tiszatáj
Király
László,
Kiss Benedek, Szepesi Attila versei;
Berkovits György, Grendel Lajos,
Levendel Júlia prózája; Gáli Ernő, Vekerdi
László
tanulmánya
tiszatáj
I R O D A L M I F O L Y Ó I R A T
A szerkesztőség elnöke: VÖRÖS LÁSZLÖ Főszerkesztő: ANNUS JÓZSEF Főszerkesztő-helyettes: OLASZ SÁNDOR
Rovatvezetők: ABLONCZY LÁSZLÖ SZOKAI IMRE Műszaki szerkesztő: ENGI MÁRIA
Főmunkatársaink:
DOBOS LÁSZLÖ (Pozsony) (Szeged) GREZSA FERENC
TADEUSZ NOWAK (Varsó) SÜTŐ ANDRÁS (Marosvásárhely)
VEKERDI LÁSZLÓ (Budapest)
tiszatáj
Kiadja a Tiszatáj Alapítvány Kuratóriuma
a Csongrád Megyei önkormányzat, valamint a Művelődési és Közoktatási Minisztérium támogatásával.
Felelős kiadó: Kovács Miklósné, a kuratórium titkára.
91-2573 — Borgisz Kft. Szeged.
Felelős vezető: Martonosiné Csertő Brigitta ügyvezető
Szerkesztőség: 6741 Szeged, Rákóczi tér 1. Telefon: (62) 12-678. Terjeszti a Magyar Posta. Előfizethető bármely postahivatalnál, a hírlapkézbesítőknél, a Posta hírlap- üzleteiben és a Hírlapelőfizetési és Lapellátási Irodánál (HELIR), Budapest, Lehel u. 10/A — 1900, közvetlenül vagy postautalványon, valamint átutalással a HELIR Postabank Rt. 219—98—636 pénzforgalmi jelzőszámra. Egyes szám ára: 25 forint.
Előfizetési díj: negyedévre 75, fél évre 150, egész évre 300 forint.
Bizományos terjesztőnk: Dudás Gyula, 6723 Szeged, Hont Ferenc u. 24/A ISSN 0133 1167
Tartalom
XLV. ÉVFOLYAM, 11. SZÁM 1991. NOVEMBER
SZEPESI ATTILA: Az ismeretlen; Isten bohóca;
Együgyű zsoltár 3 KISS BENEDEK: Immáron van időm; Kérés Isten-
hez 4 KIRÁLY LÁSZLÓ: Al.,Nyezvanov: Szeptember vé-
gén; Szárazon, tengeren; Finn költők; Az udvar 6
HUBAY MIKLÓS: Ki volt a Bálanya? 9 MONOSZLÓY DEZSŐ: Lódalok (Régiesen; Mese;
Lónapló; Álmodozás; A kocsishoz címzett foga-
dóban; Megtorpant patákkal; Jelmezben) 14 KISS ANNA: Világ vüága (A jelenlét) 16 GRENDEL LAJOS: Einstein harangjai 18 BOZSIK PÉTER: Éjfél körüli vers; Mítoszgyilkos 1. 24
SERFŐZŐ SIMON: Messzi kanyart; Nincs miért;
Fölmagasodni 26 SZÖLLŐSI ZOLTÁN: Sívó egem; Képzelet és töre-
dék; Nem megyek tovább 27 M AGY ARI BARNA: Képeslap Nagyszalontáról; Lí-
rai felvételek Nagyszalontáról; Menekültek 29 BERKOVITS GYÖRGY: Életvesztesek (Regény-
részlet) 31 BAKA ISTVÁN: Üj klasszicizmus 45
BAKOS ANDRÁS: Dal; Virradat; És dobokba dár-
dák csapódnak; Vacsora 45 NAGY GÁBOR: Szeged felé; Utolsó szonett; XXI.
századi éjszaka 47 KOVÁCS' ISTVÁN: Élőszóban Tadeusz Nowakról,
A tiszta vizek zsoltárának költőjéről 49 LEVENDEL JŰLIA: A szeretet bonyolult (Nemes
Nagy Ágnesről) 52
.1
TANULMÁNY
VEKERDI LÁSZLÓ: Az emberi-erkölcsi minőségért
(Domokos Mátyás: Varázstükrök között) 59 GÁLL ERNŐ: Értelmiség, nemzetiség, erkölcs 67
ÖRÖKSÉG
ÁRPÁS KÁROLY: Töprengés egy kötelező olvas-
mányon (Katona József Bánk bánjáról) 76 C3ICSERY-RÓNAI ISTVÁN: Hét végzetes nap (Te-
leki Pál drámájának utolsó felvonása) 37
KRITIKA
TÜSKÉS TIBOR: Profán meditációk és apokrif
imák (Jókai Anna: A töve és a gallya) 96 SZÉLES KLÁRA: „Munkásköltő" — ezredvégünkön
(Békési Gyula válogatott versei) 99 SZERDAHELYI ZOLTÁN: Túlérlelt narancsok (Gé-
czi János: Vadnarancsok I—II.) 102 PAPP ISTVÁN GÉZA: „ . . . a tegnapból a holnap- '
ba" (Szekér Endre: Hagyomány és újítás mai
.költői nyelvünkben) 104
MŰVÉSZET
HUSZÁR SÁNDOR: Emléksorok egy festőről —
akit egy téli estén ajándékba kaptam 107 Szerkesztői asztal a belső borítón
ILLUSZTRÁCIÓ
BELICZAY MÁRIA grafikái a 8., 17., 23., 44., 51., 58.
oldalon és a belső borítón.
BALLA JÖZSEF: önarckép 107
.2
SZEPESI ATTILA
Az ismeretlen
Hogy milyen voltál, nem tudom. Sok arcképed láttam pedig pingálva tömjénfüstös templomokban.
Ahogy szobor-rezzenetlen megállsz a bélpoklos előtt, vagy a vihar-üzött hajón. De csak ordas giccsőrök ábrándja völt az arcod, ruhád aggályos redői egy sé- lyemfiúé. Sosem hittem, hogy ez te vagy. Én inkább úgy képzeltelek, hogy bibircses az arcod, csak a belső világosság árad. el olykor gyötrött vonásaidon. A ha- jad fésületlen, ruhád szakadozott, s ha megszólalsz, idegesen dadogva keresed az egyetlen igét, amíg el- árad rajtad a kegyelem mámora, és kisimulnak el- kínzott vonásaid. És ha ekkor beszélsz, már nem te szólsz, nem az ács száműzött fia, az egyszervolt bet- lehemi földönfutó. Mindegy, ki vagy, a láthatatlan szól veled és általad. A közelítő vihar árnya rádtérül, arcod világít, míg köröskörül sötét, sötét, sötét lesz hirtelen. .
Isten bohóca
Bezárva egy ismeretlen, mégis sugárzó nyelvbe, kőgörgeteg szavak közé szorulva, ki hívott ide, hogy te adj nevet a zöld lovaknak és a napraforgó-arcú szeleknek, Isten kajla bohóca. Miféle szeszélyes te- remtő száműzött e romlékony és puszta évszakokba, kósza latrok és világvégi remeték társaul, hogy meg- szólalj, de mégse te beszélj, az anyanyelv gondolkod- jék helyetted: szitakötő-rebbenésű igéivel és beha-
vazott hegy-völgy főneveivel, hisztérikus-szűzlány igekötőivel és besenyő-folyó mellékneveivel. Vért és üszköt kimondani, sorolni a halottak világos nevét, legyen bár szavad hegyomlás és varjúkárogás. Aki megjelölt, komiszul elrejtezett és magadra hagyott.
Összetört minden iránytűi,-hogy így mérd, örök biro- dalmad, dideregve a senkiföldjén: számítógépek kaf- fogásábari és virágok késő parazsában. .
Együgyű zsoltár
A szentek kora lejárt, rejtező remetéké, akik sás- kán és gyökéren tengődtek a puszta mélyiben, egy cella hidegében vacogtak sebekkel borítottan. Lejárt a flagellánsok és a vitustáncot járók kora — lidérc- fény volt az igézet, a szabadulás reménye önáltatás:
álomi mákony a rejtezőnek. Ábránd a sárkánygyík torkába feszült lándzsa, mert az apokalipszis belülről emészti el a várakozót, csillagot gyújt a vérben — hallhatod magad is, ahogy Dürer csontra-vetkező lo- vai felrobognak benned: szíved verése az, a belső tikk-takk. Most minden szándék ellenedre fordul, e századvégi szeméttelepen: kivénhedt hullarablók és hasbeszélő humanisták nyelvéről arany méz csorog, holott közelről lehelletük kadáverbűze érzik. Mert szentek itt csak az elvetélt csecsemők, s a fejszére- váró fák közt vacogó vadak.
KISS BENEDEK
Immáron van időm
Panaszra nincs okom:
mi kellett, adatott,
s annál, mit kaptam volt, én többet adhatok,
gazdag bár nem lettem;
szerettek s szerettem, s ha sírtam is netán miatta — köszönöm.
S ki mindig siettem, immáron van időm elülni hosszasan, kortyolva boromat, füstöt fújva s kicsit mélázni ezalatt:
Hányszor, hányszor meghálhattam volna!
életem sokszoros ráadás ...
Bizony mondom, meg is haltam sokszor, s új csak az, hogy újból
föltámadva látsz!
•4
Kérés Istenhez
Akasztón születtem — vajon hol végzem?
