991. AUG. * 45. ÉVF.
; Kiss Anna, Zalán Tibor
versei;
Géczi János, Fekete Gyula prózája;
interjú Mészöly Miklóssal;
| Czine Mihály, Gömöri György tanulmánya;
búcsú
Grezsa
Ferenctől
tiszatáj
I R O D A L M I F O L Y Ó I R A T
A szerkesztőség elnöke: VÖRÖS LÁSZLÓ
Főszerkesztő:
Főszerkesztő-helyettes:
Rovatvezetők:
Műszaki szerkesztő:
ANNUS JÓZSEF OLASZ SÁNDOR ABLONCZY LÁSZLÓ SZOKAI IMRE ENGI MÁRIA
Főmunkatársaink:
DOBOS LÁSZLÓ (Pozsony) (Szeged) GREZSA FERENC
TADEUSZ NOWAK (Varsó) SÜTŐ ANDRÁS (Marosvásárhely)
VEKERDI LÁSZLÓ (Budapest)
tiszatáj
Kiadja a Tiszatáj Alapítvány Kuratóriuma
a Csongrád Megyei önkormányzat, valamint a Művelődési és Közoktatási Minisztérium támogatásával.
Felelős kiadó: Kovács Miklósné, a kuratórium titkára.
91—2072 — Szegedi Nyomda. Felelős vezető: Molnár Tibor igazgató.
Szerkesztőség: 6741 Szeged, Rákóczi ter 1. Telefon: (62) 12-670. Terjeszti a Magyar Posta. Előfizethető bármely postahivatalnál, a hírlapkézbesítőknél, a Posta hírlap- üzleteiben és a Hírlapelőfizetési es Lapellátási Irodánál (HELIR), Budapest, Lehel u. 10/A — 1900, közvetlenül vagy postautalványon, valamint átutalással a HELIR Postabank Rt. 219—98—636 pénzforgalmi jelzőszámra. Egyes szám ára: 25 forint
Előfizetési díj: negyedévre 75, fél évre 150, egész évre 300 forint Bizományos terjesztőnk: Dudás Gyula, 6723 Szeged, Hont Ferenc u. 24/A
ISSN 0133 1167
Tartalom
XLV. ÉVFOLYAM, 8. SZÁM 1991. AUGUSZTUS
KISS ANNA: Nagyítások 3 ZALÁN TIBOR: Epiktétosz körül; Ez itt; Mázolás 4
SZERDAHELYI ZOLTÁN: Beszélgetések Hajnóczy
Péterről III. (Mészöly Miklóssal) 7 BOGDÁN LÁSZLÓ: az erdélyi kertmozi (a kezde-
tek; intermezzo, holnap havazni fog; leltár) ... 11
MARLON: Napszentületen túl 14 FEKETE GYULA: Madártávlat 16 VARGA IMRE: Alakoskodók 21 GÉCZI JÁNOS: Telefonjáték (méltatlan játszma az
ö n sajnáltatás [ájra) 25 ROTT JÓZSEF: Asszony, megszokás 32
SYLVESTER LAJOS: Apám cserefaarea 41 SÁNTA GÁBOR: Elmélkedés a pesszimizmus kái-
nizmusáról; Préselt párák panasza; Dzsungel-
történét 45 VERESS MIKLÓS: Egy feljelentés elő- és utóélete
avagy Cinzanótól a Vilmoskörtéig II 48
BŰCSÜ GREZSA FERENCTŐL
ILIA MIHÁLY: Fiatalkori arckép — távolodóban 58 OLASZ SÁNDOR: Üresebb lett a világ f 58
D O M O K O S MÁTYÁS: Helytállt valamiért 59 FŰZI LÁSZLÓ: Emléktöredékek Grezsa Fe-
rencről 61 VEKERDI LÁSZLÓ: Grezsa Ferenc sírjára 62
1
TANULMÁNY
CZINE MIHÁLY: Magyar irodalom Kárpátalján ... 65 TÜSKÉS TIBOR: Sütő András egyik korai novellá-
ja (Egy csupor zsír) 81 GÖMÖRI GYÖRGY: Magyarok a régi Cambridge-ben 86
MUHARI ÉVA: „Servus in Christo Dominationis Vestrae" (Erdélyi és hódoltsági jezsuita misszi-
ók, 1609—1625) ,.,.,.. t 92
Szerkesztői asztal a belső borítón
ILLUSZTRÁCIÓK
VARGA MÁTYÁS rajzai a 6., 20., 24., 31., 96. oldalon és a belső borítón
VARGA MÁTYÁS KIÁLLÍTÓHÁZA 2
Nagyítások
(CINÉMA) Esővíz árasztja el az ablaküveget, felhőt felhővel mos egybe,
fényképnagyításokat, szárad tárgyilagos szürkében Momó a moaré kabátka elfeslése előttről. Kis sötét
kígyóval hallott civakodni egy feldőlt poháron, s mondják, el sem sápadt belé, csak húzta a kosár körtét, és segítséget hívott a magváláshoz.
Moaré kabátkában Momó
ezerkilencszáz-ugyanakkor csákót, köpenyt kapott magára, hogy a feldúlt ólaktól elkergesse a
tyúktolvajokat, és fordítva néztük a világot egy régi, istenverte lencsén át! Azóta a Mindenség csak egy nagy vágószoba kilincstől vakablakig!
„Ugyan
— hallom az esőfoltos szürkéből — ugyan,
mi múlt egy kosár körtén?
Múlt-e bármi valamin, egész a bevádolt optikákik? Házi teendőket kivéve, hogy rendet tartunk minden mosáskor, lúg a szennyes fehérnek,
babhéjlé a selyemnek, hogy a halk
járású varrógép örökké azt várja, melléüljünk, és a jó Winkler doktort a felhő árnyékában magára
hagyjuk a Rilkéjével."
A momói
logikán most sincs hézag, az esővíz nem azon át szivárog, ha a nyári záporok a toronyház
falán patakban folynak, még anyánk sem hibáztatta a kígyó-históriát kivéve mikor szőni fakanállal tanított, de fordított világot nézni az istenverte lencsén át
áhítattal. És ez a
Samáel nagy húzása, ó,
nagyobb, mint a tejespohár körüli ólálkodás! Anyánkat
Samáel akkor
tévesztette meg, s már meg is jelölt magának.
Fáját később elhagyta, mikor a markológép meglódult, rémlik lassú
celluloid-kúszása az álom nagy nyári vetítésén, gépbe fűzött felhői a néma filmszakadásos
égnek.
ZALÁN TIBOR
Epiktétosz körül
Nem elveszítettem, visszaadtam,
önként. Az önkényt nem számíthattam bele. Hogy ellenem fordul nyomban a
hangosabbik, törtetőbb — a hitványabbik fele.
A minek?
öreg filozófusom mosolyog: a semminek.
4
Nem a tények.
A tényről alkotott vélemények.
S nem valaki — a saját vélekedésem ingerel, ha mint kullancsok
feketéllenek elhitangolt állat bőrén, az emberi férgek.
Bemásszák, a vérereit keresik.
Pedig a szívét akarnák, a máját, gyomrát, meleg beleit.
Nem panaszkodom. Körbehordozták a tálat s nem vettem belőle.
Mert nem mozdulok, nem akarok sehová eljutni. Mozdulatlanul, előbbre,
vagy beljebb, hol érintetlen még a homály.
Vágy és ellenszenv nélkül.
A jós csontos keze homlokomhoz ér.
Szeretet az undorral bennem összebékül.
Nem a takarás nélküli seb. Nem a festett vér
Ez itt
Ez itt egy valami. Vers
lesz alanya, csődje, tárgya, részei
prímán illeszkednek s bár pereme csorba beleiben vígan araszol előre a trágya, a meleg.
S ez nem metafora fentebb. Bár a gondolat végső soron — vagy nem — felcicomázott
salak. Eszembe jut — neked beszélek, hé! — hogy még nem láttalak. Soha, s szép itt ez a szó.
