Ü
SZEGEDI TUDOMÁNYEGYETEM v- -ír L-füfürtíMi httattuk lízjrmXXII. évfolyam, 7. szám, 1968. július
T A R T A L O M
LÁSZLÓFFY ALADÁR: Versek 579 BOR AMBRUS: Érmék (elbeszélés) 581 BALL A LASZLO: Dobszóló (elbeszélés) 584 AKÁCZ LÁSZLÓ: Megnőttek a traktorok (elbeszélés) ... 587
BARÁTH LAJOS: Az öreg ház (elbeszélés) 591 SZUROMI PÁL: Az örökség (elbeszélés) 594
KÁNYÁDI SÁNDOR: Versek 600 ANDRÁSSY LAJOS: Versek 602 BÁRDOS PÁL: Égigérő nyári eső (III. rész) 604
KOVÁCS ISTVÁN: Versek 620 GÁL SÁNDOR: Egy partizán halálára (vers) 621
KALÁSZ LÁSZLÓ: A jövendő (vers) 621
POLNER ZOLTÁN: Versek 622 150 éve halt meg Dugonics András
ILLYÉS GYULA: Levél a Dugonics-évforduló alkalmá-
ból (fotokópia) 625 SZAUDER JÓZSEF: Dugonics András 626
MOCSÁR GÁBOR: Dugonics szobra körül 634 (KSI): Dugonics András ünneplése Szegeden 639
HAZAI TÜKÖR
TÓTH BÉLA: Tisza (XVI. rész) 641 VÁG VÖLGYI ANDRÁS: Tanyák a Tisza tájon (I. rész) 646
MŰVÉSZET
SZ. SIMON ISTVÁN: Tíz szegedi nyár 650 KILÁTÓ
ÖKRÖS LÁSZLÓ: Kafka: századunk művésze 656 A. KARPOV: A jubileumi év szovjet költészete
(II. rész) 661 7* 577
K R I T I K A
R U S Z O L Y J Ö Z S E F : K é t e m l é k i r a t a f o r r a d a l o m k o r á -
r ó l 667 Üj verseskötetek
P O M O G A T S B É L A : K a l á s z M á r t o n : V á l t o z a t o k a r e -
m é n y r e 669 S Z É L E S K L Á R A : T é n a g y S á n d o r : V a s k e n y é r 670
S Z É K E L Y H Í D I Á G O S T O N : K a l á s z L á s z l ó : S z á n j m e g
idő 672 S Z E D E R K É N Y I E R V I N : A r a t ó K á r o l y : M a d a r a k az
e s ő b e n 674 Romániai magyar költők
I L I A M I H Á L Y : K á n y á d i S á n d o r : K i k a p c s o l ó d á s 675 S Z A K O L C Z A Y L A J O S : N é g y f i a t a l e r d é l y i p o é t a — öt
v e r s e s k ö t e t 676 Mi van a fiókban?
(—): K é t f l e k k D é r E n d r é v e l 678 J N N E N - O N N A N — K R Ó N I K A 680
I L L U S Z T R Á C I Ó K
CS. P A T A J M I H Á L Y ( M ű m e l l é k l e t II., 679); L I E B E R É V A (640, 666); R A S Z L E R K Á R O L Y ( M ű m e l l é k l e t I.); S Ü L É I S T - . V Á N (619); S Z A L A Y F E R E N C (599); S Z U R C S I K J Á N O S ( M ű m e l l é k l e t II.); V E C S É S I S Á N D O R ( M ű m e l l é k l e t I.);
W I N K E L B A U E R P Á L (586); Z O M B O R I L Á S Z L Ó (első c í m - lap).
T I S Z AT A J
Irodalmi és kulturális folyóirat
A Magyar írók Szövetsége Dél-magyarországi Csoportjának lapja Megjelenik havonként
Szerkeszti a szerkesztő bizottság Főszerkesztő: ANDBASSY LAJOS Kiadja a Csongrád megyei Lapkiadó Vállalat
Felelős kiadó: KOVÁCS LASZLO
Szerkesztőség: Szeged, Magyar Tanácsköztársaság útja 10. Táviratcím: Tiszatáj Szeged, Sajtóház. Telefon: 12-330. Postafiók 153. Kiadóhivatal: Szeged, Magyar Tanácsköztársaság útja 10. Telefon: 13-116, 13-500. Postafiók 153. Terjeszti a Magyar Posta. Egyes szám ára 6 forint. Előfizetési díja: negyedévre 18, fél évre 36, egy évre 72 forint. Előfizethető a Posta Központi Hírlapirodában (Budapest V., József nádor tér 1.) és bármely kézbesítő postahivatalnál. Egyéni előfizetések a 61 260, közületi előfizetések a 61 066 csekkbefizetési lapra (átutalások az MNB 8.
egyszámlára) küldhetők be. Kéziratot nem őrzünk meg és nem adunk vissza.
Indexszám 25 916 — Szegedi Nyomda 578.
LÁSZLÓFFY ALADAR
S Z Ö V E T S É G E K Szövetkeztem a szóval, a névvel,
szövetkeztem a kővel, melynek neve is van és kő is, szövetkeztem név mivoltában is vele, kő mivoltában is vele, szövetkeztem
azokkal akik ilyen szövetséget kötögettek a dolgokkal s neveikkel, szövetkeztem
azzal a szövetkezéssel, melyet mi emberszabásúak kötni tudunk ilyenformán a valósággal,
szövetkeztem emberségünkkel s szövetkeztem azokkal akik emberségünkkel szövetkeztek.
Megértett ellentmondásokkal is szövetkeztem és megoldatlan problémákkal. Ellenfelekkel is szövetkeztem, hogy értelme legyen a jók
szövetségének mert a gonoszak szövetsége ellen szól.
Szövetkeztem a butasággal, hogy lejárassam, szövetkeztem az értelemmel, hogy uralkodóvá tegyem. Hála nekem, egyetlen értelmi ölelésben a világ! Olyan mint régnemlátottak találkozása.
De hasonló a birkózók összeakaszkodásához is.
Es fojtó öleléshez. Vassodronyokra kötött többszörös hurokhoz. Hasonló ahhoz is, ahogy a makacs idegek kéretlenül is behálózzák minden porcikánk, hogy érezzen, fájjon.
Mint óriás ujjon óriás kulcscsomó lengnek a szövetségek valami visszasütő napban, mert délután van a huszadik század.
S Z É L Roppant erejét hiába
pazarolja rám harminc éve a szél.
Karthágó porai ezalatt átjutottak a semmibe tartó hajók fedélzetére —
én itt maradtam. Valami véd. A lélegzetem elég, hogy roppant ökölcsapásait
rugalmasan álljam s csöpp forró lehelettel még vissza is üssek,
hogy belerezdülnek az asztalon a pálmák, a poharak s verejtékcsíkokban
rohan le Európa arcán a Duna, Afrika arcán a Nüus.
579.
F É R F I A K
Hányan rohadtak el húsz és harminc között.
E kor a férfit vagy szemetet érleli bennünk.
Nem csak a gyávák úszták meg szárazon
s nem csak a hősök tettek valami emlékezeteset.
Húsz és harminc között hányan rohadtak el.
Jobban kell utálnom őket mint a múlt századot.
Kiszállok menet közben a kortársi liftből,
velük egyazon üvegből ne töltsenek nekem levegőt.
Ezek a fiúk sem bácsinak indultak, aki más fiút fejet csóválva korhol, s nem izének aki lapulva vet ágyat egy kitüntetés összkomfortos
bársonydobozában, de hát
sokan rohadnak el húsz és harminc között mert esős a nyár, mert száraz a nyár, mert könnyű az élet, mert nehéz az élet, mert nem jön ki nekik, mert kijön nekik, mert egy leckét sosem felejtenek el, mert másvalamit tökéletesen elfeledtek,
mert sokan rohadnak el húsz és harminc között.
U T A Z Á S O K Sóhajtanék, hogy telik az idő, ha nem vinne engem is magával.
Ingyen utazom szörnyen drága és
tilalmas helyeken, honnan sokáig kitiltottak amért túlságosan fiatal vagyok. Ingyen utazom szörnyen távoli és tilalmas helyekre, hol már nem fognak mutatni semmit, mert már túlságosan öreg leszek.
. . . osztva hárommilliárddal —
— osztva háromszázhatvan fokkal
— osztva vagy hatvan évvel...:
nos hajolj ide most ebben a percben, nézz körül innen a szívem helyéről és ismerd be: ez is elég?