Kárpitozott, szép, zöld karosszékben csücsülök, s konokul egyre azt kérem Istentől: jelenjen meg láng-fehérben,
füst-szákállas arcát szemmel hadd érjem, hadd kérdjem sorsomat:
hogyan is végzem?
Akasztón születtem — nomen est omen?
Rázd fejed, Istenem:
ó, nem, nem, ó nem!
Háború volt éppen — háború viszen el?
Rázd fejed: nem úgy lesz!
s megnyugszom, Istenem.
Nyaggatott szegénység — szegényház várna rám?
Vagy girhes ebként egy kaptató oldalán dőlök el remegő lábszárral, térddel?
Rázd fejed, Istenem:
ó, nem, nem, ó nem!
Bűnös vagyok, Uram, mégis azt kérem:
ágyban ... és párnák közt...
s ha lehet: még nem ...
Gyarló vagyok, Uram — ezt add megérnem!
KIRÁLY LÁSZLÓ
Al. Nyezvanov: Szeptember végén
PETŐFI SÁNDOR fordításakor Eljön az ősz és eltörpülnek a dolgok,
Szemben a napok aranyhordáival, Fekszik á fáradt kéz pohárra várva, Fejszét felejt, szablyát — felejtene.
Leszáll a nap, és költők bólogatnak, Nőnek a léi tizenkilencedik századai, Amikor mind, mikor együtt és vígan, Es senki sem kéri, hogy legyen visszaút.
Ilyen a csöndi és ilyenek az élők, Ablakomban őszirózsa és medve vár.
Csipkebogyó a gépfegyvertárakban — Nem vigyázunk, és emberek leszünk.
Szeptember szalad, mint a harcosok, Kőbe vésik szavaik jó barátaink, Felhők mögött zeng nagy testvériség, Itt-ott, elöl-mögöti — költőietlenül.
Üzenet ez már a mind-enyéimeknék, Szembejönnek fakó dülőúiakön,
Ballagnak békén űr—föld-Öltozetben — S várom az őszt, csak ezt mondhatom.
1988.
Szárazon, tengeren
Szárazra, tengerre bámulva, Valóban érett lettem én:
— Szétveri a sereg önmagát.
Érett lettem:
a szív gránitját szétvágja a szablya, Es csont hasítja ketté a csontokat.
S megjelenik a fenséges jelenés:
6.
ANTE POPOVSZKI barátom verse Napsugárba öltözött asszony
Szomorú mezőn fia nevét kiáltja.
A fia hallgat a földben, nem válaszol, Szerencsétlen, hadba vonuló.
Szárazra, tengerre bámulva, Valóban érett lettem én:
— Szétveri a sereg önmagát.
/
Finn költők
LEO RISKINEK Ezek a nemes madarak
kiveszőben A vadászok
szótlan gubbasztanak
szegre akasztott puskáik alatt Szemük tükrében
homályos gondolatok A vont csövekben perceg a rozsda
Messziről-régről kék madárcsapat kiált valahonnan
őskori vizek felől
s a vijjogásból iszonyú tér kerekedik Oly nehéz fölrezzenni is a szóra holott a villogó tollak:
egész élet
Itt ülni fehér fal előtti lócán sorban mint láthatatlan kivégző osztag előtt
Hej cimborák hajósok ágyútöltelék Mintha valami moccanna kirügyezne Imitt-amott várakozó mentőcsónakok arra az alkalomra hogyha .. .
Fatornyokból száll az üzenet S a nagy álomból fölébrednek és az öreg csapat
csikorgó szíjait rendezgeti büszkén szeméből álmát törli
bámulja megújult fegyverét Ám hova tűntek a
kipusztult nemes madarak 1989.
.7
Az udvar
VÁSÁRHELYI GÉZA emlékére Lassan a költő boldog udvarát
benövi a fű.
Selymében gyermek viháncol, és minden gyönyörű.
Feltámad ez-az, szőlő, bizalom, sóska, saláta, mák.
Nem hitted volna:
életed értelme — békavirág.
Ily nagyra nőttél, alacsonyodtál, miközben elsunyítnak az évek.
Egyre drágább a jó baráti szó, és ritkul a foghíjas ének.
Valaki elmegy, valaki megjön,
iszonyú titkuk föltárják a könyvek.
Hirtelen dermed fémmé a pillanat — sértettek sértést megköszönnek.
Negyvenötödször tavaszodik — ingyen;
a költő titkon el-elégiál.
Hegyeken túl izzó vaspáncélban nehéz léptekkel közeleg a nyár.
1988.
BELICZAY MÁRIA GRAFIKÁJA
HUBAY MIKLÓS
Ki volt a Bálanya?
„Shakespeare tudta" — Lengyel László könyvének ez az utolsó szava. Biz- taóan hangzik ez, mint amikor a misében azt mondja a pap, hogy „fel a szí- vekkel!"
Nem lehet oly reménytelenül zavaros a mai magyar világ, oly elképesztő az a Micsoda év!, hogy ha más nem is, Shakespeare ne tudná, hogy miről is van szó.
Akinek meg szívügye a dráma, annak ez a „Shakespeare tudta" külön is biztató. Hogy egy drámaíró tudta! (Persze Shakespeare, amellett, hogy dráma- író: „fele a teremtésnek!") Mégis! A drámai műfajban jutott ily messzire. Hol- ott e műfajnak akkoriban sem volt különösebb becsülete. Persze az Erzsébet- kori Angliában mégis ezerszer több, mint ami maradt neki Magyarországon negyvenesztendős felmorzsolás után..
Ma megint mintha kezdene lenni. Bár a tünetek inkább irracionálisak. De aki drámában gondolkozik, azt ez miért zavarná?
Ha a világtörténetet más is mozgatja, mint az érdek és a véletlen (ha hat- nak benne ma is a kozmosz rendjét létrehívó erők — ki tudja?), akkor a pár- huzamos jelenségekre érdemes figyelni. (Ilyen figyelemre méltó, különös koin- cidenciának tartom például azt, hogy az ötvenes évek végén, a világ három leg- megcsököttebb intézménye — a Vatikán, a Fehér Ház és a Kreml — szinte egy időben három, egymással dialogizálni kész, fesztelen figurát emelt főhata- lomra; s egy dallasi, úgynevezett magányos merénylő golyója kellett hozzá, hogy
egyikőjüket kilőve, a másik kettő is pillanatok múlva eltűnjön a történelem színpadáról, s hogy így a három, nyomukba lépő tokbabújt főnök — VI. Pál, Brezsnyev, Johnson — egy emberöltőre garantálja a földgolyón a pangást.)
Ha az efféle koincidenciákból hajlandók vagyunk jeleket kiolvasni, és. ha a jeleket az infinitezimálisan picinyben is hajlandók vagyunk tudomásul venni (amire a XX. századi fizika és pszichoanalízis egyaránt tanít minket), akkor fejtegetésre érdemes üzenetnek tűnhet, hogy a történelem újabb nekirugasz- kodásánál a főszereplő Közép-Európa három forradalmi váltóláztól rázott orszá- gából három drámaírói mesterségben próbát tevő személyiség került legmaga- sabb döntéseket hozó hivatalba: Wojtyla, Havel, Göncz.
Szerényen szólva úgy mondhatjuk, hogy nem diszkvalifikálta őket élet- rajzukban az a gyanús folt, hogy drámákat írtak. Moliére-nél ez még kérdésessé tette, hogy szentelt földbe temethető-e; s lám, Karol Wojtylát egy olyan vá- lasztás emelte Szent Péter trónjára, amelyben — az Egyház hagyományos hie- delme szerint — a Szentlélek Isten aktivan és személyesen részt szokott venni.
Ez a pápaválasztó konklávé.
Nem szerényen, sőt némi drámaírói paranoiával szólva viszont úgy mon- danám, hogy II. János Pált a Szentlélek és a kardinálisok, Havelt meg Göncz Árpádot pedig a nép és képviselői (a nép szava is isten szava) nem drámaírói múltjuk — s remélem: jelentek, jövőjük — ellenére, hanem éppen ennek isme- retében, sőt: ettől is indíttatva emelték a főhatalom felé. Mindig is vallottam,
Elhangzott a tokaji írótábor ez évi vitáján.
.9
hogy a Rendnek egyfajta „gyönyörű képessége" nyilatkozik meg a drámafor- mában. (Arisztotelésztől a fiatal Lukács Györgyig kitűnő elmék vallották előt- tem ugyanezt.) A XX. századi politikában ez a gyönyörű képesség nem tündö- költ. Az ultimátumok és a békeszerződések aláírói rendszerint híjával voltak annak a képességnek, amely viszont bizonyára megvan a drámaíróban, aki megtanult egyaránt figyelmezni a protagonista és az antagonista ész- és szív- érveire, s aki folyton azt próbálgatja, hogy a végzetesen összemosódó ember- sorsokat — ezt az egész „halom hasított fa" gyanánt egymáson heverő vilá- got — drámaformában végigélje.
És ez a képesség alternatívát láttathat meg a legnagyobb döntések pillana- tában, épp akkor, amikor a politikát a rutin, a presztízs és a propaganda kor- látolttá teszi.
Pár hete egy olasz újságíró, ugyancsak ettől a Göncz—Havel-jelenségtől izgatva azt kérdezte tőlem, hogy melyik olasz drámaírót javasolnám állam- elnöknek. Csak azt tudtam válaszolni, hogy ha Pirandello aláírásán múlik, hogy 1940-ben hátbatámadja-e Olaszország az összeomlott Franciaországot, hát ezt bizonyára nem tette volna meg.
