Vörös István, Zalán Tibor versei Ferdinandy György,

tiszatáj :

6 1 . É V F O L Y A M

Kovács András Ferenc, Tandori Dezső,

Vörös István, Zalán Tibor versei Ferdinandy György,

Kiss László,

Villányi László prózája Cseke Péter,

Kántor Lajos tanulmánya Nagy Gábor

Baka István költészetéről Pataki Ferenc

Zoltai Attila festészetéről

8

2007. augusztus

tiszatáj

IRODALMI FOLYÓIRAT

Főszerkesztő:

O L A S Z S Á N D O R

Szerkesztő:

HÁsz

A szerkesztőség tagjai:

A N N U S G Á B O R

(művészeti szerkesztő)

D O M Á N Y H Á Z I E D I T

(nyelvi lektor)

H A J Ó S J Ó Z S E F N É

(szerkesztőségi titkár)

tiszatáj

iiiaii^taia,

nka

Megjelenteti a Tiszatáj Alapítvány Kuratóriuma

a Csongrád Megyei Önkormányzat, Szeged Megyei Jogú Város Önkormányzata, a József Attila Alapítvány és

a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma

¿-ff Nemzeti Kulturális Alap támogatásával.

NEMZCTI Kl'LTl RALIS OROUSÍX;

, ..

,. ...

, MiNisrrtRU M \ Felelős kiadó: Tiszatáj Alapítvány. Nemzeti Kulturális Alap

Szedés, tördelés: Tiszatáj Alapítvány.

A lapot nyomja: Garmond 2000 Kft., Szeged.

Felelős vezető: Kinyik Erika.

Internet: www.tiszataj.hu e-mail: tiszataj@tiszataj.hu

Szerkesztőség: 6741 Szeged, Rákóczi tér 1. Tel. és fax: (62) 421-549. Levélcím: 6701 Szeged, Pf. 149.

Terjeszti: Lapker (Magyar Lapterjesztő Rt.)

Előfizetésben terjeszti a Magyar Posta Rt. Hírlap Üzletága 1008. Budapest, Orczy tér 1.

Előfizethető valamennyi postán, kézbesítőknél, e-mailen: hirlapelofizetes@posta.hu, faxon: 303-3440

További információ: 06 80/444-444 Egyes szám ára: 400 forint.

Előfizetési díj: negyedévre 1050, fél évre 2100, egész évre 4200 forint.

ISSN 0133 1167

Tartalom

LXI. ÉVFOLYAM, 8. SZÁM 2007. AUGUSZTUS

T

D

: Kafka, és amerikaiak ... 3 Z

T

: Bubik Pista halálköre; Deák Kriszta halál-

körei; Három könnyű hárfafutam; Árnyékjáték; Hár- mashangzat ... 6 F

G

: Macskás ... 10 K

A

F

: Búcsú az angyalitól (Öt vers

Dsida Jenőhöz) ... 16 K

L

: Kalandok, zenével (Attila, én, és a világ) ... 20 V

I

: Saját Tao ... 24 S

T. G

: utas és holdvilág; siena; utazás; or-

szágúti fogadóban ausztriában ... 28 H

T

: Bárka; Gyermek; Nazianzi; Korona; Jó-

ság; Feladat; Öröm; Minta; Hajnal ... 31 V

L

: Miért e nők (Utószó az ismeretlen köl-

tőnőkhöz) ... 36

T A N U L M Á N Y

K

L

: Madách kalandja a Korunkban ... 38 C

P

: Az Erdélyi Fiatalok szerepe az Ady-kultusz

történetében ... 45 M

H

: „Egyes kérdések még megoldásra várnak”

(Erdélyi írók „nyilatkozatai” 1956-ról − 1956/57-ben) 54 S

L

: Hómezők csillámló aranyhalai (Gé-

recz Attila költészetéről) ... 60

N

G

: Lisztománia (avagy A Baka István-életmű kulturális erőterének fókusza) ... 66

K R I T I K A

P

A

: A Tamási-élmény ... 78 K

O

: Posztmodern görbe tükörben (Nagy

Koppány Zsolt: Jozefát úr, avagy a regénykedés) ... 81 B

K

: A művészet és a nyomozás kétes

kimenetelű kalandja (Nemes Nagy Ágnes: Az öt fe- nyő) ... 85 O

S

: Finomuló kínokról – félhangon (Zalán

Tibor: dünnyögés, félhangokra) ... 88 H

K

: Ha volna… (Villányi László: volna a sze-

relem) ... 91

M

V É S Z E T

P

F

: Időtlen pillanatok (Zoltai Attila kiállí- tása) ... 94

Szerkesztői asztal ... a belső borítón

ILLUSZTRÁCIÓ

Z

A

alkotásai a címlapon, az 5., 9., 15., 19., 23., 27.,

35., 38., 53., 59., 71., 93. és a 96. oldalon

T

D

Kafka, és amerikaiak

A Nagyján-Elköszönés

Ha egy sápatag, tüdővészes küllemű stb. – a karzatról az ifjúnak a műlovarnő, persze, de a kicsattanó egészség és a pattogó ostor és az igazgatói hódolat láttán a reményvesztettség könnyeit ontja a fiatal néző. És Kosztolányi,

most nem az, ahol meghalt, igen, aminek árnyfényében összes esztétikai igyekezete nekem nevetséges, de hagyjuk, ő, hogy nem zöld kölyök, mert megérett, ah, Rilke a virulás helyett az érlelődés homályát és szürkeségét etc.

Kosztolányi, szegényünk, is túl sokat villogott.

Olvastam Kafka fizetésemelést kérő levelét, hagyjuk is.

Meg az ő rémséges halála, szenvedései előtt, szintén.

Tehát ha.

Tényleg ötven évet a jövőbe lát…

Ha egy tizennyolctól huszonhatodik éveit

taposó ifjú (fiatal férfi, akkor, jómagam) azt mondja kezdeteinek kezdetén, hogy ő csak azt a jövő időt

kívánja, ami elmúlt, meg hogy… meg hogy… ld. Töredék Ványa bácsinak, ami a Hamletem lehetett volna, ha már egyetlen egy nem lehetett, egyetlen, meg hogy némaság a hang helyett, de ez a némaság mi helyett volt, egál, mondta ifjabb meg nem értőm (ah, mit tettem, hogy letegyem, amiért letesznek

mellesleg, felbíztatva, figyelmetlen, túl csekély képességekkel)

de ha a kezdeti rilkézés, kosztolányizás (Adyt nem is említem

az Élet vágyott nagy szerelmeivel, hahaha) helyett

valódi géniuszkán, akkor,

ez az ifjú költő, aki én magam voltam, s oly magam, nyitányul az itt nevezettek stílusutánzatai helyett

nem csupán azt mondja tizenhatévesen, hogy „Lehetőségek nyűge a kihasználás kényszere”, hanem például ismeri már Wittgenstein analitikáját, s a híres mondást az amiről nem lehet beszélniről, hogy arról hallgatni kell (ről), azt mondja, így fejlesztve magát

közmunka-jellegű, szerencsére közmókát kerülő irányában (irályáéban, íme, ma is!), azt mondja:

„És amit így még találunk, arról meg nem is érdemes (beszélni)”, és lassan magára talál, és azt mondja.

igen, valódi géniuszként (érthetőbben/formán)

igen, húsz évnél fiatalabban, ezt: „El fog jönni

jövő idő, és azt fogom mondani, csak ezt, íme:

Arról az egyről nem lehet végképp beszélni, hogy nem akarok mondani senkinek semmit.

És sem a közmunkát, sem a közmókát nem akarom.

Nincs senkivel semmi közlendőm, és mert két kezem is tökrement, és eddigi teljesítményeim, mennyiségének 1/4-ére vagyok csak képes, bátran mondhatom, Szép Ernővel, fáradt vagyok (így már lehetek), nincs kedvem (így, kedv! mint önálló létező szinte, nincs kutyám, nincs verebem), s magamról nem beszélek. S folytathatnám ezt a számomra egykor megdöbbentően józan hangú amerikai költők modorában, de nekem, ez legalább ifjúkori mondásom volt (na, kettő volt legalább), nekem tíz jó nem ér meg

egy rosszat. S vagy senkiben nem bízom, vagy mit tudom én.”

