.soon
Sándor, Farkas
Árpád,
Csiki László, Szepesi Attila versei;
régészeti összeállításunkban:
,ászló Gyula, Bálint Csanád,
Kovács László írása;
^ ^ ^ ^ ^ ^ ^ ^ új soro- mű- terem-
látoga-
tás
tiszatáj
R O D A L M I É S K U L T U R Á L I S F O L Y Ó I R A T
Megjelenik havonként
Főszerkesztő: VÖRÖS LÁSZLÓ Főszerkesztő-helyettes: ANNUS JÓZSEF
Kiadja a Csongrád megyei Lapkiadó Vállalat. Felelős kiadó: Kovács László Szerkesztőség: 6740 Szeged, Magyar Tanácsköztársaság útja 10. Táviratcím: Tiszatáj Szeged, Sajtóház. Telefon: 12-670. Postafiók: 153. Terjeszti a Magyar Posta. Előfizet- hető bármely postahivatalnál, a kézbesítőknél, a posta hírlapüzleteiben és a Posta Központi Hírlap Irodánál (KHI 1900 Budapest, József nádor tér 1. sz.) közvetlenül vagy postautalványon, valamint átutalással a KHI 215-96162 pénzforgalmi jelző- számra. Egyes szám ára 6 forint. Előfizetési díj: negyedévre 18, fél évre 36, egy évre 72 forint. Kéziratot nem őrzünk meg és nem adunk vissza. Indexszám: 25 916.
ISSN 0133 1167
77-5598 — Szegedi Nyomda — Felelős vezető: Dobó József igazgató
Tartalom
XXXII. ÉVFOLYAM, 2. SZÁM 1978. FEBRUÁR
CSOÓRI SÁNDOR versei: Az útra induló, Carmina
burana, A hegyi lány 3 SZEPESI ATTILA versei: Pilis, Krónika 5
KANTOR PÉTER: Hazafelé (vers) 6 CSÍKI LÁSZLÓ: Együtt (vers) 8 TANDORI DEZSŐ: Három szonett (vers) 9
ESTERHÁZY PÉTER: Rés és bástya (elbeszélés) 11
PATAKI EDIT: Munkanap (elbeszélés) 15 FARKAS ÁRPÁD: Ostorzúgásban ének (vers) 19 KISS DÉNES versei: Kilátszom, Sötétedésem, Kerítéseim 20
SÁRÁNDI JÓZSEF versei: Ellen-korszak, Esettanulmány 21 TAMÁS MENYHÉRT versei: * * *, Akár halálom, Teg-
napi tájak, Csoda 23 BEKE GYÖRGY: Alvinc (riport) 25
TAMÁS GÁSPÁR MIKLÓS: Bretter Györgyről: halotti beszéd •'•••• 31 őseink nyoméban
LÁSZLÓ GYULA: Felgyő (Egy honfoglalás kori
falu ásatásáról) 33 BÁLINT CSANÁD: Kora középkori falunyomok a
Csongrád megyei Eperjesen 41 KOVÁCS LÁSZLÓ: Melyik István király verette
és mikor? (Vélemények a magyar pénzverés
kezdeteiről) 48
KELET-EURÓPAI NÉZŐ Románia
DÁN CULCER: Betekintés vagy rövid próbálkozás a mai
román esszéről (Fordította: Losonczi Gyula) 56
BORSI-KÁLMÁN BÉLA: Egy fiatal erdélyi román író:
Dan Culcer 60 IOAN GRIGORESCU: Az Ökörben szódáért, míg kihűl
a leves (Fordította: Siklódi Ildikó) 62
KRITIKA
GREZSA FERENC: Németh László önéletírása 70 PÓR PÉTER: Lator László: Az egyetlen lehetőség 74 ISZLAI ZOLTÁN: Kálnoky László megállapításai 77 KÖNCZÖL CSABA: Csúsztatott szövegek (Hernádi Gyula
ú j könyvéről) 80 TÉGLÁSY IMRE: Oláh János: Közel ....• 84
FODOR ISTVÁN: László Gyula: Régészeti tanulmányok 86
MŰVÉSZET Képzőművészet t
TANDI LAJOS: Kiállítási krónika 89 HORVÁTH DEZSŐ: Műteremlátogatás Fodor Józsefnél 92
Szerkesztői asztal 96
ILLUSZTRÁCIÓ
Fodor József munkái a 18., 32., 47., 85. és a 88. oldalon és a műmelléklet V—VI. lapján (Égető János repro- dukciói)
Fodor József fényképét Horváth Dezső készítette Móser Zoltán fotói a műmelléklet I—II. lapján Bálint Csanád fotói a műmelléklet III. lapján Kádas Tibor fotói a műmelléklet IV. lapján Polinger János fotója az 53. oldalon
C S O Ó R I S Á N D O R
Az útra induló
Félórám van még az indulásig, verset írok hozzád a vonatablak
hajnalodó mezőire: vár rám Franciaország minden jázminja
s a liliomot evő kutyák a Notre Dame körül,
végigszaglásznak majd, ha megérzik rajtam illatodat.
A megkeseredett szökevények útját könnyeid követeként járom végig:
bátyád szétporladt lábnyomában alszom el m egy este.
Ha sírsz, há t sirasd!
beárnyékolt fejében,
mint vasszilánk bolyong Magyarország s az Orczy tér kutyáit hallja nyüszíteni minden karácsony estén.
Elhullatott, lázas szavaiba
talán még Párizs kimosdatott utcáin is belebotlók, sajtot eszem zsebből a földalattin,
hogy félszeg mozdulataimmal húsz év után is megidézzem.
Mondják: az óceán harmonikázott neki napokon át, amikor Európának esőben búcsút mondott.
Ha sírsz, hát öt sirasd!
En elmegyek s visszajövök,
csak tudni akarom: fényesedhet-e torony nélküled?
vén paloták, szobrok és üvegszállók magányából hiányzik-e mellőlem hajad?
hiányzik-e kezed
a mindennapi ébredésből?
Carmina burana
Hány felé élek, istenem!
a házam itt van, ott a kenyerem,
asztalom holdsütéshen, székem fagyban, szemem sajduló gyászban hagytam.
Csellengő napok pásztora — vagyok a Mindig, vagyok a Soha, szakadt estéken nő alszik velem,
vagy a gyöngyöződő, kifáradt végtelen.
Budán vagy Pécsett, egyre megy — ott gyúlok föl, hol kedvem tönkre megy, ott éledek, hol mások föllazulnak,
borért és bánatért vagy altatókért nyúlnak.
Talán ha volna otthonom
s körülmoházna gyöngéd oltalom, ez a világ mézesen rámtalálna s mint édesfiát, jóízűn fölzabálna.
Hát élek, ahogy élhetek, avas deákként mondok éneket,
torkom reszel, hangszálam sodrott birkahúr — nem leszek soha pártfő, se tisztes gondnok úr!
1962
A hegyi lány
Szakítsd ki a fejed a sötétségből, ő üzent újra,
az elszenesedő ágak mellett kuporgó hegyi lány:
a havasi gyopár száraz csillagát ő küldte el a küszöbödig.
Tejjel telik meg mindig a kút, ha emléke fölé hajolsz,
ugatnak a fekete kutyák
s a magány eszelőse nem húnyja le benned a szemét,
nem húnyja le benned a testét.
Hallgasd a kőzuhanást,
a torlódást, a robajt a bezárt völgyből és szeress bele, ha többé
elérhetetlen is ez a zene —
Bámész tehenek édeskés szagával az a lány üzent újra:
a havasi gyopár száraz csillagát ő küldte utánad a világ tetejéről.
1971
S Z E P E S I A T T I L A
Pilis
völgyek szélfolyosóin nehéz sziklafalakról
lepattognak a nyers szákócák gurulnak a palánkig
át a vízmosáson alázuhognak
a napraforgók kőfejére a falat döngetik
benn mécsvilág
vörös arcokon lobog az idő
mállik
akár etruszk sírkamra-képeken az utakat viszi a szél
tükrökön és falakon át görcsös ujjak
kérdéseit tovább
a barlang-éjszakában kutyákkal és
fenyőkkel
Krónika
eltévedt tiszafák százéves léptekkel vonulnak
úttalanul
iránytű nélkül városokon
földalatti folyókon romtemetőkön át de nekünk
mindebből
csak a kitépett gyökerek
és a lefejezett koronák láthatók
K Á N T O R P É T E R
Hazafelé
Még a városban, már a hegyen árnyékom összebólint velem — kocogunk csöndes békességgel átitatva alkonyi kékkel
s fáknak, lámpáknak mondogatom látjátok fiúk: jól megy sorom.
Jól megy sorom, hisz gazdag vagyok ág, bokor, kavics: mind rám ragyog s nemcsak a május, ez az este az utca égnek lejtő teste nemcsak a kutyák csaholása loholó léptek kopogása — Enyém itt minden: hitetlen hit járdára dobott szerelem-csikk sérvek, keservek, királyságok kupac tégla, csalános árok kosár igazság, zsákszám érvek:
tulipirosak, krétafehérek —
Mind egytől-egyig, mind rám számít énvelem mulat, engem ámít
s akármi madár: vidám, baljós engem kísér, vezet és mardos nekem susog, zizeg a szárnya engem hív ki élet-halálra.