Bizonyosra veszem, bizonyítani lehet, hogy Athén nyolcvanesztendős cso- dájában része volt annak, hogy viharosan fejlődő drámai kultúrája megnyitotta az athéniek számára a másként is gondolkozás dimenzióit. Kedves példám érre:
a perzsákat legyőzi Salamisnál Aischylos, a katona; és a legyőzött perzsák f á j - dalmaival megrendíti nézőit a Dionysos színházban Aischylos, a drámaíró .. .
Mindezt nem azért mondom el, hogy három közép-európai sors véletlenjé- ből a drámai műfaj ázsiójának az emelkedéseit jósoljam, hanem egyes-egyedül azért, hogy megértessem; mennyire nem volt véletlen, hogy a vénülő Lukács György, Révai és Horváth Márton már a hatalomátvételük küszöbén következe- tes kampányba kezdett Magyarországon a magyar dráma igénye, becsülete és hivatása ellen. A mindenki számára érthető hallalit Horváth Márton fújta meg 1949 húsvétján a nevezetes Íródiplomaták című cikkében azok ellen az írók, köl- tők és kritikusok ellen, köztük Zelk Zoltán ellen, akiknek nem tetszett Mándy Éva. Horváth Márton az ő gyatrácska színpadi idilljét avatta zsinórmértékké.
Sarkadi is megkapta a magáét Illés Bélától, mert Valasz-beli színikritikai rova- tában letutsekannuskázta Afinogenovot. Lukács akkor se tudta elhallgatni, hogy csalánkiütést kap Madách neve hallatára, s ez a magyar drámairodalomban nem csupán azt jelenti, hogy egy klasszikust kiiktatnak, hanem hogy épp azt a klasszikust iktatják ki, akinek művein át egy nemzet kultúrája élményszerűen közlekedni tudott az Egyetemessel, s akitől ez a nemzet megtanulta, hogy az ideológiák halandók, s hogy az ideológiák halálába a bennünk levő Ádámnak nem kell belehalnia. Révai meg hajtogatta a magáét: a fejlődésben elmaradt magyartól csak lírai ömlendezésre futja, drámaíráshoz hiányzik a spiritusz.
„A dráma Magyarországon nem volt reprezentatív műfaj" — mondta Révai, és tett róla, hogy ne is legyen.
A műfaj nagyszerűségére ők még jól emlékezhettek (Ibsen, Strindberg, Gorkij a század elején a szemük láttára lettek drámáik révén legnagyobb autoritások), ezért is fordulnak ellene, s a drámának ezt a nagyszerűségét deko- rativitással, retorikával remélték pótolni. Nem először volt ez így a dráma tör- ténetében.
Az üres járatú színházi produkciók, a csupáncsak a nyelvükben élő törté- nelmi drámák aztán siettették a műfaj hiteles értékeinek a degradálását is.
Ez a „lejárató" kampány volt az, amit .összefoglaló szóval —. emblematiku- .10
san — „deheroizálásnak" mondtunk. A retorikus Dózsák és Zrínyik megásták a sírját a lehetséges új Lear királyoknak, Oidipusoknak, Bánk bánoknak, Peer Gynteknek. Ezek, szegények, a teremtés megannyi vesztese, szemantikai félre- értés folytán követték a nemzet nagyjait. Ahol a hős csak Pozitív Hős lehet, ott minden drámai főszereplő gyanús, hogy bizonyára erkölcsbajnok is akar lenni.
(Közbevetőleg: a deheroizálás nem csak a drámahősöket zsugorítja, hanem a dráma többi alkatrészét is kérdésessé teszi. Az akciót éppúgy, mint a szót.
Vészi Endre zseniális drámát írt a nemesfémet pakfonggal kicserélő mód- szerekről. Don Quijote utolsó kalandja. Arról szól, hogy hiába virágzott föl már Don Quijote életében Don Quijote kultusza, a manchai lovagnak felkopik az álla, mert mindent learat előle egy ál-Don Quijote. S a hiteles Don Quijote nem bírja bebizonyítani, hogy ő: ő. Bármit csinál, szélhámos alteregója don- quijotébbül csinálja. S az uralkodó számára egy ál-Don Quijote megnyugtatóbb az igazinál.. . Mint minden nagy drámában, együtt van itt az aktuális törté- nelmi igazság, a színházi szerep bravúrlehetősége (ugyanaz a színész játssza a két Don Quijotét), és az író megszenvedett szívügye. A darab igazsága magyar módra igazolódott: Vészi darabját hosszú ideig nem adták elő, aztán rábízták egy ál-Don Quijotéra — a kacagó táncoskomikus játszotta a Búsképű Lovagot.
Csoda-e, hogy Vészi darabja homályban maradt, sehol se voít az akkoriban diadalmas Nadrág mögött. Vészin is betelt a darabjában felidézett sors.
Az igényes magyar dráma lehetőségeit — és ha megszületnék: az érvénye- sülését — tönkretevő munkát Rákosinak a kultúrpolitikusai végezték el, sze- mélyesen, vezércikkekben és konferenciabeszédekben adván az instrukciókat.
A színházi világból jött Aczél Györgyöt készséggel kiszolgálta — e tekintetben is — az általa kreált, érdemtelennek nem mondható, monopolisztikus színházi vezető gárdája. A hátsó gondolatait is lesték. Aki különbet akart, öngyilkossá- gával beteljesíthette színre nem engedett hősei sorsát:
Mint Sarkadi az íróasztalfiókjába dugott Oszlopos Simeonét.
Az efféle öngyilkosságoknak a sűrűsége a '60-as és '70-es években arra vall, hogy egy olyan világban éltünk, ahol a rezsim nem volt „ellenséges" (há- - borúban nincs öngyilkosság), sőt, ahol a kulturális vezetés megnyerő erények- kel is dicsekedhetett (nem lehetett oly nyugati Oszlopos Simeon, amelyet nem kaptak volna föl nálunk), csak éppen abban a világban — ebben a világban? — azokat rekesztették ki, akik magyar földről próbáltak az Egyetemesbe bekap- csolódni. Az effajta önpusztításba vivő — legtöbbször az action gratuite hirte- lenségével beteljesedő — tragédiák mechanizmusát Madách ábrázolta a francia színben (forradalmi szín, óh!), abban a minden racionalitást nélkülöző jelenet- ben, amelyben a fiatal tiszt, miután érveit Danton visszafricskázta, előkapja pisztolyát, és Danton szeme láttára, Dantonnak adresszált kihívással főbe lövi magát: „Tanulj felőlem jobban vélekedni, polgár!" — Hadd súgjam meg: e pil- lanatban bukott el Danton, e pillanatban érett meg a nyaktilóra.
A fogékony közönség számára, az intelligens és mélyen értő színész szá- mára (Gábor Miklós) az Oszlopos Simeon az '56-os magyar tüneménynek hű le- nyomata a fogházak akasztófái alatti homokban, esett akkori életünkben...
Nem epikus lenyomata — drámai lenyomata. Kérem kritikus barátaimat: ve- gyék fel a leltárba.
Emellett: Sarkadinak e búcsúműve a XX. század második feléből a világ- dráma-történet egyik „barokk" gyöngyszeme (a „barokk" eredetileg szokatlan
.11
formájú, nagyszemű igazgyöngyöt jelentett), mely megunhatatlan elemzésekre kínálkozik, s ha ezeket megkapná, felderülne fénye.
Aki '56-ról és Közép-Európáról ír — s óh, mennyien vagyunk! — nem mellőzheti ezeknek a Don Quijote-drámáknak, ezeknek az Oszlopos Simeon- drámáknak a tanúságtételét. Hitelességükhöz — fájdalom! — hozzájárul a Mudus Scaevola-i pörkölt hús szaga.
És aki az '56 utáni vákuumról, a frusztrált magyar lángelmékről ír — mert ezeknek sokasága is '56 egyik csodája volt — nem mellőzheti Csurka Ki lesz a bálanya? drámáját.
Sorsa is igazolja. Ezt is.
Elviselhetetlenül sokáig csak könyvbe kötve létezett. Egy Magvető Alma- nachban. Elő nem adott drámát lehet figyelemre nem méltatni. Emlékszem egy
nagy felhajtással rendezett paláverre a Tudományos Akadémián, ahol is az akadémikus főelőadó kihagyta a Bálanyát a seregszemléből. — Hogy-hogy? — szólaltam fel én. — Csak az a dráma számít, ami színpadon van — felelte an- nak az irodalomnak a történésze, amelyben egy Katona, egy Vörösmarty és egy Madách nem érhette meg életében drámai fő műve bemutatóját.
Ez a darab jó órában született, szerencsés csillag alatt, mégis. Erre vall már telibe találó címe is. (Nincs nehezebb, mint jó drámához megtalálni az adekvát címet.) Szállóige lett, hogy Ki lesz a bálanya? A címbeli kérdés az, hogy Az ős Kajánnal folytatott birkózás után („Szent Kelet vesztett boldogsága, Ez a gyalázatos jelen És a kicifrált köd-jövendő Táncol egy boros asztalon"), hajnalban ki fogja kifizetni a cehhet? Ki lesz az, aki „hűlt testtel, dermedt-vi- doran" ott marad az asztal alatt? Czibor? Sarkadi? Soós Imre? Somlay? Lati- ~~
novits? Gellért Bandi? Bé-Nagy Laci? Kamondy? Huszárik?
