Kiállítási krónika
3. PAPP GYÖRGY MADARAI
Papp György a szegedi grafikusok legmarkánsabb egyénisége. Az ő művészete összekötő kapocs a 40 év ezelőtti nemzetközi hírű szegedi grafikai hagyományok és a legfiatalabb alkotók modern törekvései között. Papp György művészetének gerincét népművészeti ihletésű linómetszetei alkotják. Mostani tárlatán is ezek a lapok adták a fő hangsúlyt. Mellettük néhány tusrajzzal bizonyította rajzi biztonságát, felkészült-ségét, nagyvonalúságát. Ezeken a tollrajzokon erőtől duzzadó férfiak, növényi motí-vumok, madarak láthatók; egymásba kapaszkodó lendületes vonalak, megmunkált részletek és üresen hagyott felületek váltják egymást. Ezek a témái bizonyítják, mennyire érdeklik a művészet számára még becserkészetlen valóságterületek (Elektro-mosság, .Olajmunkások).
A tusrajzok mintegy előkészítik linómetszeteit, ám ezek a metszetek is két, jól elkülöníthető csoportra oszthatók. Az egyikben a részletezőbb, a realitáshoz közelebb álló alkotások tartoznak, melynek egyik része tematikailag történelmi eseményekhez és alakokhoz kapcsolódik (1514, Dózsa népe, Országépítő, Államalapító), másik része munkaábrázolás (Favágók, Építkezés, s ide sorolható a Tömegsport, Sportkompozició stb. című munka is). E metszetek erőteljes figuráinak, zárt kompozícióinak, fekete-fehér tömegeinek, erőtől duzzadó átírásának vannak jól kimutatható ősei és rokonai.
Papp György az illusztrációk, a motívumok felől érkezett el a népművészet szel-lemiségéhez, legújabb lapjain ezt a szellemiséget már az egyetemes mondanivaló szolgálatába tudja állítani. Ennek a szintézisnek nagyszerű darabjai (Földédesanyánk, Parasztsellő, Magyar Bacchus, Magyar Pygmalion) nemcsak motívumaiban, de dandójában is összekapcsolják a népi hagyományokat a korszerű és egyetemes mon-danivalóval. Papp György legfőbb erénye, hogy nagyszerűen tud azonosulni a kris-tálytiszta lényeget sűrítő mondanivalóval, s ezt át tudja tenni formavilágába. A népi vaskosságból táplálkozó humora (Bőrdudás, Tekerős, Halász, Vadász, Madarász,
Meny-asszonyszöktetés, Elakadt a kocsi stb.) hiánycikk képzőművészetünkben. Néhány lap-ját szívesen látnánk ünnepi plakátokon (Forradalom, Üj kenyér, Madarak, Tömeg-sport stb.). Madármotívumai — a Mádárnász című tollrajzától a Varjak a havon, a Sirályok a Tiszán című rézkarcokon és a Madarak I—11. színes linókon át a Nosztal-gia című tusrajzig és a Madárka, madárka című linóig — a konkréttól az általánosig, a valóstól a jelig, az átírás minden fázisát bemutatják á legkisebb didaktikus eről-tetettség nélkül.
Népi szimbolikája, tömör fogalmazásmódja, síkokra terített motívumai, tipizálási készsége, egészséges, bővérű képi humora a technikai kötöttségek között is művészi renddé áll össze.
TANDI LAJOS
MŰTEREM LÁTOGATÁS
Fodor Józsefnél
— Apró lépésekkel halad a művészet.
— A Kinizsi utcai híres „műverem" indított el engem.
— A külső kontroll sok orrbavágást jelentett.
— Kerülővel jöttünk, bizalmat nem élveztünk.
— Meg kell tanulni a lassúságot is.
— Természetelvű vagyok, realistának érzem magam.
— Sok nehéz kérdés gyötört: mi vagyok én, mi szüksége rám a világnak?
— Most úgy érzem, kezemben a jövőm.
— Tanár vagy és festő. Hasadás ez, vagy összhang?
— A kettő együtt adja az egészet.
— Tanárnak készültél?
— Festőnek.
— A tanárság?
— Kerülő. Nagy kerülő.
— Kezdjük az első kanyarnál!
— Édesanyám elvitt egyszer a Kinizsi utcába, Füstös Zoli bácsihoz, a „mű-verembe". Szerettem rajzolni, mint a többi gyerek, barátaim is oda jártak, ezt a lépést el se kerülhettem volna. Szabadiskolája volt Zoli bácsinak, ebből élt, szívesen fogadott tehát. Ki se próbált, csak mondta, maradjak. „Asszonyom, hagyja itt a gyerekét, lehet, hogy élete ezen a szálon fut majd tovább."