Ahogy te is — mert hova jutnál?
nélkülem karmolni se tudnál!
s ha nem beléd, kibe harapnék?
vigasztalódj! — kihez szaladnék?
s kinek készülne ez a vers is — talán diktálsz is, vezényelsz is.
Egymásba nőttünk: létra, csizma összecsiszolva, mint a prizma — hogy miért? hogy mit hoz a holnap?
haditanácsban mit koholnak — ki tudja? — csak jelt hagyni végig pipacsot szórni széltől-szélig!
Valami íratlan írásra esküre, hívatlan hívásra vonul, vonul a füttyös sereg lengő zászlók, lehajtott fejek — kezükben tyúkól, fejsze, rakéta arcuk gyűrött angyal-tapéta.
így látom — s hallom: konok sóhaj fohász röpköd és vereségzaj — 5 ott vagyok én is: kérdezgetek mi lesz velünk, mi lesz veletek?
béna Dávid, rokkant Botondok — hadd lehessek én mégis boldog!
Rég elmúlt éjfél, dereng a hajnal rigófüttyel és macskajajjal — már a városban, még a hegyen árnyékom összeolvad velem s hátára kap, emel az ének —
dehogy halok meg, mért halnék meg?
Suhogó, fényes levelekkel:
teli vagyok már szerelemmel s fáknak, lámpáknak mondogatom idenézzetek: van csillagom! —
s kört írok le, s lesem a próbát:cigarettaparázsnyi csóvát.
C S Í K I L Á S Z L Ó
Együtt
(Sz. D. és Sz. K. emléke)
Tudom már, hogy nem csak igazul, de szépen is kéne —
s hogy igaz lehet minden,
ha megszenvedtem érte.
Két barátom békül odalent,
egy véksőkig gondolt gondolatban, szépül, igazul, szeret bennem, ki őket egyként elfogadtam.
Ki hittem őket, mert szépnek hittem:
szavukhoz hasonlítottak ...
Vigasz-e, hogy egyetlen szépségük két igazságra oktat?
S én a harmadik, s én egyedül, legalábbis élve —
Ugye, minden igaz lesz rendre, ha megszenvedtem érte?
Nyugodt vagyok, de rosszakat látok:
eltűnteket és nem-voltakat — Szerettem őket és már nincsenek, s nem született meg még a gondolat, mely hitetni képes: hinni kell,
ha nem benne, hát hogy megszülethet, s ha bújik, úgy, hogy lakója bár
egyetlen koponyaüregnek.
Két-egy fejben ül, melyből kipusztult a lányként lágy velő —
Megmarad-e helyén a gondolat, s végre megérthető?
Ha hihetnék egy másik létezésben,
melyben minden csupa szellem,
hagynám már, hogy oda átvigyen
pillanatonként halálos szerelmem.
Mert embereket gyúrunk a semmiből, s mi is oly semmik vagyunk akkor — gondolatokként szakadunk ki a
csak magának élő anyagból.
Odalent is így feküsznek ők,
s szépek, mert nem változnak többé, és igazak, mert végleg biztosak — nem most, csak mindörökké.
Kimenekültek testükből — a földbe, mely új alakká öleli fogyó lényüket.
Ez a helye már minden képzeletnek, ez az alattunk tátongó üreg.
így tudom, hogy nem csak igazul, de szépen is kéne —
s hogy igaz lehet minden,
ha magadat adod érte.
*
Annyi halálról szóltam már néked, s ne hidd, hogy őt dicsérem.
Csak az életet akarom látni, életem:
de tükrében is, és a teljességben.
T A N D O R I D E Z S Ő
Három szonett
1976718/g — A SOKASÁG TISZTELETE A „mackók" sokan vannak, közülük
mindig könnyen mosolyog valaki, s ugyanígy akad olyan is, aki
tudja, épp tudja, hogy nem „közönyünk jele", ha csak visszatekintgetünk, mintha a semmibe néznénk, ami nem ők, de ez „az egész" valami valami-és-semmi: mi, ők velünk,
mi velük, ők — a mackók itt megállnak,
s: „Azok odaát mindig variálnak",
mondja közülük egy; minden csak „épp
náluk, s nem úgy „minden", mint itt nekünk, s így, ha csak úgy visszanézegetünk,
egyikük odamosolyog: épp ő „a vígasz".
1976718/h — BŰVÖS NÉGYZET
A sokaság, ezek a koalák,
ezek voltak, itt, még-épp-az-imént.
Ezek voltak; mert ismerjük, miként van ez náluk. De néha legalább
azok-amik. Semmivel sem tovább, mint kell. „Megválaszolnak" egy igényt, meg-felelgetnek, csupa kis egyént
formáznak, és közben a Bajnokság folyik tovább, jönnek a fordulók, és megértik, ahogy úgy izgulok
az eredményekért. Nem vész el semmi, nyugtatnak, egyikük mindig megszerzi, amit a másik elveszít, s ha vissza-
kérné — de minek kérné! —, visszaadja.
1976718/i — KESERŰ BIERCE-RE ISZUNK A DOLMENEKNÉL
„Nem kellenek e félig-teli maszkok, i n k á b b . . . (ld. lentebb). El fogom tűrni az irhát és a d r ó t o t . . . "
Minden megismételhetetlen, egyszer léphetsz csak ugyanabba a folyóba, nem forog vissza sohasem az óra
mutatója — stb. — de ha én telhetetlen vagyok! értetlen! elég, ha értettem, minek higgyem, amit értek, mi jóra vezet beletörődni a valóban
csak arra érdemesbe? Érdemes? nem érdemes? Segítsetek, nagy halottak, ti, akik ott a végén visszavonta- tok állítólag ezt-azt: mire telt el a „bábút inkább!" élet, mi űr ült el — ó, óra járj egyet sírjuk körül még:
teltek ők, mert egyikük sem ürült rég.
E S T E R H Á Z Y P É T E R
Rés és bástya
Megrántotta lova kantárszárát, fékezett. Esterházy Péter a rádióba igyekezett, fölvételre. „Valami fecsegés." A Madách téren óriási dugóba került. Ügy látszott, a Dohány utca felé gyorsabb a forgalom, és talán érdemesebb akár a hosszabb utat választania, de addig hányta-vetette a dolgot magában, míg elpáccolta a keresztező- dést: túl ment rajta: így már nem volt választás. Ráadásul mind az index, mind az ablaktörlő elromlott, így a lanyha — de erősödő — esőben újból és újból előre- hajolt, hogy letörölje lovának homlokát, felszárítsa a szem környékét és a szemellen- zőt. A múzeum előtt talált parkolóhelyet, de már hiába futott végig a Bródy Sándor utcán — miközben a hűvös és igazán kellemetlen szél átfújt kedves, ám vékony, kék dzsekijén —, elkésett.
Miután a kapunál szigorúan és lelkiismeretesen, de a mester ízlése szerint kissé ridegen ellenőrizték, a pagodába sietett, ahol már várta őt a műsor összeállítója, valamint Attila és Szabolcs urak, megannyi költő. Szót ejtettek erről-arról, majd beviharzott a műsor rendezője, zizegő, barna orkánkabátban. Esterházy kérte "a mű- sor összeállítóját, érje el a műsor rendezőjénél, legyen ő, Esterházy az első, mert neki négykor futballmeccse van az óbudai szigeten, ami legalább háromnegyedóra út, és már háromnegyed három van. „Maga a prózás?", mondta a stúdióban a műsor rendezője. „Igen", válaszolta Esterházy. „És futballozni akar." „Igen." „Ilyen időben."
„Ilyen időben." A rendező most fölemelte a fejét. „Micsoda táskák", gondolta a toll mestere, s elismerőleg bólintott az öregedő férfi meggyötört arcát látva. Az folytatta a sistergő dialógust. „Gratulálok." „Ezt én is mondhattam volna", gondolta ő, de csak ennyit mondott kedvesen: „Köszönöm."
A stúdió nem volt üres, egy hárfa mellett nő, a hárfásnő ült. E sorok írójának a mester egyszer azt mondta egy későbbi terminusban: „Tudja, barátom, és erről mái- esett szó, nagyon megnyugtató az, ha a hárfák mellett a hárfásnők ülnek. Nagyon."
„Űristen, hárfát hozatott ilyen szövegekhez", szisszentette a műsor összeállítója.
„Mér", mosolygott Attila úr, mint egy diák, „aeolhárfa, amelyet a huzat mozgat."
„Itt be kell csukni az ajtókat." „Kár."
„Mondja, Esterházy úr", dörgött mindenhonnét az üvegfal mögött ülő rendező hangja, „mondja, kiválóan fog felolvasni?" A mestert meglepte a hang ereje és áradása, kissé ijedten toporgott. „Hogyan?" „Kiválóan fog-e olvasni?" „Nem tudom."