Fizettek, mint a katonatiszt.
Micsoda hídavatás!
Csak azokat mondtam, akiket személyesen ismertem, és akik megégették magukat a magyar dráma ügyével. (Igen, Huszárik is, utolsó találkozásom vele Ruttkay Évánál volt, egy drámát akartak exhumálni — hol? a váci kultúr- házban.)
Az a „hazafias árok" (a kifejezés szintén Adyé) mely ily szép szamban fo- gadta őket, éppoly kevéssé tekinthető statisztikai véletlennek, mint ma az, hogy valami felhajtóerő működik — vagy működött — a kelet-európai demokráciák- ban, hogy dráma-formán edzett emberek üljenek a lét-nemlétről döntő posz- tokon.
Nincsenek illúzióim. A texasi érdekszövetségek egyetlen magányos mester- lövésszel közéje durranthatnak a Gondviselés szándékainak.
Az egységesen informált, egységesen betáplált (netán egységesen manipu- lált) emberiséget ki szabad-e tennünk, mégis, afféle lelki megrázkódtatásoknak, amilyeneket mi, drámaírók, ha mesterségünket komolyan vesszük, elő tudunk állítani?
Ez itt a kérdés.
*
Madáchon nőttünk fel. Mint az athéni nép Aischyloson és Euripidésen.
Megtanultuk, hogy a legcsodálatosabb hajnalfényben ránk köszöntő világkép is
„idővel meghal, szelleme kiszáll, a test túléli ronda dög gyanánt". — Nem árt akkorra felkészülni. A drámaíró, ha hagyják, hogy komolyan vegye mestersé- gét, még ma is tehet valamit a holnapért.
.12
I
Ha hagyják.
Rövid áttekintést adtam arról, hogy negyven éven át mily kevéssé hagyták.
Az élő drámairodalomtól egyszer elidegenedett — elidegenített — világ most, a piacgazdaság és az amerikai szórakoztatás expanziója idején nemigen fog mű- soraiban a magasabb igényű drámaírói hivatásnak megvalósulást ígérni. A kri- tika — a színházi kritika talán még lelkesebben — regisztrálja a posztmodern stílusjegyeket, s ha ezeket színpadra szánt műveken észleli, egyebet nem is fog kérni az új drámairodalomtól. A magam személyes, vaskalapos nézete szerint a posztmodern szöveg nem barátja a drámai formának — vagy legalábbis annak a drámai formának, mely magát komolyan veszi. Ám ugyancsak a magam sze- mélyes és a dráma jövő lehetőségeit végtelennek tartó nézete e tekintetben tü- relemre, sőt csodavárásra int. A drámai virágkorok kiszámíthatatlanok, és még utólag sem okadatolhatók. És nincs oly forrás, amelyre azt mondhatjuk, hogy nem szolgálhat inspirációval. A drámára általában is érvényes, amit Molière az egyes darabjai motívumaira mondott: „je prends mon bien ou je trouve."
Mindenképp szükség van rá, hogy legyenek olyan színházak, amelyekhez odahúzódhatnak azok az írók, akik — hogy is mondjam? — egészet akarnak írni, és nem darabot.
Mert ezek az írók azok, akiket minden változás szele csak messzebbre vitt a színháztól. Egy fél évszázad óta. Pontosan azóta, hogy Németh Antalt a né- metek elűzték a Nemzeti éléről.
Akkoriban írtam egy kis könyvet (a nagyszerű Baránszky Jób László szer- kesztett egy esszésorozatot a Királyi Magyar Egyetemi Nyomdánál), a könyvem címe az volt: Nemzeti Színjátszás — Drámai Magyarság. Húszévesen, lám, azt hittem, hogy tudom, mi a Nemzeti Színház eszméje, s hogy tudom, mit kell ten- ni egy magyar — egy európai! — virágkorért.
Ma, bevallom, nem tudom.
Legföljebb negatíve merném megfogalmazni. Nemzeti Színház az, amelyik drámatámasztó igényességén kívánja megméretni a maga kvalitásait — s így akar más lenni, mint a t ö b b i . . . Németh Antalnak rövid néhány esztendeje ez- zel az igényességével emelkedett a Nemzeti Színház példamutató csoda-idejévé, ö kezdte volna el a magyar színház bartóki korszakát. Jólesett látnom (épp az idevalósi Északmagyarországban pár nappal ezelőtt) a Nemzeti Színház új igaz- gatójának nyilatkozatában, hogy hitet tesz Németh Antal egykori programja mellett.
Negatíve merném tehát csak megfogalmazni, vagy egy idézettel. Adyéval, persze; más összefüggésben, de ugyanabban az értelemben, mondom, ahogy ő mondta :
... komoly játékot akar a világ Mely rablott hitét, javát visszahozza.
A dráma erre termett.
Költők! novella- és regényírók! kritikusok! — kérem, vigyázzanak önök is a dráma műfajára. Hogy élhessen a maga igényei szerint, szuverénül.
A színház egyszer még hálás lesz önöknek érte. Mint Paulay Arany János- nak, mert nem hagyta, hogy tűzre hányja Madách a Tragédiát.
1991. aug. 18.
13
DEZSŐ
Lódalok
RÉGIESEN Szonániában minden éjjel mikor a Hold helyén áll a nap
az ember-nőstények ligetébe vágtatok
patám sziláján tipor keblen combon tomporon de sudár kemény tagom a csillapíthatatlan messzeség a fény-ölek felé feszül
hol a csődör-éhnek volna étke ízét szügyemben habzsolom
MESE Gizinek hívnak sarkantyúz Sándor fölöttem kapálódzik én alatta
iszonyú történet
a többi lónak el sem mondom csak a szopós csikóknak nyerítek néha róla
hogy a felnövekedéstől ' kedvük elapasszam
LÓNAPLÖ
A Paripa eszpresszóban kávézom hajnálidőben
olyankor mikor a vén kocsisokat megtréfálja a vizelési inger frissen ugranak ki a nyoszolyából bajuszuk pedrik-
hetykén csördítik ostorukat
megesik hogy a nagy legénykedésben kitörik a kávézó kirakata
néhány üvegcserép csészémben csörren estig korukhoz öregednek a kocsisok s ha nem csap be senkit sem az ördög lótetű se kínoz
hajnalig ismét nyugalom lesz
ÁLMODOZÁS Azt a tagomat amelyet
az emberek oly vulgáris ámulattal küldöznek ide-oda
ha csak tehetem magamnak tartom mit tagadjam némi örömem van belőle s olyankor is ha idegen testekbe meresztem hozzám tartozik
akár az a lódoktorról szőtt álmodozás ki nem csikót herélni jön
inkább maga fekszik a kés alá
A KOCSISHOZ CÍMZETT FOGADÓBAN A Kocsishoz címzett fogadó
istállójába vagyok hivatalos állam zablába rándul
mire jó ez a sok fontoskodó ide-oda szó nyeríteni kell tömören igazan
zab kell és nem nyereg zab kell és nem nyereg
a lovak paradicsomáig hosszú az út
MEGTORPANT PATÁKKAL Mi versenylovak és igavonók ma éppenséggel nem hetivásár galopp vagy ügető idején elhatároztuk
mindaddig vége a trappnak
és mindenfajta céltalan futkározásnak kocsival kocsi nélkül
míg az arra illetékes Lószakértők el nem magyarázzák
hogy tulajdonképpen hová igyekszünk
JELMEZBEN
Az éjszaka csődör-vágyakat hüvelyez ló-testem horkan felriad
ostor csattan prüszköl az öröm sebpólyákat göngyöl a tejút felvérző emlékeim azzal kötözöm s így komor feketén fehér kötéssel messziről úgy látszik
mintha frakkban ügetnék
KISS ANNA
Világ világa
A JELENLÉT Liliána
kökényfája forgó, égnek álló gyökérrel villan fel, és a kálló vastönkje épp előtte
zuhan a nyers, vizes gyapjúra.
— Lám csak,
előkerült! Bákij hámorából vén kulcs nyakában, mintha
kisujjal ki nem nyílna bármely ajtó!
Meztelen tekintetű! Ez Liliána! A varangy s a tata-bálvány bajomra csinálta iker!
De amit kívül keres, belül van!
Bár, ami belül, az kívül is! Reves csontomig én is látszom!
Gyapjúféreg ha vagyok, még az undok nyüzsgésből is kitetszem, kilenc vízér kavicsa közül! — Míg Bűotus leste a kálló-málom mögül, Liliána el is haladt, ledőlt a holdviolák alá, hártyás fehéren át váltott sötétre az ég.
Tulajdon sírására ébredt, vagy a róka lámpás-szemére?
Mancsát intőén tartó, csengős, tán szelíd róka volt,
nővéremnek szólította Liliánát
— Nővérem, a kálló-málomnál sokszor eltűntek már, kik gyapjút hoztak ide, vagy épp csak
erre vetődtek, míg egy kőhalmi asszony sarlót tett a gyapjúba, és Bilotus felé hajította, mikor áz ráengedte a kállóvasat!
.16
Ha Bilotus akarja, eljön, akivel dolga van, és elhozza,
amit akar. A könyv kell neki, mert mióta megvágta a sarló, bármivé változzon át, jegyes! Elmegy a könyvért, bárhol is légy!
Bár a kulcsban van, amit keres.
