ÖREG: Igen ám, de Gubás pajtással mi lesz? Itt hagyjuk?
PÁSZTOROK (fölébe hajolnak, költögetik, rugdossák): Hiszen ¿z meghalt!
1. PÁSZTOR: Biztosan te ölted meg, öreg!
ÖREG: Én-e, a legjobb pajtásomat, a Fedort?
I. PÁSZTOR: Ki más! Neked van csak baltád! Temesd is el! Mérj neki koporsót.
ÖREG: Nem vagyok én asztalos!
I. PÁSZTOR: De"leszel!
ÖREG: Ha megadjátok az árát.
I. PÁSZTOR: Megadjuk. Mit kérsz?
ÖREG: Egy deci pályinkát.
I. PÁSZTOR: Meglesz.
ÖREG: Meglesz, hát meglesz! Akkor megpróbáljuk! (Méri a Gubást a baltával.) Áncig, zváncig, zibene, zohte svájnerán! Tíz a széle, öt a hossza.
I. PÁSZTOR: öreg, nem lehet szélesebb, mint hosszabb!
ÖREG: Ha okosabb vagy, mérd meg te!
I. PÁSZTOR: Mérd csak még egyszer.
ÖREG: Biztosan a colstok „bluzil". mert kint zúzmarás az idő. Nézd csak meg, melyik szám hibás?
I. PÁSZTOR: A hetes.
ÖREG: Ez volt annak az oka! (Méri.) Áncig, zváncig, zibene, zohte .»vájnerán! ö t a széle, tíz a hossza!
I. PÁSZTOR: Jól van, öreg. Temesd el!
ÖREG: Nem vagvok én pap!
I. PÁSZTOR: De leszel!
ÖREG: Ha megadjátok az árát!
ÖREG: Két deci pályinkát!
I. PÁSZTOR: Meglesz!
ÖREG: Ha meglesz, hát meglesz. Én temetem, te sirassad.
I. PÁSZTOR: Csak temesd is, sirassad is.
ÖREG: Kettőt nem lehet egyszerre! Csak a cigány tud egyszerre muzsikálni is, táncolni is.
I. PÁSZTOR: De lehet.
ÖREG: Hát ha lehet, hát lehet. (Fölébe hajol és siránkozva énekel:) Glória in ekszenciusz dejó!
Szalvátesz, szalutátesz mejó.
Szalvátesz, szantátesz, Kantátesz, meátesz!
(Belerúg): Antrét, Fedor. ha meghaltál! különben sohase jutunk el Debrecenbe!
GUBÁS (föltámad).
MIND (kivéve az öreget, énekelve járkálnak körbe, mint előbb, ütik a taktust).
„Angyalok szózata minket is hív.
Értse meg ez a ház s minden hű szív:
A kisded Jézuskát mi is áldjuk, Mint a hű pásztorok, magasztaljuk."
(Megállnak a Betlehem előtt.)
I. PÁSZTOR: Kedves pajtásaim, elmondunk egy éneket s megérkezünk Betlehem helyére.
Bezzeg a városába Be akarnánk menni, Szeretett úrfi királyunkat Meg akarnánk látogatni,
De nem tudunk neki mit keríteni.
(Megáll a Betlehem előtt:) Óh édes Jézuskám, én neked oferálok egy gómölye sajtocskát! (Tovább indul.)
II. PÁSZTOR (megáll a Betlehem előtt): Édes Jézuskám, én oferálok neked egy pár galambocskát. (Tovább indul.)
III. PÁSZTOR (megáll): Óh édes Jézuskám, én oferálok neked egy szép olvasócskát. (Tovább indul.)
GUBÁS (megáll): Óh, édes Jézuskám. én neked oferálok egy kis bá ránykát. (Mind a négyen állnak a Betlehem előtt, ketten az egyik, ketten a másik oldalon.)
I. PÁSZTOR: Na öreg. te mit oferálsz? Gyere Betlehembe!
ÖREG: Mondtam, hogy nem megyek gyalog!
I. PÁSZTOR: Lovon mégy, öreg! (Lába közé dugja a botot, avval segíti előre, de úgy, hogy az öreg térdre esik a Betlehem előtt).
• ÖREG: Huh, de nagv fényesség van itt! (Elfújja a gyertyát.) I. PÁSZTOR: Oferáíj, öreg!
' ÖREG: Óh édes Jézuskám, én neked oferálok egy tál mákos bobajkát, de útközben találkoztam Köblös Pál urammal, elirígyelte, mind megette?
MIND (énekelnek):
Óh boldog Betlehem, Áldásunk városa.
Ott sír a végtelen
• Bús árvák támasza.
Földiek öröme.
Égiek szent gyöngye.
Ne sírj, kis Jézuska, Ne sírj, kis Jézuska!
I. PÁSZTOR: Kedves pajtásaim, elmondtuk az énekünket, öreg a mondókára!
ÖREG: Elmondok én akár egv németet is. ha megadjátok az árát.
I. PÁSZTOR: Megadjuk. MiV kérsz?
ÖREG: Három deci pálvinkát.
I. PÁSZTOR: Meglesz!'
ÖREG: Eksze, prezeksze, irgum firgum zeksze. Alle hant, alle bizon predikant. Szántott egyszer egy emberke. Kifordított a csoroszlyával egy kurtafarkú egérkét. Ha az egérke farka hosszabb lett volna, az én mondó- kám is hosszabb lett volna.