„Megismétlem. Látom, nem érti. Azt kérdezem, kiválóan fog-e olvasni?" „Nem vála- szolok a kérdésre", mondta a mester, és szemernyit mosolygott. Azt hihette: valami rádióstréfáról van szó. „Válaszoljon, kérem!", hallatszott összevissza mindenhonnét a hang. Esterházy megvonta a vállát. „Igen. Kiválóan olvasok majd." „Köszönöm.
Ezt akartam hallani. És akkor rajta, hegyibe. Az összeállító úr az egyik oldalra, ö n a másikra. Szembe babám, ha szeretsz. Kezdje, összeállító úr!" A mester kedvesze- getten álldogált. „Tudja, barátom, észre se vettem, és valahogy — eközben — a kedvem szegődött."
„Esterházy Pétertől is a t á j r a . . . " „Állj. Összeállító úr azt mondta: tül. Pétertül.
Nem hiszi? Játsszuk vissza?" „Nem, nem, dehogy." „Kész? Tessék!" „Esterházy Pé- tertől is a . . . " „Állj. Megint. Artikuláljon nyugodtan. Öőő. Ne űzze az őzet, ha-ha-ha.
Kész? Tessék!"
„Esterházy Pétertől is a tájra kérdezek. Fontos-e neked a táj?" A mester levegőt vett. „Állj. Ne vegyen levegőt. Behallatszik, önnek nyilván rossz a légzőtechnikája."
„Nyilván." „Hogyan?! Mit mond!" „Nyilván rossz a légzőtechnikám." „No, igen.
Kész? Tessék!" „Ha az ember valahol él — és erre azért van esély —, akkor nem mondhatja: Valahol szép. Olyan lenne ez, mintha azt mondaná: A feleségem szép.
Ami azt jelenti, hogy megnézetett a nő elölről, megnézetett..." „Állj. Lehetséges, hogy önnek egy másik példánya van? Hogy egy másik verzió áll a rendelkezésére?"
„Mér?" A mester a hárfásnőre nézett. Az gyorsan elkapta a fejét. „Látom, sze- reti az egyszerű fordulatokat. Nálam ez áll, a rendezői példányon! Megnézetett a nő elölről, hátulról." „És?" „Kérem. Én ide dolgozni jöttem, és nem szórakozni, ö n beadott egy szöveget, melyet elfogadtak és jóváhagytak, nemde." A mester megint a hárfásnőre nézett. Hogy beadta volna? És hogy elfogadták volna? „Igen", mondta a műsor összeállítója feltűnően gyorsan. „Ugye. Akkor tehát lenne szíves, Esterházy úr, bejelenteni, hol kívánja, most így, utólag, önhatalmúlag megváltoztatni a beadott és az eredeti formájában elfogadott szöveget?"
A mester a mutatóujjával megnyomta az orrtövét, mintha a szemüvegét igazí- totta volna meg, noha a szemüvegét nem hordta, pedig enyhén rövidlátó volt. „Csak célnézéshez", szokta mondani. „Lennék szíves." Hirtelen csönd lett. A műsor össze- állítójának kezében megrezzent a papír. Ekkor a hárfásnő egy figyelmetlen, vagy túlságosan is izgatott mozdulatától megrebbent a hárfa. Mindenki dühösen fordult arrafelé, a mester szomorúan, de hálásan bólintott — szikár lett, ajka keskeny, pi- cinykét vértelen —, és fakó hangon mondani kezdte. „Az utolsó bekezdésben helyzet helyett igazságot mondanék, ennek megfelelően a helyett oz-t, valamint az utolsó előtti sorban egy trágyás satöbbi elé: emlékszem a kitelepítés éveiből egy trágyás satöbbi." „Állj! Ehhez nem járulok hozzá!"
„Mihez." „Hogy egy ilyen politikai felhangot, amely tökéletesen idegen az anyag- tól, én ezt nem vállalom." „Én vállalom", mondta csöndes meghatódottsággal ő.
„Maga nem vállal semmit! Nincs abban a helyzetben! Itt ezért én felelek. És én ezt a politikai..." „Ez nem politikai", mondta most kissé hangosabban Esterházy, „ha- nem életrajzi. De ha politikai, akkor azt remélhetőleg ön i s . . . ö . . . vállalja." A mű- sor rendezője magabiztosan elmosolyodott. „Tudja, barátom, okosat kérdezett." „ ö n számára annyira fontos ez?" A mester' visszakérdezett, mert nem tudta, hogy a mondatról vagy a kitelepítésről beszél-e a rendező. „Hogy ez a mondat benne legyen? Nem különösebben. Pont annyira, mint a többi." Majd 'még szellemesen hozzátette ő: „Mint a többi ilyen hosszúságú mondat." (Tudniillik a terjedelem után van a fizetés!)
A rendező türelmetlenül intett. „Én nem vitatkozom önnel. Én nem akarom, hogy az a mondat bent legyen." „Én meg akarom. Ügyhogy, nagyfőnök, ez eddig iksz!" „Tessék?!" „Egy-egy", és két hüvelykujját fölmutatta. Bizony elszabadult a pokol, óriási üvöltözés támadt, a helyiség legváratlanabb pontjaiból zúdult elő egy- egy kötőszó, mellékmondat vagy más „grammatikai egység" (a mester szava). Idő- közben árulás történt; a hárfás (hárfázott és majdanlag hárfázó) kisasszony lábujj- hegyen kiosont. „Nagy érvágás volt." A mester ott állt középen, és tippelt; de csak a legritkább esetben találta el a hangforrást. „Onnan!" Nem. '
Aztán — miképpen a nagy esők után is fölvirrad az Isten nyugalma — csönd lett. A műsor rendezője karját keresztbefonva nézett. A mester jóságosan azt mondta: „Rendben. Hagyjuk ki." „Micsoda?!", ordította el magát amaz, majd miután ki-ki megértette, ami, úgy tűnt, reá tartozik, folytatódott a felvétel.
Mindenki nagyon udvarias volt. Amikor a mester a szövegében odaért, hogy „a turista átkozott kötelessége a lelkesedés, de az ember itt él, és nem turista", akkor a műsor rendezője körültekintően s finoman közbeszólt: „Állj. Álljon meg, kérem.
12
Ezt a szép szöveget, hogy úgy mondjam elrontja. Az ember itt él, és nem: ítél. Leve- gősebben, nyugodtabban. Kissé daliásabban, ha ért engem. Jó? Hát csak nyugodtan.
Kész? Tessék."
„Köszönöm. A viszontlátásra!", mondták egymásnak dolguk befejezvén, majd ő leszegett fejjel — szorosan mögötte a műsor összeállítója — és kemény léptekkel az ajtóhoz ment, amelyet másodszori próbálkozásra határozottan kinyitván, kiment.
(Befelé nyílt, és Esterházy kifelé próbálkozott! Mely pech! Lehet magunk elé kép- zelni a mester orcáját! No de még így i s . . . ! Volt ez vonulás a javából.) A folyosóra érve, szeme nehezen szokta meg a félhomályt, jószerével csak foltokat látott, egyedül Attila úr magasan imbolygó alakja volt egyértelmű. Ez kissé jobb kedvre hangolta.
Az idő természetesen mindeközben nem állt meg, múlt; már három óra is el- múlt. „Gyerünk lovacskám", súgta a ló fülébe a mester, és a Puskin (!) utcán át a Rákóczi útra kanyarodott.
„Barátom — akasztotta ő meg elbeszélésének széles, pazar lendületét, melyet eddig követni igyekeztünk —, barátom, ezt most jegyezze pontosan: Savanyú falat kenyér, ha az embert arra fogadják fel, hogy a világ disszharmóniáját harmóniává alakítsa át."
Végigvágtatott a Madách téren, trehányul váltogatva a sávokat (ne feledjük: az index!), a bazilika előtt lassított, mert itt vár rá a jobbhátvéd, aki aznap vizsgázott a kreszből, mert kellett a motorhoz a jogosítvány, mert motoros kézbesítő akart lenni, mert a szakmája kárpitos, de mert ott rosszul fizették, reggelente újságkihor- dást vállalt, és most átállt egészen erre. „Tudod, Petikém, így kétszer annyi a dudva."
A jobbhátvéd most került a legjobb hátvédkorba: ravasz lett és kemény maradt;
bár elhízott egy kicsit. Neve annakidején nemcsak az ifjúsági válogatott szakvezetői előtt csengett jól, hanem a galambászok között is. Az egyik versenyen ő lett az első és a bátyja a második. „Tudod, mi az a standard tojó kategória?", kérdezte tőle a mester az egyik edzés előtt. A félpályánál emelgettek mindketten egy-egy labdával:
Esterházy hivatalból, a jobbhátvéd véletlenül volt technikás. „Persze hogy tudom."
„Jól van. Én is tudom", bólintott a mester, azzal egy fölösleges vágtába kezdett (zavartan).