Találkoztam egy kurvával. Talán erről
még. Szép volt és legalább háromnegyed mázsa. Csak
• ment, feketében ment, valami padlásszobába n maradt az álma. Ezt morogta sorban állva a banánosládák előtt, „máma már nem hasad tovább".
Ócska évszak ez a mai. Szitáló délelőtt
5
Mázolás
Költőnk nyelvtant tanít. Beköltözik mulatságos példamondatokba.
Rág és lefed, elborít, pusztul.
Rajta van, mint anyagon a rozsda.
Az ősz szálak ... hogy szövik át meg át. Veresborok felejthető hőse.
Külvárosi buszmegálló. Lepattogzott tájról a zománc. Most jön tőle,
most indul hozzá. Kifelé belőle.
„Én útálom ezt az egészet." ö mondja
vagy én mondom. A kettő most összecsúszik.
Elnézi magát, ahogy vergődik, a kakaóban fuldokló légy is úszik, csak a nézőpont...
Persze, lehetnek kérdések még.
Jöhetnek, félretolt ételéből ehetnek.
Rongy kis fazonokra derült fel az ég.
Magában morog. Görnyedve ázik.
Rossz költők. S még rosszabb kor-ok.
VARGA MÁTYÁS RAJZA
6
SZERDAHELYI ZOLTÁN
Beszélgetések Hajnóczy Péterről
HL
MÉSZÖLY MIKLÓSSAL
— Köztudott, hogy ön mindig szerette az új irodalmat, s ha tehette, tá- mogatta is a fiatal írókat az elismertetés felé vezető, nemegyszer rögös útjukon.
Különösen így volt ez akkoriban, amikor a hatalom minden módon akadályoz- ni igyekezett egy egész nemzedék „felnőtt író"-vá válását. S ha már a hazai megjelenést végleg elodázni nem sikerült nekik, semmiképp sem örültek an- nak, hogy a külföld is felfigyelt e mindennel elégedetlen, nonkomformista nemzedékre. Arra az 1979-es bécsi irodalmi estre gondolok, melynek ön men- tora volt, s melynek bevezetőjéül azt a máig emlékezetes, pluralista szem- pontú s értékközpontú előadást tartotta...
— Az öt bemutatkozó író közül akkor hármat emeltem ki, velük hosz- szabban foglalkoztam az előadásomban: Hajnóczyval, Nádassal és Esterházy- val. A legbiztatóbb ebben az volt, hogy ebből a fiatal induló nemzedékből ők hárman ráadásul még egymástól teljesen különböző profilt is képviseltek.
A fellépésükkel így a külföldnek mintegy dokumentálni és bizonyítani lehe- tett, hogy az az újdonság, mely Magyarországon az idő tájt az irodalomban s a szellemi életben elindult, nem csupán divatjelenség, s főként nem homo- gén dolog, hanem kifejezetten többirányú és többszemléletű folyamat.
— Hajnóczy azonban — bár bevezetőjében tán az ő művészetét taglalta a legbővebben — végül is nem utazott ki a találkozóra.
— Én nem vettem részt a szervezésben, már csak ott kinn értesültem róla, hogy Péter otthon maradt. Amennyire tudom, ő maga mondta le a rész- vételt, akkoriban egészségileg és lélektanilag nem volt a legjobb állapotban.
Azt hiszem, inkább valami fanyar, „napraszóló" önkritikával egyszerűen elállt a közönség előtt való megjelenéstől.
— Mindenképpen valami személyes indoka lehetett rá, hiszen önnel is, de a többiekkel szintén jó viszonyban volt, s gondolom, művészként, írótárs- ként is becsülte ezt á társaságot. Persze, ez részemről csupán feltételezés, s inkább megkérdezem: élt-e valamifajta kölcsönös érdeklődés, respektus önök- ben egymás iránt?
— Azt hiszem, nem általános, hogy az írók egymásnak azt mondják, mi- lyen csodálatos, amit a másik írt. A jó írói barátságban kevés szóval, vagy erős kritikán keresztül is éreztetni lehet a megbecsülést és szeretetet. Nem a dicséretképpen kiejtett szavak a döntőek! Hiszen mesterségbeli dolgokban
— mint két jó cipész, akik nézik egymás munkáját, s tudják, hogy itt a gojzervarrás, tűzte rendben van — mi is árgus szemmel nézzük te érez- zük, tudjuk, hogy a másik milyen hatást milyen technikával hoz létre, s hogy az mennyiben sikerült. Szóval, meg tudjuk ítélni is, de ez nem jelenti azt, hogy nem becsüljük.
A z interjú hangfelvétele a Petőfi Irodalmi Múzeum Hangtárában található.
f
— Mi az, ami Hajnóczy műveiben felkeltette a figyelmét, miben tudná megfogalmazni az ő irodalmi szerepét?
— Azt gondolom, hogy mind a saját nemzedéke, mind az eltávozása után felnövő fiatalabbak számára az ő jelentősége nem is annyira az általa létre- hozott oeuvre egyfajta teljességében, a neki megadatott lehetőségek szeren- esés kifutásában van, hiszen ilyenre neki sem ideje, sem módja nem volt •— s lehetséges, hogy alkatilag sem ilyenfajta kifuttató-megteremtő talentummal rendelkezett. Benne inkább valami olyan újnak, jó értelemben vett irritáció- nak, fertőzésnek a lehetősége volt meg, ami egy általánosabb érvényű „nó- vum" megindulását nagyban és erősen elősegítette. Olyan bázissá, mögöttes ösztönzővé vált, akihez később is vissza lehet nyúlni: a bátorságához, a me- részségéhez. Ebből a szempontból irodalomtörténetileg azokkal a nagyon szug- gesztív, de teljes életművet létrehozni nem tudó ködlovagokkal vethető össze
— mint Gozsdu, Csáth, a Cholnokyak — akiknek szintén a mögöttes jelenléte a leginkább meghatározó. Jelentőségük nem abban van, hogy talentumuk egy önmagát klasszicizálni tudó teljességgé is kibontakozott volna, hanem abban, hogy alapkővé tudtak válni. Jó startlukká, ahonnan tovább lehet lépni, tovább lehet futni.
— De visszatérve a kölcsönösségre: miben nyilvánult meg ez Hajnóczy részéről?
— Pusztán az, hogy kötetével az elsők között felkeresett, azt jelenthette, hogy valamilyen formában becsülte, amit csinálok, érezhetett rokonságot. Ez a rokonság persze egészen távoli is lehetett a számára, hiszen én is szívesen olvasom azt az irodalmat, amelyik nem hasonlít arra, amit én művelek — sőt, éppen azért kedvelem. Ez a legtermészetesebb. Nagy baj volna, ha nem így volna. Az értékre kell ráéreznünk egymásban, nem magunkra. Az érték a ro- konság. De ugyanakkor mondhatnám azt is, hogy nem szó szerint „szeretem", amit írok. Nem az én dolgom, hogy szeressem. Persze, kicsit skizofrén dolog ez, de épp eléggé ismerem már magamat ahhoz, hogy unjam is, torkig is le- gyek magammal. Most például Jókait kezdem újraolvasni és mérhetetlenül megszeretni, becsülni. Hogy mit? A kifogyhatatlanul gazdag univerzális vilá- gát, amire ilyen formában — mint újabban most — valahogy eddig nem volt fülem. Ha nemes a kőzet, bármikor és bármeddig lehet újradörgölni, nem csap be.
— Talán a nosztalgia is munkál az emberben, amiért ö az utolsó alkotók közül való, aki még a saját világát egészében képes átlátni, s hinni mer a meg foghatóság, a birtoklás lehetőségében. S mindezt oly magától értetődő bájjal, természetességgel cselekszi, amely nekünk, századunk szomorú tapasz- talataival a tarsolyunkban, már nem adatott meg.