I. PÁSZTOR: Nem kapsz, öreg, egy gyűszűre való pályinkát sem, mert
• ez nem karácsonyi köszöntő.
ÖREG: Mért nem mondjátok, hogy az kell? Azt is tudok:
Isten áldja meg e házunk gazdáját.
Töltse meg a pincéjét és kamráját.
Áldja meg az Isten egész családját.
MIND (énekelnek és ének közben elvonulnak):
Betlehembe jer, pajtás, jer, pajtás.
Ott lesz nekünk jó lakás, jó lakás.
Bor foly mint a tenger, Élhet ott az ember.
(faikor a játékot befejezték, Imre pénzt osztogat a szereplők közt, a betle- hemesek kivonulnak.)
CSENDES: Ilyet se látunk városon! És ti még azt mondjátok, hogy falun semmi sem történik? Én mondom, sógor, hogy a magyar falu ezerszer színesebb, mint a város. Ott csak nagyobb a zaj, a nyugtalanság, de ami igazi magyar élet, az mind csak a falun megy végbe!
ERZSI: Mehetünk vacsorázni!
MIND (indulnak).
(Kint kutyaugatás.)
IMRE: Ugyan kit hozhat még erre a szél? (A kopogtatásra:) Szabad!.
KIS PÁL (belép. Megtört ember, mintha a II. felvonás óta éveket őre gedett volna): Dicsértessék az Ür Jézus Krisztus!
IMRE (meglepetten): Mindörökké! (Kezet nyújt.) Isten hozta, Pali bátyám!
ERZSI (szintén kedvesen, már amennyire a meglepetésétől bírja): Mi- nek köszönhetjük a kedves látogatását?
KIS PÁL: Hogy kedves-é, nem tudom!
ERZSI: Mihint vendég, kedves mindég!
IMRE: Karácsony szent estéjén békesség száll le a jóakaratú embe- rek közé. De úgy sejtem, nem ok nélkül jött el Pali bátyám, s aki jó ügy- ben jár, azt mindég szeretettel várja az én házam!
KIS PÁL: Az igaz, hogy okkal jöttem. Azért is választottam ezt az ünnepi órát! Meg, azt is meghallottam, hogy újra meggyütt a piktor úr. Vele is lenne szavam, de előbb veled szeretnék szót váltani, Imre öcsém!
IMRE: Kettesben?
KIS PÁL: Ó, nem! Nem titok, amit mondani akarok. Jobb is, ha tanú van rá, hogy soha le ne tagadhassam!
ERZSI (a kötényével megtörül egy széket): Foglaljon helyet Köblös uram!
KIS PÁL (leül): Köszönöm . . . Ma csupa köszönet vagyok. Azt is köszö- nöm, Imre, hogy ajtót nem mutattál! Nem is tudom, hogy kezdjem, hiszen olyan szívesen fogadtál, mintha semmi se történt volna közöttünk.
IMRE (természetes fölénnyel): Mi történt volna? Két szekér ment szembe az úton. Az egyiken a régi falu döcögött, a másikon az új szeretett volna nekiiramodni, összeakadt a lőcs. Ennyi az egész.
KIS PÁL: Éppen elég! összeakadt a lőcs. Jól mondod. Nyakas volt mind a két kocsis, egyik se akart tágulni! Valamelyik lőcsnek törnie kellett.
H á t . . . megvallom...: az enyém volt reves fábul. Én vagyok a kárvallott Ezt akartam megmondani; köszönöm, Imre, hogy segítettél a példázattal.
Meg azt, hogy neked volt igazad, Imre. Elég ez neked?
IMRE: Sok is, Pali bátyám! Legalább is több, mint reméltem. Igazán mondom, hogy ez az én legszebb karácsonyi ajándékom! Sohasem akartam én a Pali bátyám személye ellen hadakozni, nem természetem másnak a becsületébe taposni! Amit tettem és tenni akarok, mind a falunk érdekében való volt és lesz!
KIS PÁL: Most már én is látom. És mint becsületes e m b e r , . . . mert egyet higgy el nekem, Imre fiam, lehettem rossz, lehettem nyakas, lehettem
irigy, lehettem bosszúálló, de a becsületemhez egy makulányi piszok nem érhet!
IMRE: így igaz! Nemes ellenfél volt mindég, Pali bátyám!
KIS PÁL: Hát, hogy egyik szavam a másikba ne öltsem... mint becsü- letes ember nem röstellem megvallani, hogy én voltam a hibás! Megérde- meltem, hogy a falu elfordult tőlem. Mihint módom lesz rá, át is adom a vezetést! Neked, mert te vagy rá a legérdemesebb.
IMRE: Arra van még idő! Pali bátyám józanságára, gazdag tapaszta- lataira igen-igen szükség lehet. Kell a kerek alá a talp, küllőjére a lánc, hogy meg ne fusson a szekér, ha heves a ló, tüzes a kocsis.
KIS PÁL: Kopott az a talp, foltozott a lánc, ha egyszer már a becsület nem tartja össze.
IMRE: De hiszen az imént mondotta Pali bátyám, hogy a becsületiben nincs hiba.
KIS PÁL: Nincs befelé, mert nem tudom olyan bűnöm, ami miatt el- veszett volna, de a mások szemében bizony ebek harmincadjára került az én becsületem! Még a te Sajó kutyád is megugatott, amikor erre fordultam.
Pedig az csak ismerhet! Annak a betlehemi gubásnak is több a becsülete, a kutyádnál is, mint nekeml Azt nem ugatta.