Nos, hiába lassított a bazilikánál Esterházy, és kár tagadni: mögötte néhányan türelmetlenül dudáltak, nem látta a jobbhátvédet. A sportbolt ajtajában többen is álltak, és nem mindegyikről állapíthatta meg a mester, hogy az nem a jobbhátvéd, de oly feltűnően lassan lépdelt lovával az esőtől fényes járda mellett, hogy egy várakozónak okvetlenül észre kellett volna őt vennie. „Nyilván elment taxival."
(Már a pályán voltak, s melegítettek a zuhogó esőben, amikor a jobbhátvéd meg- érkezett. „Kösz, Petikém", vigyorgott, és bement a meleg öltözőbe a tartalékok közé.)
A Flórián téren rendőr állt. „A túróba — mondotta a mester —, most addig körözzek itt, míg le nem süti a szemét?!" Ugyanis a Flórián téren körforgalom van, és ne feledjük: az index! Benyargalt ő egy 55-ös mögé, úgy gondolta, hogy talán annak „árnyékában"... De amint leértek a hídról, az autóbusz mintegy elszökött — Esterházy a zebrával bíbelődött —, és ahogy a mester ott sunyizott az elágazásnál — még a körben, de már hátsó szándékkal feltöltve —, a tekintete találkozott a rend- őrével. Fiatal fiú volt, szinte kéklő fekete hajjal, mely kilebbent néha a tányérsapka alól. „Nohát, szép a haja. Vagy egy holló a sapka alatt?", mormogott ő. A rendőr kitartóan nézett, eközben a ló a kritikus ponthoz érkezett: kicsit fölkapta a fejét, várta a zabla rántását. „Hogy egy holló? Az azért túlzás. És mi akkor az a viszony- lag hosszú pajesz, azonos anyagból? Túl hosszú, nem sokkal, de túl hosszú." A rend- őr apróságos mozdulatot tett, ami lehetett a lekaszálás induló momentuma, de lehe- tett a beletörődő elfordulásé is; így vagy úgy: vészterhes volt.
Erre a mozdulatra Esterházy automatikusan feltolta az indexkart, és kivágott jobbra, a Miklós tér felé. No de csodák csodája: az index működött. A mester moso- lyogva visszafordult, a rendőr utána nézett, „arca, a hős" nem árult el semmit.
Amikor a mester egy 42-es busz előzésébe fogott, kiderült, hogy az index ismét nem működik. „Hát persze."
A szigetre vezető útnak egyszerre csak vége szakadt. „Barátom, én ilyet még nem láttam! Hogy így se szó, se beszéd!" Itt leállította a lovat. Átkecmergett szemét- dombokon, és nem volt képes kikerülni néhány agyagos foltot, mivel csak a tócsákra ügyelt és a talajra nem. „Azt hiszem, ez természetes." A pálya túlsó végén levő öltözők a zuhogó esőben alig látszódtak. A mester egyre kevésbé figyelt a lába alá, sietett. A fiúk már öltöztek.
Megállt ő, hunyorgott; a szemüvegét a nyeregkápára erősített iszákban hagyta, szándékkal. Edzőjét vélte a távolban fölfedezni, s közelebb érve a föltételezés meg- erősítést nyert: Armand úr volt az, aki — onnét úgy tetszett — kihajol a falból, és integet neki, jól láthatóan vigyázva, hogy ne érje el az eresz vonalát, ahol kezdődött az eső birodalma. Mégis, mikor odaért, Armand úr kilépett fedezékéből, keményen kezet nyújtott, majd így szólt: „Késtél. Öltözz." Armand úr szigorú, de igazságos edző hírében állt (bár igen-nagyon nem szerette, ha nevének nazális hangzója slend- riánul ejtetett, a vétkes bízvást remélhetett egy futnivaló 400-at). Magas, szikár alakja összenőtt a pályával.
A kis öltözőcskében egymás hegyén-hátán voltak ők. A mestert nagyon lefoglalta' a délutáni purparlé. Nyilván csakis így fordulhatott elő, hogy a 8-as mez helyett, melyet már idestova 6—7 éve ő visel, a 2-est (!)' öltötte magára. (Az intéző úrnak ki kellett javítania a jegyzőkönyvet, mert hisz a mester neve mellé gondolkodás nélkül 8-ast írt.) Óvatoskodva, fázva, összekucorogva indultak a pályára. „Na, dol- gozzunk", sóhajtott még mindig „másfelé" figyelve Esterházy, és rövid, de ügyes nekifutás után két lábbal „bele tapsolt" egy tócsalagba. Aztán — a zuhogó esőben!
a tócsákban! a sárban! — odasétált a pálya mellett elhelyezkedő nagy tölgyfához, és pisilt. Csóválta a fejét. „Mit akarhatott tőlem ez a pofa? Hát rés vagyok vagy bás- tya én a szocialista k u l t ú r á n ? . . . Ugyan", és kicsit megrázta a nadrágját.
A bíró alig mert kijönni a kuckójából, de aztán kijött. Rögtön a kezdés után a mester visszagurított, majd beindult. A fiatal fedezet habozás nélkül a mester elé nyeste a labdát, kiemelte, amely elébb megpattanva a füvön felgyorsult, majd egy víztócsában teljességgel lelassult. Hatalmas és erőszakos versenyfutás kezdődött a középhátvéd és a mester között; előbbi közelebb, utóbbi lendületben. Már úgy lát- szott Esterházy éri el a labdát — és akkor meg sem áll a kapuig! —, amikor a hátvéd messziről bedobta magát, (önfeláldozón.)
A mester a tócsa közepén ült, és meg-meg ingatta a fejét. Szeme, szája tele sárral, mocsokkal, és egyre inkább érezte, ahogy a sáros nadrág a bőrét horzsolja.
(A sár — a vizes föld — mintegy felszívódott a nadrágba, és így most már belülről támadott.) „Látja, barátom, nem hiába mondtam: Éltem, szerettem és sokat szen- vedtem. így volt." Ekkor pajkos fény gyúlt éles tekintetében. „De a taccsot, azt mi dobtuk, pedig..."
14
P A T A K I E D I T
Munkanap
Mára ígérték a szalmát. Már hajnalban az utcán lesi az öreg — legyen majd elég ideje a kapukat kinyitni.
Tegnap jó kis helyet csinált a szárkúp mellett a kert elején, ha ott összerakja, kicsit betetejezi, megáll az a szalma ott szárazon, amíg sor kerül rá. A malacok alá kell aljnak, meg gyújtósnak a kemencébe, ha nagynéha befűt majd a télen.
Tíz mázsát lehetett íratni, ötöt átad a harmadik szomszédnak, ötöt' meghágy magának. Nem baj, ha nem fogy el a jövő nyárig, a tavalyi is szépen megfér a többi maradékkal a szín tövében.
Kitelik ezektül, hogy nem is hozzák máma. Annyi dolog lenne minden napra, ő meg itt várakozással, lesekedéssel töltse a drága időt.
Azt az óltetőt kéne mán megrendezni. Halogatja már hetek óta, fél hozzáfogni.
Szúvas a gerenda, elkorhadt, jó lenne kicserélni egy sínvassal. De fogytán az erő, napokig kell gyűjtögetni egy-egy nagyobb munka előtt.
A kis harapófogót hiába keresi régóta. Esze sincs hozzá, hová tökíthette. Jó kis szerszám volt, engedelmes, belesimult az ember tenyerébe, szolgálta őt egy életen át.
De ilyen az öregember esze, lyukas, mint a szakadt rosta, kihullat magából mindent.
Azért elboldogul ő a nagyobb fogóval is, ha nincs a másik. Csak éppen min- denről az jut eszébe, hogy nem sokat ér az ilyen nyavalyás élet, ha az embert egy- más után mindene cserben hagyja: a szeme, a hallása, a kezei. Máskor, ha ilyen dolga volt, nekifogott, jöhetett eső, jöhetett vendég, híhatták ebédelni — amíg nem végzett, abba nem hagyta. Most? Lassan odateszi a lábát, ahunnan fölvette, nem sok látszatja van a munkájának.
A létrát, a szerszámokat idekészítette már tegnap. Már az is kimerítette, hogy a létrát a vállán cipelte ki. A csontjai is remegtek ettől a kis munkától.
Sikerül kilazítani a lécek közül, cserepek alul a vén gerendát. Mállik, nincs fogása, könnyen osztogatja a szálkáit. Hogy ragaszkodik a helyéhez a vén bolond!
Mintha sose akarná elengedni. Pedig fogatlan harapás mán az üvé is.
Az öreg kihúzza végre nehezen, óvatosan. Hátával támaszkodik a létrának, las- san csúsztatja a válláról a gerendát a földig, ferdén engedi, hogy ki ne verje maga alól a létrát, aztán könnyed lökéssel eldobja. Sikerült.
Csontos kezén kidagadnak az erek, vállizma megrándult, a felső karján véres horzsolás.
Hát akkor ez sikerült.