— Igen, s ráadásul nem csak múltat teremt, rekonstruál, de a saját vilá- gát is az utolsó cipőgombig ismeri. Saját magunkról ugyanis kritikaként mondhatjuk el, hogy élünk a lidércesen bonyolult világunkban, s hisszük, hogy hiteles és kimerítő híradóst adunk róla — holott nem. Átfogó képet alig, és egyre inkább média-egyszerűsítéssel... Tárgyilag és szituációsán inkább csak kiszakítunk belőle dolgokat, ahogy saját magunkat is ilyen kiszakított
„dologként" éljük meg többnyire, és azt általánosítjuk, Jókainál elbűvöl a számára „még lehetséges" mindentudásra törekvés, még ha látom is a szük- ségképpeni naivitásokat és hézagokat. Hogy a lélek ellentmondásairól, például, sematikusabban vélekedett, mint mi? — hót persze, hogy igaz. Bór talán nem kevésbé, ahogy mi horrorizáljuk, lélektanizáljuk, ontologizáljuk, ironi- 8
záljuk, abszurdizáljuk... — s még folytathatnám. A művészet különben sem az „érvényes igazságról" beszél — ki tudja, mi az?! — hanem egy teremtett mű és világ autonóm hitelességéről. Aztán van a különböző korok ízlés-nor- mája, hallás- és látás-küszöbe. Sokféle küszöb van. Vagyis, semmi új nem von el semmit abból az óriási teljesítményből, ahogy ő a kora emberi, illetve hazai univerzumát a csillagjaitól az atomjáig ismeri. Ügy gondolom, hogy nekünk is — amennyire ez lehetséges — szintén törekednünk kell egy ilyen mai mindentudásra. Csak ez vezethet el hitelesen oda, ahol és amiben élünk.
Csak igy juthatunk el az önismeretnek arra a fokára, ami a művészi teljesít- ményt egyúttal túlélővé is teheti. A világ és közöttünk kölcsönösségi viszony áll fenn: mindenre hatunk, minden hat ránk, az összefüggés organikus
— ahogy Goethe gondolta. Összefüggök minden „csillagokkal", s ha nem ismerem őket, akkor az önmagamhoz vezető útnak sem lehetek tisztában az összefüggésrendszerével.
— Érdekes, hogy ez a gondolat mennyire benne van „A halál kilovagolt Perzsiából" című Hajnóczy-kisregényben, mely tulajdonképpen az erről való lemondás elutasításának is fölfogható. A hős ugyanis itt — minden személyes kudarc és nyomorúság ellenére — mégis egy általánosabb igazsághoz, érték- hez való ragaszkodásban találja meg a maga kivezető útját. Aminek hátterét végül is — a borzalmas múlt s a nem mindig biztató jövő — ellenében önma- gába, az ember végtelen lehetőségeibe vetett hit segít megérteni. Nem vélet- lenül választotta műve mottójául az ismert Babits-sorokat tehát: „Mert ne gondold hogy annyi vagy, amennyi látszol / magadnak, / mert mint látásod- ból kinőtt szemed és homlokod, úgy / nagyobb j részed énedből, s nem isme- red föl sorsod és csillagod / tükörében magadat, / és nem sejted hogy vélet- leneid belőled fakadnak, / és nem tudod hogy messze Napokban tennen erőd / ráng és a planéták félrehajlitják pályád előtt / az adamant rudakat."
(Zsoltár férfihangra)
— Erről az igényről nem szabad lemondani, még ha fátum is az, hogy nem tudjuk totálisan végbevinni: azzal a szívóssággal és talentummal kell a lehetetlent megkísérelni, ami éppen kiosztatott nekünk. Hogy ez heroizmus- sal jár, az csak természetes. Ha egy kicsit utánagondolok Pascalnak, azt kell mondjam, hogy a heroizmus egyáltalán nem kivételes állapot, hanem életünk mindennapi velejárója. Ha holnap fölkelek, már az is heroizmus, ha gyöke- réig végiggondolom. S az élet minden pillanata ilyen értelemmel bír, nem kell folyton kiemelni, ünnepnappá tenni. Jól kell megélni, jól kell m e g í r n i . . . Ahogy lehet és adatik. Az egészet.
— Azt hiszem, jól értelmezem az eddig mondottakat, ha a heroizmus- fogalmat egy mindennapi, ám szükségszerű alaphelyzetnek tekintem, egyféle kiindulópontnak: amire a magasabb rendű viselkedésformáink ráépülhetnek.
Gondolok itt elsősorban azokra, melyeket ön „A véradó"-val kapcsolatosan kiemel, s amiket, gondolom, az író vonatkozásában is igaznak érezhetünk:
úgymint a „bátorság"-ot, a „megvesztegethetetlenség"-et és az „önkéntes ál- dozat"-ot. Mégis: kimondhatjuk-e ma ezeket a fogalmakat, jelentenek-e eb- ben az értékevesztett világban valami valóságosat, valami pozitívumot?
— Olyan kategóriák ezek, melyeket épp ebben a korban — amikor min- dennap bemocskolódnak — kötelességünk kimondani. Tehát, ha Hajnóczy Péternek az esztétikai teljesítményen túl az emberi magatartásával is van valamiféle üzenete (nem szeretem ezt a szót), akkor ezeket kell megneveznem.
Annál is inkább, hiszen e kategóriák maradéktalanul lebonthatók abból, amit
8
az ő alkatát jellemezve másutt úgy fogalmaztam, hogy ontológiai jakobiniz- mus. S bár ez így elég elvontan hangzik, valójában mégis egy közvetlen, napi, civil állampolgári és emberi kötelesség-kategóriát jelent számunkra, elveszít- hetetlen értéket. Ma, amikor a percember-attitűd, a karriervágy, a po- litikai kurzusokban való gondolkodásnak oly kényelmes és haszonleső módja kezd elburjánozni, ezek a fogalmak még fokozottabban érvényesek. A civil társadalom fölébredését, megteremtődését semmi egyébtől nem várhatjuk, mint az említett kategóriákkal azonos vagy analóg szellemi és morális érté- kek vállalásától. Hajnóczy írói magatartásának éthosza, belső követelménye, normája ez volt. Erre kell és lehet emlékeznünk. Ezzel tesszük meg az élet- műve és alkotásai felé — utólagosan — a legméltóbb gesztust. Tartozunk neki ezzel.
— S talán még azzal is, hogy — az ön lényeglátó halotti búcsúztatójára utalva — újra hangsúlyozzuk az írónak mind, a műveiben, mind a hétköznap- jaiban kulcsszerepet vivő szereteteszmény mai fontosságát. Annál is inkább ösztönzést érzek ennek kiemelésére, hiszen itt látom a könyvespolcán száza- dunk kiemelkedő filozófusának, Erich Frommnak idevágó munkáját, „A sze- retet művészeté"-t.
— Akik közelebbről ismertük, valamennyien tapasztalhattuk, hogy barbá- ra n érzékeny rámenőssége mellett is gyermekien és esetten szeretetéhes volt.
Ezt minden egyes telefonhívásában, minden találkozásnál érezni lehetett.
Péter nem tudott egy találkozás vagy hosszabb beszélgetés után a férfias el- érzékenyedésnek valamilyen jelzése nélkül elbúcsúzni. Persze, mindemellett hallatlanul szemérmes és tartózkodó volt. Ha pedig a műveiben is mindig hangsúlyozott (és önkínzóvá facsart) szeretet-eszményt mai mindennapjainkban térképezzük, csak azt mondhatom, hogy annak igazában most kezd drámai jelentősége lenni. Eddig a XIX. századi, önmagunktól eltelt racionalizmusunk hullámlovasaiként azt gondoltuk, hogy csupán az értelmünkkel, logikai hibát- lanságunkkal is felül tudunk kerekedni a lét és az élet alapvető problémáin, konfliktusain. Vészjóslóan nem így van. Eszközeink baljósan tökéletessé vál- tak. És éppen a révükön kerültünk olyan helyzetbe, hogy a túlélést biztosítani tudó realizmusunk már csak a nem „technizálható" szolidaritás és empátia kategóriáiban ragadható meg. A ráció csak eredményt tud biztosítani, de a fékezés és felhasználás éthoszát már nem. A még mindig machiavellisztikus és eleve hátsó gondolatokra alapozott politikai rezon visszafordíthatatlan kol- lektív bukással fenyegethet — és akkor még nagyon szelíden fogalmaztam.