BELICZAY MÁRIA GRAFIKÁJA
17
GRENDEL LAJOS
Einstein harangjai
Ábrázatom elárulhatta, miképpen végződött forradalmi küldetésem, ezért a taxisofőr nem is faggatódzott. összekuporodtam a hátsó ülésen, és titokzatos- nak tetsző hallgatásba burkolództam. Talán a taxisofőr is tudta, hogy felnőtt embereknek egy bizonyos életkoron túl nincs mondanivalójuk egymás számára, csak a csönd, csak a hallgatás a tiszta beszéd. Minél előbb felismeri valaki, hogy nem tartozik senkihez sem, annál valószínűbb, hogy ítélőképessége össz- hangba kerül a valóság tényeinek összefüggéseivel és logikájával. Szerettem volna megtépázni a taxisofőr optimizmusát, de észrevettem ujján a jegygyűrűt, s arra gondoltam, talán gyerekei is vannak.
Nem messze a téglamezei stadiontól egy micisapkás férfi ugrott a kocsi elé, s a taxisofőr az utolsó pillanatban rántotta félre a kormányt. Jó borongósat ká- romkodott, fölpattant a volántól, s szinte kirángatta a férfit a kabátjából.
A micisapkás férfi fél fejjel alacsonyabb volt nála, hevesen gesztikulált. A so- főr végül elengedte a karját, bólintott, és a jövevényt betessékelte mellém a hátsó ülésre. Az ember levette a sapkáját, náthásan szipákolt, és valami zseb- kendőre emlékeztető ronggyal megtörölte az izzadó kopasz koponyáját, össze- függéstelenül és hadarva beszélt, amíg belőlem is kicsikart egy kis részvétet.
Bokrétás Jim néven mutatkozott be, de nem ez volt a valódi neve. Oroszláno- kat etetett az állatkertben, s nemrég erőszakkal beléptették a pártba, mert a pártközpontból utasították az állatkert igazgatóságát, hogy legalább egy etetőt be kell léptetni, s most mindenki gyűlöli őt, s a pártonkívüli etetők bosszút es- küdtek ellene, s be akarják zárni a jaguárketrecbe. Van neki egy bokrétás ostora, azzal szokta megverni a feleségét, ha az későn jön haza a kocsmából, így ragadt rá a Bokrétás Jim név. A baj pedig sosem jár egyedül. Fél órával ezelőtt telefonon értesítették, hogy ismeretlen rablók hentesbárddal agyoncsap- ták az anyósát, mert aranyat kerestek az anyósa lakásán, s az öregasszony ép- pen akkor jött haza a zöldségestől. Pedig nincs is aranya, egy lyukas garasa sincs, amikor pedig megkapja a nyugdíját, azt mind elkölti hagymákra. Anyósa ugyanis bolond, de amikor még nem volt bolond, főszakács volt egy másodosz- tályú szállodában. Az a mániája, hogy reggeltől estig hagymát pirít, mert ami- óta megbolondult, elfelejtett minden receptet, csak arra emlékszik, hogyan kell a hagymát megpirítani.
— Na most már elég! — fortyant fel a vérmes taxisofőr. — Itt forradalom van, ha nem tudná. Senki sem kíváncsi a maga hülyeségeire. A mai helyzetre nem az a jellemző, hogy lemészárolták az anyósát.
Bokrétás Jim szót fogadott neki, és meg sem mukkant többé, amíg meg nem érkeztünk a Récsei vám környékén egy takaros bérház elé. Itt azonban kapacitálni kezdett, hogy tartsak vele, mert fél egyedül fölmenni az anyósa la- kására, jóllehet, talán kiszállt már a rendőrség is. Nagy nehezen kötélnek áll- tam, s Bokrétás Jim is megnyugodott, amikor fölmutattam neki a pisztolyomat.
Széles lépcsőházban kaptattunk fel a harmadik emeletre, minden lépcsőforduló- ban kifújtuk magunkat a lámpa alatt. A nagy csönd és nyugalom gyanús volt egy kicsit nekem, meg hogy a rendőrök sehol, de Bokrétás Jim megnyugtatott, hogy talán kivonultak mind a térre, mert ott most nagy tüntetés van, s bizta- tott, hogy csak menjek tovább, és tartsam jó szorosan a pisztolyt. A harmadik .18
emeleten becsöngetett az egyik lakásba. Egy nénike jött ajtót nyitni, és szívé- lyesen beljebb tessékelt. A lakásban még két nénikét találtunk, az egyik hor- golt, a másik azzal a nénikével dominózott, aki ajtót nyitott nekünk az előbb.
Mind a három ősz hajú volt, és mind a három teázott, rablóknak és rendőrök- nek viszont se híre, se hamva. Úristen, ennyi anyósa van, gondoltam ijedten, szegény Bokrétás Jim, nem csoda, hogy megzavarodott. Az öregasszonyok hely- lyel kínáltak bennünket, én nyomban leültem, de Bokrétás Jim állva maradt, ezért szolidaritásból én is fölálltam, s közelebb húzódtam Jimhez, akárha a test- őre lennék. Az állatkerti etető most a horgoló öregasszonyhoz fordult, s nehezen leplezve indulatát, nyers, parancsoló hangon megkérdezte tőle:
— Lili néni, hová dugta a hagymákat?
— Nyugodj meg, fiam — csitítgatta a Lili néninek szólított öregasszony.
— A spájzban vannak.
— Nincsenek ott — mondta Bokrétás Jim megfellebbezhetetlenül.
— Megnézted?
— Tudom, hogy nincsenek ott. Elrejtette őket a paplan közé, Lili néni, ne is tagadja. Mint a múltkor, maga vén csatorgány!
Lili néni sóhajtott, a másik két öregasszony pedig annyira sem zavartatta magát, hogy sóhajtson. Bokrétás Jim türelme fogyóban volt. A füléhez hajol- tam és megkérdeztem:
— Melyik az anyósa?
— Egyik sem — mondta az oroszlánok barátja. — Az anyósomat megölték.
— De hol van?
— Hát i t t i . . . Nem látja? Vak maga? Itt fekszik a szőnyegen. Minden csu- pa vér, a maga cipője is.
Most mind a három öregasszony egyszerre sóhajtott, s egyszerre nyúlt a teáscsészéje felé. Az a dominós öregasszony, aki nem jött ki ajtót nyitni, cin- kosán a szemembe nézett, de szelíd szavait Jimhez intézte:
— Menj be, Lubosko, a spájzba. A hagymák mind ott vannak. Egytől egyig. Hiánytalánul. Meg is számolhatod őket, ha akarod.
Olyan szelíden és türelmesen beszélt, hogy Bokrétás Jim elbizonytalano- dott. Ki tudja, hogyan végződött volna a drámai jelenet, ha közben nem csön- getnek.
— A rendőrség lesz — mondta Jim, és ő maga ment ajtót nyitni.
Rendőrök helyett két fehér ruhás ápoló köszönt be jóestét. Jim lecövekelt előttük, az öregasszonyok ismét sóhajtottak, és hörpintettek egy kortyot a csé- széjük tartalmából. A jól fűtött lakásba hideg fuvallat csapott be a folyosóról.
Jim még mindig nem döntötte el, mitévő legyen, az ápolók pedig egyelőre egy ujjal sem nyúltak hozzá. Nagy lelki nyomás nehezedett az oroszlánok barátjára.
Végül összecsapta a bokáját a két ápoló előtt, és megtörten azt mondta:
— Igenis, ezredes. Mehetünk.
Ezután a két ápoló és Jim a legnagyobb egyetértésben távoztak. Lili néni visszarakta a horgolótűt a horgolókosárba, s bátortalanul, szemlesütve, meg- próbálta megmagyarázni a furcsa helyzetet.
— Bolond szegény.
— Maga az anyósa? — kérdeztem.
— Az anyja vagyok. Nincs anyósa. Nem is lehet, mert nőtlen.
— Borzasztóan sajnálom — mondtam.
— Amióta megharapta egy sakál, azóta ilyen. Azóta Lili néninek szólít.
Szomorú történet. Kíváncsi rá?
.19
— Én már itt sem vagyok. Nagyon kell sietnem.
— Köszönjük, hogy hazakísérte a mi Luboskónkat — mondta a Lili néni- nek nevezett anyuka. — Amilyen vigyázatlan, akár egy autó is elüthette volna.
Utolérhetetlen Énem pedig fütyült rám. Mint Szent Pál az oláhokat, sa- többi. Amikor pedig a legnagyobb szükségem lett volna a bölcsességére! Hogy a kedvenc képzavarommal éljek: nélküle féllábú az agyam. Vagy hogy a hagy- maszagú Jucit idézzem: mérgemben, hogy így hallgat, kidagadt az erekcióm.
Persze milyen nagyképű álbölcsességgel traktálhatott volna egy ilyen ször- nyű nap után? Beletörődtem, hogy semmilyen rend sincs a világban, s csak az avatatlanok s a niavak látják ezt úgy, hogy a világban tökéletes rend és deter- mináció uralkodik. A falhoz lapulva lopakodtam a sötét utcákon egyszál ma- gamban. Miféle igazságról ábrándozom én itt, gondoltam. Hiszen még azt sem tudom, hogy én a mi vagyok-e vagy pedig az ők. Bizonyára Bokrétás Jimnek van.igaza, hogy megbolondult, miután megharapta egy sakál, s ha egy kicsit összeszedi magát, talán arra is rájön, hogy ő tulajdonképpen a saját anyósa.