Kifulladt teljesen, pedig ez volt a könnyebbik fele a dolognak. Mi lesz, mire a sín a helyére kerül? Megvárja vele a szomszédot? Nem szívesen szorult má- sokra soha.
Pihen egy kicsit a gerendán, a létrának dőlve liheg. Mintha sajnálná tőle a szíve a levegőt. Sokszor akadozik az öreg motor, most meg úgy zakatol, mintha fizetnének neki érte.
A korhadt szélvédő deszkát már könnyebb levenni. Mállik az is, hasad, reped a szegek mellett, de csak lejön az is, a nyavalyás.
A régi szegek is szegek még, egy téglán ki is lehet egyenesíteni őket, ez pihenés is, meg dolog is egyszerre. Sose tudott eldobni semmit. Ha szeg, ha fadarab — ki tudja, mire kell még, mikor kell még, elrak hát mindent.
Szörnyű a hőség, tán megint zivatar készül estére. Jólesne egy pohár jó hideg víz.
Nézi az öreg az árnyékot a gangon — lassan a csurgásba ér, dél lesz mindjárt.
A szalma meg nem látszik semerre.
Egy kis ivóst kavar a malacoknak, tikkasztja azokat is ez a meleg. Magának, ha már bejött, vág egy darab szalonnát, keres hozzá zöldpaprikát, paradicsomot.
A macska már várja, dörgölőzik a lábához, nem éri be kolbászhéjjal, szalonnabőrrel.
Valami maradék zsír lenne jó neki, lakjon jól, ha már úgyse képes az egeret elkapni.
Ilyen melegben nem szeret főzni az öreg. Majd inkább estefelé. Persze, ha nagyon kifárad, elmarad a főzés akkor is. Süthetne tojást, de nem mer, azt mond- ják, neveli az ekcémát. De ez a macska olyan nagy gond! Ügy rí utána, mint egy kisgyerek. Pedig ritkán akad mán fogára való a kis szerencsétlennek. Persze, foga is alig van mán. Girhes, hegyes a girince, szórja a szőrit mindenfelé. Ha tán tejet kapna, nem kínlódna annyit a rossz fogaival. Megérdemelné, hogy ne pusztul- jon éhen.
A kocsizörgésre ocsúdik az öreg, alig jut ideje a nagykaput kinyitni.
— Maga is szépen vár — türelmetlenkedik a kocsis, valamelyik Pap gyerek lehet ez, azt formázza az arcállása, vannak annyian, hogy csak a f a j t á j á t lehet megismerni.
— Tán eddig állt a gép, hogy most hozod? — teszi le az öreg az istállóablakba a falatot is, a bicskát is.
— Gyüjjön mán, ne totojásszon — kiabál a gyerek.
Na, ennek is nagy baja van a világgal, úgy látszik.
— Hova eresszem?
— Maj' mingyár a kertbe. — Szalad az öreg, hogy nyissa a kertkaput is. Eddig csukva tartotta, nehogy a tyúkok nekiessenek a paradicsomnak, az ökölnyi nyári káposztáknak.
— Aztán majd a levegőbe fordulok meg, úgy képzelte? Vagy tapossam le a káposztáját?
Az öreg nem mondja, hogyan fordult ő régen, hogy van ott hely elég. Szerén- csére van annyi emberség ebben a kölökben, hogy befordult a színhez, nem az udvar közepire rakodik.
— Mennyi ez?
— A tíz mázsa. Amit maga íratott. Vagy száz bála.
— A fele a Túriéké. Átvihetnéd. — Nem szívesen kéri, de így kevesebb gond- dal járna.
— Tíz mázsát íratott, nem? — Feketét köp a fiú a portól, csurog rajta a víz.
Az öreg sose ad borravalót, ezt tudja minden kocsis. Most még azzal is ő töltse az időt, hogy Túriéknál kivárja a kapunyitogatást.
— Nagy bajod van neked is a világgal, hallod — fejcsóválva igazgatja áz öreg a szalmát a földön, mégis valami formája legyen.
— Hát bajom az van — mondja a gyerek. Most néz először az öregre, hirtelen megsajnálja, ahogy ott toporog lent a vasvillával, izzadt az inge, szakadt a nadrágja, fekete a feje a sok napsütéstől. — Bálintnál eltörtem a kisvályút, ahogy fordul- tam kifelé.
Itt megfordul simán, egészen békés, ahogy ledobja még a kocsiról, hogy: na, isten á l d j a
Micsoda ember lesz ez! Áthajt a kisvályún, aztán még ű ordít. Persze, mer' rohan a péz után. Annyira se képes, hogy a kertig kimenjen.
Hümmöget neki egy sort az öreg, amíg a kaput csukja. Rozoga, öreg jószág ez 16
is, kiszolgálta mán ez is a magáét. Elette a rozsda, kiállnak a drótszálai, hát ném beleakadt most is a nadrágjába, hiába vigyáz az ember.
Át kell szólni Túrinénak, vihetik a szalmát, nehogy eső érje itt. A héten még majdnem minden nap esett.
— Jó, sógorom — mondja az asszony —, majd átküldőm Ferit meg a Gyula gyereket estefelé.
Otthon cérnát keres az öreg, szerencsére megvan a fekete, sikerült tűt is kerí- teni. Részeg, ferde öltésekkel varrja magán a nadrágot, ahol a kapu beleakadt. Né- melyik lyuk egészen nagy lett, rojtos a széle, jó darabokat- össze kell fogni, hogy összevarrhassa.
Ahogy a tűt visszaszúrja a helyére, meglátja a kaszlin a kis harapót. Ö, hogy a hideg érje el! Szóval ide bújt. Hát itt aztán tényleg sose keresné senki.
A cica görbe háttal hízelkedik a nadrágjához.
— Most nem eszünk, öreg, még nem dógoztunk ennyit, hogy megérdemeljük. — Dorombol a kis süket, ha nem kap is enni, jólesik neki, ha törődnek vele, kikíséri még a szalmához is.
Három bálát kéne lemérni, hogy megtudja, mennyi az egész, hogy könnyebb legyen felezni. Nyikorog a talicska, ahogy a kamráig tolja. Pár szem kukoricával pontosra állítja az öreg a mázsát — kivénült ez is, túlélte a gyerekek, unokák palin- colását, kattanva mér csak, sokszor beakad, de azért a fél utca rajta mér ma is.
Tíz és fél, kilenc harminc, éppen tíz — vehetjük átlag tíz kilónak. Mégnyugodva tolja vissza — akkor igencsak száz bála ez.
Ha hármat rak fel egy tehernek, akkor tán nem is fárad ki nagyon. Viszi a kertbe", a helyére, a villát is viszi minden fordulónál. Ha majd kint lesz vagy har- minc, átszámolja a maradékot, ne csapja be se magát, se Túriékát.
Csak a kiskaput nyitotta ki, azok a randa tyúkok mégis észrevették, mán a para- dicsomon vannak, mán az uborkát csipkodják! Randa egy potyaleső népség! Nem ijednek meg a vasvillátul se. Ez a macska is itt lebzsel, egy jó kutya mán régen ráncbaszedte volna ezt a társaságot.
Salátát szór az udvar elejébe, hogy tudjon haladni a tyúkoktól. A hőség meríti ki? a délelőtti munka? Nem igaz, hogy harminc kiló így ki tudja venni az emberből az erőt. Hiszen nem is tolja messzire.
Bemegy inni, a macska megint itt ténfereg a lába alatt — nagyot rúg rajta, hagyjon mán neki békét.
Átcsoszog Túriékhoz — nincs még az ember? nehogy megázzon ott az a szalma, elég bizonytalan némelyiknek a kötése, máma lenne a legkönnyebb hazahozni.
— Jó, sógorom — mondja az asszony —, az magát ne izgassa. — Szalad ez is mindég, most le se ülteti az öreget. Nem is csuda. Két nagy bikája, csapat libája, kacsája van, meg a négy gyerek.
— Maga meg mindég csak dogozik? — kiabál egy asszony az utcáról az öregnek.
— Hát maga sose tanul meg vigyázni magára? •
Még nem végeztem el a részemet — válaszol az öreg.
Eltűnt a macska a gangrul — tán meg van sértve a gyönyörű? így is jó.
Nekiveselkedik az öreg az új tehernek, nem is tudja, hetedik, nyolcadik-e már.
Járomcsontján fut a verejték, inge, ha egy csöpp szél fúj, hűtőén a hátára tapad, régen nyírt haja csípősen csurgatja a szemébe az izzadságot.
A süketek! Mintha egy kicsit könnyű eszű lenne némelyik. Ne dógozzon. Ne hát.
Persze, a munka megvárná, ha nem is csinálna minden nap ennyit. Meg attul se kell tartania, hogy majd valamelyik tanácsadója megcsinálja helyette. Csak a szájuk jár, máshoz se értenek.
így csinálta mindég, miúta az eszét tudja. Hetvenhat évig jó volt így, most kezdjen újat ezért a kettőért-háromért, ami még hátravan? Hogy csinálja másképp?