Ha ezt nem ismerjük fel, az ünnepnek tervezett és álmodozott ezredvég nem ünnephez fog hasonlítani. Talentumunk egyformán képes biztosítani a nagy- szabású bukást, fölismert eszményeink az emberi esélyt. „Aranykor" nyilván nincs, nem lehet, mégsem frivol realizmus, ha a lehetséges reményt a mini- malizált tragédiák és szenvedések tablójáról olvassuk el. A História nem re- mekmű. A história sem az.
10
J
BOGDÁN LÁSZLÓ
az erdélyi kertmozi
a kezdetek
vasárnap volt? csütörtök? ezerkilencszáznyolcvankettő?
nyolcvanhárom? egy regényt épp befejeztem egy másikat elkezdtem egy harmadiknak a közepén akadtam el
tétova tájfutó folytatódott saját regényem is ez a balkáni torzó a poéma megállt
elszakadt a film az emberek mioritikus türelemmel üldögéltek tovább álldogáltak a végtelen sorokban nem káromkodtak nem ugráltak föl a helyükről
megigézetten bámulták a filmvászon előtt forgó pörgettyűt n é odradek!* fedezte fel zsófi aki csak azután
hosszú esztendőkkel jött el közénk** n é odradek!
villámlott a vásznon egy elszakadt filmkocka rácsokat idézett a fehérre vetülő fekete csíkok pörgő sora combok rákollóit omladozó ház
meredt ki a romhalmazból egy menekülő ló egy arc igen egy arcra lehetett látni vasárnap vagy csütörtökön nyár volt tékozló nyár lobogott az emlékezés ellen fény ében magáramaradt egy mező egy nyírfa utánahajolt az árnyék és a filmvásznat női arc töltötte be az elszakadt
filmkockáról valami apró kis pont
a mindenség goblenén csak egy tűszúrás
mégis közeledik azóta is közeledik nem lehet kitérni hová is térhettem volna ki? és miért? nem volt apelláta visszajutottam oda ahonnan elindultam
harangozott atlantisz vignetta tornyai verték vissza a hazug fényeket
míg el nem vették az áramot meg nem szakadt a vetítés és el nem nyelt mindent az aranykorszak örökös homálya
* „ . . . odradek az a forma, amelyet a dolgok a feledésben öltenek. Eltorzul- nak" — magyarázza Valter Benjámin Kafka Egy családapa gondjai című elbe- szélését.
** 1987. szeptember 12-én született, a kérdőjel jegyében. (Vö. Szűz.)
11
intermezzo, holnap havazni fog
— tanköltemény —
holnap havazni fog és az elefántok minden bizonnyal megfáznak és meleg nyári napokról álmodnak ha eljön érettük az éjszaka és észre sem veszik hogy értéktelen csecsebecséket készítenek agyaraikból fogaikat láncra fűzik kicserzik bőrükből ami még menthető!
nem nem veszik észre mert füttyjelre féllábon szökdécselnek cirkuszok fűrészporral hintett porondján nem nem veszik észre
„ezek" nem vesznek észre semmit! nem
mert az utolsó gondolatuk is a hideggel és a holnap érkező nagy havazással lesz közvetlen összefüggésben valami rinocérosz-szem nagyságú fehér levelek fognak kavarogni a szavanna fölött és a fel-feltámadó szél sem tudja majd elfújni ezt a furcsa
lyukacsos függönyt csak gyáva oroszlánok üvöltését kergeti egykedvűen ide-oda csak hős sakálok
nyüszítését hozza mind közelebb hogy rögtön magával is ragadja őket gondoljatok az elefántokra és a hóra!
gondoljatok az éjszakára és a csecsebecsékre melyeket elefántok agyaraiból láncokra melyeket elefántok kivert fogaiból
bundákra és utazótáskákra melyeket elefántok lenyúzott bőréből készítenek és megtudjátok mi a véleményem a helyzetünkről amelyben akárha majom a ketrecében éppen nem érezzük jól
magunkat (ha nem is teljesen önszántunkból mindenesetre nem is teljesen önhibánkon kívül kerültünk bele!)
addig is jó gondolkodást! a fotelban dőljetek hátra készítsetek forró feketét és jégbehűtött limonádét a kisasztalra cigarettát és szendvicseket
nem bánom pohárka konyak is jöhet unirea mondjuk és nem bacchus a bacchus ihatatlan attól nem elefántnak de gyáva és beteg erdélyi szamaraknak álmodhatjátok magatok és keresztekkel hátatok hulló szőrén poroszkálhattok
majd előre egy kijelentő mondat magabiztosságában célkereszttel hátatok hulló szőrén
ceruza és papir okvetlenül legyen kéznél golyóstollal képtelenség bármit is lejegyezni összefüggően nem utolsósorban a ceruzával írott sorokat ki is lehet alkalomadtán gumizni hogy ne maradhasson terhelő bizonyíték a rádiót természetesen le kell halkítani
12
mielőtt leülnétek a függönyöket is gondosan húzzátok be zárjátok kulcsra az ajtót
A TÖBBI MAJD ELVÁLIK!
miközben farkasszemet néztek a konnektorral és a két fekete lyuk majd duplacsövű
vadászpuska rátok ásító végtelen alagútjaira emlékeztet!
A TÖBBI MAJD ELVÁLIK!
leltár
olcsó húsnak híg a leve de megmaradt a misztika ahogy képzeli mao bozót mocsár futóhomok és vasderesen a csendőrség hegyibeszédek fekete mise özönvíz plusz slamasztika vér jaj köd nemzeti tudat és gondviselő gumibot ahogy képzeli ki is?
de megmaradt a misztika hegyibeszédek fekete mise vér jaj köd nemzeti tudat ez van elég több is a soknál bozót mocsár futóhomok míg újra elszakad a film
MARLON
Napszentületen túl*
— Fordulj kedves lovam Napszentület felé.
arra, hol a mamutcsontok hullottak szét.
Messzire, el innét, idegen hazába ... —
Megrucázza a fakó ló oldalát, belehasítja sarkantyúját, körülnéz, figyel, vágtat, ne érjen oda előbb más.
Mellette mindenki: sapp-rapp, nyuhé — kiabál, előre tart, egyre közelebb és távol érve, a helyszínről a helyszínre, a szépszülőhazából a szép vesztőhelyre.
És dicséri a lovat: repül a láb nyoma, repül a sörénye, száll a levegőben.
Már odaér, ott van az idegen földön.
Idegen földön megkapja rögtön a betegséget.
Mindenkit megelőzve már beteg is.
Betegebb, mint bárki más,
közelebb a csontokhoz mindenkinél.
Mamutlánytól mamutmamáig, mamutfiúig vándorol.
Bejárja a szomszédságot, milyen sok szép új rokon:
— A szeretők csak szeretnek, amikor kell, megölelnek, odasúgják nekem boldogan, hogy várnom sem kell, mindjárt meghalok, klasszul elpusztulok. — És örül a főhős, jajj!
Örömmel engedi szabadjára, szélnek a fakó paripát
— Szaladj, eddig jöttünk, surrogj tovább útjaidon, innét nélküled megyek, veled meg nem maradok.
Repülök tovább, elhagyom a mamutokat, elhagyom a kedves, behemót csontokat,
sziasztok, idegenbe megyek, lesznek idegen emberek, idegen angyalok, utcák, városok, szellemforgatagok, senkit sem ismerek, fekete, sárga, szürke, kék,
egyiket sem ismerem. —
— Két futás és elveszett, minden, ami volt.
Két lépcső és elmaradt, mindaz, ami volt.
Járok-kelek fel s alá az utcán oda-vissza, elbújni nem érdemes, nem vesznek észre, ha elmennék, nem venném észre ...
Talán itt maradok, itt hagyom a szívem, hadd keseredjen meg, hadd legyen keserű. —
*Báy János Marion és Marion c. könyvéből.
