Takáts Gyula versei
E g y k ö l t ő k ő a s z t a l á n á l Üres a kő. Nézd, rajta semmi nyom . . . Köre fáradtan önrévébe fut.
Asztalt mintáz... És hallgat a torony.
Hogy merre jár, nem jelzi semmi nyom.
Elengedte küszöb, tető s az ágy.
Korsója még. locsog, de csak badar mesét s így egyre nő a nagy talány, s még jobban ködbe vész a messzi part.
Hálátlan tárgyak és csigás kövek ti is temetni tudtok csak csupán ? Hát hol a jel s a borsózó szöveg, mely elrepít a nagy titok után.
Mondd, merre leng tündöklő szelleme ? Mutasd meg lomb a bimbózó kaput, honnan szárnyalva zúg a nagy zene . . . Vagy síron át visz oda alagút ?
Fürtös csigákkal alvó szürke hát, évmilliókat rejtő vak köved
'mikor zengi a nagy titok dalát, megzengetvén a csigás kürtöket.
És hol a bérc, amely kihirdeti,
— miként az angyal teszi egykoron, — hogy még véresen lássuk meg színét a honnak, mely túlnőtt a csontokon.
Vagy így jobb tán ? Kövek, tárgyak között , lapulni vakon, mint a köbogár ? . . .
Á nagy titok páncélba öltözött!
Nyakunkba ült s mellünkre lóg a zár.
Takács Gyula: Hajnalfelé 37 H a j n a l f e l é
Hajnalfelé a tárgyak, akár az emberek, megunván a tér nyűgét, nyújtózni kezdenek.
Midőn a hold, a nappal cserélve, némán váltanak, efurcsaötvü fényben nőnek a fák, tavak.
A hasznos dolgokon át mély, furcsa lomb ragyog.
Gyaluk és vésők szelleme ezüstszín dalba fog.
A régi mesterekről dalol a zöld kötény,
s a gyöngyhabos juharfán kihajt a költemény.
A sok fogástól fényes szárnyas szekrényszegek az ötvösről mesélnek vidám történetet:
midőn a püspökúrlól huszonötöt kapott, csenvén a szentrkeresztről egy szép gyémántbabot.
S kinyúl a vár is, mini a romból kinő a gyom, s e furcsaötvü fényben fénylik a hegyorom.
A tündér levegőben repked egy cin-madár.
Ezüst szárnyában élet és ide-odaszáll.
38 Takács Gyula: A gyümölcsfáimhoz A g y ü m ö l c s f á i m h o z
Sűrű, fonódó ágbogok, ti földből-nőtt élő jelek, ámulva nézem lombotok.
Tanítsátok kertészetek.
Tanítsátok, hogy mit üzen a mélyen hullámzó gyökér.
Hogy lombveréstek mit susog.
Most annyi sok titok kísért.
Tíz éve álltok itt, derék jó társaim, szép karcsú fák, s nem ismerlek még bennetek!
S mily óriási a világ.
Ne vessetek meg mégse, fák.
Bevallom, lám, mit sem tudok.
Fonódjatok az égbe szét.
Hullassátok rám titkotok, hogy lomb, gyökér s a csillagok, a föld, az ég testvér velem.
E rémítő embermagányt jó fáim, tán így feledem.
•