Heverésszen, mint a macskája? Ahhoz sose értett. Aki végiglustálkodja az életit, annák is kihullanak vénségire a fogai.
Mit gondol, meddig él még? — így fenyegetik. Ha ezen töpreng, akkor hagy-
hatta volna régen. Vagy el se kezdte volna az egészet. De amit így kezdett, azt így kell befejezni. Ha majd a lábárul leesik, akkor elhiszi, Hogy nem bírja tovább. De másképp csinálni nem tudja. Amíg kezit-lábát emelni bírja, addig csinálni kell.
Addig a magáét csinálja. A részét. Addig helyt akar állni magáért, helyette ne csi- nálja egyik se.
— Jó napot, sógorom — köszön rá Túri, nagy kajla ember, mókázik mindég, majd tán a koporsó meg tudja komolyítani.
— Hát te? Csak így legényesen? — Ez üresen gyütt? Hát mégse viszi a szalmát?
— Ad egy tajicskát?
— Hogyne. — Ez az egy van, adja készséggel.
Túri kedvtelve nézi a takaros jószágot, a tömzsi lábakat, a vasalt kereket.
— Hát ezt meg mikor csinálta? Tajicska lesz ez húsz év múlva is.
— O az lesz — pirul az öreg a dicséret hallatára. — Ü az lesz, ha én mán nem is leszek. De meg keveset is dógozik mostanába'.
Berobog a Gyula gyerek is, nagy zajjal tolja a talicskájukat. Az öreg műértő szemmel les rá: na, ezen sincs aztán szégyellni való.
Feri a villával rakodik, Gyula nem akar a szerszámra várni, nekilát kézzel, öleli a nagy bálákat, alig éri át némelyiket, de nem törődik se a porral, se a karcoló szalmaszálakkal.
„Szóljak nekik? — tűnődik az öreg. — Nekik semeddig se tartana, beemelnék azt a sínt könnyen. Feri is fiatal még, ez a gyerek m e g . . . Mekkora ebbe' az erő! Most jó neki, most még azt hiszi, sose fogy el." Jó lenne az erejét egy kicsit kölcsönkérni.
Szóljon? Nem mondanának nemet, ha megkérné őket. De még azt hinnék, a szalmaíratást akarja velük kifizettetni.
ö t bála fért egy talicskára.
— Ennyivel mentek? — kérdezi az öreg, ahogy indulnának.
— Nem a súlya miatt, mert nem nehéz — válaszol Túri, ahogy könnyedén föl- emeli a terhet. — Csak éppen nem lehet kilátni mögüle, annyira magosan van.
— Hát húzzátok, akkor nincs előttetek. Még egy-egy ráférne erre. — Elindulnak, ezeknek ő hiába beszél, nem tesznek föl többet. Persze, így is meglesznek vele egy félóra alatt. Neki meg evvel telt el az egész délutánja.
— Én valamikor két mázsa búzát is elvittem — kiáltja utánuk sértődötten. — Két mázsa búzát toltam én el.
El is felejti, hogy kérni akart tőlük valamit.
FODOR JÓZSEF: ZÖLDAR 18
F A R K A S Á R P Á D
Ostorzúgásban ének
Mint kit a Halál becsapott, kaján, s vad ős-szomj költöget, a Sion-hegy alján felröhög, hogy milyen nagyon szórjuk, ím, disznók elé a gyöngyöket.
Másfajta raj lennénk pedig, másképpen csörömpöl a szó, másfajta álmokkal süllyed velünk az Utolsó Hajó.
S a század zúzott téréin, hol fölmered és megragyog, korbácsok zúgják titkait, búsan biborló vad dalok.
Lerágva csontig álmai, hajában szitok s pör sziszeg midőn messiás-sírokon nyekergetik víg lantjaik a fénylő képű igricek.
Nem kell már lant, se cimbalom, tornázó vágyaknak tora,
csak Ady Endre ostora,
csak Ady Endre ostora!
K I S S D É N E S
Kilátszom
Mezőkhöz kéne hazajárnom, Nézem miféle puszta az — Anyám tipródik süllyedt házon sírja fölötti sárt dagaszt
Ha sziromhullatón virágzóm testem fehérje hull havaz
Majd minden évszakból kilátszom se nyár nem föd be se tavasz
Sötétedésem
Érzem lassan befejeződik szívem horgadása a földig szemem kivirágzása az égen fölfénylésem sötétedésem Amire nőttem nem lett könnyebb
— lehet erős még aki görnyed! — Boldogulni lennék boldog
mind nehezebbel amit hordok
Kerítéseim
1
Kereteikben becsukódnak szobámban a festmények Színek virágaiból
már csak a gubókat látom Látomásaimat bemeszelték a tűzfalakon
Rétek illata elhervadt anyámon
Születésem jelkép
Versekkel kerítéseket írok magam köré
Bár mezőket utakat akartam!
Szabadulásom ködöké Rabláncom kinőtt rajtam Testrészem!
Ha levernék — fájna Befalazom örökre magam ebbe a kis hazába
2
Szelídségemet tartom féken (veszett fenevadat)
Emésszen saját éhességem Méltó e feladat
Szelídségem dühös pórázon morog csikorog
Még tartani próbálom de nem használ
se szó se bot
Lábhoz szelindek! Kutyahűség coki a neved
A konc magad vagy s hogy húsod haraphasd fogalmazz kérvényeket
S Á R Á N D I J Ö Z S E F
Ellen-korszak
Kihevertem a tudat ellenkalandjait.
Képzelt vándorlások, nők után
igazi kalandokra vágyom, mert a test, s a munka öröme nem ünnep,
eufória csupán távlattalan.
Esettanulmány
ELLENKALAND
Velem álmodtál s a heves kéjérzés emléke a házamba hozott hogy a dolog köztünk
tényleg megtörténjen Ebben persze egy elvontabb álmod is szerepet játszott de a függönytartón futkározó EGÉRről csak az ágyban
a rendkívüli események szünetében meséltél
Polcomhoz lépve leemeltem Krúdynk Álmoskönyvét (Föntről a második sor közepe) Kerner Jusztinusz szerint leánynál az egér elcsábítást jelent
(Tapasztaltuk: az asszonynál is) Hogy ki kit csábított el és csábítottunk-e egyáltalán ne firtassuk Versem nem szerelmi román melynek slampos formája megbocsáttatik mindenről a z jutván eszébe az olvasónak Ahol nincs kaland ott baj van a tanulsággal is
JÁTSZMA
tJgy bánsz a kezemmel mintha tőlem független dolog lenne Puszikkal hízelegsz neki cirógatod hógy kedvre új erőre kapjon s kegyeibe
férkőzhess megint Te már tudod mi mindenre képes e végtag ha elindul a testeden Mennyi mellékutat bejár míg szándékolt kerülőkkel megérkezik tropikus fővárosodba • Imádod a kerülőket ujjaim helybenjárását rajzos sétáit domborzatodon Oly an j ó a kezed! — hódolsz a jelbeszéddel s a rémesen tudománytalan szöveg pontosan kifejezi óhajod Azt szeretnéd ha csak simogatna nem ütne s nem idegenedne Tőled el e hatalom Viszonyunkat hosszabbítanád (míg beléd nem szeretek) hogy gyarmatosíthass s végül kényednek kitéve megadjam magam
KÉNYES KÉRDÉS
Nem szeretlek s már unlak is nagyon Oda-vissza ismerem házasságod történetét
s elhidegülésed okát (A férjed hamar elmegy
Te pedig fölajzva hoppon maradsz) Másokkal is előfordul A jelenség általános mondhatnám de nem általánosítok Félő hogy nem lenne igazam Kényes kérdések elemzésekor nem tanácsos egyéni tapasztalatainkból társadalmi összefüggésekre következtetni vélelmünk ugyanis könnyen rágalomnak esetleg izgatásnak minősülhet
Maradjunk tehát Nálad .. . elhagylak akár egy fülledt mozit hisz előre látom a filmed végét
T A M Á S M E N Y H É R T
* * *
\
Az emlékezés már kevés a jelent
mely múltat-jövőt jelent a jelent
ahol emlék
és jelenlét hajdant s majdant egyként igazol és megintcsak
a jelent az ideje-van jelent mely ha szólít csakis
az ideje-voltig s netán (volt így)
emlékezne csakis
az ideje-leszre .
Akár halálom
Tegnapi álmom népesülőben
holnapi álmom feketedőben
nap-mint-nap-álmom akár halálom teljesedőben.
Tegnapi tájak
Üszög füst várrom hódoltsági mezők nádasát járom
Erdő hó lábnyom hódoltság utáni mezőt népesít álmom
Csoda
Láttam egy kavicsot
szónokkal a
nyelve alatt
9
B E K E G Y Ö R G Y
Alvinc
Mi törékenyebb, egy ágyából égetett kancsó, vagy egy emberi élet?