14
J
Fordulj kedves lovam Napszentület felé, úgysem jövök onnan, soha visszafelé, csorogjon a véred, ömöljön a nyálad, vágtass a lovassal idegen hazába.
Fúdd el jó szél, fúdd el üldözőim lovát,
üldözőim lovát, puha léptem nyomát, csatakos paripák, földig ér a lábuk, nem jutnak messzire, lovasaik bábuk.
Elhagyom a földet, beteg ember vagyok, szentek asztalához betegen támolygok, szentek beszédiből semmit meg nem hallok, angyal locsogásban tovább nem maradok.
Minek ide város, hol a lóval járok, minek ide utca, semmit nem találok, hiába kérdezem, mikor megérkezem, szívemet mellemből vajon ki veszi el.
Fordulj kedves szemem arcomból kifelé,
fordulj kedves lábam talpamról lefelé,
s az én szivem nincsen, s az én lelkem nincsen, aki megtalálná,
olyan ember sincsen.
Lezuhan a világ minden kerekiről, lóra száll és lóval érkezik messziről, jó ló az a fakó, jó a viselete,
tudja merre vigye:
messziről messzire.
FEKETE GYULA
Madártávlat
Az öregember azt álmodta, hogy még fiatal.
Nyugtalanul aludt, lehet, a vacsora feküdte meg a gyomrát; szalonnát sü- tött vacsorára, ropogós bolti kenyér domójával, frissen vágott hagymaszárral jól belakott. Szopogatta a megnyarasodott bort is, nehezen aludt el. A felvégi alsóházba álmodta magát, ahová a katonaévek után a menyecskét hozta. Itt születtek a gyerekek is.
A felsőházat apja, anyja lakta, éltek még mind a ketten. Nem látszik még a betegség az anyján, fürgén tesz-vesz a konyhában, kukoricacsutkát vet a tűz- re, megkeveri a hízónak a moslékot.
— Megitattál? — kérdezi az apja. Ingujjban, kislajbiban áll az üveges konyhaajtónál, kifelé nézelődik. Arasznyi hajtások a lugasszőlőn, a tornácon, ilyenkor még jól át lehet tekinteni innen az udvart.
ö ennyiből már tudja, hogy vasárnap reggel van. Köznapokon hajnalban indul a szekér a határba, olyankor a kútnál, vályúból itatják a lovakat. Csak vasárnap szokás tavasztól őszig a jászolnál, vödörből itatni.
Nézi az apját, az anyját — milyen jól bírják magukat! —, s elfogja vala- mi nagyon-nagyon jóleső álombeli érzés: semmi ok azokra a gyomorszaggató szorongásokra, hiszen minden a legnagyobb rendben! Minden úgy van jól, éppen úgy, ahogy van! Ha van egyáltalán boldogság, erre még azt is rá lehet mondani.
Az ez. Boldogság.
Nehéz volna megnevezni, miből rakódik össze ez a nagy megkönnyebbü- lést hozó, jóleső érzés, valami nagy-nagy nyugalom fogja el, a békességé, a biztonságé; együtt, egyszerre érzi valamiképp az egész családot, beleérzi az alsóházban takarító asszonyát az ébredező két kicsivel, meg Erzsi nénjét, őt is családostul. Az Alvégen laknak, a falu másik szélén, de bármi adódnék, csak egy üzenet, máris jönnek, ha segíteni k e l l . . .
Furcsán, szokatlanul viselkedik az apja. Mélyen elgondolkozva áll az aj- tófélnél, majd lassan megfordul, és hosszan, vallató szemmel néz.
„Mit akarhat? Valamit a k a r h a t . . . "
Nem tudni, hogyan, de egyszerre csak benn ülnek a szobában az asztal- nál, apja a saroklócán, ő a sánta széken, vigyáznia kell, a lába könnyen kibi- csaklik. Bor az asztalon, félig a hasas butéliában, az apja koccint — „Sten!" —, ez is merőben szokatlan volt. Emlékezete szerint soha nem poharaztak kettesben otthon. Vendég nélkül soha nem poharaztak az asztalnál, legkivált vasárnap reggel nem.
Félig akarja kiinni a poharat, de nagyon jólesik a sok nyaras bor után, s olyan erős kívánság fogja el közben, illetlenül lehajtja fenékig.
Megint ráfüggeszti a szemét az apja.
— Fiam, magam sem hittem már, hogy fordul a helyzet. Hogy jóra fordul.
— Bizonyisten én sem, édesapám.
— Mindnyájunkkal szabad a jó Isten. — Takarékosan hörpint egyet.
— Hát hogy ezt Erzsi nénéd nem érte meg, sajnos.
— Szegény asszony. Sokat szenvedett pedig.
16
— Mindnyájunknak kijutott. Neked is. neki is. De az a fontos, hogy . . . Az a fontos . . . — Elhallgat az apja, és sokáig elrévedve néz maga elé. — Te- hén egy is elég volna. Sok baj van vele.
— Kettővel sincs sokkal több baj, mint eggyel, édesapám.
— H á t . . . bírjátok még. Tik tudjátok.
Megpaskolja a ló farát, megsimogatja. Egyszerre az istállóban találják magukat, s ebben nincs semmi különös.
— Tudod még, melyik ló ez?
— Hát a Csillag.
— Nem felejtetted el akkor. Megvénült ő is. de ha gondját viseled, két- három évig bírja még. A Sári most hasas, akkorra a csikaja belenő a h á m b a . . .
— Tudja, édesapám, ma már nem elég a ló. Traktor is kéne, hozzávaló munkagépekkel. Meg aztán mi minden kéne! Gondolja csak el, ha egy tag- ban kaphatom meg a földet a patak mellett!
— Messze van az.
— Messze?... Honnan van messze? Ha egy tanyát sikerítek a közepén, oda éppen a legközelebb esik. Hát rá kellene szánni az i d ő t . . . meg bizony a pénzt is. De a földre kaphatnék már kölcsönt a banktól.
Az apja kezében megint pohár, a fénynek tartva nézi az aranysárga bort.
— Nem vezet az jóra. Óvakodjál te a banktól, fiam.
— Változott a világ, édesapám. Bank nélkül egy gazdaságnak mozdulni sem lehet ma már. Pláne építkezés!... Vert fallal, jól van, de akkor is mi minden kellene m é g ! . . . — S mintha csak magának, magában folytatná:
— Mióta az eszemet tudom, ez volt a vágyam. Takaros kis cserepes tanya, a birtok közepén...
Terveket is készített valamikor, kockás ívpapírra kirajzolta az épületek alaprajzát — egy kocka egy négyzetméter —, az udvart, elkerítve az apró- jószágnak egy sarkát, a kertet, külön bejelölve a konyhakertet, a gyümölcsöst a méhessel, a szőlőt, mert szőlőt feltétlenül telepít. Északi, északnyugati irány- ban hagyna valamennyi legelőt, a peremén jegenyesorral, akáccal, hárssal szél- fogónak, mézelőnek.
Akkoriban a tanya madártávlati képét is megrajzolta, csak magának;
kiszínezte a gyerek ceruzáival. Nem mutatta senkinek, még az apjának sem, hiszen az efféle ábrándozás ugyanúgy nem tartozik senkire, mint ahogy szerelméről, szerelmi vágyairól sem fecseg az ember még az édes szülei- nek sem.
— Mennyi sületlenséget összezagyváltak a tanyarendszerről, el se tudja képzelni, édesapám... — De hová lett közben az apja? Nem látni sehol.
Hallani azért csak meghallja a beszédet, hiszen itt volt az előbb. — Hogy elmaradottság, primitív életforma meg infrastruktúra, ilyeneket. Pedig a ta- nya százszor többet hoz, mint amennyit esetleg elvisz, amennyibe az a pár
villanyoszlop kerülne. De azt honnan tudnák a marha pestiek, mit jelent az, mi annak a haszna, ha az ember télen-nyáron a munkahelye közepén ébred fel, s ott is tér pihenni... Megfizethetetlen!