BOR AMBRUS É R M É K
K A T O N A
A megfutamodott századot P.- ben, a fronttól öt nap távolságban, összeterelték, és egy nagy, vörösfe- ketére kiégett ecetgyár mögött vo- nalba állították. A katonák sokáig álltak ott a hidegben, szájuk meg- deresedett, bakancsuk lassan ujjnyi- ra belesüppedt a kemény hóba.
Aztán jött egy őrnagy két főhad- naggyal; hozta a zászlóalj-napipa- rancsot, amelyet az egyik főhadnagy olvasott föl. Az él felől pedig az őr- nagy intésére megindult egy őrmes- ter, és kezdte kiszámolni a tizede- lést. Hangosan számolt, mindenki- nek külön megbökte a mellét, hogy egy katona se legyen tévedésben a száma felől.
— Egy, kettő, három, négy, öt, hat, hét, nyolc, kilenc, tíz. Egy, ket- tő, három, négy. — És így tovább.
A tízet valamivel hangosabban mondta.
A hátsó sorban állt a jó katona.
Elöljárói többször állították példaké- pül bajtársai elé, mert puskájának minden részét mindig gondosan ki- fényesítette fegyverolajjal meg pu- ha ronggyal, és igen fegyelmezett, főleg pedig gyors fölfogású katona volt. Háborúban ez az utóbbi tulaj- donság roppant fontos: laktanyai ki- képzésen és hadgyakorlaton nem le- het mindenre fölkészülni; egyes
helyzetek csak akkor fordulnak elő, ha már bekövetkezett a valódi há- ború, és ezek a helyzetek többnyire olyan váratlanul adódnak, hogy csak az igazán gyors fölfogás segíti át rajtuk a katonát.
A jó katona villámgyorsan hátra- lépett, és egy hellyel arrább fura- kodott vissza a többi katona közé.
Gyors fölfogásával fölismerte hely- zetét, és azonnal tudta, hogy mit kell tennie. Fölfogásához hasonlóan gyors életösztöne ugyanis arra fi- gyelmeztette, hogy mozduljon arrább a kék hidegtől és egyéb okok miatt is bábokká dermedt emberek között, különben tízes számot kap, és ak- kor ki kell állnia.
Hármast számolt a mellére az őr- mester. Huszonkettedik helyett lett huszonharmadik, a hátsó sorban.
A jó katona kedélyét sokáig nyo- masztotta a csalódás, hogy életösz- töne pontatlannak, gyors cselekvése fölöslegesnek bizonyult, önmagában csalódott, ami keserves.
B E T Ű
Fabó Lajost egyetlen betű külön- böztette meg a Szabóktól. Fabó ösz- szesen három van a telefonkönyv- ben, a Szabók viszont oldalakat töl- tenek be. Átlagosak, általánosak.
Fabóra, srác korában, mindig úgy köszöntek rá a gyerekek, hogy:
— Fevaf, Fabó.
Vigyorogtak hozzá.
Jóval később, katona korában, minduntalan őt szúrta ki piszkos munkára a szolgálatvezető:
— Az a pösze. Seprűt fog, körletet takarít. Vizeldékből a csikkeket ki- szedi.
Űjabb tíz év múlva Irénke (a gép- könyvelésből) pajkos kuncogással mondta a nők napján:
— Köfi, Lajofka.
Fabó szakszervezeti aktíva volt, és abban az évben ő osztotta ki az üb
7* 581
megbízásából a hóvirágcsokrokat, amelyeket a nők üres tintásüvegekbe szoktak belenyomni.
Fabó túl járt a negyvenen, ami- kor az osztályvezetője egyszer meg- jegyezte, hogy az iratok alján nagy az ef, kilóg az iktatópecsét megfelelő kockájából.
— írjon kisebbet. Mondja: ez egy elírt név?
— Mi, Fabók — mondta akkor Fabó —, mindig Fabók voltunk.
Szabók soha.
T E N G E R
Az óceánon, ahol olyan messze es- nek egymástól a partok és a szige-.
tek, hogy egyikről nem látni a má- sikat, egyszer legyek röpültek át, vagy a legyekkel rokon, hártyás szárnyú rovarok. Azon a' parton, ahonnan elindultak, nagyon elszapo- rodott a légyféle, és megfogyatkoz- tak a szívható levek meg az ehető hulladékok, ezért olyan partot kel- lett keresni, ahol még fordított a helyzet.
Ám a raj egy része, a gyöngébb- je, nem bírta a távot. A kisebb le- gyek belehullottak a vízbe, és ott
pusztultak. Viszont amíg ez a ki- sebbje vergődött és fulladozott, a többi légy egyenletes sebességgel rö- pült tovább, és átkelt arra a túlsó szárazföldre, amely az indulás he- lyéről nem látszott.
Könyvekben olvashatjuk, hogy madarak is röpültek át az óceáno- kon. A természettudósok mindent följegyeztek, ami az efféle röpülé- sekről kitudható. Távoli sziget irá- nyába kerekedett föl egy madárraj, mert azon a helyen, ahol addig fész- kelt, nem volt már se mag, se ro- var, csak rengeteg rikoltozó ' madár az ürülékmaszatos sziklákon.
Neki kellett tehát vágni az útnak.
Bár a madarak gyöngébbje nem bír- ta a távot, belehullott a vízbe, és mert nem volt vízimadár, belefúlt.
Viszont, amíg a vízbe hullott mada- rak vergődtek és fulladoztak, a töb- bi madár egyenletes sebességgel rö- pült tovább, és szerencsésen át is kelt a távoli szigetre.
Emberek számos vándorlását és átkelését szintén följegyezték a tu- dósok. Könyveiket világtörténelem- nek hívjuk.
P R O F I L
Az idős kocsikísérőt a Madách té- ren többen is rázogatták. Végül va- laki kimondta, hogy alighanem ha- lott.
Ültében halt meg az atlétatrikós sofőr mellett, és nem dőlt el. Nem dől el mindenki. Meg szépen is ült, olyan élethűen és testmelegen, hogy a rázogatok, noha gyanakodtak, mégis a mentőket hívták ki. A kihí- vott mentők állapították meg, hogy szabályszerűen meghalt az öreg.
A mentők bosszúsan írták be a naplójukba, hogy ez a hívás fölösle- ges volt. A mentők minden elgázolt
gyerekről meg öngyilkosról pontos naplót vezetnek. De nem szállítanak hullát. Megesik, hogy valaki még él, amikor hívják őket, de mire odaér- nek, már nem él: ilyen esetben se szállítják el. Közölték tehát, hogy ők nem foglalkoznak a kocsikísérő- vel: az illetékest kell hívni, és amíg az megérkezik, várni kell.
Az értelmes, fiatal sofőr tudta, hogy minden szállítóvállalatnak megvan a maga profilja. Ö se szál- lított mást, mint űrlapot, gemkap- csot, dossziét, mert az ő profilja a kultúrcikk volt. Visszaült tehát a vo- lán mellé, és rágyújtott egy Terv ci- garettára.
Türelmesen üldögéltek kettesben a vezetőfülkében; kivárták az illeté- kest. Az érdeklődő emberek pedig szintén türelmesen nézegették őket lentről, a szélvédő üvegen keresz- tül; néha fölmutogattak:
— Az. Amelyik nem cigarettázik.
AZ E M B E R N E V E
Jánost születésétől fogva öcsinek hívták. Második gyereknek született.
De ő már óvodás korában se szeret- te ezt a nevet. Az igazi szebb volt, és a Jánosokkal mindenféle csoda történt a mesékben. Nyűglődött a nevéért. Követelte. Duzzogott. Szü- lei sokára engedtek csak neki, már iskolába járt, amikor végre meg- ígérték, hogy a legközelebbi csupa jeles bizonyítványért megajándé- kozzák az igazi nevével.
Ez elmaradt. Közben tudniillik az iskolatársai elnevezték Zsokénak.
Akkoriban cingár és vékonycsontú volt, mint amilyenek lóversenyfotó- kon a zsokék, iskolatársak pedig gyakran és könnyen ragasztanak olyan nevet az iskola társukra, amely
csak felületes hasonlóság vagy lát- szat alapján illik rá. Belőle is hiába lett aztán idővel jó tornász, és hiá- ba mutatta be már serdülő korában mintaszerűen a félkelepet meg a saslengést, neve jó tíz évig rajta ma- radt.