íme, a kancsó. Drága múzeumi portéka. Fényképét többen ismerik, mint őt magát. Szakértő kutatók írták le alakját, díszeit. Hadd kövessem e leírást. Körte alakú, alacsony talpú kancsó, hirtelen öblösödik, majd felfelé fokozatosan szűkül;
közvetlenül a szája körül a perem kissé kifelé hajlik; viszonylag hosszú, lapos füle van. Az edény alsó, öblös részén, körös-körül, két-két fehér vonallal határolt sávban sárga, zöld és fehér színű, mangánbarna keretelésű virágok (százszorszép, gránát- alma, háromszirmú virág) indák, levelek, szárak ismétlődnek hullámvonalas elhelye- zésben. A virágos sáv fölötti felületet fehér hálódísz fedi. A kancsó szája körül és a talpa fölött piramis alakú hálódísz.
Vajon ki készíthette? Csak az időt tudjuk, mikor keletkezett, azt is nagyon hozzávetőleges pontossággal, 1650 és 1694 között, és a helyet, ahol valaki vagy vala- kik megálmodták, nagy tudással máig szilárddá alkották omló anyagból; Álvincet, a hajdani fejedelmi birtok és kastély faluját — egyebet nem tudunk a keletkezéséről.
Itt egy másik üzenet messze időkből, az 1700-as évek elejéről: „márványos mázú"
fajansz korsó. Jeles belvárosi épületben állok előtte, a kolozsvári Erdélyi Néprajzi Múzeumban. Tudományos leírása szerint: gömb alakú, hatgerezdes, óngyűrűvel kere- teit, viszonylag széles és magas talpon áll. Hirtelen öblösödik ez is, a nyaka felé pedig fokozatosan szűkül. Széles, egyenes, majd a szájánál kissé kifelé hajló perem- mel, lapos, eléggé nagy, félkörben ívelt füllel. Kékesszürke — vagy inkább szürkés- fehér? — jó minőségű alapmázán levendulakék színű márványozást utánzó díszítés.
A kutató jelzi a hiányt is: a korsó ón fedele nincs meg, elveszett.
De a korsó megvan, ihatnék is belőle, ha a múzeum szigorú őrei engednék, hogy a kezembe vegyem. Oltalom jár ki neki, mint minden igaz értéknek, műemléknek, legyen kicsi vagy nagy, egy korsó, egy kupa, egy víztartó, egy gömbértartó, egy kályhacsempe vagy egy katedrális.
Alvinc habán telepén készültek ezek a kerámiai remekművek, és társaikkal együtt — a „magyar-habánok" keze munkái közül mintegy háromezer maradt fenn
— egy sajátos népcsoport hajdani hányatott sorsáról, művészetéről tudósítanak, alko- tóik eltűnése után. Miként a kolozsvári múzeumban, talán a világ minden nagyobb múzeumában találkozhatnék az emlékükkel, de Alvincen már az ásatások hozzák fel egykori nyomaikat. A Maros bal partján, ahol 1621' és 1623 között mintegy 1200 ha- bán települt le és épített közös otthont magának, csak az egykori krónikák, illetve egy 1622-es adománylevél alapján tudták — 1970 táján — kiásni a habánok telepé- nek veszendő tárgyi emlékeit. Bunta Magda művészettörténeti kutató Az erdélyi habán kerámia című könyve, amelyre e múltbeli kalandozásomban támaszkodom, az alvinci habán telepet, német nevén „Haushabent" — e szóból alakult ki a habán népnév — Alvinc északkeleti részére helyezi. „Északi oldalát a Maros határolta. Déli oldala a XVI. század elején épült templom mellett húzódott, nyugati és keleti oldala nagyjából a Borberek (Zebernyik) felőli régi Maros-hídhoz vezető két út jelenlegi
vonalára esett. E területen, a kelet felőli alsó udvarban állt a konyha (ebédlőterem?) és a fürdőház. A telep déli részén a szabók, szíjgyártók és nyergesek műhelyei, a nyugati részen a késesek, kalaposok és tímárok (bőrcserzők), az északin pedig a szűcsök, a kovácsok műhelyei állottak, és itt húzódott az úgynevezett nagy ház frontális oldala . . . "
Botorkálok a Maros partján, de csak az ásatások halvány nyomai tűnnek elém:
Az ilyen nyomok csalókák is, nehéz megkülönböztetni, hogy kétszáz vagy kétezer éves emlékeket kerestek-e az ásók. Néma a táj, eltűnődhetek. Azon például, hogy annyi hasznos habán mesterség emlékei mind elenyésztek, csak a kerámia alkotásai maradtak fenn, és emlékeztetnek. A habán művészek „haszontalan" díszei legfőbb tanúivá lettek nemcsak készítőik ügyességének, ízlésének, de az egész közösség életé- nek, szellemének, civilizációjának és technikájának. Az igazi művészet így válik híddá idők és terek között. Vajon elégtétel és biztatás lett volna-e a hajdani habán kerámikusoknak, ha tudják, hogy nevük elenyészik ugyan, sírjuk belesüpped az is- meretlenségbe, házaiknak még a fundamentumát is széttépik következő nemzedékek, s csak egy-egy álmodozó lélek kíváncsisága szeretné néha megidézni sorsukat, nyel- vüket, hitüket, örömeiket és szomorúságaikat, de a kezükből kikerült korsók, kancsók tízszeresen, százszorosan túlélik őket, s így testetlenül, titokzatos névtelenségben ma- radnak fenn a műveikben?
önmagammal feleselek:
— Hiszen a habánok az önzetlenség megszállottjai voltak. Önnön egyéniségükről is lemondtak, a közösségüknek rendeltek alá mindent, kezük munkájának eredmé- nyeit, még a gyermekeik nevelését is. Illő hozzájuk, hogy műveik ne egy-egy nevet hívjanak elő, hanem egy csoportot, egy kicsi népet, a habánok különös sorsú népét.
— Különös sorsú n é p . . . illő ehhez a tájhoz. Erdély oly sok színét látta, viselte, alakította közösségeknek, meggyőződéseknek, műveltségeknek . . .
— Köztük talán a legkülönösebbek éppen a habánok voltak. Végigmenekültek fél Európán, mert másként fogták fel a keresztelés rendjét, mint a hagyományos vallások. Svájcból, Morvaországon át Erdélyig futottak, oltalmat keresve. A hagyo- mányos erdélyi türelem jele, hogy éppen idejöttek. A nagy fejedelem, Bethlen Gábor építő bölcsessége nyitotta meg előttük Erdély kapuját. I. Rákóczi György csak annyit tett, hogy a kinyitott kaput nem csukta be ú j r a . . .
Művelődéstörténész kellene ide, hogy e Maros-parti nyomokból kiolvassa, miként élhettek a Bethlen Gábortól adományozott telken a hajdani habánok, svájci németek, morvák, nyitrai szlovákok és magyarok elvegyüléséből alakult kicsi embercsoport, alig ezer-ezerkétszáz lélek, amely ha bele is veszett idők ködébe, művészetének em- lékei ott láthatók a múzeumokban, hatásuk pedig tovább él az erdélyi népi kerámia, fazekasság stílusában. Csupán a képzeletem rendezheti be itt újra a telepet, a „Haus- habent", épít ide megint házakat, műhelyeket, gazdasági épületeket. És képzelet emelte falak közé, hajdani krónikák felidézésével álmodhatom vissza az életmódot, amely annyira különös volt még ezen a sok mindent megértő vidéken is. Föld, munkaeszköz és a munka gyümölcse, minden közös volt, önként vállalt és ezért szigorúan betartott közösségi fegyelem szerint. A teljes kollektivitás annyiszor meg- próbált kísérlete zajlott le itt, a most oly puszta határban. A közösség volt az egyén ura; lakással, étellel, itallal, ruházattal látta el; közösen döntötték, ki hol lakjék, mit és mennyit egyék, miként, miből és hogyan ruházkodjék; a közösség bíráskodott, s a közösséget vezető véneket, de az egyházi és világi tisztségek viselőit is mind-mind közös akarattal, nyílt szavazással választották meg.
. . . A romlás pedig úgy indult el — ugrik a gondolatom tovább, míg a Maros- partról a falu felé bandukolok, nehezen, mintha a habánok sorsának terhét vettem volna magamra —, miként is indulhatott volna el másként, minthogy belülről szeg- ték meg, s méghozzá mind többen a saját hagyományaikat. Hiába foglaltatta tör- vénybe az erdélyi rendekkel Bethlen Gábor fejedelem, hogy a habánokat a maguk életében „senki meg ne háborítsa", há a gazdagok már nem tartották tiszteletben a 26
vagyonközösséget, saját házukba hordtak a közösé helyett, s mikor a jellem dolgában gyengébbek látták ezt, ők is a közösséggel akarták eltartatni magukat. Felborult az egyenlőség, kinőtt egy élősdi réteg és utána újabbak, az élet logikája szerint. Minden várat belülről omlasztanak le előbb. A habánok életrendje, hagyománya is vár volt valamikor. Bethlen Gábor szép és bölcs törvénye csak vizesárok e várfal körül. De mit ér a külső vársánc, ha a kaput belülről nyitják meg?