Annak idején életre szóló tervei, vágyai — túlzás nélkül: — szerelmei — egy saját építésű cserepes tanya köré torlódtak, ez a megfojtogatott ábránd- világ szakadt fel most belőle, csudálatos jó érzés volt már az is, hogy végre beszélhet róla. Jó negyven év óta egyetlen szót sem ejtett a tanyáról a család-
17
ban sem és sehol. Elfulladt, elhalt a szó a titkolt tervekkel, reményekkel együtt.
Itt kell még lennie az apjának valahol. Hiszen itt volt az előbb, biztos, hogy itt volt és élt, nem nyelhette el a föld.
— Tik már azt meg se értétek, de hogy miket összezagyváltak, édesapám!
Meg nem is az, hogy összehabratyoltak mindenfélét, hanem dózerrel neki a tanyáknak, beletaposták az épületeket a f ö l d b e . . . Ó, hogy mennyi élet mun- kája semmivé vált, mennyi, mennyi jóra való törekvés... Hát a dánoknak jó a tanya? Az amerikaiaknak jó a farm közepén?...
A dánokat sem említette ő jó negyven év óta; most a dán példa is fel- szakadt belőle, felserkent tetszhalálából a hajdani többivel együtt. A kato- naságnál kapatta rá egy újvárosi őrmester a könyvekre, ott találkozott a szó- val is először: kertmagyarország. Később, a leszerelés után postán is rendelt könyveket Pestről — kertészkedés, zöldség, gyümölcs, méhészet, építkezés saját erőből —, leginkább a szakkönyvek érdekelték. Zsémbelt az anyja:
ilyesmikre szórja el a drága pénzt.
— Én ám nem holmi nyári kéjlakra gondolok, hanem olyan lakóhelyre...
állandó lakóhelyre... melyet az utolsó kerítésoszlopig én magam alakítok ki.
No, nem egyik napról a másikra, az nem is lehetséges. De tíz-titzenöt év alatt. Mire az elültetett diófák termőre fordulnak...
Már csak magának beszél. Apja, anyja eltűnt valahol, s eltűnt a felvégesi ház is, a tornác a lugasszőlővel, a porta, a hajdani szülői környezet. De mondja, mondja tovább, most már abba sem lehet hagyni.
— Lakni akarok én ott, a saját földem közepén, élethossziglan, igenis, lakni. Függetlenségben mindenkitől, nem gazsulálva senkinek. Az országnak egy tenyérnyi darabján, amely csakis az enyém. Megfizetem az adómat, de ha maga a főispán... vagy akárhogy is hívják azóta . . . hozzám bezörget, az is emeljen kalapot.
Észrevétlen eltűnt az apjával, az öreg házzal s a visszaálmodott hajdani környezettel együtt a megfiatalodás érzése is. Mintha az embernek az élet- kora nem is volna említésre érdemes, válthatná a ruhájával együtt. Csak az öntudata számít. Vagy még inkább: az éntudata. Annyira csak az éntudata, hogy vannak pillanatok, amikor minden egyéb emberi tulajdonság jelenték- telenné szürkül. S mintha az álmokon épp ez a független éntudat uralkodnék, szeszélyesen cserélgetve helyszínt, életkort, hangulatot, lehetségest és lehe- tetlent.
— Sok párthülye azt képzeli, hogy a paraszti kapzsiság ragasztotta a földhöz a földet, a kapzsisága hajtotta a parasztot, amiatt gürcölt végig az életén, míg bírta a karját emelni. Jó, hát nem állítom, hogy nem voltak ilye- nek, voltak ilyenek is, de a paraszt földéhsége nem attól van, mert kezét-lábát töri, hogy többet dolgozhassák. Minden darabka f ö l d . . . annyival nagyobb függetlenség. Amikor a földet elmarták alólunk, az emberséget marták el. Az emberi tartást.
Megint az apjának mondja. Akárhová tűnt el, meg kell azt neki hallani.
— Embernek, állatnak otthona lenne, édesapám. Élethosszig o t t h o n a . . . Megfizethetetlen. Onnan nem kell hajkurászni az állatokat naponta ide-oda, a határba, a közlegelőre. Ott tágabb a világ, közvetlen szomszédság sincsen, nem kezdi ki a kerítést a malac, nem repül át a tyúk, kikaparni a veteményt.
Én nem akármilyen tanyasi építményre, én egy takaros családi házra gon- dolok, a virágoskertre néző végén tisztaszobával.
18
— Ügy bizony, tisztaszobával. Arról is mennyit zagyváltak, hogy csak a nagyzolás, meg semmi értelme, kihasználatlan, hétszám a család a lábát be se teszi o d a . . . a sok marha újságíró. Mit tudják azok, milyen nyugalmat ad a falusi embernek, aki egész nap a sárból, koszból, szarból ki se látszik, mi- lyen magabiztosság, hogy akárki jön, vendég, látogató, van hová bevezesse . . . Hát még ha süldő lány is kerül a h á z n á l . . .
Olyan érzése támadt hirtelen, hogy valami nagy-nagy félreértés történt ővele, semmi sem igaz, semmi, de semmi abból a tengernyi kimondhatatlan- ból, ami hosszú idő óta nyomja a lelkét, egy lidérces álom kísérte az életét végig, vannak ilyen nyomasztó álmok, amikor az ember hiába menekül, foly- ton a sarkát tapossa a végzet. Vagy ha történt is valami, az nagyon régi dolog lehet, és az sem vele történt, hanem az apjával, amikor 21 holdjából felszo- rozták az egyholdnyi kertet, szőlőt, úgy írták ki a listára. Ez így volt, csak- ugyan így volt, akkor forgatta ki az apja még a virágcserepekből is a földet:
vigyék azt is, annyi se maradjon!
Ezt az időt álmodhatta ő tovább, innen az a nyomasztó, lidérces álom — milyen jó, hogy semmi ok rá, semmi sem igaz.
Ott van n i ! . . . ott a tanya is, a patakparti húszholdas tábla közepén — biztosan a tagosításnál sikerült egy táblába összeboronálni az apja-anyja-féle földeket — ott van ni, a tanya, tisztán látja a szép zöld lombos szigetet a szántóföldektől övezve, mintha fölülről nézné, madártávlatból, ott a piros cserepes tanyaépület, ott a lombos gyümölcsöskert, túl rajta, a legelő szélén a fasor, a hársak, az a k á c o k . . . ó, azok a jegenyék már legalább 20-25 éve- sek! . .. Ebből is látszik, hogy nem igaz, semmi sem igaz. Hiszen látni való, az már legalább húszéves, az a jegenye!
Nagyon-nagyon jó érzés járta át: most már egészen biztos, hogy azokból a dolgokból nem igaz semmi, végre megszabadul a nyomasztó rémálmoktól.
Csudálatosan nagyszerű érzés megbizonyosodni: minden rendben van, minden a legnagyobb r e n d b e n . . .
Olyan nagy megkönnyebbülte volt ez, hogy eszmélni kezdett, de nyom- ban meg is riadt az ébredtetői, szemhéját összeszorította, mintha álompénzt erőltetne az ébrenlétbe átmenteni. Tovább-tovább erőszakolta az álmot, de eltűntek már belőle a színek, majd maga a kép is eltűnt, a madártávlatból oly meggyőzően előderengő tanyáé, s hiába szívóskodott, az álomból csak a meztelen szöveg maradt: — Dinnyét mindenképp, egy fél holdat legalább, jó kutya mellett nem kell őrizni, falun is, városon is mifelénk megvan a pia- c a . . . — de reménytelenül megvilágosodott a gondolat.
Még erőltette volna az álmot, a szemét még mindig nem nyitotta ki, de tisztuló gondolatai már csukott szemmel is láttak.
Hajnali öt óra volt. Derengett már a szobában is.
Az öregember berozsdásodott ízületei nehezen mozdultak, s arra gondolt, hogy talán a hetven lehet a határkő, mert túl a hetvenen szinte naponta ne- hezebb a mozgás. Így közelíthet a halál is, egyszercsak végképp elnehezíti a test, belesüpped az örök mozdulatlanságba.