Akkor is csak elhallás folytán sza- badult tőle. Egy új, nagyszájú fiú Csokinak értette a nevét, azt ki- abálta utána a nagy tízpercben.
A többiek óriásit röhögtek ezen, de azonnal átvették az elhallott nevet, és a Csoki név kitartott az érettsé- giig, onnan követte az egyetemre, végigkísérte főiskolás évein, sőt, utánaosont abba a gimnáziumba is, ahol tanítani kezdett. Fizikatanárhoz nem illett, de a csúfnevet még a ta- nári kar is átvette a diákoktól, kol- legiális használatra. Pedagógusokra néha ragadnak diákszokások.
A névért felesége se kárpótolta az- zal, hogy következetesen Tamásnak hívta. Sokat töprengő férjét szerin- te csak ez a komoly név jellemez- hette, hiszen az egzakt tudás egyik alapja a kételkedés, a bibliai Tamás pedig kételkedett. Meglehet ugyan,
hogy az asszonynak, mint annyi tár- sának, kellett egy olyan név, amin csak ő szólítja a férjét: afféle kulcs- név, páncélteremkulcs, vagy a tit- kos tanácsos kulcsa a legbelső tre- zorajtóhoz. Feleségtől nehéz a tit- kos tanácsosságot megtagadni, ő te- hát nem tagadta meg.
Házasságuk tizedik évében amúgy is kitört a háború, és a menetszázad írnoka merő butaságból vagy felüle- tességből Józsefet körmölt a zsold- könyvbe meg a századlajstromba.
Frontszolgálat és hosszú hadifogság során bonyodalmak származtak eb- ből az elírásból. Egy alkalommal kis híján személycsere: az igazi Jó- zsef föllázadt, megszökött, főbe kel- lett lőni. ö t nem. Az esetről szóló elbeszélés utóbb derültséget váltott ki társasági összejöveteleken: hábo- rús emlékek gyakran mulatságosak, ha már vége a- háborúnak. Vége volt: az ismerősök élvezettel hallgat- ták a névbonyodalmat; Milchné ka- carászva szokta forszírozni a főbe lőtt Józsefet.
Milchné mondta ki akkoriban elő- ször nyilvánosan a Jóskát. Magán- használatra, intimen szintén ki- mondta, néha sikoltva is. Így kimon- dott név könnyen rögzül a megszó- lított tudatában, noha a köztudat- ban természetesen a kevésbé árnyalt hangsúlyú, nyilvános Jóska rögzült, de igen hosszú időre. Jóska volt az ötvenéves technikumi igazgatóhe- lyettes, Jóska a nyugdíjas. A sakk- partnerok zöme Jóska bácsinak is- merte a közepes, de megbízható sakkozót, aki mindig arra törekedett, hogy minél előbb elsáncolhassa a királyt.
A kórházban hirtelen heves szük- ségét érezte annak, hogy a nevével foglalkozzék. De ott egyszerűen Ötöskének szólították, és morfiumot kezdtek a vénájába fecskendezni.
Egyre több morfiumot. Aminek a hatása alatt összetettebb, nehezebb kérdésekre koncentrálni lehetetlen:
előbb minden villámlik, aztán nem.
583.
BALLA LÁSZLÓ D O B S Z Ó L Ó
Az unalomig bravúrosan tudta már ezt a számot. Az unalomig, mert annyira benne volt már minden mozdulat az ujjaiban, hogy semmi öröme nem volt a sima bőrfelüle- teknek ebben a négyperces őrült ütemű csépelésében. Pedig igen te- kintélyes szakemberek nyilatkoztak erről a produkcióról a legelismerőb- ben, csodálkozva mondogatták, hogy ezekkel az egyszerű eszközökkel mi- lyen bámulatos hűséggel hozza ki a szám alapmotívumát. Igen tekinté- lyes szakemberek, olyanok is, akik
nem szerették a dzsesszt, kicsit le is nézték.
Az unalomig bravúrosan tudta már ezt a számot. Oda se kellett nézni, tisztában volt vele, hogy a di- rigens drámai mozdulattal int meg- álljt a többi hangszernek, őt meg szinte keresztülszúrja ebben a pilla- natban a karmesteri pálcával: ,,Na m o s t . . . "
Na most! Először pár pillanatnyi nyugodt pergetés, mintha lassú eső dobolna az ablaktáblán, azután ha- talmas csapás a nagydobra, és most kezdődik a verők őrült vitustánca.
A keze majd kiszakad, a homlokán verejték gyöngyözik a fizikai erőfe- szítéstől, de az elméjét egyáltalán nem kell megerőltetnie, közben jó- formán oda se figyel — az izmaiban van minden mozdulat.
Csend a nézőtéren. Némaság. Ál- mélkodás. Ha valaki két dobütés kö-
zött leejtene egy gyufaszálat, meg- hallanák.
Egymást keresztezik a verők, mint egy tervrajzon valamely sík- idom két oldala. A kettő közt egy darab a dob széléből. Szabályos kör- szelet, a két dobverővel bezárt szög nagyságát jelzi. Ez most valamivel több a derékszögnél. Körülbelül száz-százöt fok.
A dob felülete már hatalmas terv- rajz, valami épülő nagyszálló vagy hangversenyterem alaprajza, s ő egyre őrültebb erővel csap bele. Szét akarja verni, pozdorjává zúzni, meg- semmisíteni. Ahogy ez a két dobve- rő megsemmisítette mindazokat a tervrajzokat, amelyeket ő azóta ké- szített volna. Egy évet járt az épí- tészmérnökire. A prof azt mondta egyszer: „Fiam, magának van fan- táziája, még sokra v i h e t i . . ." Nem vitte. Jött a háború. Mikor meg az átmeneti idők felfordulása után folytatni lehetett volna, ő bolond fejjel megnősült. Huszonegy éves volt.
Most azért jó lesz vigyázni, nehéz rész következik. Ettől az ütéstől na- gyon függ az összhatás. Hű, mekko- rát csapott! Csoda, hogy el nem re- pedt a bőr. A nézőtéren felszisszent valaki.
Ez az óriási csapás az akkori fog- lalkozásának szólt. Pfuj! Könyvelő lett. Könyvelő, s nem is valami ko- moly, nagy üzemnél. Egy házkezelő- ségen. Tartozik—követel. Mindegy.
Már gyerek is volt. El kellett tarta- ni a családot.
De mi értelme volt úgy sietni a
nősüléssel? Még ha legalább Valit
vette volna el, akiért már négy-öt
éve törte a nyavalya! Vali férjhez
ment egy mérnökhöz. Egy kész elekt-
romérnökhöz. És elköltöztek a vá-
rosból. A férjét elhelyezték valami
gigantikus elosztóállomást építeni a
nemzetközi távvezetékhez, ö t azóta
is mindig furcsa érzés fogja el, ha
valahol a mezőn szembetalálja ma-
gát a távvezeték hatalmas vastra-
verzével. Űgy érzi, fenyegetően áll vele szemben, ö a szemébe vágná:
„Elvetted tőlem, pedig te csak ak- kor tűntél fel, két hónappal azelőtt, én meg már öt éve . . ." Ezt monda- ná neki, de sosem meri. A torony- magas traverz fenyegetően mered rá, a porszemre, csak egy mozdulat, és mindjárt agyonsújtja az ezervoltjai- val. . .
Itt megint vigyázni kell. Egy, ket- tő, három . . . Három akkora csapás a nagydobra, hogy a traverz is meg- repedne tőle, lekaszáltan hullana a lába elé.
Aztán emelkedett a ranglétrán.
Főkönyvelő lett a házkezelőségen.
Valakit fel kellett venni az ő régi helyére, s a vezető rábízta a válasz- tást: „Te fogsz dolgozni vele . . ."
Vagy öten-hatan is jöttek jelent- kezni; a Vali húga is.
— De örülök, Marika, hogy maga is eljött.. .
Persze, őt választotta. Páratlanul izgalmas volt együtt dolgozni vele.
Majdnem ugyanaz az arc, csak sző- kében. Ugyanazok a mozdulatok.
Sokszor percekre abbahagyta a munkát, és Valit bámulta. Azaz de- hogy Valit — Marikát! Feltűnt ez persze a fiatalasszonynak is. Benne volt a játékban. Visszabámult rá.