Mert aki nőtlen és megharapta a sakál, az a saját felesége és a saját anyósa is egyben.
Így füstölögtem magamban egész úton, s nem tudtam eldönteni, hová men- jek. Lábam Dóra lakása felé húzott volna, de akkor a szemem elé tolakodott a kép, ahogy az AKI-ban összekacsintott Miriammal, s a lábszárcsontom tövéig, az utolsó bütykömig szégyelltem, hogy így rászedtek. Zsófihoz nem mehettem, az ember sose menjen vissza a feleségéhez, ha egyszer otthagyta már őt. Végül is tényleg nem volt hová mennem. Elég rémes az ilyenre rájönni zimankós no- vemberi estén, valahol a város sűrűjében, egy forradalom kellős közepén, ami- kor azt sem tudom, hogy győztem-e vagy pedig veszítettem. Maradt még egy halvány reménysugár: a lakás, ahol fogva tartottak. Melegség öntött el a gon- dolatra, hogy napokra visszahúzódom ebbe a lakásba, s ha nem végeznek ki vagy egyszerűen csak megtűrnek, ágyban fogok heverészni egész nap és egész éjjel. Csinálhatnak velem, amit akarnak. Ez is a szabadság egy formája: a tel- jes kiszolgáltatottság. Kezdtem élvezni az ú j helyzetemet, nevezetesen azt, hogy nincs semmi befolyásom arra, ami történik velem, s bár bosszantott a gondolat, hogy közös nevezőre kerülhetek Microfillal, mégiscsak egyetértettem vele ab- ban, hogy szabadság nincs, csak sors van.
A Mihály-kapu alatt egy újabb bolond akaszkodott rám.
— Ügy szeretem magát — mondta.
— Miért? Azt sem tudja, hogy ki vagyok.
— De olyan emberi képe van, az Isten áldja meg! Tudja, hogy hamarosan nagyon gazdagok leszünk? Én is, de maga is.
— Ezt meg honnan veszi? Megörökölte a barátság kőolajvezetéket?
— Ugyan már, ne hülyéskedjen! — mondta a részeg bolond. — Itt a sza- badság! Győztünk! És tudja, mit jelent ez?
— Mit?
— Hogy sok pénzünk lesz hamarosan. Az amcsik tömik majd belénk a sok pénzt, mint szegény anyám a kukoricát a libákba.
Elküldtem őt az anyja libáiba, mert magamban igazat adtam neki, pénz nélkül nincs szabadság, és fölvettem a nyúlcipőt. Hamar megtaláltam a házat, ahol fogva tartottak. A folyosón égett a villany, és éppen egy pasas jött le a lépcsőkön szenesvödörrel. Ezek szerint a ház nem volt egészen lakatlan, s ez .20
a tudat némi bátorságot öntött belém. A lakást is egyből megtaláltam. Most sem volt bezárva, sőt abban a szobában, ahol elrejtettek és injekcióztak, égett a villany. A lakás azonban üres volt. Kisvártatva azonban valaki lehúzta a vé- cét, és a mellékhelyiségből, nagy megkönnyebbülésemre, egy ismerős alak bo- torkált ki. Viktor volt, kis konspirációs csoportunk félszeg balekja.
— Hát te mit keresel itt? — kérdeztem.
— Ezt én is kérdezhetném tőled — mondta kelletlenül Viktor. — De ha- zudnék. Tulajdonképpen számítottam rá, hogy visszajössz. Miattad vagyok itt.
Viktor, Viktor! Szívből jövő utálattal utáltam, amióta ismertem. Vannak emberek, akiket egyszerűen csak utálunk. Ok és cél nélkül. Hiábavaló fáradság lenne oknyomozni az ilyen utálatnak az eredete után, talán, mert ennek az utá- latnak az eredete nem a múltba, hanem a jövőbe vész. Azt hiszem, Viktor pon- tosan ugyanilyen érzéseket táplált az irányomban.
— Ide figyelj, Viktor! — mondtam. — Ugye, tudod, hogy utállak. Nem te- hetek róla. Nem tudom, miért. Bizonyára valami atavizmus ez a részemről.
Viktor megértette. Ezen a ponton nagyon jól értettük egymást. Az ember találkozik valakivel, még sosem látta, sosem hallott róla, de utálja. Ez ilyen egyszerű.
— Olyan vagy, mint egy gomba — mondtam.
Hasonlatom Viktort egy pillanatra felvidította.
— Ezt hogy érted? — kérdezte.
— Nem tudom. Talán úgy, hogy nyirkos vagy, fatörzsön, árnyékban élős- ködsz. De a fában nem teszel kárt.
— És ezt éppen te mondod!
— Én.
Egy pillanatig a hátát mutatta felém, barátságosan, kedélyesen, mint egy jó pajtás vállát, megpaskolta a díványt, amelyen napokon"át altattak, majd ágyneműt vett elő, és ágyazni kezdett.
— Nincs hová menned? — kérdezte mintegy mellékesen és véletlenül, pe- dig bizonyára jól tudta a gazember, hogy tényleg nincs.
— Ma én is itt alszom — mondtam.
— Mért nem mész Dórához? Kirúgott?
— Ebből elég — mondtam. — Dóra áruló.
Viktor a fejét ingatta.
— Dóra? Hogy .ő áruló? Én úgy tudom, hogy te vagy az áruló.
— Féltékeny vagy? — kérdeztem.
— Dóra ejtett téged — mondta.
Levetkőzött, pizsamába bújt, kiment a konyhába, és egy pohár vízzel tért vissza. A poharat letette a szőnyegre, karnyújtásnyira a vánkosától. Ezt külö- nösen utálatos szokásnak tartottam. Aki éjjel vizet iszik, holnap lehet, az ágyba vizel. Viktor persze nem zavartatta magát.
— Mindenki ejtett téged — mondta később,
— De attól Dóra még nem szalad a karjaidba.
Viktor leült az ágy szélére, és az aktatáskájából újságokat halászott elő.
Csöndben lapozgatott bennük, s közben, mintha csak úgy véletlenül szaladt volna ki a száján, azt mondta:
— Utálom azt a kurva magyar pofádat. De majd veletek is elbánunk.
Átmentem a másik szobába, és összetoltam két fotelt, hogy majd így al- szom. Viktor egy darabig békén hagyott. Már azt hittem, elaludt, amikor egy- szercsak újra elém tolta az ábrázatát. Szűk pizsamájában úgy festett, mint egy
.21
leszázalékolt műlovar. Talán fékezni kellett volna a nyelvemet. Hát ez nem si- került. Azt mondtam neki:
— Ide figyelj, Viktor! Ügy nézel ki, mint egy lesántult, balfácán műlovar.
Ne csodálkozz, hogy nem tetszel a nőknek. Szerintem még egy kecskének sem tetszenél.
Viktor nem úgy viselkedett, mintha nagyon zokon vette volna a szavaimat.
Testéhez tapadó pizsamája nadrágján kidudorodott a nemi szerve, minden erő- feszítés nélkül belerúghattam volna a tökébe. Jellemével és szokásaival ellen- tétben Viktor ezúttal nem viselkedett valami körültekintően. Előbb vigyorgott, aztán kuncogni kezdett, a végén már hahotázott.
— Mi van? — kérdeztem. — Kettő meg kettő az három?
Akkor a jobb keze hüvelyk- és mutatóujjával befogta az orrát, néhány lé- pést hátrált, s undok orrhangon szólalt meg:
— Gerle? — kérdezte. — Itt Gyöngytyúk. Lopucha elvtárs már nagyon türelmetlen.
— Te féreg! — kiáltottam.
Szinte a körmöm alatt éreztem rászedettségem kínos érzésének tüskéit.
Egy-két ocsmányságot akármikor kinéztem volna Viktorból, ám az meg sem fordult a fejemben, hogy neki, bizony, koncepciója is lehet. Hányan és hányszor intettek, hogy a legjobban az alamuszi emberektől óvakodjam! Hát most meg- kaptam! De még percekig nem akartam elhinni, hogy Viktor egy koncepiózus összeesküvő.
— Miért tetted? — kérdeztem.
Viktor most már nem vigyorgott.
— És te miért tetted?
— Mit? — kérdeztem.
— Betolakodó vagy — mondta.
— Miféle hülyeségeket hordasz megint össze?
Viktor az ablakhoz ment, s amikor megfordult, egy haragos kamasz túl- fűtött gyűlöletével szólalt meg újra.
— Elvetted tőlem Dórát.
— Dóra téged sohasem szeretett.
— Közönséges tolvaj vagy. Egy pitiáner zsebtolvaj. Mocskos gazember. Azt hitted, hogy annyiban hagyom?
Majd váratlan dolog történt. Viktor lehúzta a pizsamája nadrágját, és rám meresztette a funkcióssá merevedett nemi szervét, mint egy vásott kölyök va- lami vízipisztolyt.
— Ez a faszom — mondta. — Gyere ide, csókold meg, és kérj bocsánatot tőle. Amióta közénk toltad a mocskos pofádat, használhatatlan. Gyere, kövesd meg őt!
Ezt követően én hidegvérrel és felelősségem teljes tudatában cselekedtem.