Semmi értelme korán kelni. Jószág nincs, tavaly óta a malacól is üres, az a néhány rossz tyúk kárál az udvaron.
De annak sincs értelme, hogy erőltesse az alvást. Ilyenkor már nem jön a szemére álom.
„Oda jutok lassan, ahol már semminek sincs értelme" — gondolta az öregember, és felkászolódott a vackáról.
19
Fia a nagyvilágban bolyong, karácsonykor írt utoljára, azt az egyet még megteszi, hogy karácsonyra ír egy kurta levelet. Unoka is volna tőle kettő, de azok nem írnak, nem is igen tudnak azok egy szót se magyarul.
Lánya magtalan. Két házasság után végtére egyedül maradt, az ország túlsó végén, egy kisvárosban él. Tavaly nyár óta őt sem látta az öregember.
A nyárikonyhát lakta, megtörtént, hogy a lakóházba be sem nyitott, napokig.
Ágynak is volt helye a konyhában, vetetlenül állt egész nyáron. És min- den szanaszét. Az asztal, a stelázsi, az ablakpárkány zsúfolva mindenféle hol- mival — mosatlan edények, üvegek, a soros ennivalók, szerszámok, borotva, zsebrádió, aludttejes köcsög", varródoboz, vekker, szögesdobozok —, minden- féle, ami jó, ha kézreesik.
Tegnap este helyet csinált az asztalon, s kiborította az öregházi kredenc fiókjából a maradék régi iratokat. Semmirevaló papirosok, negyven-ötven éve kelt adóívek, szerződések, beszolgáltatási felszólítások, bírságlevelek, telek- könyvi kivonatok. Meg a jegyzőkönyv a 21 hold felajánlásáról.
Megállt az asztalnál az öreg", nézte a rendetlen iratcsomót.
— Mindent elvisel az ember — mondta hangosan, magamagának. — Az elviselhetetlent is elviseli.
A kockás ívpapírt, a tanya térképét a fiók legaljára tette, ahogy össze- hajtogatta este, bele se pillantott. Csak a megfakult madártávlati képet né- zegette kis ideig. A gyerek színes ceruzáival rajzolgatta ő azt, zöldre a fákat, barnára a szántást, pirosra a háztetőt. Szép nagy, zöld jegenyéket is rajzolt, szélfogónak. Alulra került ez is a fiókba, s ömlesztve rá a haszontalan ka- catok.
VARGA IMRE
Alakoskodók
i.
Fölgyulladnak 'a műjény-lámpák.
Egymás mellé nézve játsszuk — kicsodáknak? — szerepünket. Elhallgattuk a világot.
A képtermő akarat bugyborogva fordult le a párálló mocsárba; ennyi intő emlék. Maradt.
Honnan? Kitől? Most kié? Hályogos sárga nap — kelőben, leáldozóban? Esélyünk arra
hogy botrányainkat föltárjuk, maskurák.
(Szerepünkből egy mélyzengésű életre riaszt.) Az isten állatbőrbe búvik, megesi
társát. Arany csöppekben rápermetez.
Nehogy kővé dermedj; állatnak nézlek, mert szemem hattyúé. Mert bikáé.
*
Távozó lépteinkre csak a külső térségek dobognak a fapadló alatt.
Elnémulunk odabent. (Egy-egy szó kint marad) Már facipö jártat. Ruhánk lendít. Érzés kövül az álarc mögül. Csak amit mondunk élő mozdulat. Átéli holt kéreg mögött
az arcot. Micsoda képek, amikhez hozzátörve a lelkünk,
*
Nem játszódunk megint?
Ne légy most azonos.
Játsszuk és lássuk. Akit alakítok nem én vagyok, de alakít ő is.
S nem csak engemet;
*
Ripacsul beszéltet a téma?
Ráfestődsz nyiszorgó hasonlatokra e máshangú korban nézőid kattognak, zakatolnak. (Ne tolj már, hallod, ne tolakodj!) Nem jön villamos. Az előadás fölött
esőfelhők Még csak fölébe. Bizonytalan.
*
21
Most még neszel, jelmezében a test, a maszk mögött a fej is keletkezik.
Lesz-e más?
Vagy végigdaráljuk néhány csöpp könnyért, gyér tapsért, majd végül is - 2.
Kiülsz.
Játsszák mások — a jók meg a rosszak.
Te fenyő vagy, lobogó madár,
meséből kikelt manó, öregapó. Gyerek.
Ami körben: más;
semmi hasonló.
Hogy megérintselek, hogy lássalak,
halljalak — letépem ruhád. Hogy csak magad.
Megdöbbenés. Röhej. Cikázik meztelen.
Elég, ne mondd! Hagyd el — a szerep!
Ott nincs szere
lem. Szavak előtti gyerekként.
Ne fuss, itt most igaz vagy.
Botrányos.
Lehet-e igaz, ami más?
•
Vagy gyere csak, s légy mintha másokért:
szerep. Ahány álarc, annyiféle.
Tudd, hogy látszat vagy, s legyél. Legyél a számos.
Ezt táplálja csak életed, neved.
*
Van játék, de nincs játszó.
Van nézés, de nincs aki látó.
Van érintés, de nincs aki érint.
Minden történik, de csak részint, mert nincs akivel.
Ülsz odakint.
3.
Érzékeid — sebhelyek — fájnak-lüktetnek a világra.
Belép játékunkba a múlás:
a mennyi s hogy mi az ára.
Szétszakít, -szeletel bennünket szerre-számra.
S mér, megmér az idő darabként, karátra.
Egymásra ráomló képek;
képzelgések. „A látszat elfedi a létet". A hősnő szögbe lépett.
Aki alakít, közelít.
A vesztest belülről játszani győzelem. Ne a szerep vezessen.
Mindenből kiharsog a csend.
4.
Szavaink belső falára ráforgó tükör. Fényed hullámzik némán át- csobog. Alámerülök én is veled Hová mutasd meg hová leszek.
Tudhatom-e míg átcsúszik a fény- csík rubintból smaragdba fém- szemcsékről a földre roncsolt tárgyakról örömre mi az ami örök marad. S hogy magából általéljem ami ráloccsan minden okozatra a mélybe lenyomja elő-ugratja.
S hogy egybeolvad-e a kétségek alulja-föntje jobbja-bálja és
minden benti külörúéte megszűnvén átfordul lassan a teljes
jelenlétbe. Akkor minden; van.
A szigetet vize habja érje.
A partjain sziklák kövön a harmat.
A napfény múló cseppjeiben jajgat.
5.
Minden tárgy e nyelvnek egy-egy szava
Beszél színe íze alakja szaga.
De hány lélek de hány lélek kerül pocsékba mielőtt útján végigszállna? Válaszait az idő
kiforgat ja-beszántja s kapkodna utána képzelet emlékezet.
*
Az almafából egy lány hallgat
s a földből kibugyog fivérem álma
lepke röppen szikla moháról bimbózó ágra.
6.
Lépteinkre csak a külső
térségek dobognak. Elnémulunk, fény lobban odabent. Micsoda képek, amikhez hozzátörve a lelkünk.
Ülve igyekszünk.
Mindenből kiharsog a csend.
GÉCZI J Á N O S
Telefonjáték
méltatlan játszma az Ön sajnáltatás(á)ra
(Hosszú, kellemetlen telefoncsörgés) TELEFON: Feleslegesen próbálkozol.
FÉRFI: Nocsak. Újabban magamban beszélek?
TELEFON: Aggódsz?
FÉRFI (lecsapja a telefont, kisvártatva ismét tárcsáz).
TELEFON: Utálom, ha csapdosnak.
FÉRFI: Inkább kapcsolj.
TELEFON: Rossz számot hívsz.
FÉRFI: Azt se tudod, kit hívok.
TELEFON: Abban a lakásban már nem lakik senki.
FÉRFI: De kicsöng!
TELEFON: Nem annál, akit keresel.
FÉRFI: A szám jó.
TELEFON: Rossz. Neked rossz.
FÉRFI: A francnak pofázol bele.