(Fölösdal)

Ahogy W. S. mester…

Agonizálás, ez. Ahogy W. S. mester mondta, mindazonáltal

azt mondom, én vagyok az egyetlen, aki azt mondja,

persze, nem igaz, hogy az utcán nem akar(ok) senkivel

véletlen se összetalálkozni, senkivel szót váltani, és hogy N. N. Á. versét így módosíthatjuk, irgalmazz, Istenem, még veled is lehetőség volna szót váltani, nem, nekem,

mint a tatai szénben az urán,

sok (viszonylag sok) csoda akad még a világon, csodák (kis) sora, ahogy iménti

NEKEM SENKIT!

SEMMIT!

medvéimen és madaraimon (emlékükön) és az itthon játszott kártyabajnokságon kívül (Miért kéne? mondotta Halász Petár Ottliknál, miért kéne bármit is csinálni a világon), nekem semmi nincs. Beszéljenek meg mindent mások egymás közt, szívbéli éhbéri munkáim csörgedezhetnek épp, de ha ily kínok közt, majd ebbe is belefáradok,

és a htp. (háztartási pénz) becsületes biztosításán túl stb. – mást nem kérek. De akkor a teljes csöndet.

Igen, csak ha madaram van… igen, csak ha itthon… a víz,

a gáz, a villany, a közös költség… a miért–nem–szart–ma,

a madár mármint. Hanem – EZÉRT MEGHALNI?!

Z

T

Bubik Pista halálkörei

Na szenzáció lettél végre Megérted

ha belehaltál is ebbe Hiába

voltak a szócsinálás ördöglakatjai A játék színpadon Itt meg kell dögleni ahhoz hogy

ezeknek valaki légy Csúnya kis kor és sok

fölösleges indulat Legalább

te tudod már

hogy nincs halál ha van Vissza se

nézz ha onnan lehetne visszanézés Jancsibohócok színpadává lett a tér ahova a

véredet egykor Mi vért?

Mi tér?

Vagy ki tereken?

Mennyi

szégyen és

a szégyen Még vered a dobot Mennyi szégyen

Még vered a dobokat és

mire föl? és még kinek?

Deák Kriszta halálkörei

Nézel és nem látsz Látlak és nem nézel

Tegnap még ragyogó homlok ma süket köd ugyanott Fekszik az élő halott halottan nézi őt az élő milyen iszonyú ez a mégse Az emberi mennyire nem emberi és milyen

iszonyú ez a mégse Halottat lát benned az élő míg fekszel félig holtan s egészen tán

Köd terpeszkedik majd oda ragyogástalan rád és már föléd

Megvakult tegnapban a homlok Nézlek és nem láttalak

Látsz pedig már nem nézel

Mennyire emberi már és nem emberi

Három könnyű hárfafutam

pillangó rebben

gyomrodból száll fel verdes bekulcsolt égen

* a sírás falán irkafirkák lüktető fájdalom-rajzok

* legközelebb van

hozzád és mégsem részed zuhanást tartasz

Árnyékjáték

Te voltál – én lettem

mert megtudtam hogy vagy Én voltam – te lettél

mert megtudtad hogy lettem

Mi vagyunk – mert lettünk

a semmié már ketten

Kezünk most szertelóg

egy üres végtelenben

Hármashangzat

1.

Gyenge a hangod Madár és levél pereg Elnyomnak bennem 2.

Gyenge a madár Avar pereg Hangod és szívnyomok benne 3.

Gyenge a levél

Hangod pereg Szívbe

lőtt madár-nyomok

F

G

Macskás

Kutyát vagy tengeri malacot, ha úgy adódik, választ magának az ember. Rámutat egyre, ez tetszik, ez kell, ez a kis foltos vagy az a maszatos. Magához szelídíti, betöri. Vagy megszoksz, vagy megszöksz! A kutyus és a rémült rágcsáló pedig en- gedelmesen a gazdival marad.

A macskák esetében azonban a helyzet pontosan fordított. Soha nem lesz macskája annak, akit valamelyik büszke tigrisivadék ki nem szemelt magának.

A cicák még ma, sokezer év után sem háziállatok. Pontosabban, ők határozzák meg, hogy mennyire hagyják idomítani magukat. Kezdve azon, hogy nem lehet a gazdájuk akárki. Öntörvényűek. Fenntartják maguknak a választási jogot.

Ha nem tudtam volna, most mindezt megtanultam én is. Mert igen, egy idő óta szemet vetett rám egy ilyen tarka vadállat. De kezdjük talán az elején a dol- gokat.

Floridában élek, egy apró, már-már mediterrán lakótelepen. Barátságos hely, akik tervezték, még arra is figyeltek, hogy ne legyenek teljesen egyformák a pöt- tömnyi, hófehérre meszelt épületek. Az ablakokból kékvizű tóra nyílik a kilátás, a nádas vadkacsák tanyája, ősszel vándormadarak érkeznek, ez az istenáldotta vidék nem ismeri a telet.

Hátul, a parkolóban, hajnalban felbőgnek a motorok. Mennek a munka- helyükre az emberek. Este pedig vissza, az ágyba. Még a szomszédok sem ismerik egymást. Napközben olyan, mintha lakatlan lenne a telep. A magamfajta nyug- díjas minden nap körbesétál, megszólítja a kutyákat, ha már mással nem beszél- het. Azután visszaül a képernyő elé. Délben felmelegíti magának a levest.

Hát csak így. Elfelejtettem én is, hogy nem csak ennyiből áll a világ. De akkor, egy szép napon minden megváltozott. Először csak arra figyeltem fel, hogy követ egy macska a hibiszkusz-bokrok alatt. Egy szép, tarka cica. Apró iramokban:

hagyja, hogy előre haladjak, azután villámgyorsan utánam szalad.

– Mész vissza! – szóltam rá a kapuban.

Kint az avenídán a járművek pillanatok alatt elütnek egy ilyen kóborló állatot.

Visszafordult, nem jött utánam. Ez a mindennapi sétám: megkerülöm az is- kolát és a játszóteret. Amikor visszaértem, már nem volt ott a hibiszkuszbokrok alatt.

Macskák vannak szép számmal itt a telepen. A kukák körül napoznak, a falon,

ami körülveszi, elválasztja a parkolótól a konténereket. Az enyémet azonban so-

sem láttam közöttük. Így mondom, az enyémet, mert engem minden nap ugyan- az a tarka állat követett. Hol elmaradozott, hol levágott egy vágtát és utolért.

A kapuban pedig mindig visszafordult. Eddig tartott a terület, amit belakott.

Szép kis dög volt, fényes bundájú, fiatal. A mellénye és a lába fehér, a háta csíkos, mint a tigrisé. Igazi vadmacska: a szeme sárga és tágra nyitott.

Az ember félálomban él egy ilyen lakótelepen. Eszembe jut, hogy ilyen volt az én cicám is, még odaát, az Óvilágban. Magda néni, egy szomszédasszony hozta át, Cilánának neveztem el, nyilván Bálint Ágnes meséskönyve után. Ez már a há- ború után történt, az első békés tavaszon. Enni nem kapott tőlünk, mi sem et- tünk minden nap azokban az időkben, de ez kiválasztott magának, és étlen- szomjan is mellettem maradt.

Tízéves voltam, elvadult, magányos gyerek. Ez volt az egyetlen mondhatnám emberi kapcsolatom a világgal: Cilána minden este az arcomhoz dörgölte az or- rát, és a lábamon csinált magának helyet. Így szólítottam, Cilána, de adtam neki mindenféle más nevet: még Basilides Mályva is lett, az énekesnő után, mert va- lahányszor hazaért, mint egy koloratúr szoprán, hosszan miákolva hívott.

A macskák – ki ne tudná – meg szokták ajándékozni a gazdájukat. Cila egy- ízben – sosem felejtem el! – félrúd füstölt kolbászt hagyott az ágyamon.

Elfeleztük, testvériesen. Nem igaz a szóbeszéd sem, hogy a macskák helyhez kötöttek: nem követik a gazdájukat. Ez a kis állat olyan hűséges volt, mint egy kutya. Velem jött, amikor lent éltem, vidéken, azután újra vissza, a régi házba, ti- zenöt évesen.

Egyetlen autó volt a környéken, az angol követ nagy, fekete kocsija. Ez ütötte el, amikor egy reggel, szokása szerint, átrohant az úton. Tizenhét éves voltam, bőgtem. Magamhoz szorítottam a langyos, puha kis állatot. Szabályosan eltemet- tem egy fenyőfa tövébe. Azóta se lett semmiféle háziállatom.