Elővettem a pisztolyt, Viktorra szegeztem, egy másodpercig céloztam, és meg- húztam a ravaszt. Lőfegyverem azonban pacifista elveket vallott. Csettent egyet, mint egy nyugdíjas öregember rosszul illeszkedő műfogsora. Meghúztam a ra- vaszt újra. Űjabb csettenés. A pisztoly nem volt megtöltve. Viktor gonoszul vigyorgott, befeküdt az ágyba, és magára húzta a paplant.
— Ez az egy fegyvered van, és még ez sem sül el? — kérdezte.
Megszégyenülésem egyetemesnek látszott, ezért gyorsan takarodót fújtam.
Ügy döntöttem, mégis elmegyek Dóra lakására. Indultam volna, amikor meg- pillantottam a nehezéket. Levélnehezék volt, és nem is akármilyen. Lenin-fejből .22
állt meg kis tömör talapzatból. Egy kalapácsvető lendületével vágtam hozzá Viktor vánkoson nyugvó homlokához. Ellenfelem hatalmasat ordított, mindkét kezével a fejéhez kapott, és lebukfencezett az ágyról. Azt hittem, elvesztette az eszméletét. Odasiettem hozzá, megtapogattam a véres homlokát, s megállapítot- tam, hogy halott.
A rám oly jellemző tárgyilagossággal azt is megállapítottam, hogy élet- pályám a zenitjére ért. Gyilkos lettem. Visszapillantva múltamra, sanyarúnak nem nevezhető gyermekkoromra, a Zsófival s az AKI-ban eltöltött boldog évek- re, egyáltalán nem lepődtem meg, hogy gyilkos vagyok. A tartásom i s . . . Ügy álltam fel Viktor teteme mellől, mint egy gyilkos. Kicsit csodálkoztam, hogy riválisom bezúzott homlokából csak egészen kevés vér csurgott ki, alig-alig szennyezte be a szőnyeget. Utolérhetetlen Énem pedig mintha csak erre a pil- lanatra várt volna az elmúlt néhány forradalmi nap során, ismét hírt adott magáról. Utolérhetetlen harangzúgás-hangján azt rikkantotta önfeledten:
— Na látod! Végre egy forradalmi cselekedet!
És még a levegőben zúgott utolérhetetlen hangjának utózöngéje, amikor hallottam, hogy valakik belépnek az előszobába. Az ablakhoz ugortam, s ahogy a szerelmi gerjedelem egyetlen lendületes kézmozdulattal rántja szét egy össze- gombolt ing két szárnyát, úgy téptem fel én is a szoba udvarra néző ablakának két szárnyát. Azután kiléptem az ablakon. Nagyot koppantam, azután elhall- gattam.
BELICZAY M Á R I A G R A F I K Á J A
23
BOZSIK PÉTER
Éjfél körüli vers
írnom, kéne (már rég nem írtam) érzem megint rajtam az ihlés előttem eszgé párbaj
könyve — vajon lesz-e még valami könyvem
bár nem érdekel már akár hatalmak arctalan arca előttem még egy pohár
görög masztika
vagy ahogy ők mondják ouzó meg két dugóhúzó
meg egy nem létező ország sarca
és persze az ételmaradék s szomszédom szavával élve
költői énem
egy rakás életmaradék szóval az asztalról beszélnék min a nőm hagyta ételmaradék meg eszgé párbaj könyve
meg egy nagykés
— apám disznóölő kése mindjárt éjfél
holnap dolgozni kell mennem abba a perzsiai porba
mi e versben válik kozmikussá mint életem komi-kussá
abba a kozmikus porba mi tüdőnkön válik jussá s levisz egész a pokolba holnap (mindjárt már ma) dolgozni kell mennem pedig rajtam az ihlés
— asztalon a nagykés apám disznóölő kése vajon halálom vés-e valami jelet ebbe a
kurva korba
vagy anélkül jutok abba a rohadt pokolba
hogy ne tudnám mit jelentsek .24
— lesz MINDIG ki följelentsen
?Európában? élek annak balkáni részén
így baszhatom a világ egészét sürget az idő
muszáj befejeznem
?ma holnap? dolgozni kell mennem meg is ártott az ouzó
a négy dugóhúzó és a mennem
apám disznóölő sarca s az életmaradék valami valami perzsiai porba' . de még egy csak egy
kérdésem volna mért baktatunk és mért
ily simán
abba a kurva pokolba
Kanizsa, 1988 december—Horgos, 1990 augusztusa
Mítoszgyilkos 1.
B. I.-nek, a Kék Ütem Lovagrend tulajdonosának Teremtése nehéz, bár élvezet.
Ma már helyettem él, kocsmákba ő vezet.
Csak meg kell öljem, és lehetek önmagam.
Ilyen egyszerű ez. Túlélem holtomat.
Horgos, 1990. október eleje
SIMON
Messzi kanyart
Nem derűlátás süt a napból, hanem tüze, fénye sugaraz.
Mélyéből ezért ül ki sütkérezni partjára a gödör, s jókedvű a tavasz.
Másként onthatná a bizakodást, aligha csóválná bokor a gallyát, röppenne föl frissesség a fészkéről, szállná körben az ég alját.
Ha nem maguktól, buzdítástól nem kerülnek messzi kanyart az utak, nem attól sodorják levelük, a fák, hanem mert sorsuk tenni a dolgukat.
Nincs miért
Szememet új tekintetekkel ismertetem össze,
szembe nézhet velük, nincs miért lesütnöm a földre.
Bárki kézfogásának kezem is bemutatkozhat.
Nem kell szégyenkezzen, tettei mind mellette szólnak.
Fölmagasodni
Tájaink őrizőire, földtől a csúcsukig fölérő jegenyékre, őrájuk nézek én fel.
Helyünket megállni a példát ők mutatják.
Ne alacsonyodnánk le a törpeséghez,
fölmagasodni, lélekben felnőni hozzájuk
kellene: földtől a legfelső gallyukig fölérő jegenyékhez.
SZÖLLOSI ZOLTÁN
Sívó egem
Sívó egem sívó máriaüveg vérrel erezed szemeimet
Fiad szemét aki fél Derékaljam hideg versavar benne kéz és szembogár kapar
Fázom
templomodban fúj a szél Országom kint lekorhadt vagon arcok rajta arcaim vakon
S rángatja Európa Es zúg csak zúg katonanóta felejthetetlen hulló hóba
Holott
virágzik ég a Róna
Képzelet és töredék
1974
Elhagyott ösvény fehér szalagja hullámzik s itt-ott élre áll Ragyogás csattan cserép vakítna
hegyhez odacsapott nyár Levél tükrében káprázatidő múltak napjaként ragyog elvarázsolt szín sosem létező
S könnyű buborék a lomb:
fatörzsön táncol fúvószálakon néhányat szellő sodor lebegteti föl már hegyoldalon
s odafönt apró bokor
Ősszé pattanhat így is maradhat S ki tudja miért? s miért nem?