Ö meg egészen véletlenül, szinte akaratán kívül került bele ebbe a szerelmi kapcsolatba. Hisz mindig Valit nézte Marikában, és nem is tudott soha igazán összemelegedni vele, zavarta, hogy szőke és hogy a Valiénál élesebb a hangja. Még túl- ságosan sokat panaszkodott. Része- ges férjére, aki keresetét az utolsó kopekig elveri, az egész család az asszony keserves kis fizetéséből él, pedig az anyja is velük van („Azért igazán törődhetne vele Vali is" — de ezeknél a szavaknál ő félrenézett, hogy Marika ne lássa: fáj neki, ha Valit bántják), meg a férjének is ő vesz ruhát, ha már nagyon lerongyo- lódott. Most is pénz kellene erre, most meg arra. . . „Elvenném a
kasszából, majd visszateszem . . ."
Neki is kellett a pénz. ö is elvett.
Majdnem egyszerre pattant ki a sikkasztás meg a kapcsolata Mariká- val. Míg a börtönben volt, a felesé- ge elvált tőle. Marikát csak jól ösz- szeverte a férje. Még neki állt fel- jebb, pedig ő aztán . . .
Mi ez? A karmester hadonászik valamit.. . Persze. Azért jobban oda kell figyelnie, itt halkabbra, nyu- godtabbra kell fogni.
A börtönben kitanulta az üveges- szakmát. Visszavették ugyanahhoz a házkezelőséghez. Üvegesnek. Híres mester volt. Máshonnan is őt hívták a legbonyolultabb munkákhoz. S ami- kor rátette a vonalzót az üveglapra, úgy érezte, rajzlap van előtte, a gyé- mántot pedig úgy fogta, mint a tus- kihúzót. És szeretett az épülőfélben levő házakban dolgozni. Ilyenkor magában utasításokat osztogatott a munkásoknak, gondolatban bírálgat- ta az építészeti megoldásokat.
A zenei pályája is pechesen indult.
Börtön után — kellett valami felol- dódás — gitározni kezdett. Mikor jelentkezett a műkedvelő zenekarba, azt mondták, gitáros már van, pró- báljon meg dobolni. Elég nagy utá- lattal, de ráállt.
És most már nem is volt olyan hosszú az út az első fokozatú okle- vélig a köztársasági szemlén, az el- ső professzionális szerződésig. Ma biztosan sokan irigylik. Híres dzsesszdobos ... .
A karmester megint mérsékletre intette, de ő rá se hederített. Job- ban tudja. És különben is, a kife- szített bőrnek most lakolnia kellett egy élet minden kudarcáért, minden álom szertefoszlásáért. Nincs rajz- asztal egy tervezőirodában. Nincs a család, a két gyerek, akit szeretett, és az asszony, akiért huszonegy éves fejjel odadobta a mérnökséget. És nincs Vali se. És Marika sincs, akiért odadobta a családját, de ő nem is volt, benne csak Valit lát- t a . . . Nincs semmi más, csak ez a
585.
feszülő bőrdarab meg a táncoló két verő, és a neve mellett ez a sallang:
„fesztiváldíjas . . . " Nem büszke rá, nem szereti. Nem szereti a fekete körszakállát sem, de viselnie kell, miféle dobos volna ő anélkül. Nem szereti az aranypaszpólos szmokin- got sem — szívesebben hordana fe- hér munkaköpenyt.
Most jött a finálé. A dobos most már igyekezett minden mellékgon- dolatot elhessegetni magától, itt azért koncentrálni kellett. És valami egészen más, egészen különös per- gésbe kezdtek a verők.
Tompa robajlás a gran tamburón
— robbantják a régi házat. Most hullik a tégla, hullik a törmelék — aprón, szaporán szórja a pergődob.
Hatalmas munkagépek jönnek. És a nagyszállón sokasodnak az emeletek, öt, tíz, tizenkettő, tizennégy. A dob- szó egyre fékeveszettebb tempóban, a fül számára szinte már nyomon sem követhető ritmusban húzza fel- jebb és feljebb az impozáns torony- házat. Ezt az ütemet már ő is alig bírja idegekkel. Még egy pillanat, és megpattan ez az ér a homloká- ban. De ha megpattan, annál jobb, legalább vége ennek a rettenetes fe- szültségnek, legalább mindennek vé- ge . . . S most hirtelen olyan ütést érez, amilyet ő mért az imént a majd elpattanó bőrre. Lehetséges? Hát ez volna az a város, a h o l . . . Dehogy is! Biztosan nem Valit látja a máso- dik sor szélén. Mint annyiszor más- kor, őt is úgy formálta meg a dob- szó, mint imént a húszemeletes pa- lotát. S az ál-Vali, akit csak a finá- lé önkívülete teremtett, mégis tü- zeli, erőt ad ennek a végső nagy spannoltságnak az elviseléséhez.
A karmester már leeresztette pál- cáját. ö is megkövülten áll, megba- bonázva várja, hogy véget érjen a pillanat, amikor az egész teremben egyetlenegy szuggesztív erejű paran- csoló hatalom van: a hangverseny- palotát kis híján romba döntő dob- szó.
Utolsó, hatalmas ütés. Vége.
A karmester beinti a szaxofont.
Gondterhelten figyelmezteti: „Pia- nissimo . . . " Lassú, ernyedt feloldó- dás.
A dobos megbénultan ül a helyén
— csak a szám végén megy majd ki, meghajolni, a dobogó szélére.
Addig — fáradtan, magába ros- kadva — azon töpreng, hogy a prof azt mondta annak idején az építé- szetin: „Még sokra v i h e t i . . . " Hát igaza lett volna? Ügy látszik, hogy mégis . . .
Bár nem a dzsesszdobosi sikereit tartja nagyra. Dehogy is! Csak azt, hogy a könyvelő, a börtöntöltelék, az üveges most mégis minden este palotát épít. Hol egy nagyszállót, hol egy főiskolát, hol egy kormány- székházat. És Valit is megteremti magának. Minden hangversenyen újra és újra.
De vége a számnak. A karmesteri pálca hirtelen mozdulattal elvágja a zenét. A dobos már ott van a pó- dium szélén. Azt sem várják be, hogy meghajoljon. Dörögve csapód- nak össze a tenyerek, dobognak a lábak, a közönség fiatalabbja üvölt.
S valami nagy dzsesszrajongó le- het a második sor szélén az a ciklá- menruhás asszony is, aki az előbb egy pillanatig Vali volt.
Véresre tapsolja a kezét, és a sze- méből furcsa fény árad a dobos- r a . . .
W I N K E L B A U E R P A L R A J Z A
AKACZ LASZLÓ M E G N Ő T T E K A T R A K T O R O K
Gulyás Ábel háza a feljáróval szemközt állt.
— Otthonom a híd tengelyében he- lyezkedik el — mondogatta sokkal inkább a rangosnak tartott helyre, semmint magára a különben takaros kis épületre büszkén, ha lakása va- lahol szóba került. — A híd tenge- lyében helyezkedik el, és az utcai szoba ablakából szemmel tartható minden, ami csak az átkelőhelyen történik . . .
A terméskő alapra épült, világos- zöld habarccsal befecskendezett ház
— ismét csak Gulyás Ábel szavaival élve — valóban uralta a terepet: a rét felől érkezők ezt az épületet pil- lantották meg először, s míg a szür- ke vasbetonból készített hidacskán átballagtak, s felkaptattak az emel- kedőn, mind nagyobbra s nagyobbra nőve a hármas ablakkal megtört zöld fal s a barnára fakult tető vonzotta a tekintetüket. Cél volt ez a kis ház, a messzi földekről hazatérők célja, a távolabbi vidékeken élők számára pedig egy fontos, újabb erőt adó útistáció. De azért elsősorban mégis- csak megfigyelőhely volt: Gulyás Ábel személyes és kizárólagos kém- lelő állomása.
Gulyás Ábel ugyanis, míg a jó idő tartott és odalent a réten dolgozni lehetett, abban lelte leginkább az örömét, hogy az ablakhoz állva néz- te, miként jönnek-mennek háza előtt
a szerszámokat cipelő emberek, a frissen kaszált herével, csörgő-zizegő kukoricaszárral megrakott kocsik. S persze a traktorok, a cséplőgépet húzó, ekét, boronás kocsit vonszoló traktorok . . .