Most pedig itt ez a cirmos. Mintha csak visszatért volna Cilána. A kezdet és a vég! – jut eszembe. Valami, ami odaát kezdődött, az Óvilágban, és itt ér véget a trópuson.

Megkerülöm az iskolát és a játszóteret, lesem, hogy hátha ott vár a hibisz- kuszbokor alatt.

*

Nem adtam nevet neki. Az én koromban már nem képzeli magát a teremtés ko- ronájának az ember. Amolyan kisistennek, aki mindennek nagyképűen nevet ad.

A Gátó, aminek szólítom, ténymegállapítás: macskát jelent, egészen egyszerűen.

Beszélek hozzá. Nem lehet tudni, hogy egy ilyen kezdődő kapcsolatban mi a fontosabb: egy érintés, a szag vagy a hang. Vagy ahogyan mozog az ember, ahogy él. A megbízhatóság, a szokások, a mindennapok.

Hát igaz ami igaz: mások ide-oda furikáznak, én pedig éjjel-nappal itt vagyok.

Nem emlékszem, mikor simogattam meg először. Vadul, keményen dörgölte

hozzám a fejét, de utána rögtön elugrott. Elmúlt egy hónap is, mire bemerészke-

dett a házba. Körbejárt, puha léptekkel, óvatosan. A tejhez, amit kitettem neki, hozzá sem ért. Lehet, hogy ezek a félvad állatok még sosem láttak tejet.

A csirkeszárnnyal és a szardíniával sem volt több sikerem. Éppen csak meg- szagolta. Odakint nyilván gyíkra, bogarakra vadászott, nem ismerte a fűszeres, főtt ételeket. Vagy csak azt akarta jelezni, hogy nem fűzi hozzám semmiféle ér- dek? Bejárt hozzám, feltérképezte magának a terepet, de soha egy falatot sem evett.

Felfedezte, de talán tudta mindig is, hogy egy ilyen sorháznak két bejárata van. Az egyik a parkolóból, a másik az üvegajtó, a tó felőli oldalon. Itt is lehetett valami őrhelye, mert hajnalban, amikor feltettem a kávét, két sárga, vad szeme már az üveglap mögött világított.

A tó tükörsima ilyenkor. Nagy csend ül a nádason, koromsötét nyugalom.

Szemben, a túlsó parton kezd majd világosodni – az ég alján négy óra felé látni már egy piszkosszürke vonalat. Mire megreggelizek, beindulnak a motorok és felkel a nap.

Hétvégén bevásárolok. Ezúttal, nem tudom, mi ütött belém, valami macska- eledelt is raktam a kosárba. Lila volt, szemcsés, mint a zizi kisgyerekkoromban, és állítólag megőrültek érte a cirmosok.

Ezt a szecskaszáraz takarmányt ette meg először. Mintha ezen élt volna min- dig: nyugodtan, komótosan. És én még azt hittem, hogy vadászik! Hogy egy ra- gadozó sárga szeme követi a mozdulataimat. Akkor jutott először eszembe, hogy ennek már volt gazdája. Egy másik öregember, mit tudom én, aki – miért ne! – rám hasonlított.

Attól fogva minden nap adtam neki egy marék zizit. Nem várta ugyan, és nem követelte, de egy idő után ez is a szertartásaink közé tartozott. Szerette, ha ilyen- kor ott álltam fölötte. Ha evés közben mellette maradok.

Annak idején, meghívtam vacsorázni barátaimat. Akkor is csak ürügy volt, amit felszolgáltam, az étel. Enni a barátság rítusai közé tartozott.

Ebédre minden nap kibontok egy konzervdobozt. Bekapcsolom a tévét, végig- dőlök a sezlonon. Meghallgatom a híreket, ez is kapcsolat a világgal.

Még így is, az ismerős bemondó hangjára elnyom az álom. Gátó felugrik a dí- vány peremére, néz egy darabig, azután leereszkedik mellém, puhán, óvatosan.

Valami doromboláshoz hasonló hang tör fel a torkán, dagaszt, így mondtam gye- rekkoromban, azután elnyújtózik a lábamon.

Ez volt az első hang, amit kiadott. Már hónapok óta itt járt-kelt körülöttem, de még soha, egyetlen egyszer sem nyávogott. Azt hittem róla: néma. Később ju- tott csak eszembe, hogy beszélni is tanulni kell. És hogy nyávogni nem tudnak csak a háziállatok.

Hát csak így. Gátó dorombol, dagaszt. Szuszogva alszik, még a nyála is ki-

csordul. A képernyőn már véget értek a hírek, elömlik rajtam valami sűrű, nagy

nyugalom. Később még megáll a sarkon a postás. Kimegyek, megszoktam. Mert levelet már réges-régen nem kapok.

Odaát, az Óvilágban, a levélszekrény a csengő gombja alatt volt, kint a kert- kapuban. Cilána, a régi, felmászott a kerítésre, és a nyakamba ugrott, amikor ha- zajövet kivettem a postát. Így, a nyakam köré tekeredve tette meg a hátralévő, néhány méteres utat.

Ez itt most kipihente magát. Elrohan. Ideje körbejárni a birodalmát, hiszen egyre több időt tölt velem. Este még benéz, de éjjelre – bíztatnom se kell – kint marad. Éjjel vadásznak az ilyen félvadállatok.

A kedvenc helyét délelőtt foglalja el, az íróasztalon. Figyeli a toll percegését, a betűk egymásutánját a papíron. Néha játszana, odakap. De nem könnyű vele ak- kor sem, ha elalszik: keresztülfekszik a kéziratokon. Máskor csak néz, nem alszik.

Lapos szemekkel figyeli minden mozdulatomat.

Na, mi van? – kérdezem tőle néha. Írónak készülsz, te macsek? Mondd el az életedet! – bíztatom, és ez nem is olyan lehetetlen ötlet. Nemcsak szavakkal tud beszélni egy ilyen állat. Megtanítja figyelni az embert. Ha nézem őt, mindenféle apró részlet az eszembe jut.

Mert miért nem olyan ez a Gátó, mint odakint a többi!? Például, miért nem velük él? Egyáltalán, miért választott ki magának? Miért jobb neki így, ha velem marad?

Hogy honnan ismeri a macskaeledelt, azt pedig végleg nem tudom. Miért hagyta ott ezért a szecskaszáraz ziziért a bogarakat és a gyíkokat? Lenne itt va- lami atavizmus? Valami ősi titok?

Tűnődöm. A macskám mondja az életét, én pedig hallgatom.

*

Próbálom kideríteni hogy merre csavarog, amikor nincs velem. Körbejárom a telepet, a kukák körül ott napoznak a többiek. Valamelyik nősténynek két apró, torzonborz kölyke van. A kandúrok fent ülnek a konténerek körül, a falon.

Egyiptomi szobrok, mozdulatlanok.

Egyetlen egyszer kaptam rajta, egy földszintes ház ajtajában. Még azokban az időkben, amikor csak messziről követett. Akkor már senki sem élt abban a lakás- ban. Az idős házaspár, akik mindig köszöntek, amikor elmentem előttük, elköltö- zött. A postás azt mondta, hogy meghalt az öregember, és tényleg, a mentőkocsi nap mint nap ott állt a bejárat előtt. Nagydarab, ősz hajú férfi volt, és valami szű- rőn át vett lélegzetet. Nyilván északiak lehettek, a latinok kisebb termetűek.

A házat bezárták, az asszonyt magukhoz vették a gyerekek.

Mindezt persze csak elképzeli az ember. Mert a mentő nem hullaszállító, és a szüleiket menhelyekre zárják, nem veszik magukhoz a mai gyerekek.

Mindegy, Gátó ott ült a földszintes lakás ajtajában, mielőtt elkezdett kacér-

kodni velem. Ezek lettek volna a gazdái? És ez a sötét, lakatlan ház az otthona?

Lassan összeállnak a részletek. A macskám fekszik előttem, figyeli a toll percegé- sét, a fekete betűk vonulását a fehér papíron. Egyenesen a szemembe néz, pedig az embernek állítólag nem néznek a szemébe az állatok. Nézem őt én is, csóvá- lom a fejem. Ahogy múlnak az órák, egyre több ilyen részlet az eszembe jut.

Vannak persze apróbb elintéznivalók körülötte. Például, a tetvek. Amikor le- ugrik, apró, kőkemény serke marad utána az asztalon.