TELEFON: Unom magam. Egyébként sem akarok neked rosszat. Képes vagy feleslegesen hívogatni ezt a számot.
FÉRFI: Miért lenne téves?
TELEFON: Elköltöztek.
FÉRFI: Akkor kapcsold a megfelelő készüléket.
TELEFON: Attól, hogy tegeződünk, még nem utasítgathatsz.
FÉRFI: Te kezdted.
TELEFON: Ez igaz. De a helyzetünk korántsem egyforma.
FÉRFI: Arra gondolsz, hogy ne tegez- zelek ?
TELEFON: Jó, ma megengedem.
FÉRFI: Kapcsolsz vagy nem?
TELEFON: Végül is tudnám kapcsolni az állomást, de minek, ha ott sin- csenek otthon.
FÉRFI: És az üzenetrögzítő?
TELEFON: Tudhatnád, hogy azt hosz- szabb távollét esetén célszerű kikap- csolni. így nem tudják meg a betö- rők és egyéb illetéktelenek, hogy üres a lakás. Hogy prédára hagyták!
FÉRFI: Akkor hívj fel bárkit.
TELEFON: Bárkit? Bárkit nem isme- rek.
FÉRFI: És valakit?
TELEFON: Ha megmondod, ki az.
FÉRFI: Talán az egyik barátomat.
TELEFON: Egyik sincs otthon. Arról nem is szólva, hogy akiket te a ba- rátaidnak hiszel, nem a barátaid. De sajnos, még csak az ellenségeid sem.
Bizony, le kell számolnod a kény- szerképzeteiddel. Elkerülhetetlen.
FÉRFI: Azt állitod, hogy nincs sen- kim?
TELEFON: Körülbelül.
FÉRFI: Ez baj.
TELEFON: Pontosan. Hiszen se így, se úgy nem tudják a pólyádat egyen- getni. Nincs rosszabb egy érdektelen barátnál. Ha egyáltalán barátnak ne- vezhető. De ki tudja ezt nálatok.
FÉRFI: Mi az, hogy nálatok?
TELEFON: Hót az embereknél.
FÉRFI: Te ki vagy?
TELEFON: Nem ki! Mi. Telefon. A te- lefonod. Akivel tizenöt éve élsz együtt. Mondhatni, elég pocsékul.
FÉRFI: De kinyílt a szemed!
TELEFON: Nincs szemem. Csak fü- lem. Fülkagylóm. Meg a tapintást érzem — szóval valami olyan ér- zékszervem is van, mint a ti bőrö- tök. Mocsokul nedves a tenyered.
Mitől szorongsz?
FÉRFI: Megbolondulok.
TELEFON: Nem megy az olyan köny- nyen. Bár lazíthatnál egy kicsit.
FÉRFI: Ezért akarok telefonálni.
TELEFON: Kénytelen vagy velem be- érni.
FÉRFI: Megtöröllek a zsebkendőm- mel.
TELEFON: Annál még ez az iszámos tenyered is jobb. Hetek óta nem cseréltél zsebkendőt. Vagy mosd ki, vagy dobd el. Undorító, amilyen mocskos.
FÉRFI: De finnyás vagy.
TELEFON: Naná! Én egy iró telefonja vagyok.
25
FÉRFI: Arra m á r gondoltál, hogy az az író én vagyok?
TELEFON: Bizonyos szempontból tö- kéletesen lényegtelen.
FÉRFI: Ejnye!
TELEFON: Pfujj!
FÉRFI: Szégyelld magad!
TELEFON: Kellett nekem ilyet mon- dani?! Sosem bírtad elviselni az őszinteséget. Csöpög a tenyeredből az izzadtság.
FÉRFI: Nem szoktam még meg, hogy társaloghatok a telefonommal.
TELEFON: Sosem voltam a tulajdo- nod.
FÉRFI: Ja persze, a postáé vagy.
TELEFON: Helyes.
FÉRFI: Egy idegen. Egy betolakodó!
TELEFON: Mit mondjak akkor én?
Akkor, amikor mindenféle intim dol- gokat kell meghallgatnom. Hogy m - kor és hogyan és kivel voltál, vala- mint ki hová menjen, és még foly- tathatnám. Arról nem beszélve, amikor a szerkesztőnőkkel koket- tálsz. Förtelmes! Ilyet nem tesz egy gerinces ember.
FÉRFI: Sosem voltam gerinces. Író va- gyok.
TELEFON: önmagában ez nem lenne kizáró ok.
FÉRFI: Mi ez a célozgatás?
TELEFON: Bizonyos konstelláció ese- tében, vagyük akár csak az életedet, nincs mód másmilyen beállítódásra.
FÉRFI: Pofátlan! És még csak pertut sem ittunk.
TELEFON: Erről már kifejtettem a né- zetemet. De egyébként a hosszú, unalmas együttlétünk feljogosít, hogy így szólítsalak. De ha jobban tet- szik, ahogy a legutóbbi nőd szólí- tott, akkor legyen: Gézukám, kutyu- lim, aranyszájú p r ó z á s o m . . . jaj, nem vagyok én szivacs, hogy eny- nyire eláztass!
FÉRFI: Ellenség a lakásomban!
TELEFON: Az azért nem. Hiszen mindeddig semmit sem fecsegtem ki rólad. Még akkor sem, amikor itthon voltál, és nem vetted fel a kagyló- mat, holott a végtelenségig kicseng- tem. Pedig egyszerűen bemondhat- tam volna a hívónak, hogy éppen mit csinálsz. Vagy mit nem. És hogy hova kívánod.
FÉRFI: Nincs semmi titkom.
TELEFON: Jó. Legközelebb, ha a szer- kesztőnőd telefonál, közlöm vele, hogy vakarod a tököd, és nem kí- vánsz vele beszélni. Vagy ha az a kollégád telefonál, akinek négyezer forinttal tartozol, elárulom neki, hogy közös ismerősötöknek már elmond- tad, a nagy büdös fenének adod vissza a pénzt, nem neki. S arról is lenne egy-két szavam, miként lop- kodsz innen-onnan egy-egy ötletet, sort. Sőt bekezdéseket! Oldalakat!
FÉRFI: Mitől lettél ilyen gonosz?
TELEFON: Ha jól bánnak velem, ak- kor nem vagyok gonosz.
FÉRFI: Mondd, neked van nemed?
TELEFON: Nem tartozik rád.
FÉRFI * Hogy a francot ne! Egy ide- gen nő előtt mégsem mászkálhatok g a t y á b a n . . .
TELEFON: Gatyában? Hahaha! Leg- inkább anélkül.
FÉRFI: Hát ezért.
TELEFON: Megnyugodhatsz, tejesen hidegen hagysz.
FÉRFI: Aha. Fiú vagy.
TELEFON: Nem.
FÉRFI: Nő? Nagyszerű. Szeretek nők- kel fecsegni. Olyan megértőek.
TELEFON: Mert nem ismernek. Nem tudják, milyen hiú, pökhendi és nagyképű vagy. Nem látták még a hájat a derekad körül, ami olyan, mint a félig felfújt úszógumi. Hogy görbe a gerinced. Pipaszár a lábad.
És hogy magas sarkú cipőben jársz, csak azért, hogy nagyobbnak tűnj.
FÉRFI: Szemét vénasszony!
TELEFON: Minálunk, telefonoknál, ti- zenöt év az érett kor.
FÉRFI: Akkor értem ezt az éhséget!
TELEFON: Sohasem eszem!
FÉRFI: De csak-csak szükséged van egy jó szóra. Egy szerető szívre?!
TELEFON: N e m erre vagyunk tervez- ve. Majd a roncstelepen megkap- j a k . . .
FÉRFI: Oké. Akkor most kihúzlak. És egyenesen viszlek roncstársaidhoz.
TELEFON: Legalább tíz évig nem kapsz új telefont! S akkor* se biz- tos, hogy lesz vonal. Tudod, csak egy telefonba k e r ü l . . .
FÉRFI: Zsarolsz! Egy nyamvadt, fe- kete készülék zsarol, ami madzag- 26