Igen, a kis, körmös traktorokra volt a leginkább kíváncsi! Ha hátul, a mosókonyha melletti műhelyében
— ahol foglalkozásához illően a rossz csizmákat, cipőket javítgatta
— meghallotta az apró gépek csihe- gő-köhögő hangját, földre dobta az éppen kezében levő lábbelit, s kam- rán, folyosón, konyhán át rohant az utcai szobába, hogy el ne szalassza a gép érkezésének egyetlen pillanatát sem.
Az ablaküveghez szorította a hom- lokát, s mint a gyerekek, ha lako- dalmi menetet vagy más efféle so- kadalmat várnak, kikerekedett szemmel figyelte, hogy a házához vezető lejtőn miként zajlik le az el- maradhatatlan küszködés. Egyetlen figyelem volt ilyenkor; egy nyitott kapu, amelyen át egymást lökve, taszigálva áramlott be a sok látni- való . . .
A traktorok ugyanis nehezen bol- dogultak ezzel a kaptatóval. Akár a patkányra uszított kutya, úgy ka- partak a kerekek, s kegyetlen csi- korgásuk néha már szinte visongás- ba, jajgatásba csapott át. Küzdelem volt itt a felfelé igyekvés; igazi, nemcsak erőt, de ügyességet is kí- vánó küzdelem. Mert ahogy a há- borúban a harcosoknak, éppúgy a gépek kezelőinek is különféle fogá- sokkal kellett itt próbálkozniuk.
A legegyszerűbb manőver az volt, hogy még odalent, a hídon a legna- gyobb sebességre kapcsolták a trak- tort, s az így nyert lendülettel igye- keztek felszaladni a lejtőn. Ez a taktika azonban csak akkor vált be, ha erős volt a gép és kicsi a te- her . . .
Ezért leginkább a láncos vonta- tást alkalmazták. Ez a fogás any-
7* 587
nyiból állott, hogy az emelkedő kö- zepe táján megállt a traktor, az utá- na kötött cséplőgép vagy kocsi ke- rekei alá, hogy vissza ne gurulja- nak, vasalt ékeket tettek, majd miután lekapcsolták a vontatórudat, a lejtő tetejére, a templom felől ér- kező útra döcögött fel a terhétől megszabadított gép. Innen aztán az egyenes út vaskos köveinek vállába kapaszkodva, már könnyebben ma- ga után húzhatta nehézkes útitár- sát . . .
Persze ez a felvonszolás is igen sok gonddal járt. Hbl rövid volt a lánc, s a traktor nem tudott kellő- képpen az egyenes útszakaszra ke- rülni, hol pedig rossz irányba indí- tottak, s a cséplőgép vagy a kocsi kereke hirtelen csapott oldalra. Et- től aztán vagy meg sem mozdult a rakomány, vagy úgy megbillent, mint egyszer a Kántor Pista cséplő- je, amelyet aztán az árok feneké- ről vontattak ki két napon át tartó erőlködés eredményeképp . . .
Nem egyszerű munka volt hát ez a felvonszolás, hanem valamiféle művészet; a vontatógépek minden apró kis mozdulását, a nehézkes ter- hek tehetetlen bukását, a láncok, drótkötelek rántását, feszülését, egy- aránt jól ismerők különös művésze- te.
Hát ennek a művészetnek volt nemcsak szenvedélyes nézője, de igen tapasztalt szakértője is Gulyás Ábel.
Ahogy ott állt az utcai szoba ab- lakában, s a jó fogást érző halász izgalmával az eljövendő ügyeskedé- sekre várt, már a hídon átdöcögő traktor hangjából, pöfögésének ere- jéből tudta, hogy milyen megoldás volna a legcélszerűbb. A traktoros mozdulatai, a kormánnyal való bí- belődése pedig még inkább nyilván- valóvá tették előtte, hogy az elkö- vetkező feljövetel egy ötlettelen szokványelőadás lesz-e, vagy egy iz-
galmas, csupa meglepetéssel teli drá- ma.
Ha a jelek valami érdekesebb lát- ványt ígértek, kinyitotta az ablakot, s mintha tényleg egy színházi pá- holyból figyelne, állát a két ökle kö- zé szorítva kikönyökölt, s úgy nézte a lent történteket.
Szemlélődésének tulajdonképpen egy titkos várakozás adta meg az igazi, a részegítő izgalmat. Gulyás Ábel ugyanis nemcsak remélte, de minden porcikájával kívánta is, hogy azok ott lent valami okból ne boldoguljanak. Mert ha a gépészek káromkodva, szíjfűzős bakancsuk- kal a kerekeket rugdosva már tehe- tetlenül álldogáltak, akkor ő, mint az egyetlen, a végső megoldás két lábon járó hordozója, kisétálhatott a vas veretű léckapun, s miután' nyu- galmasra igazított lépteivel odament a bajbajutottakhoz, néhány csende- sen odavetett szóval, apró, de muta- tós mozdulattal elmagyarázhatta, milyen fogások lennének a leghasz- nosabbak. Néha még le is térdelt, hogy a vontatás irányát a lehető legpontosabban meghatározza, s megmutassa azokat a köveket, ame- lyek a legjobb kapaszkodóul szol- gálhatnak. Ezekben a remek percek- ben élt igazán Gulyás Ábel. Ilyen- kor érezte, hogy különb másoknál, hogy a hosszú idő alatt megszerzett tudománya a többiek fölé emeli.
Ilyenkor elfeledkezett gyarló és kényszeredetten végzett munkájá- ról, ilyenkor a legszebb tájakon járt, ilyenkor zengett, lobogott. Igen:
ilyenkor élt, ilyenkor játszott. A ka- paszkodó legjobb szakértője volt Gulyás Ábel, s a gépészek, akiknek már segített, úgy beszéltek róla, mint a veszélyes útszakasz egyetlen igaz ismerőjéről. Az egyik traktoros
— aki a folyamőrségnél szolgált ka-
tona korában — azt mondta rá, hogy
nem egyéb ő, mint egy révkalauz,
mint ennek a szárazföldi útnak buk-
tatóit, veszélyeit egyedül ismerő rév-
kalauz . . .
Gulyás Ábel azonban csak ritkán kamatoztathatta nagy tudását, mert hogy megéljen, dolgoznia is kellett, s ha a megrendelői ott álltak cipő- jük sarkalására, csizmájuk foltozá- sára várva a műhelyajtóban, még- sem futkoshatott minden traktor- morduláskor a hídfeljáróra. Ilyen- kor, mintha csak ki tudja, milyen nagy kincset rabolnának el tőle, ke- gyetlenül szenvedett, s jobb híján azzal vigasztalta magát, hogyha el- telik fölötte az idő, s mint kiérde- mült mester felhagy a varrással, ka- lapálással, akkor, majd akkor ked- vére nézelődhet, s kalauzolhatja fel- felé a megrekedt gépeket. Képes- könyvként rajzolgatta, színezgette ezeket a szép napokat, s mindig megvigasztalódott, új erőre kapott tőlük . . .
Mindez azonban a régebbi évek- ben történt; akkor, amikor Kántor Pista meg a többi vállalkozó még a magáénak mondhatta cséplőgépét, traktorát, s amikor még házról ház- ra, tanyáról tanyára haladtak az asz- tagokat elpusztítani az egy-egy sze- zonra felfogadott bandák . . .
Később aztán nemcsak a Kántor Pista-félék, de Gulyás Ábel sorsa is megváltozott: amire még álmában sem gondolt, valami kis adószabály- talanság miatt elvették tőle az ipar- engedélyt, s erősen megfenyegették, nehogy titokban továbbra is dolgoz- ni merjen. Még azt is mondták neki, hogy a legjobban tenné, ha szép csendesen elköltözne a faluból; nincs szükség itt — így mondták — eg>
ilyen kapitális csökevényre . . . Gulyás Ábel soha nem volt bátor ember. Á fenyegetéstől megrettent, s ez a rettegés úgy kiforgatta magá- ból, hogy tettének igazi súlyán nem is gondolkozva, elköltözött a fiához, aki akkor már művezető volt a vá- rosi cipőgyárban. Ott kapott aztán munkát az öreg is.