Belerakok egy nyakörvet a kosárba, a zizi mellé. Gumipánt, a leírás szerint el- pusztítja az élősködőket néhány nap alatt. Még nem tudom, hogyan fogom fel- kapcsolni a nyakára, talán majd amikor eszik. Ki kell várnom a legalkalmasabb pillanatot.

De Gátó, érdekes, hagyja magát. El is veszíti, még aznap éjjel, de én makacs vagyok, megveszem újra, és másodszorra is rácsatolom. Szokás dolga minden, a pánt most már rajta marad.

Mintha még büszke is lenne rá. A többinek nincs, de neki – van.

Néha körbejár a külvárosokban a sintér, összefogdossa a gazdátlan állatokat.

Csak ahhoz nem nyúlnak, amelyiknek nyakörve van. Tiszta haszon ez is, és rá- adásul, serke se marad már utána az íróasztalon.

Tavasszal visszamegyek a szigetre, ahol éltem. Nincsen már senkim odaát. Ez itt a múltam: meglátogatom.

Gátó látja, hogy készül valami. Lehúzom a redőnyöket és csomagolok. Rá- telepszik a kofferomra, nem enged. Őrzi a holmimat. Úgy szökök meg, mint egy tolvaj. A tányérját az ajtó elé teszem, valahogyan csak meglesz nélkülem. Sokáig talán mégsem maradok.

A kapuban tesz le a taxi, végigsétálok a hibiszkuszbokrok alatt. Vajon mit csi- nált ez alatt a három nap alatt? Visszavette a világa? A tó partja, a vadászat?

A gyíkok és a bogarak…

Itt ült az ajtó előtt – mondja a postás. Nem mozdult, nézte az ablakomat. Este másodszor is körbejárok. Nem találom. Amikor beillesztem a kulcsot a zárba, valami puhára lépek. Félreugrok, felkapcsolom a lámpát. Fekete tollcsomó, a torka véres. Gátó itt járt, és megajándékozott.

Hajnalban a két vad, sárga szem már ott csillog az üvegajtón, a tó felőli olda- lon. Elhúzom a reteszt, berohan. Az örömüket az embereknél sokkalta jobban ki tudják fejezni az állatok. Ez is, hol eszik, hol hentereg örömében. Én meg állok felette, simogatom. A tó tükörsima ilyenkor. Nagy csend ül a nádason, korom- sötét nyugalom. Szemben, az ég alján már látni egy piszkosszürke vonalat.

Még sétálni sem enged el. Ha nem lát, körberohan: ellenőrzi mind a két be-

járatot. Útközben pedig itt tekereg a lábam alatt. Délben, amikor bekapcsolom

a híreket, felugrik a dívány peremére, azután leereszkedik mellém, puhán, óvato-

san. És megszólal: vékonyka, panaszos hang tör fel a torkán. Hiányoztál! –

mondja, és az arcomhoz dörgöli az orrát. Nagy, nyirkos puszit ad. Alszunk, az

ismerős bemondó hangjára elnyom az álom. Elömlik rajtam valami langyos, mély nyugalom.

Azelőtt gyakran álmodtam az Óvilágról. A régi házról, a postaládáról a kert-

kapuban. Most, elhalványulnak az álmok. Tudom már, hogy késő van, és hogy

minden hiába. A kör bezárult, ezentúl végérvényesen itt maradok.

K

A

F

Búcsú az angyalitól

(Ö

D

J

)

„Ó, nagy Urania gyermeke te!

Szent Helikon magasán lakozó, búgj lakodalmi, tüzes dalokat, és a sötét levegőbe röpíts, rázz lobogó fenyüfáklyát!”

(Callutas – Dsida)

Hymenaios

Antik metrumokat telít, S görget vénen a görbe gond:

Megszólítani hogy lehet Bűbájt, éteri szellemet,

Ifjat, szépet idézni?

Vágyakban lakozót nehéz Megnevezni, elillanót Méltón hívni, ha lepkeként Röppen, szóba időtlenül Lelkes, légies árnya.

Elszáll – már örök ismerős, Mint egy távoli, hű rokon:

Üdvözlégy Dsida, jó Jenő, Légy szent, friss tünemény, derűs

Álom játszi halálban!

Derűs, játékos éjben

Jótét lélek, alázatos poéta,

Testvér, pajkos eretnek és keresztény, Franciskánusi misztikus, te pajzán

Gyermek, szent szeretet s remény bohóca – Elrévedt, pirulós mosoly dereng át

Arcodon, s eleven határtalanság

Rezzen szét, ha te szólsz, a halk beszédből.

Boldog hajnalozásban élsz, merengőn Nézdegélsz ki a menny repedt üvegjén,

Kávéházi barátok, új szeráfok Köréből, s szeretőkkel évelődvén

Túlédes feketéket elkavargatsz –

Fölcsillagzik a füst, kereng a csillár, S látod, hogy körül egyre több a vendég:

Bolygók habzanak

Ó, költő, könyörögj az Úrhoz értünk!

Elérhetetlen ének

Arcod mind ragyogóbb: fényteli, földi, más.

Nyíltabb, mint nagy egek tükre tavasz felé, Sétatéri tavon hogyha sugár remeg,

S tékozló, rokokós, dús Felhők futnak a rét füvén.

Díszes tájakon át jársz, csavarogsz, kutyás Vándor, tűnt alakod fess, elegáns, vidám, S lényed lágy lebegés, nagyheti látomás, Megváltó, muzsikáló

Víg legenda – magasba leng.

Isten tudja, miért lendület, áldozat,

S mért lesz mindig a vers adni tudás, öröm, S mért kálvária is, mért Helikon hegyén

Túli várakozás, mért

Nagycsütörtöki tört magány?

Egy mértékre szabott, gyors, közönyös világ, Szatmár gyöngye, naiv gyermeke, szép neked?

Egy hibátlan, igaz, szebb, gyönyörűbb ütem Könnyűsége – egy angyal

Sóhajtása hová sodor?

Unt, romlékony anyag, lelki kacat, csiszolt Apróság, csupa szó, s mégis a tiszta lét Borzongása – a vers mozgat a fény felé,

Formát ad, s maradandóan Pörget minden örök fohászt.

Kantikum alkonyi fényben

Köztes árnyakkal nyüzsög ős magasság!

Arcod áramlik mezején a mélynek, Fák suhognak túl – fiatal maradtál,

Mint a felejtés.

Agg acsargások soha föl nem érnek, Friss öcsénk, elszállsz örökifjan ismét!

Szellemes, boldog lakomákra hívnak – Nem köt öregség.

Fényes omlós menny kenyerét, a csendet Törd meg, osszad szét: ez a teljes élet.

Dallam, éjtajték… Hazahív a hűs ég, Hull gyönyörűség!

Marosvásárhely, 2007. április 12–18.

Bocsánat, égi költő…

Düböngő szívvel, könnyedén, humorral, Hozzád illően illenék ma írnom

Művészi esszét, bölcs, finom tanulmányt,

Cifrán cukrozva bő citátumokkal,

Sok tarka-barka véleményt, utószót Szép verseidhez, melyeket kötetbe

Tavaszra várón, tétlen válogattam.

Olvastalak, s a téli holtidőkben Iramlásod csodás, varázslatos volt:

Ezerszer érzett, titkos, ismeretlen!

S megifjított, erőt adott megint Veled lehetni, verseiddel élni, De megbocsáss – lírádról bármit írni

Idétlen volna, hetyke vakmerőség,

S mit írhatnék, ha tán nem is tudok már A költészetről semmit, semmit írni?

A földi lázas életáhítatból

Kibomló, fuldokoltató örömről S az édesült, fölhabzó félelem Tündökletéről inkább hallgatok.

Mélyebben, mint egy foghatatlan angyal.

K

L

Kalandok, zenével

A

,

,

Ünnep

Miután a Gyula idegenben játszik, a zene jegyében értelmezzük a ránk szakadt négynapos hétvégét. Március 15-e színe a vaníliafagylalté, a Petőfi-térre be- kukucskál a tavasz. A helyi gimnáziumban rendezett 24 órás megafoci utolsó ak- kordjai még fülünkben zönögnek, ahogy bicajunk a romantikusan széles kapu- aljba támasztjuk, napszemüveg elő, sapka le, a Himnuszt adják. Hatvan percecs- kével odébb csontkukacokat szenderítünk jobblétre, ásó, kapa, horgászcucc. Idő- közben Eszenyi Enikő somfordál a Petőfi Rádió mikrofonjához, és úgy dönt – kard ki kard –, elszavalja a Nemzeti dalt. Petőfi mint feminista. Fütyit a nőknek!