Arcom történelmembe tapadtan örök kultúra présben
Szívemben utak temetők város sírkő-felhőkarcolók
Szememben tanyák zöld legye szálldos s befogja Nap égi pók
.27
Vak képzeletem rám sötétedik Szegény ödipusz király betonforróak homlokcsontjaid
s lóg inged mediterrán
Hiába szólnék: alvadt torkomban Magyarország sás susog
szabadság lüktet forró markomban — volnék tolvaj és hazug
Krisztus itt sehol Bár horpadozik mintha jönne már a víz
De így marad itt minden alkonyig Magad e tájra ne bízd
Fekvően a fény kidőlt kerítés s áll a cigarettafüst
Feszes damilzsinóron a fecskék mind a semmin lógna fönt Vacog a hőség hegyeken villog
hava Vakító foga
Előttem tenger térdel és csapkod világ mosóasszonya
Szívemben utak temetők város sírkő-felhőkarcolók
Szememben tanyák zöld legye szálldos s befogja Nap égi pók
Vak képzeletem rám sötétedik Szegény ödipusz király betonforróak homlokcsontjaid
s lóg inged mediterrán
Nem megyek tovább
1965
körfűrész zúg darázs zúg a Nap vágja a delet szálkás deszkákra
por lep háztetőt és fehér falat jár-kél csak könnyű szoknyájú szellő és szívemből álmatlan álom
kászálódik már tanya bolondja
szemhéjam ajkam gyűjti a fényt számban szememben szó és kép elég
ömlik a lélek formátlan érce sűrű lugasok s fák lombja alá cammog a hőség megdögleni
sül a vasakon hangyálló rozsda mészkőben a lyukak szemgödrök házunk alapja kiégett tenger
áll a kő vakon és ritmustalan nem megyek tovább álmodom itt már képzelettelen levita álmom
pusztában népem megrekedt útján nem vagyok méltó megérteni
tán: hogy nem befejezett még semmi bennem a házam s bolyongásom is zokoghat a kő gyermekként sírhat megeredhet a száraz szikla
szívemben sósán tenger locsoghat
BARNA
Képeslap Nagyszalontáról
a foszforok tizenkettedik találkozójára nyakkendőben elment a fény
ezért az irodalomban Sándor bácsi zseblámpával kereste Arany Jánost a Csonkatoronynál nincs igazolvány de dák vércsoportját nehéz kimutatni magyarul beszél ő
mondja a ma még magyarul beszélő a valóságtól négy centire fekszik isten összekulcsolt kezére rászáll augusztus a vonatfütty leborotválja szúrós ricsaját hajnali öt
s a hétemeletes tömbház tövében halkan vizel a harmat
Lírai felvételek Nagyszalontáról
Nagyszalontán
a rozsdavirágok szálai két lejjel olcsóbbak lettek mégsem „csupa virág" az élet a Csonkatorony előtt
hatméteres zaj
tetején tőbbértelműen tőjögnek az autók nekik szabad
az öreg nénik
— hogy mindig náluk legyen — zsebkendőbe kötözik az ábécé betűit és az utcasarkokon még mindig magyarul rakják ki a pletykát
Menekültek
hiába megyünk a szemészetre az orvos nem törli ki szemünkből
Erdély élményeit gondolatgalériánkban jegyveres őrök őrzik
a szülőföld tájképeit és naponta
eszünkbe jut anyánk
meg az hogy Európa kórtermében lázmérővel hóna alatt
fekszik Bukarest (1988)
BERKOVITS GYÖRGY
Életvesztesek
REGÉNYRÉSZLET
Második játék
Orsolya-Orsóka, Gyárfás, Géza
Fejedet felveted, akár a tengerparton napozás közben, s hátradőlsz a pince- színház egyik rozoga nézőtéri székén. Poros villanyfény fürdeti arcodat. A pince hálós ráccsal védett ablakai egészen közel a mennyezethez, kevés természetes fényt engednek be. Viszont láthatod ott fent, a járda szintjén a járókelők sza- porázó, csoszogó, trappoló (lótfutó) lábait. A lábakon csodálkozol, a valószínűt- lenségükön, hogy emberekhez tartoznak. A májusi tavasz nem hatol be egyálta- lán a pincébe, kabát nélkül fáznál. A csuklyás kék télikabátodban jól meg- bámulnak az utcán, mégis legszívesebben nyáron is hordanád. Kikopnak a jó hosszú, sötétkék posztókabát ujjai, gomblyukai már, kifényesednek a csuklya szélei. Ez a kék kabát úgy tartozik hozzád, mint a kezed és a lábad, hozzád si- mul, felveszi az alakodat, s te is hozzásimulsz. Szereted, mert Gyárfás lepett meg vele Genfben, az őszi hidegtől is bádogként megmerevedő, a svájci tömeg- ből kirívó műbőr kabátod helyett. Genftől Párizsig a vonat folyosóján álldo- gáltál, hogy ne kelljen levetned azt a kabátot. Gyárfás átkarolt és kifejezte örömét, hogy bőröddé fogadtad ajándékát. Te is kifejezted örömödet, hogy ép- pen akkor találkoztatok, amikor Gyárfás már nem mint valami szerencsétlen hivatástudat-nélküli tévelygett a világban. Magadban örömködtél, hol levetted, hol felvetted annak a kék kabátnak a csuklyáját. Gyárfás átkarolva tartott, Jeanne D'Archoz hasonlítgatott, hogy olyan vagy abban a kabátban, mint az a lány, ahogy mostanában ábrázolják. Ránevettél, s összecsaptad a kezed, hát tényleg, s ráadásul magadat mindig is ilyen Jeanne D'Arc-formának képzeled.
Milyen pompás, hogy akkor találtatok egymásra, mondtad, amikor Gyárfás ép- pen levetette nagyravágyó sznobságát (beavatottság-majmolását). Rámosolyog- tál mindenkire önkéntelenül, aki csak elhaladt a vonat folyosóján, és látott a kabátban. Gyárfás átölelve tartott, és azt mondta, végre kimászott az önmagá- val meg nem felelés, a törekvéseivel össze nem illőség gyászos állapotából. Fe- jedre húztad a csuklyádat, és kijelentetted, hogy akkor találkoztatok, amikor Gyárfás rátalált az útjára. A kabát eredeti formáját már csak a képzeleted őrzi, s Gyárfás képzelete. És füstös klubot (klubot) képzelsz a színpadra, áram- lott a tömeg, hangzavar volt. Ti, mint egy szigeten, ültetek ketten egy kis ke- rek presszóasztalnál. Feltűnően köszöngettek nektek, elsősorban neked, Orsolya.
Intettél egy csoportosulásnak, ahonnan felétek tekingettek. Gyárfáskám, mond- tad, azok a ti elvbarátaitok. Ezek, mordult fel Gyárfás, ezek sütkéreznek, Orsóka. Milyen kár, sóhajtottál magadban, hogy egy embergyűlölő ez a Gyár- fás, pedig azért mennyit változott a hatásodra. Gyárfáskám, ezeknek aztán el- árulhatnád, min dolgozol, nagyon elcsodálkoznának, s elismernének. Menjenek ezek a búsba, Orsóka, ezek mit sem értenének. Ügy látszott, még mindig nem eleget csöpögtettél Gyárfásba önbizalomból, önbecsülésből, lelkierőből. Gyárfás-
.31
kám, nem követheti mindenki a ti utatokat, hogy nincs lakásotok, állandó állá- sotok, s hogy egy húszas jut ebédre kettőtöknek. Beadták a derekukat ezek, Orsóka, nézd a szemüket. Tehát tévedtél, amikor azt hitted, sikerült Gyárfást rávezetned, hogy alkalmas a győzelemre, nem hadakozással, hanem a példájá- val. Gyárfáskám, örökösen elhatárolódsz, állj át más hullámhosszra, az isten szerelmére. Orsóka, fényes igazadat majd megünneplitek, de táguljanak ezek innen, és Gyárfás színpadias mozdulattal körbe mutatott. Elérted már, hogy Gyárfás merjen belekezdeni egy könyvbe, de úgy látszott, amíg nem olvasható, addig elzárkózik. Gyárfáskám, nem maradhattok magatokra, mert akkor elszi- getelődtök, s fel kell adnotok az ügyet, s magatokat. Ezek, Orsóka, meggebed- nek, nem látod, s gebedjenek meg, élvezkedett Gyárfás keményfejűen. Nyug- táztad szomorúan, hogy Gyárfást csak az örökös mindentagadása dobja fel. Ne legyél azért igazságtalan, figyelmeztetted magad, éppen te ne, mert érted sár- kányölő Szent Györgyként küzdött. Boldog lehettél mellette, mert Gyárfás úgy tartotta, hogy szellemed kalandos és fölényes, tehetséged határtalan. Érték- rendszeredet magáévá tette, meg akart igazulni az oldaladon. A földhözragadt igazságok korlátait hatásodra lebontotta, s vallotta, ki kell iktatni a korlátolt- ságot és a megszokást. Kamatoztattátok egymás igazságait, hatásosabban, mint a sajátotokét. Érzelmeitek zsugorodtak egyetlen pontra, a metszéspontotokra, a tied az övére, az övé a tiedre. Magatokkal igyekeztél elhitetni, hogy ez a pont olyan kiterjedt, mint a világ. Ehhez a világméretűséghez kell alkalmazkodno- tok, ha sikerül, győztök, ha nem, elvesztetek. Próbálkoztatok, vállt vállvetve, egymás lelkét begyógyítani, így éltetek. Hogy valaki elismerjen és ennyire, az neked újdonság volt, és hálád nem ismert határokat. Komolyan, rendszeresen dolgozol majd végre, fogadtad meg. De féltél, hogy miközben az önfeledtség könnyű párájával bevonva lubickoltok egymásban, összedől egyszer csak az építményetek. Alig lehetséges mindent kifejezni, mert az áttételek sokszorosak.
Az áttételezések sokszorosságának kéne megmutatkoznia éppen a rendezésed- ben. Akik sohasem lehetnek tisztán önmaguk, ilyen jellemeket kéne ábrázolnod.
Rá kellene mutatnod ugyanakkor,' hogy tökéletesen önmagukat testesítik meg, ellentétben veled. Ugyanis te nem azonosulsz egyetlen szerepeddel sem, s emi- att, veled szemben, zavarban vannak. Miközben viszonyulást keresnek hozzád, magukra találnak. Alkalmatlan vagy tehát, és sajnos, a neked kínált szerepek- kel való azonosulásra. Az önérzet és az igazságérzet túlteng benned. Ugyan- akkor a viszonyítási érzéked és a valóságérzéked kevés, és megcsal. Irányítják tetteidet inkább az ideáid, mintsem az érdekeid. Szent nem vagy, ez nem fe- lelne meg a valóságnak. Egyszerűen arról van szó, hogy nem tudsz beletörődni bizonyos dolgokba. Elsősorban abba, hogy az életnek csak egyetlen lehetséges formája legyen. Elkeseredsz, mert az életért fel kell adni mindazt, ami egyedül értelmessé teszi számodra. Méghozzá feladni úgy, hogy közben az egyedüli, he- lyes és üdvözítő módjáról győzd meg magad. Mindez a rendezésedben tükrö- ződni fog, reméled, tehát jól megvagy most, csinálod, amit kell, és ami jön.
Működsz egész rendesen, mint akibe tantuszokat (érméket) dobnak be, s nem tudod, lejársz-e és mikor. Elementárist (alapvetőt) találsz ki és eszelősen.
Gergő megint meggyógyul, és marhajókat játszotok. Reggelenként kijelentetted Gyárfásnak, mélytengeri búvár szerettél volna lenni, ezért aztán kísért a kék szín. Kéknek látod mindig a tereket, vallottad meg, az ott játszó gyerekeket is kéknek, mozgalmas kék kavargásnak. A kék tereken ugyanis mélytengeri bú- várnak érezheted magad. Hiába kerested mostanában a tereidet, tengereidet, mert csak éles körvonalú megmerevedett fényképek állnak a helyükön. Szo- .32