Tizenkét évet töltött el itt Gulyás Ábel, egy hatalmas gép fogantyúját húzogatva kora reggeltől késő dél-
utánig. Ezt a kegyetlenül hosszú időt csak úgy tudta átvészelni, hogy a gép mellett gép módjára dolgozva állandóan a rá váró szép napokat idézgette, amikor már a hivatalos papírok szerint is nyugdíjasként visszatérhet elhagyott házába, s vég- re csillapíthatatlan szenvedélyének élhet. Ahogy telt az idő, úgy lettek egyre díszesebbek, egyre tarkábbak ezek a régi emlékekből kinövő ál- mai . . .
Egy augusztusi napon teltek le a megszabott évek, s amint a szüksé- ges intéznivalókon túljutott, egyszer- re szorongva és reménykedve haza- indult.
Otthon az ajtókról leszedte a rozs- dás lakatokat — a fia csak évente egyszer ugrott haza, hogy szétnéz- zen, kiszellőztessen —, s a nehezen lélegző szobában egyre nehezebben várta, hogy végre másnap legyen, és ismerős durúzsolásukkal az ablak- hoz hívják a traktorok.
Az első mordulás már kora reg- gel ráköszönt. Igaz, a hang mélyebb- nek s erősebbnek tűnt, mint a régi időkben, de ezt, míg egy gyerekes iramodással az ablakhoz sietett, az- zal magyarázta, hogy biztosan sú- lyos terhet húz a gép, s ezért vas- kosabb az erőlködése . . .
Az öblös hangú traktor, ahogy gondolta, valóban egy hatalmas cséplőgépet vonszolva tért rá a híd- ra. Lassan ment, szinte öregember módjára ballagott, s ahogy közelebb ért, még a töfögésében is volt vala- mi megfáradt, emberi . . .
— Na, most mindjárt megáll — gondolta Gulyás Ábel —, lecsatolják róla a cséplőgépet, aztán felbaktat ide, s a vontatókötelet húr módjára kifeszítve nekiállnak, hogy a nehéz- kes masinát valahogy felerőltessék.
Mintha valami régen látott és na- gyon megkedvelt film első kockáit nézné, úgy kezdett el Gulyás Ábel figyelni. Most, na m o s t . . . — mon- dogatta magában.
589.
A felfelé cihelődő motoros fogat azonban nem állt meg. Igaz, kicsit még hangosabban köhécselve, de a traktor megállás nélkül vágott neki a lejtőnek, s kapaszkodott fel rá sú- lyos terhét maga után vonszolva.
Mikor felért, egy diadalmas füstfel- hőt lobogtatva indult tovább . . .
Gulyás Ábel nehezen hitte el, amit lát. Pedig ez a legnagyobb fajta cséplő — gondolta. — A legnagyobb fajta, és mégis . . .
Hümmögött, csodálkozott, aztán várt tovább.
Délfelé tűnt fel a következő gép.
Ez egy hatalmas lakókocsit meg két, egymás után kötött ekét vonszolt.
Annak idején külön-külön rángat- ták fel az efféle terheket, most azonban ez a traktor is — alig erő- sebbeket krákogva — megállás nél- kül baktatott fel a házig . . .
Késő estig állt egyre értetlenebb csodálkozással az ablaknál Gulyás Ábel, késő estig figyelte, hogyan bírja le a régen oly keserves útsza- kaszt rendre valamennyi traktor.
Semmi erőlködés, semmi próbálko- zás, semmi kerékrugdosó káromko- dás. Semmi! Mintha az eltelt évek alatt felgyorsították, kiszínezték, s durvább részeitől megfosztották vol- na a régi, kedves filmet. . .
Éjszaka nemigen aludt, csak fe- küdt, s csalódásába merülve nehezen fegyelmezhető gondolatokkal a ma- gyarázatot kereste. Hajnalig pergett, kavargott benne a sok miért, haj- nalig kapkodta fél, majd dobta to- vább a különféle megfejtéseket.
Hajnalban aztán — akárcsak kint a világ — Gulyás Ábel előtt is minden megvilágosodott. Akkor aztán a rá- szakadó igazságtól szinte meggör- nyedve fölkelt, összecsomagolt, és a legközelebbi vonattal visszautazott a fiához. Az úton, mintha csak vala- mi gép igazgatta volna, folyton bó- logatott.
Az egyik gépmester kollégája — akinek ebédidőben, munka után so-
kat mesélt a ráváró remek szórako- zásról — kérdezte meg először, miért jött ilyen sebesen vissza, így neki mondta el, amire azon az álmatlan, hajnalon rájött:
— Az a helyzet, kérem — magya- rázta —, hogy míg nem az ottho- nomban. laktam, megnőttek a gépek.
Azelőtt, ugye, kisebb meg gyengébb traktorok húzkodták az utánuk kö- tött masinákat, s ezek, ugye, csak nehezen boldogultak a lejtővel.
Ügyeskedni kellett a gépészeknek, amint meséltem, ezzel is, azzal is próbálkozni.. . De hát amíg én itt a fogantyút rángattam, megnőttek a gépek. Nagyobbak lettek, erősebbek, s ezeknek már mi egy ilyen kapasz- kodó? Semmi! Ugye semmi! Megál- lás nélkül felfutnak rá, akármi is van utánuk kötve. Épp hogy csak erősebb lesz a szavuk meg vasta- gabban szalad ki a füst belőlük. . .
Aztán még egyszer széttárta a karját:
— Megnőttek a traktorok, és én ezt csak most vettem észre. Most, hogy megint oda akartam állni a hídra, hogy megmutassam a gépé- szeknek, mit csináljanak. De hát most már nem kell a hídra állni, nem kell a láncot meg a drótkötelet kötözgetni. Most már semmi ilyesmi nem kell! Most már úgy szaladnak felfelé is a gépek, mintha a sima földön járnának. Megnőttek, meg- erősödtek, hát szaladnak. Istenem, hogy szaladnak . . .
És bólogatott megint néhányat, minden szavánál szomorúbban.
Gulyás Ábel céltalan öregember lett. Mint akik nagy gyászuktól nem tudnak szabadulni, magányosan járt-
kelt, le is fogyott, és sem a fia, sem az unokái nemigen hallották ezután beszélni. Csak a dünnyögésére fi- gyeltek fel néha, ahogy, ki tudja ha- nyadszorra ismételgette magában:
— Megnőttek, megnőttek a trakto- rok . . .
590.
BARATH LAJOS
A Z Ö R E G H Á Z
Szombaton, a déli vonattal meg- érkeztek a testvérek, a három Kótai fiú. Az állomáson nem várta őket senki. Megálltak hát egy pohár sör- re az indóház oldalához ragasztott kocsmában.
— Anya beteg lehet — mondta az idősebbik, s kibámult a nyitott aj- tón.
Látta azt a közepes dombot, me- lyen öreg házuk állt.
A domb, a falu legszélén, közepes völgyet takar el, mögötte ágasko- dott a Cserák, sötét akácerdőivel.
Azon túl már csak az ég boltozata ívelt. Akkor csodálatosan egyszerű kék színben hajolt a világra az ég.
— Nem hinném — mondta a leg- kisebb, aki a leghosszabb volt a há- rom közt. — Az öreg megírta vol- na.
Egy ideig szótlanul nézelődtek. Az idősebbik a dombot, a fiatalabb a poharában habzó italt figyelte.
A szénsav apró sörgyöngyöket ho- zott a felszínre, ott aztán valameny- nyi elpukkant.
A Kótai fiúk szótlan természe- tűek voltak. Együtt különösen. Csak érezték, hogy ők hárman közösek:
egy anya méhében készültek az élet- re, mégis apjuk szótlanságát örököl- ték legerősebben, ez tartotta őket testvérekké is. De erről nem beszél- tek soha.
— Naa! — mondta később a kö- zépső, Péter, akinek névnapját min- den évben együtt ünnepli a család.
Péter és Pál napján vonatra ül a há- rom testvér, családostul, s elindulnak a falujukba a búcsúra; ilyenkor egy- egy pohár itallal testvérük egészsé- gére koccintanak. János, a legidő- sebb, szentestén ünnepel. Olyankor nem utaznak a testvérek, talán az a három lap találkozása, mely az apai házhoz érkezik rövid karácsonyi üd- vözlettel, jelenti a Kótai fivérek egymásra találását az ünnepben.
Így hát János a neve napján nem várhat testvéreitől jókívánságokat.
A legkisebbik pedig nem tart rá igényt. Pálnak keresztelte huszon- nyolc évvel ezelőtt a falu papja, de azóta is csak a Bandi névre hallgat.