Összenézünk Attilával: ennél még Vikidál Himnusz-parafrázisa is jobb volt a magyar–németen – kis pénz, kis foci. A művésznő görcsösen rikácsol, akár egy házsártos gazdasszony, a záró strófánál vért és tajtékot hány. Rabok legyünk vagy szabadok!

Választunk: másnap Quimby, Csabán. A Quimby olyan zenekar, amelynek akkor is érdemes elmenni a koncertjére, ha egyetlen számát sem ismerjük. Mági- kus káosz és a ritmusszekció vibráló nyüzsgése, diabolikus románc és laza dzsesszes-bluesos utazás. A szárnyas idő elröppen, minden míve tűnő szárnya körül lebeg! Hazafelé Lollim barna szemöldöke a fény az éjszakában. Lassan megérkezünk.

Itt van újra

Gyulára egy nyár eleji hétvégén beszökött az ősz, a Dobozi úton suhant nesztelen,

s rátalált – az ég tetejéről – a parton heverésző rám. A gát oltalmában fekszem,

a lekaszált gaz boglyájának tövében, sustorognak az üdülőkörzet fái. Bukolikus

csendélet, számban tajtékpipa, gomolygó nyugalom; marhacsordát képzel mö-

gém a gyanútlan csónakos. A távolban lustán moccan a víz, a vasúti híd táján

impresszionista piktorok ügyködnek az égbolt mennyezetén, valahol a tévékben

a Chelsea és a Manchester gyűri egymást – kupadöntő, utolsó nekiveselkedés –

mintha számítana, hogy ki és mit.

Alig három órája, hogy szerette barátunk (Attila) a főváros felé vette az irányt.

Hét előtt megcsörget, hangjában angolfoci-rajongás és urbánus beletörődés al- kotta szomorú elegy; hallani, ahogy háta mögött elszalad a Kőbánya-Kispest, rossz arcú pesti vagányok lógnak a tűzfalakon.

Tudok-e eredményt. Tudok: nem fogtam semmit.

Értjük egymást.

Amúgy is a pusztulás és a bánat mindenütt. Hogy amit rakunk délig, leomlik estére. Az üdülő fölsebzett teraszán macskák évődnek, a focipálya fölötti nyara- lóba pók szőtte magát, üresen nyikorognak a libikókák. Odabent a tejporgyár, horribile dictu, szuvas fog. De legalább ebben emlékeztet Déva várára.

Kikapcs

Nyár következik: két érettségi egzámen közt Szegedet vesszük célba. A levegő pá- rás, az égbolton valaki díszleteket tologat: nehéz seggű felhők vonulnak délkelet felé, mögöttük a nap bújócskáz. A látvány pazar, akár a hamburgerpogácsa a gyulai körforgalomnál.

Két pályaudvar közt a város számtalan fallikus szimbólumának egyike: a Va- daspark hullámzó zöldje fölött elefántcsonttorony nyúlik az égbe, oldalán vörö- sen lángol a Pick felirat. A gyárat övező palánkon reklám-graffiti: „Bekaphatja!”

A kép előterében flegmán rágcsál egy láma.

Attila szerint akár vérig is háborodhatnánk.

A sötéten csordogáló Tiszán motoros csónak hasít, Lollim barna szemöldöke lobog a szélben. A túlparti strand sövényei közt foszlányokban még kivehető a tavalyi Ifjúsági Napok néhány tétova akkordja – G dúrban zúgnak a fákon a ka- bócák, mert ha ünnep nem is, Quimby koncert lesz még bőven a világon; Csabán ez évben – utaltunk rá – a csapat már megtette kötelességét, gyúrunk a repetára.

(p. s.: szeretnénk beszélni azzal a süllővel, amelyik a minap kevés híján kitépte harcedzett botunkat a tartóból, s akasztás után mély rugdalózással tudtunkra ad- ván, kicsoda is ő, nem átallott belegubancolódni egy számunkra megoldhatatlan problémát jelentő akadóba, hogy onnantól, horoggal a szájban, tovább élje a sül- lők igaz, de haszontalan életét.)

Zúzda

Budapest nem könnyű hely, de a látvány szívmelengető: a Gellértről elkeresztelt hegy apró kiugróján ücsörgünk, ahonnan a hasonnevű hotelre látni. A kávét At- tila olcsónak tippeli (1500 forint), de a fő attrakció a hat zenész, a száztagú zene- kar csücske: cifra-vörös mellénykében húzzák a szarbarna napernyők alatt bam- buló elit nótáját. Kedvencünk a cimbalmos: látjuk, ahogy szorgosan jár a keze, ide-oda kalapál, mintha lapot osztana, itt a piros, hol a piros – de sehol egy hang.

Néha belekap a szél, s felkúszik a cincogás, végül marad a Róma felé kanyarodó

repülőgépek moraja, valamint a Duna: a mogorván lebegő uszály és a rakparti kövek fölött keringő sirályok.

Hatebreed koncerten voltunk. A Hatebreed puritán zúzás, érettségi után való muzsika. A basszusgitár röfög, a hangok kavalkádnak. A Petőfi híd lábánál vesz- teglő hajó kis híján elindul a sötéten hullámzó folyón, ki merre lát. A táncpar- ketten Aradszky László helyett jópofa hardcore-szimpatizánsok – fejünk fölött elröpül egy bakancs, követi a gazdája. Egyetlen szigorú főbólintás a hely.

Hazafelé gőzölgünk, akár a Gellért-fürdő vize. Fülünk darazsasra zsibbadt, de szívünk megtelik élet-szerelemmel. Pedig a hold csonka, méghozzá milyen csonka.

Epilógus

A dél-békési aszfalt szelíd lankáin zötykölődve – végül – Sepulturát hallgatunk.

Keményedik a helyzet: a Sepultura állat, dörgedelmes etnometál. Állat, dörge- delmes etnometál akkor van, amikor az énekes lefelé jön a gettóból a riói utca- gyerekek gyűrűjében, és gyomorból üvölt. A mélyre torzított gitárhangok mögül kiérezni az Amazonas menti mocsarak savanykás bűzét, miközben a tamok és ci- nek és kongák sűrűjéből észrevétlen megszületik a ritmus. A Sepultura minden létező eszközt bevet, feldúlják egy kisebb törzs életét: hárommázsás erősítőket kötnek a hangszerhez, pocaktűrő ágyékkötőben ropják a viskó körül, akusztikai skálájuk pedig brutálisan széles. Egy ízben mintha nyerítést vélnénk felfedezni a gitárszóló végén, aztán kiderül: a ló az, az előttünk robogó utánfutóból. Előzni képtelenség, besorolunk mögé, így csordogálunk lefelé a térképen, ami a lovat feltűnően frusztrálttá teszi, mintha nem volna rendben a lelkiismerete.

A távolban, akár egy középkori erődrendszer, a bihari hegyek fűrészfogazott vonulata. Amikor az éj leszáll a hegyekre, akkor ott nagyon súlyos dolgok van- nak, gondolkodunk el Attilával.

Nyulak között csattogtatjuk a fotóapparátot ideátról, könnyű pára rakódik az arcra. A közeli romkastélyt befonó lombokon megcsillan a lemenő nap fénye.

Esőcsönd

(bonus track)

Egyre inkább olyan ez a világ, magyarázza Attila, hogy enfarkába harap, elejéhez kunkorodik a vége. Apró szőrök násza a kád szűrőjében. Nejlontasakban tekergő csontkukacok. Hamutartóba nyomorgatott csikkek diszkrét bája.

Kifelé robogunk, megint, cél a vízpart. A híd fölé nagy szárnyát borítja valami

virrasztó éji felleg, ami se nem virrasztó, se nem éji, lévén, dél van. Fellegnek

mindenesetre felleg, lila színű – az Úr kalamárisa, melybe idegességünk pennáját

mártogatjuk. Vagy kék? Nem vagyunk könnyű eset: ha Szabolcs nevű ismerő-

sünket üdvözöljük, tuti, Balázst mondunk; ha buli van a várnál, biztosan a víz-

toronyhoz megyünk; ha csekket akarunk befizetni a postán, száz százalék, hogy

a bankban kötünk ki.