Még bent, Alvincen is az kísért, hogy a habánok halálában elsősorban ők maguk voltak a vétkesek, drámájuknak ez a lényege. Ha egy közösség alaptörvénye a va- gyonközösség, akkor azt a közösséget ez a törvény tarthatja meg csupán, ha a nyelv, akkor a nyelv, ha a meggyőződés, akkor a meggyőződés lehet igazi védelmező. Nem kicsiny számuk pusztította el a habánokat, hanem az újabb nemzedékek kicsinyes l e l k e . . .
Ez a mai Alvinc már ismeretlen lenne a habánoknak, ha valamiképpen vissza- térhetnének a maguk idejéből. A mostani házak majdnem mind azóta épültek, ú j utcák nyíltak, a község életének irama a közeli Gyulafehérvár és az itt is épülő ipari világhoz gyorsult.
Még nem enged el a történelem, földbe süppedt nyomok után az időbe roskadt kastélyhoz vezet el, a Martinuzzi Györgyéhez... Hiába volt nevezetes kőfaragó Kolozsvárott a XVIII. században Brassai Kőműves János uram, még az ő kövei sem maradtak meg óvó gond híján századok viharaiban. Hiába a barokk kapuzat, ha a közöny járt ki-be alatta. Az udvar elhagyott csendjében felidézhetem az ide illő ismereteket. Az alvinciek aligha tudnának kisegíteni e foglalatosságban, noha szívé- lyes, kedves emberek. Mikor végül is összezavarodtam az alvinci utcák között, egy huszonöt év körüli fiatalembert kértem fel kalauznak. El is jött a falu szélére, a romokhoz, be a barokk kapuzat alatt, majd a bútorraktár irányába mutatta a további utat. Én inkább az udvar közepén álltam meg, amin a fiatalember fölöttébb elcso- dálkozott:
— Azt hittem, bútort akar vásárolni. Egyébért ugyan miért keresné valaki e romhalmazt? (
Műtörténészek járnak csak el ide, ők vették észre, hogy néhány évvel ezelőtt latin nyelvű felirat tűnt elő a málló vakolat alól. Kovács András műtörténész az Utunkban, 1974 elején magyar fordításban közreadta:. „Bethlen Gábor, Isten kegyel- méből Erdély fejedelme, ezt a kaput az egész fallal (az összes falakkal) és négy bástyával (együtt) alapjából felépítette az Űr 1616. (1617.?) esztendejében, Ákosi Litterátus Gáspár gondviselő (udvarbíró) idején". Az évszám utolsó tagja hiányzik, a műtörténész óvatos biztonsággal kiegészítette. Egyébként még e felirat előbukka- nása előtt B. Nagy Margit a Bethlen Gábor korabeli építkezések körébe utalta az
„olasz fokokkal" díszített kapuépületet, mivel ez a reneszánsz pártázattípus a nagy fejedelem korában terjedt el Erdélyben.
„Az alvinci kastély rohamosan közeledik az összeomláshoz — állapította meg említett írásában Kovács András. A falain végighúzódó repedések, elrothadt födém- szerkezetei, a közöny, amely faragott követ használ a »háztáji« építkezésekhez, csak gyors konzerválással, restaurálással ellensúlyozható. Nagy öröm a kutató számára egy ilyen szép felirat felfedezése, de a megismerés örömét semmivé teszi a tudat, hogy Bethlen Gábor egykori kastélya minden lehulló vakolatdarabbal közelebb kerül az enyészethez..."
Angol kastélyok kísértettörténetein derülünk vagy rámüldözünk. Alvincen nem kell kitalálni fantasztikus históriát, megtermette az egykori élet, Erdély hányatott történelme. György barát, a bíboros államférfi, akinek esze és szíve a két világ- hatalom, a török birodalom és a Habsburgok hatalma között őrlődő Erdélyt szeretné megoltalmazni, 1551. december 17-én éjszaka Alvinc kastélyában lefeküdni készült.
Hajnali két óra. Zörgetnek az ajtaján, rekonstruálja Nemeskürty... Kilenc martalóc nyomul be, kilenc spanyol és olasz bérgyilkos. Erdélyi ember egy se volt köztük!
Kilencen támadnak a bíborosra és inasára, Vas Ferencre, szúrkálják, marcangolják.
A gyilkosok nem is álcázták magukat, amúgy is tudta mindenki, hogy kinek a szol-
gálatában állnak. Sőt, bizonyságot visznek magukkal rettentő tettükről: levágják Martinuzzi sűrű szőrzettel borított fülét, hogy a császári kincstárnál bemutathassák a vérdíj átvételekor.
Az jobb fülét neki gyapjastól elmetszék Királyi felségnek postán vivék, jelenték.
Tinódi Lantos Sebestyén, a népi dalnok a Habsburg-ármányba került szegény Erdély nevében siratja el a különös barátot. Martinuzzi Fráter György holtteste hetven napig hevert az alvinci kastély elhagyott szobájában. Vajon melyik angol kastélynak van ilyen szomorú — valóságos! — „romantikája"? Martinuzzit a követ- kező év februárjában temették el Gyulafehérváron. Sírkövére nem a nevét írták fel, hanem egy latin nyelvű szomorú igazságot:
„Moriendum est omnibus".
Igen: mindenki h a l a n d ó . . . Szentimrei Jenő őseinek a faluja volt Alvinc. Édes- anyja az élet viharai elől ide menekítette oltalomba a családját. Fia 1912-ben verset írt Alvincről. „A mi falunk most néma, hallgatag / Tornyában félve kondul a ha- rang . . . " — így kezdődött a Szentimrei-vers. És úgy fejeződött be, hogy „A mi falunk csak álmodik tovább / Ha hold kering a dűlt romok felett. / Az ,idő megsuhintja ostorát. / S a vén harang temet, temet, temet."
Abban az esztendőben, 1912-ben halt meg Alvincen Pataky László festőművész, akinek kalandos életét ugyancsak Szentimrei Jenő emlékirat-regényéből idézhetem.
De az aranyvadász festő nem áhítatot kívánt a sírja fölött, hanem kedvenc nótáját, hát egy alt leányhang elénekelte: „Gyönge violának letörött az á g a . . . " Vajon a harang sem szólalt meg e különös temetésen a XIII. századból ittmaradt toronyban?
Ki emlékeznék már erre? Ki tartja észben Pataky Lászlót és alvinci sírját? Marti- nuzzi kastélyát is inkább csak a telekkönyvben és a bútorüzlet könyvelőségén jegy- zik. Hányan kíváncsiak egyáltalán a hajdani alvinci életre? Véletlenül kezembe került a Jelenkor kallódó példánya, 1837. február 22-i dátummal; ebben olvasni az alvinci kaszinóról, amelynek alapítói között volt két Kemény báró is, Sámuel és Károly. Ez a Sámuel nem az író apja. Kemény Zsigmond apjának — egy másik Kemény Sámuelnek — arra se maradt ideje kora halála miatt, hogy második házas- ságából született gyermekeinek, így Zsigmondnak a vagyoni biztonságáról gondos- kodhassék. Az író gyermekkora ezért telt családi háborúskodásban, örök vándorlás- ban egyik birtokról a másikra.
Lexikonok úgy írják, .hogy Kemény Zsigmond Alvincen született, 1814-ben és Pusztakamaráson halt meg, 1875-ben. ö maga egy emlékirat-töredékben, amelyet Benkő Samu tett közzé, az elkallódottnak hitt Kemény-naplóval együtt, egy évvel megfiatalítja magát. „1815-ben, Szent János napján születtem. Hol? Furcsa, hogy magam sem tudom bizonyosan, s még furcsább, ha valaha utánajárnak a történet- fürkészők... Alvincen laktam csaknem kivétel nélkül 5 éves koromig. Ekkor, mert beteges valék, légváltoztatás végett Zalatnára vittek . . . "
Hányattatásai után, a gyermek Kemény Zsigmond az enyedi kollégiumban talált igazi otthonra, Szász Károly jogtanár oltalma alatt. Nem a bárófiút pártfogolta a polihisztor emlékíró, Enyeden különben sem címerek alapján járt ki tisztelet. Ke- mény koldusszegény mágnás volt, sorsverte gyermek, csupán a lélek és a tudás arisz- tokratája. Szász Károly pedig a jogot és az irodalmat egyképpen az igazság és a méltányosság szinonimáiként fogta fel.
Alvinc — ha nem is bizonyíthatóan — maradjon szülőfalu, annyi itteni halál és pusztulás után. A valószínű bölcsőhelyre jött el Sütő András, a pusztakamarási bizo- nyos sír mellől. Mintha ragadós lenne ez itt, kísértethangulat fogta el, sőt, egy valóságos „kísértethez" is szerencséje volt, a kelekótya, szegény Péntek asszonyhoz, aki mintha egy Ionesco-darabból lépett volna elő, „a múlandóság eszelős fintoraként ragadt meg valahol az emlékezetemben". Kemény-nyomot nem talált itt Sütő, nem 28