Mind a hárman megcsókolták a szülőket, két oldalról, az arcot.
— A család reggel érkezik — mondták, amikor az apjuk kinézett a kiskapun.
— Akkor jó — mondta az öreg.
Szikár parasztember volt, elszíntele- nedett szeméből melegség és csodál- kozás áradt fiaira és a világra. Mint- ha azt mondta volna az a szempár:
„Lám, minden évben emberesednek a fiúk; hát én? Bizony öregszel, vén Kótai!"
Mikor leültek az asztal köré, s az anya behozta a tál húst, aztán po- harakat és egy üveg bort, azt mond- ta az apa:
— El kell dönteni, mi legyen az öreg házzal. . . mert hogy azért is adót kérnek.
Közben ettek. Prézli és friss hús illata keringett a konyhányi előszo- bában. Az ajtón hintázó vászonle- pedő olykor megsuhintotta a föld- padlót. Ilyenkor legyek zümmögtek, s megpróbáltak tájékozódni a félho- mályban. Az anya ráhessentett a szemtelen férgekre.
— Tolakodtok már, tolakodtok!
Jámbor kis asszonyka volt az anya, kicsiny, olyannyira apró, hogy alig látszott ki fekete ruhájából.
7* 591
— El kellene adni . . . — mondta a fiatalabb, Bandi. — Valamit csak ér az . . . Ha más nem, hát a porta . . .
— Meg a gyümölcsös is! — János kivett egy szelet húst, nézegette, majd unottan leszorította villája alá.
— Azért nem adnak semmit! — jelentette ki határozottan az apja. — Semmit, értitek! Tíz olyan ház — ha nem jobb — van a faluban. In- gyen se viszik, az adójáért.
Bort ittak. Nem koccintották össze poharaikat. Kiitták egy kortyban.
Aztán enni kezdtek újra.
— Le kell bontani! — mondta Bandi. Közben az abrosz mintáit né- zegette. Ismerős minták voltak ezek.
Tulipánok és margaréták váltották egymást, azok között pedig zöld fo- nál kígyózott. Anyja keze munkája, tudta.
— Bontani? — kérdezte az öreg Kótai s egy pillanatra megállt ke- zében a kés. Oldalt nézett, asszonyá- ra. — No, persze. . . bontani kel- lene, ha hasznosabbat nem tudunk kitalálni.
— Ér az még valamit.. . Ha más nem, hát a gyümölcsöse — ismétel- te véleményét a legidősebb; ugyan- olyan eres, fekete keza volt, mint az apjának, s a bütykök is, mint ágon a göcsört, csúfosan elválasztották egy- mástól a hosszú ujjakat.
—Igen! A gyümölcsös! — kapott a szón az apa. — Ház nélkül mit ér a gyümölcsös? Az gázolhat bele, aki nem is a k a r . . . De ha ott a ház, akkor a bitangolók mégis tartanak attól.
— Az igaz — ismerte el Bandi. Le- tette kését, megtörölte a száját, je- lezve, hogy befejezte az ebédet. — Akkor mégse kéne lebontani.
— Nem! Vétek lenne azt lebontani
— ismételte sebesen az öreg. — A szarufák, de még a kötőgerendák is jók. Olyan erősek, hogy harminc évet elbírnak . . .
— De a falak, apám, azok sem- mit nem érnek . . .
— Magad mondtad az előbb, hogy nem kell lebontani — fordult a leg- kisebbik ellen az öreg. — Mondtad, vagy nem?
— H á t . . . mondtam. Hogy' ne mondtam volna. De ki ad azért pénzt?
— Pénz! Pénz! Nem minden a pénz. Ha nincs rá vevő, akkor is ér- ték az a ház.
Az anya riadtan figyelt. Pisla te- kintetét hol az egyikre, hol a másik- ra menesztette. Mindig a beszélőt fi- gyelte hűséges szemével.
— De az adó, János, az adó.
Egy percre megakadtak. Mert hát igen, az adó. Soknak nem sok az, amit azért a rossz öreg házért adóba elkérnek. De ha egyszer semmi hasz- nát nem látják, akkor minek azért adót fizetni?
— Ha kiöregedett a kutyád, ak- kor megvárod, amíg egyszer már nem jön haza vacsorára . . . Agyon akkor sem ütöd! Igaz? Szolgált ne- ked, azért.
A három fiú és az anya bólintott.
Az öreg arca felderült.
— Egészségetekre! — mutatta a fénynek poharát. — Meg kellene, hogy nézzétek. . . Nem is olyan rossz az a ház, csak szidjuk itt ok nélkül.
. . . Az udvart benőtte a gaz, csu- pán a kertnek meg az ajtókhoz ve- zetett kitaposott gyalogjáró. Ócska kabátdarab hevert a küszöbön. Az öreg Kótai arrább vetette. A küszöb olyan volt, mint egy lerágott csont- darab, megkoptatta az idő és a ci- pők, csizmák vasa . . .
— N o ! . . . — mondták a fivérek.
— B i z o n y . . . — a fiatalabb arra gondolt, ezért a házért ő egy vasat nem adna cserébe.
Az erősebb gazok elérték a tetőt,
a zsúpból dudvák nőttek ki, virítot-
tak, mint a júliusi mezők. A vert fal
repedéseiben is gyökeret eresztett a
gyom. Mint egy eldobott, megrühe-
sedett kucsma, úgy ült a porta kö-
zepén az öreg ház, s úgy szállt kö-
592.rülötte a por, ha egy gyenge szellő is megcibálta, mint amelyik test az enyészetre, a porba való visszatérés- re ítéltetett.
Az öreg Kótai körbe járta a há- zat.
Gyalogút vezetett körülötte, az ereszek csurgása mentén. A homok- ban színes üvegdarabok lapultak.
„Mindenhatóm! — mondta magának az öreg. — Hiszen ezeket a cserepe- ket én gyűjtöttem össze . . . Mikor is? Bizony, van annak már jó hat- van é v e . . . " S eszébe jutott, hogy nem csupán az árokban és a bolt előtt talált ilyen színes üvegdarabo- kat. Itt a falak tövében is talált, hatvan éve. „Apámé lehetett?" gon- dolta most. Akkor felszedte, s ját- szott velük, nem jutott eszébe, hogy más is szerethette gyerekkorában a furcsa színeket játszó üvegcserepe- ket.
És ahogy megkerülte az öreg, roggyanó falakat, és nézte a kitapo- sott gyalogútat, az agyagba préselt kő- és gyökérdarabokat, akkor hir- telen el is felejtkezett az időről, a hatvan-egynéhány évről, mely — hogy eliramodott, de itthagyta nyo- mait — tele volt malasztteljes ke- gyelmekkel, legénykori virtusokkal, káromkodós gondokkal. Csak arra emlékezett, amíg az üvegcserepeket gyűjtögette.
Csak azokat látta, s ha nem is vett kezébe a kékből vagy a pirosból, ahogy kibukkant a ház déli sarkán, és szembenézett a nyugvóra készü- lő nappal, hirtelen szivárványos szí- neket látott, mint egykor azokon az üvegdarabokon átlesve.
Idősebb Kótai János megtörölte tenyerével a szemét, amikor meg- látta három fiát és öreg feleségét, akik az egykori pitvarajtóban vártak rá.
— H á t . . . — mondta; s széttárta karját. — H á t . . . — ismételte, mert érezte, nem bírna most kimondani egyetlen más szót sem. Levegőt se nagyon bírna most lenyelni szomjas
tüdejére. Égett a melle, úgy érezte.
— Bontani kell — mondta Bandi.
— Bontani, bizony, mert ez már csak arravaló — érvelt Péter.
— Hajnsilban felkélünk, és egy- kettőre feldöntjük ezt az ócska ka- libát — szólt kedveskedve a leg- idősebb_ fiú. Csontos, vasakhoz szo- kott tenyerével belemart a hámló falba. Mintha sírt volna a ház, úgy omlott alá félölnyi festett sár. Pora felcsapott, s a napon sütkérező szárnyashangyákkal felrepültek a zsúpon túlra.
— Egy óra alatt lebontjuk! — ne- vetett Péter. Fényes félcipőjével be- lerúgott a korhadó küszöbbe. Olyan egyszerűen tört derékba ketté, mint az évezredeket igazoló csontdarab.