Öt perc peca. Tűszúrások a kisimult vízfelszínen. A zápor, akár egy lovas had- sereg, végignyargal az orrunk előtt. A kétrét hajtott horgászdobozon összekoc- cannak a molekulák, zizeg a fűbe gyűrt tescós szatyor, csattog a víz a vödörben.

A nagy dolgok ismétlik önmagukat, ordítja Attila pakolás közben.

Példának okáért megint emberhátrányból tudott nyerni a Gyula. A fák meg- hajolnak az esőfüggöny előtt. Az ablaktörlő lapátjai eszelősen kalimpálnak.

Messze, a híd fölött ragyog a nap. Innen olyan, akár a nyakba akasztott érem.

Egyre inkább olyan.

V

I

Saját Tao

54

A barlangba a kis út visz le.

A kis út a nagy út barlangfalra vetülő árnyéka.

A kis út a nagy út alapjain vezet át, mint a békajárat.

Az is szép, ha átmegyünk egyszer a nagy út alatt.

Az is szép, ha a barlang falára vetítve megjelenik az igyekezetünk.

Mint amikor kifogy a toll, és rögtön utána a másik is, eltörik a ceruzahegy, beszalad a papír, a papír alatt új világ nyílik meg,

a kis út papíron vezet, a barlang fala papírból van, a nagy úton papíremberek járnak – gondolatok, szőrcsuhás emlékek.

A család: nevekből áll.

A falu: fából épült.

A király: rongyokba öltözik.

Mindehhez az erényfa rostjait és termését kéne felhasználni.

A király rongyai 5 év alatt

öltönnyé kopnak.

A faházakat 5 év alatt téglára cserélik.

A neveket 5 év alatt egyszer se mondják ki.

Honnan tudom, merre tart a világ?

Onnan, hogy merre tart a papíron a ceruza.

55

Változnak-e a világ törvényei?

Nőhet-e magasabbra az erényfa egy bokornál?

Egy barackfánál? Egy cseresznyénél?

Egy iskolánál?

Aki az árnyékába telepszik, bármekkora is ez az árnyék, olyan védett lesz,

mint egy csecsemő.

Az erényfa kérgét, ha megvágod, olyan tejet ad, mint a kaucsuk.

Egyre kisebb leszel, mint egy összenyomott gumilabda.

A csecsemő, ha kell, egész nap ordít, mégsem reked be.

A felnőtt, ha kell, egész nap hallgat, mégis bereked.

Csak akkor hallgass, ha van miről.

Csak akkor beszélj, ha mást meghallgattál.

De sosem lehetsz olyan okos,

mint egy hatéves,

sosem lehetsz olyan kitartó, mint egy hároméves, sosem lehetsz olyan erős, mint egy újszülött.

Az út vissza kell vigyen önmagadhoz,

az idő egyszerre kell teljen önmagával.

De az erényfának mindig magasabbnak kell lennie önmagánál.

56

Csak akkor hallgass, ha mindent tudsz.

Csak akkor beszélj, ha nem tudsz semmit.

Különben visszaélsz a hallgatással, különben a kérdéseid nem lesznek ártatlanok.

És aki sem eleget, sem elég keveset nem tud?

Az hallgasson vagy beszéljen?

Ha megkérdezi:

hallgatnia kellett volna.

Ha hallgat:

ne hallgass rá.

A szent, a bölcs, az őrült

sem rokona, sem ismerőse

nem lehet senkinek.

A szent, a bölcs, az őrült sosem én vagyok, sosem te vagy, sosem ő.

A szent, a bölcs, az őrült mindig mi vagyunk, mindig ti,

mindig ők.

Csak akkor szeress,

hogyha szeretnéd, ha szeretnének.

S

T. G

utas és holdvilág

A-nak

firenzében később kelnek a madarak

habár e város mindenkinél korábban ébredt mediterrán – írtam egyszer egy nőről később rájöttem ez azt jelenti köztes föld szabadulni akarok tőle

egy göndör barna asszony fekszik most mellettem lehet hogy vele élem le az életem

csak ne haljon meg előttem vesztettem már eleget e ruletten elhagytam és hagytak el

mióta nem félelemből keresem mások társaságát

mindig is riasztott hogy valaki az utolsó lesz az életemben a nőkről is a halál jutott az eszembe

(igaz miről nem az jutott eszembe mióta élek?) kapaszkodtam beléjük mint mentőcsónakba a végtelen vízen hisz tudtam

soha nem érhetjük el a túlsó partot

most sétálni csábít a hajnali madárcsicsergés letüdőzni e szabad város levegőjét

újjászületés? – ne túlozzunk a pátosz nem illene hozzá legfeljebb hozzám szentimentális későn érő típus de néhány nyugalmas év ízek illatok s a test bűvöletében

nem volna ellenemre és nem volna talán hiábavaló

mielőtt jön a hajlott hátú vezeklések kora

már majdnem reggel viszik a szemetet az izgalmas nap után kell s már hat az altató időt kell nyerni holnap is vár

a lassan csordogáló arno fölött a ponte vecchio

siena

a boldogtalanság-konstans követeli jussát túl sok volt a gondtalanság a derű és a fény a gótikus sikátorok fölött

a szürkületben összehajlanak a házak a sötét árnyak között csak az égre látni zuhan a tér a dóm felé a piazza del campon

idegen korba városba életbe testbe téved az ember harangok zúgnak fejében bármerre indul

ez nem a tyn templom a moldva sincs sehol mégis olyan mint egy fegyencgyarmaton turisták sétálnak vidáman ő határt sértett szédül szorong benne ki boldogságra tör a kínzástörténeti múzeum díszlete e város a középkorban megégetnének bennünket a huszonegyedik században csupán a mélabú

utazás

napra nap más városok más tájak más szobák

bazárvilág mellékutcáiban egy-egy relikvia

ha nem tudod hol jársz, mely korban

mit keresel és mit találhatsz hiába mész

tompaságba süppedsz melyből csak

gömbölyödő formák éleszthetnek évődő szavak fanyar bor íze fűszerboltok trattoriák pikáns illata bédekkerek lapos iróniája

a világot könyvekből ismerhetni meg míg utazol csak illusztrációkat nézegetsz isten képeskönyvének lapjait

szabadon járkálsz tovább írod visszabeszélsz ám akármilyen messze jutsz nem menekülhetsz sorsod akár gyanús alak sötét sikátor mélyén

vagy sosem látott emlékként mégis felrémlő lépcsőfordulóban eléd toppanva borostás képével áporodott leheletével rád liheg

országúti fogadóban ausztriában

felpúpozott tányérok izgalma a kassza előtt salátabárok kivagyisága

k-európai agyonzabáltság a deviza-önemancipáció idején vagy tán túlélők gyermekéé netán a fogyókúráztatott kisfiú eszi le utóbb visszamenőleg s előre is amitől egykor megfosztották

csömörig kumulálódó okok

aztán csak az okádás megkönnyebbülése mintha ki lehetne hányni

történelmet gyerekkort halált

H

T

Bárka

Eleven öröm súlyos vizeken, szerelem viszi és szeretet vonja, tékozlókból lett ölelésnyi nép, erős vár, ring és ragyog, s míg elé remény tereli a boldog világot, addig a család hitből szőtt neve:

nap alatt bárka, bárka alatt tenger.

Gyermek

A gyöngyöket még számolatlan gyűjti,

és név szerint ismer minden manót,

anyának hívja az agapé őrét,

az ízt az ínytől nem választja el,

a nyelv előtti nyelvben él egészen,

a rendelt időn kívül, mielőtt

boldogtalannak lenni megtanul.

Nazianzi

Betűk, himnuszok, levelek és lelkek üdvös tudója, szavak püspöke, az Ige és a csend határán, atyja örökében az örökre vigyázó, a teremtés könyvét hittel lapozni s a kendőzetlen gondviselés nyelvét beszélni biztat ma is, szentül védve.

Korona

Aki kér, annak adni kell, ezt mondta, és: nincs egyéb bölcsesség, fűzte hozzá, se tékozló fiú, se esti görcsök,

se mágiás hangok a rádióból,

nincs más, nincs ima, nincs confessio,

se Jeromos, se ország, se derű,

koronázási szertartás, ha adsz.

Jóság

Elhagyja posztját, aki bármit elhagy, elvész, ki elvesz, utat vét a vétő,

puszta hullás lesz, szédült szárnycsapás a szavakkal mérgezett levegőben, ront és romlik, ha nem épít s nem készül a jóság tudományát megtanulni, tanulás közben tudni meg a jót.