— Hahaj! — rikkantott a nyurga legkisebb. — Magam felborítom — s inas vállát nekifeszítette az egyik vendégfának. Az öreg ház megre- meg, úgy tűnt idősebb Kótai János szemében. S valahol mélyen, a lel- kében, egy megfoghatatlan ponton, úgy érezte, hogy most őt döntik le, hogy az ő kincsét temetik el, hogy benne rontanak össze éveket, nyara- kat, és a maró por, mely torkáig ha- tolt, megszokott ízeit rontja meg, ismert illatokat takar be mindörök- re. Abban a percben minden ugyan- úgy volt, mint régen, hatvan évvel ezelőtt: az árkok és bozótok meg- nőttek, a játékok visszanyerték ér- téküket, melyek pedig az évek fo- lyásával elszíntelenedtek, megkop- tak, összezsugorodtak...
— Ne bitangolj! — káromkodta el magát az öreg, s megmarkolta az idősebb fia csuklóját.
Megdermedtek. De csak egy pil- lanatra. A három fiú értelmetlenül nézett apjára. Az anya oldalt állt.
Reszketett.
— Rád omlik . . . — mentegetőzött az apa. Homlokát törölgette.
Mikor visszaindultak az új ottho- nukba, azt mondta az anya:
— Nem olyan sok az az adó . . . Még csökkentenék is, ha kérnénk:
2 Tiszatáj 593
mert hogy nagyon öreg és gyenge házról van szó.
— Maradjon — mondta a legidő- sebb, benne valami derengett már.
— Este elmehetne a tanácselnökhöz, megkérdezni, adnak-e adókönnyí- tést.
Idősebb Kótai vette is a kalapját, s elindult. Előbb a szugosi úton ki- sétált a dombra. A Cserák erdői fé- lelmetesen sötétlettek. Az éj enyhé- jében sokáig nézte az öreg házat.
Űgy érezte, nem is gondol semmire.
Csak azokat a cserepeket látta. Az- tán elindult a falu elnökéhez.
— Lebontanám a régi házat Kell ahhoz papír? — kérdezte.
:
— Kelleni kell — mondta az elnök.
— De éppen búcsú napján akarsz házat bontani?
— Hazajöttek a fiaim — mondta.
— Segítenének.
— Bontsd csak, János, ahogy aka- rod. Papírt majd hétfőn adok róla.
Idősebb Kótai János megköszönte a szívességet, és fáradt lépésekkel hazament. Fiai éppen vacsoráztak.
— Elmehetnénk a kocsmába . . . is- merősöket látni — mondták fiai. Lát- ták apjuk elsötétült arcát, hát nem is érdeklődtek.
— Feküdjünk le, mert reggel korán kelünk — mondta az öreg. Kiment a nyárikonyhába, ahol már várta a ve- tett ágya.
— Apánk nem vacsorázik? — kér- dezte az idősebb.
— Nem — mondta az anya. — Rosszakat álmodik, ha ilyenkor eszik.
Azután már nem szóltak egymás- hoz. Készülődtek a búcsúra.
SZUROMI P Á L
A Z Ö R Ö K S É G
A születésem úgy történt, hogy születtem ezerkilencszázegyben, a Fácányosban. Akkoriban ott kinn laktunk a tanyán, édesapám meg édesanyámmal hárman, merthogy én voltam a legelső gyerek. A többiek:
Juli meg Beni — mind utánam jöt- tek. Az ér mellett volt a földünk, onnan hozott egyszer halat édesapám
— lehettem úgy négy-öt éves —, az- tán mondja délben: — no, gyerek, szereted-e? — mert megfőzte az anyám finoman. Én meg akkor et- tem olyat először, nem szóltam sem- mit; csak a tálat alig tudták elvenni előlem. Attól kezdve kijártam én is a földre, az érhez, a halak miatt.
Persze csak tavasztól őszig, amíg a fagy beállt.
A telet nem szerettük.
Hatéves koromban Fogacsra köl- töztünk. Az apám gazda lett az ura- ságnál — Paizsnak hívták —, engem meg beírattak az iskolába. Hiszen írathattak! Reggel elmentem, kibír- tam egy-két órát, aztán hogy szü- net lett, gondoltam: látta a tanító, hogy itt vagyok — futás ki a Pász- tordűlőre. Ott ráértem várakozni, Befeküdtem az út mellett a lucer- nába, vagy csak úgy, le a földre (mikor milyen idő járta) — jöttek az iskolából, onnan ijesztgettem őket.
Azok mérgükbe nekem estek; szét is vertük minden héten a palatápiát.
Így jártam ki négy osztályt.
Közben eljött hozzánk a tanító, szólni anyámnak: sose tudok sem- mit, de hát ő szegény nem bánta, nem rimánkodott, hogy .tanuljak.
Minek is rimánkodott volna! Apám is csak annyit mondott egyszer: — sok bajom van veled, gyerek, na- gyon sok.
Kezét, mintha csak véletlenül ma- tatna, az asztalra ejtette, s a fémvil- lánál fogva közelebb .tolta a mikro- font.
Az öreg nem vette észre.
A falnak fordulva ült, emez olda- lán az ablak, s ahogy beszikrázott a havas föld, arca innenső felén elmé- lyültek a ráncok. Tulajdonképpen nem is vehette észre, hogy a fiú keze az asztalra kúszik, hiszen mind- két szeme zárva volt, mintha így jobban bízna a szavakban. Mégis kétkedve fogadta, az emlékezet kút- káváján, ahogy felgörögnek, s ő tű- nődve, rekedtes hangon fordítja őket.
Ákos félt.
Mindig ezen a hangon nehezültek önváddá a történetek, akár vidám, akár szomorú dologról mesélt az öreg.
Ahogy kikerültem, szüret után kaptam egy nadrágot. Jó, fekete posztóból készült, ünnepre vették, templomba viselni. Csak hát én mindjárt akartam volna. Szólok ott- hon : — édesanyám, kimegyek benne, járok egyet. — Dehogy mégy, csupa por lesz, majd vasárnap! — Tudok én rá vigyázni! — kiáltom, avval rajtam is van már a nadrág. Kifor- dulok az útra, épp odaér a két Kar- neczki gyerek.
— Jössz-e? — kérdezik.
— Hová?
— A Paizs-kertbe, téli körtét lopni.
— Gyerünk!
Tíz perc se telik, ülünk az ágon, tépjük a körtét, mikor meglát a ke- rülő. Léugrunk gyorsan, aztán neki!
— hogy az inunk majd kiszakad.
A kerítés tépte el a faromon a posz- tót.
Megyek haza.
— Hát téged mi lelt? — kérdi édesanyám.
— Semmi — mondom. — Megszag- gatott a róka.
— Ejnye, ejnye — így tesz. — Erre nem gondoltam. No, ha megtör- tént — megtörtént.
De a nadrágot nem engedte levet- nem.
Jön este édesapám.
— Hallod-e? a gyereket megszag- gatta a róka.
— Meg? — kérdezi. De keze már a pálcán, a háta megett. — No, gye- rek, mutasd, hol harapott beléd!. . .
Avval elkapott, beszorított a lába közé, elő a pálcát — szabta ki rám a nadrágot, katonásan.
Szomorúnak akarta látni az öre- get, magára hagyottan. De négynapi várakozás után sem ^került anyjára a szó.
Elhozta a magnót. .
„Van két szalagunk — mondta. — Nagyapámról akarok írni. Tessék el- mondani mindent. . . hát amit tu- dok . . . vagy még nem hallottam. . . Felveszem, hogy vissza lehessen for- gatni . . . Csak a s t í l u s . . . a sza- vak . . ."
Homlokáról csorgott a veríték. Ki hiszi ezt a hazugságot?!
„Uramisten! Komolyan meg aka- rom írni. Esküszöm, hogy meg aka- rom . . . Kell hogy legyen hozzá te- hetségem! . . ."
Zümmögve futottak a tekercsek.
Zöld íriszével remegett a macska- szem.
Az öregasszony jött át az udvaron, szenet hozott, ölére szorított kosár- ral. Vigyázva nyomta le a kilincset, hogy ne zavarjon! Kinyitotta a tűz- helyajtót, aztán ijedten kapta vissza a telt lapátot. A kövön térdelve fel- mosolygott, és mutatta a parazsat, ö tudta, mit jelent. „Kérsz pirí- tóst?"
. Nem, köszöni szépen, most nem kér.
A Herceg-tagban volt a legjobb föld. Minden évben ott szántottam,
2* 595