Feladat

Hozzátenni a világhoz csak egyet, egy almafát, egy könyvet, egy fiút

vagy lányt vagy többet vagy egy tiszta udvart,

egy szonátát, egy szonettet, egy zsemlét,

egy kézszorítást, ajándék mosolyt,

csak egyet mindig, csak egyetleneggyel

gyarapítani a kifoszthatatlant.

Öröm

Visszatalálni a kövek közé, a virágok és bogarak közé, a fa alá, a nap alá, a kertbe, a paradicsom édes levegőjét kortyolva újra, meghasonlás nélkül a bálványtalan egyidejűségben, a gyermekkor evangéliumában.

Minta

Alamizsna és aszkézis között,

szeráfok és sztarecek gyűrűjében,

egyedül mégis, mint a többi testvér,

édes szegénység s keserű szabadság

között követni a követhetetlent,

a madaraknak dallal prédikálót,

elveszve Klára napos mosolyában.

Hajnal

Napos idő jön, mi jöhetne más,

a lélektelen, rémülő sötét,

a naptalan kedély szaka után

mi más jöhetne, naposabb idő,

démonok helyett másik démonok,

ártás helyére bármi: fénye lesz,

akármi jön: mint második nap, kel fel.

V

L

Miért e nők

U

Tíz éve Vivaldi felől faggattak, most meg folyton kérdezik, miért e nők, s nyelvük miért onnan? Válassza ki hát mindenki a neki tetsző magyarázatot, vagy ha ideje engedi, a variációkból csináljon magának egy kollázst!

Gyerekkoromban, a szabadkai villamoson utazva, önkéntelenül is meghallot- tam az utasok történeteit, vagy a történetek töredékeit. A férfiak szívesen mesél- ték, hogyan tette őket tönkre valamely nő. Többnyire egy szót se értettem az egészből, mégis minden este füzetembe írtam a mondatokat, félmondatokat.

Aztán megfeledkeztem a feljegyzésekről. Tavaly azonban kezembe kerültek, sorra születtek belőlük a versek. De kudarcot kudarc követett, míg rá nem jöttem, hogy a nők szemszögéből kell láttatnom a szabadkai férfiak emlékeit.

Az elmúlt tíz évben nemcsak Vivaldi titkos naplóját, hanem a hozzá írt levele- ket is megtaláltam. Többnyire nők ibolya, rózsa, nárcisz, liliom, ámbra vagy fahéj illatú leveleit. Volt bennük esdeklés, hála, számonkérés, szidalom. Hatvankilenc- ben pedig négy sornyi költészet.

Torontóban találkoztam egy Sri Lanka-i lánnyal, aki odajött hozzám, s árado- zott, mennyire megérintette kerti szövegem. Amit néhány perccel korábban ol- vastak fel angolul. Engem pedig te érintettél meg, rebegtem, mit is mondhattam volna mást, hiszen a lány gyönyörű volt. A verseit viszont egyre kedvetlenebbül olvastam, számolatlanul érkeztek az utóbbi tizenöt évben. Végül rájöttem, érde- mes átírni őket, mégiscsak van bennük valami, legalábbis hatvankilencben. Négy versorra való élet.

Számba vettem életem nőit. Vagyis a velük való létezés töredékeit. Nem vál- toztattam semmit, pontosan így történt minden. Csak éppen az ő szájukba adtam a szavakat.

Kamaszkorom óta kedvenc szórakozásom, hogy a vonaton elgondolom a ve- lem szemben ülők életét. 2006 farsang utóján, Tatára érve, amikor chimérák ku- kucskáltak be az ablakon, elhatároztam, hogy azontúl hatvankilenc úton csak nőkkel szemben ülök le, s kiemelem életük jellemző részletét. Ezekből íródtak a versek.

Az Internet az oka mindennek. Fogalmam sincs, miért éppen nekem küldöz-

gették történeteiket a nők. A világ minden tájáról. Még börtönből is. Jött regény,

eposz, szonett, de túlírt volt mindegyik. Valamennyiből négy sort tudtam hasz- nosítani, mint ahogyan mindig csak azonos mennyiségű mézet lehet kiemelni egy kanállal.

Lánynak születtem Beregszászban. Állítólag apám széttépte a levelet, amely- ből arról értesült, hogy hiába várt fiút. Ő ugyanis fogantatásom után, a család egyesítéséig Győrben élt, mi pedig édesanyámmal és nővéremmel a lezárt határ túloldalán, a nagy Szovjetunióban. Fannynak kereszteltek a beregszászi refor- mátus templomban, anyám kedvenc könyve volt Kármán Józsefé. Aztán tízéve- sen mégiscsak fiút ölelhetett át apám. Mert ő azonnal érzékelte, hogy a lánytest- ben fiú lakozik. Beregszászi nagyanyám soha nem tudott szoknyát adni rám, s nagyapám biciklijén tanultam meg egyensúlyozni, a váz alatt átdugva lábamat.

Ekkor, tízévesen lettem Lackó. Szüleim igyekeztek eltüntetni minden áruló nyo- mot, amiben segítették őket a szigorú törvények, Kárpátaljára művészet volt el- jutni Győrből. Ötödikben, a Kálvária utcai általános iskolában szerelmes levelet kaptam attól a lánytól, aki ma Casablancában él. Mivel jól fociztam, gyanútlanul befogadtak a fiúk is. Szüleim újra megkereszteltettek, immár fiúként, katolikus- nak. Apámnak a lehető legjobb szakmája volt, délutánonként szerelte azok autó- ját, akik dokumentumot adhattak fiú mivoltomról. A legtöbbet néhány évvel ké- sőbb, a Kiegészítő Parancsnokság főnökének kocsiján kellett dolgoznia, hogy megússzam a katonaságot. Én csak egyszer ijedtem meg, amikor az iskolaválo- gatott kapusaként, az egykori Rábca-meder helyén álló kézilabda pályán védtem, s valaki beszólt: ez olyan, mint egy lány. Még aznap rövidebbre vágattam haja- mat. Felnőttként se jutott eszembe, hogy esetleg átoperáltassam magam. Gon- doltam, ha már a természet játékának rendhagyó szereplője lettem, végigjátszom az összes mondatot. Ahogyan tízévesen az a szőke lány felismerte a lányos arc mögött a fiút, úgy talált rám tízévenként a szerelem. Négy nő „óvta bennem a férfit”, idézhetem hegyek között élő barátom szép szavát. Elmondhatom tehát, hogy egy transzszexuális ember múzsái ihlették ezeket a verseket. A nők érzé- kenysége iránti hódolat. Csak-csak van valami biztató ezen a földön, ha élnek olyan nők, akik a női testben is szeretni tudják a férfit.

Férfiként nem sokra vittem. Gondoltam, bátrabb leszek, ha feminin énemet beszéltetem, egy költőnő merészebb. Csak később alakult úgy, hogy hatvankilenc lett az egyből. Zseniálisak a verseid, üzente a festő, aki addig csak fejét csóválta, túlságosan szelídnek tartotta próbálkozásaimat. Az üzenet itt van a telefonom- ban, bármikor, bárkinek meg tudom mutatni.

Gyóntató pap is lehettem volna, némelyik nő olyan nyíltsággal vallotta meg az

idők során titkait. Talán jól hallgattam. Vagy a kellő pillanatban mondtam ki egy

szót. Mindenesetre a nők nem fogták vissza magukat, megismerhettem egy-egy

történet legapróbb részletét is. Ezekből válogattam ki ezt a hatvankilencet. Hogy

milyen szempontok szerint, az maradjon az én titkom.

A játékkal sem árt vigyázni. Amikor egy évtizede Székelyföld egyik legszebb és

legokosabb lánya, a madéfalvai Részeg Imola így kezdte leveleit: Kedves Antonio,

nem számoltam azzal, hogy mások komolyan vesznek, s összetévesztenek ver-

seimmel. Ha a szerkesztőségben megszólal a telefon, s Vivaldit kérik, kolléga-

nőmnek már a szeme se rebben. Én meg türelmesen hallgatom a kérdéseket,

melyek többnyire valamelyik darabom interpretációjáról szólnak. A lányok

– mert férfi még sohasem hívott – a beszélgetés egy pontján mindig szerét ejtik

annak, hogy elárulják, az ő nyakukon is ott van az a bizonyos folt, vagyis jelzik,

gubancokra tér át, érdemes fülemhez tartanom a kagylót. Az elmúlt tíz év leg-

izgalmasabb telefonhívásaiból születtek ezek a versek.

K

L

Madách kalandja a Korunkban

Madách Ádámjának, Az ember tragédiájának közel másfél évszázados kalandos története folyamatosan része a kortársi magyar irodalomnak. Ennek kis, ám korántsem érdektelen hányada kapcsolódik a kolozsvári Korunk évtizedeihez, kiemelten az újraindulás első, 1957-es évfolyamához és az 1973-as jubileumi évhez köthetően. A folyóirat teljes Madách- bibliográfiája számos tételből áll, mindenekelőtt e két – szélsőként megjelölt – évszám kö- zött; valamennyit akár erősen tömörítve leírni vagy éppenséggel elemezni most nem vál- lalt feladatunk. Ám a Korunk-történet és a Madách-recepció összefüggésében néhány jel- lemző mozzanat kiemelése túlmutathat a szakkutatáson, bevilágítva az elmúlt félszázad magyar és romániai magyar históriájába.

Egy fiatal, harminchárom éves kolozsvári kutató, filozófusjelölt, Tordai Zádor az alig pár hónapja indult lapban közreadja jegyzeteit Az ember tragédiájáról. 1957 augusztusát írjuk. Már nem csupán a XX. kongresszuson vagyunk túl, hanem a magyar forradalom le- verésén is – és ez a Korunk számos közleményén lemérhető, a legelső lapszámoktól kezdve. Mintha éppen ez az augusztusi szám azonban kevésbé volna a hivatalos elvárások szerint átideologizált, legalábbis nem üt át rajta az „ellenforradalmi megnyilvánulások”

megbélyegzése. Tordai úgy vezeti be írását, mintha egy normális közegben élne. Íme: „Az ember tragédiáját újra és újra elő lehet venni, mindig megakad az ember egy gondolaton, egy szón s az elmélkedés mintha egy lökéstől elszállna, elszakadna, önpályára szaladna, mégis a maga szabályai, törvényei szerint repül. Szabadon, mégis megkötve. Mint a bolygó vagy üstökös a nap körül. (Néha sápadtan visszatükröző holdként csupán.) Nehéz az ilyen műről tanulmányt írni, nehéz elemezni, s nehéz róla glosszákat nem írni.” Ő ez utóbbit választja, a szabadnak vélt – későbbi években az „alkotó marxizmus” címszava mögé búj- tatott – gondolat jegyében. A többes szám első személy használata utal rá (marxista hivat- kozások mellett), hogy a Madách-műre vonatkozó jegyzetek a „körön”, az uralkodó ideo- lógián belüliek. Például: „Egyszóval van-e reális alapja az ember tragédiája gondolatnak?

Mert ha nincs, Madách műve gyökereiben rendül meg, s igazán érthetetlen volna, miért élvezhető ma is, különösen nekünk, akik társadalmi pesszimizmusát nem osztjuk.” Akár azt is mondhatnánk, hogy Tordai Zádor alapállása nem áll távol az 1955-ös Lukács György-féle Madách-kritikától. Csakhogy abból a megállapításból, mely szerint „Az ember tragédiája, Ádám tragédiája: a hit emberének a tragédiája”, a Korunk filozófiai esszéjének írója korántsem Madáchot elmarasztaló következtetéseket von le. Tordai Zádor nem rej- tett célja: a saját korabeli vakhit visszautasítása – legyen ez vallásos hit vagy a jövő töké- letes társadalmának politikai (kommunista) hite, elfogultsága. „Ami változik, éppen azért tud változni, mert nem tökéletes. A valóság lényege pedig a változás, tehát a nemtökéle- tesség is. Ami létezik, sohasem befejezett. Ami befejezett, az már nem létezik. A tökéletes-

ség a halál. A valóság azért nem tűri az eszményképeket sem, hiszen nem valósulhat meg sem emberben, sem társadalomban, mert az önmagának a nemlétét jelentené.” Tordai Zádor a kiutat Luciferben, a tagadásban látja („A Tragédia legpozitívebb alakja talán Lu- cifer”), mert ő „mint a tagadás szelleme minden haladásnak a magva”. Tíz tételben össze- gezi jegyzeteit Tordai, és ezekben sorra ismétlődik a hit veszélyessége, a hit tagadása. Az ötödik tételben így: „A harcoló hívő arca az inkvizítor arca. Az ecclesia militans útját – a hi- tet itt sem szabad a vallásra korlátozni – máglyák jelzik. Miután a valóság szembeszegül a hit harcosának akaratával, hát erőszakhoz folyamodik. […] A józanul saját fejjel gondol- kodók az ecclesia militans gyűlöletét vonják magukra. Egy azonban biztos: gyilkolni, bör- tönbe vetni embereket lehet csupán, a valóságot, a népeket, a dolgozó osztályokat nem.

Ezért kell a hívőknek végül is elbukniok. Ha okosak – csalódnak, kiábrándulnak, ha osto- bák – s ez a gyakoribb –, fejjel rohannak a falnak. Nemtelen végük mindig csak megvetést érdemel.” A jegyzetek írója vitába száll azokkal, akik a párizsi szín, a „fényes nap” emlékét a mű középpontjába emelik, mert hogy a forradalmi kép után nem következik be kiábrán- dulás. Tordai Zádor ezt az érvet erőltetettnek mondja, szerinte a Tragédia VIII., IX., X. és XI. színe egymástól elválaszthatatlan; poétikai hasonlattal élve, kijelenti: „Olyanok, mint a keresztrím. A VIII-ra a X. csendül rá, s a IX-re a XI.” A legbővebben a madáchi falansztert – valójában azonban az eszményinek mondott társadalom 1957-ben is hirdetett tételét – glosszázza. Ilyen mondatokkal: „Aki az emberiségre gondolva elfelejti, hogy az nem egyéb milliónyi embernél, akiknek megvan a maguk vágya, gondolata, öröme, bánata, az nem humanista. A humanizmus az embert szereti, s számára az emberiség éppen az emberek összessége, nem valami elvont fogalom, absztrakt eszme.” És: „A Tökéletes Társadalomból Ádámnak ki kell ábrándulnia, hisz nem ez a küzdés célja, hanem a valóság megismerése és saját törvényei szerint való megváltoztatása, emberibbé és jobbá tétele. Első feltétele pedig, hogy ne ábrándokban keresse a világot, de siettesse az embertelen világ halálát, gyorsítsa annak a világnak a kialakulását, amelyben az ember embert meg nem alázhat, meg nem gyalázhat, ki nem foszthat, el nem veheti munkája termékét, meg nem gátol- hatja szellemi kialakulását és kiteljesedését. Egyszóval: egy olyan rend kialakulását segítse elő, ahol a közösség szolgálja az emberek összességét. A cél tehát nem az ideális, hanem az emberi világ. Segít ebben a Tragédia falanszter jelenete? Kétségtelenül.”

Vagyis Tordai Zádor nagyon messzire kerül Lukács Madách-bírálatától. Az esszé tize- dik tétele Madách nagyságát hirdeti. Az álnagyságokat eltörüli a feledés, az igazinak az utókor igazságot szolgáltat. „S a tant, amely akkor – a bukás után – sokakat őrültségbe vitt, a forradalom tanát – ma értjük igazán. Ott ugrat-e Madách a Tragédiában, ahol a gö- dör van? Úgy érzem, ott, legalábbis, ha abból a szemszögből nézem, amelyet lejegyeztem.”

Alig száradt meg a nyomdafesték Tordai Zádor esszéjének szövegén, megszólalt az ecclesia militans. Az éles vita nem arról szól, hogy Tordai állításai mennyire pontosak Az ember tragédiájának vonatkozásában, hogy hol téved a szerző, Madách művét tulajdon- képpen nem költői, hanem filozófiai alkotásként olvasva (kiegyenesítve a kanyarodókat, a Tragédia belső ellentmondásait); nem az újabb Madách-szakirodalom, elsősorban Sőtér István kiegyensúlyozott, történelmi alapozású elemzésének eredményeivel szembesítik a friss Korunk-közleményt, hanem nyilvánvaló pártutasításra nyitnak össztüzet az ideoló- gus-őrszemek (börtönőrök) az eretnek kolozsvári szerzőre – és a szövegének helyet adó szerkesztőségre. A korszakra jellemző, hogy más fórumok szolgálatosai (a bukaresti