— Jóslat volt?
— Azt hiszem, ha fordítva fogom a ceruzát, akkor is ezt mondja.
— Később?
— Érettségi után nekilódultam a Képzőművészeti Főiskolának. A fölvételin azt mondták, köszönik, nem oda való vagyok.
— A jóslat szerinti szál el is szakadt. Elkenődtél?
— Azt hittem, egy teljes életre elég volt. Megfogadtam, ecsetet a kezembe többet nem veszek. Be is tartottam — egész nyáron. Más megoldás nem volt, jelentkeztem Szegedre, a pedagógiai főiskolára.
92
— Húsz évvel ezelőttre visszagondolva: bánod?
— Jól jártam vele. Vinkler László, Budai Lajos, Major Jenő, Kopasz Márta vol-tak a tanáraim, szeretettel emlékszem rájuk. A szokásos tanár—diák viszony mintha teljesen hiányzott volna. Külön műtermet kaptunk, csendéletet állíthattunk be, fest-hettünk modell után: kollégáknak tekintenek bennünket, úgy éreztük.
— A szegedi főiskola tehát nyereség.
— Amikor végeztünk, akkor tudtuk meg, nagy terhet rakott a vállunkra.
— Az alkotás terhét?
— A szóhoz jutásét. Sok ősz hajszál áz ára. Amikor kiállításra jelentkeztem, hátrányba kerültem.
— Mert nem a „művészcsináló" iskola adta a diplomát?
— Leegyszerűsítve: igen.
— Nem egyszerűsítve?
— Reneszánszát élte akkor a vásárhelyi iskola. Megdolgozott a rangjáért, vi-gyázni is akart rá, nehogy fölhíguljon. Tisztességes igyekezet, most is azt mondom, de nehéz azt tudomásul venni, hogy én vásárhelyinek érzem magam, Vásárhely meg azt mondja, nem kellek neki.
— Miért?
— Mert csak Szegeden végeztem:
— A zsűri ezt nem mondhatta.
— A festő átírja a valóságot. Nekünk nem hitték el, hogy átírtuk, nekünk azt mondták, elrajzoltuk. Folytatták is: persze hogy elrajzoltuk, mert nem is tudunk rajzolni. Nem is tudhatunk, mert nem tanultuk meg. Nem is tanulhattuk, mert nincs is annyi óránk rá. Nézd meg azokat, akik Szegedről indultak: mind műves — kínos
— realistaként tette az első lépéseket, hogy bizonyíthassa, tud azért rajzolni. Sok idő eltelt, amíg elhitték nekünk, hogy meg tudjuk különböztetni a pirosat a sárgától, hogy van érzékünk a tónusokhoz is. A leckét kellett fölmondani.
— Ez volt a kerülő, vagy ahogy mondtad, orrbavágás. Révbe érkezve se tudsz rá jót mondani?
— Olyan erős a belső kontroll soha nem lehetett volna, mint ez volt, a kívülről jövő. Ha kontroll nincs, elszalad a kocsi. Jól jártam vele, csak azt mondhatom.
Agyonverni úgysem lehet, akiben van valami, legföljebb megkeseríteni néhány évét.
Más is átesett ezen már, több szót nem érdemel.
— Pörgessük vissza az időt: kerítés állt előtted, szerettél volna átjutni rajta.
A kezdők józan logikája szerint olyanná kellene lenni, mint a bentiek. Kötődni úgyis kell valakihez,
— Németh Jóska tetszett legjobban,. Szalay meg Kohón. Hatásuk érezhető is volt rajtam, de tanultam is annyit, hogy kereshettem a gyökereiket is. Derkovits, Berény, Nagy István ötvözetet hoztak létre, és hihetetlen áhítatot vittek bele.
— Mikor sikerült elvágni vagy elrágni, a köldökzsinórt?
— Első önálló kiállításom 1964-ben volt. Az első számadás. Szigorú tükör a ki-állítás,. mások is mérlegelnek, de a festő maga legjobban. Hiába voltak otthon egy-más mellett, a képeim, a falon .egy-másképpen beszéltek. Láttam, egység még nincs. Azt lehet' érezni, hogy egy. kéz csinálta mindet, de legtöbbjét megsemmisítettem azóta.
— Fűrésszel, tűzzel?
— Átfestettem.
— Kivetkőző határkő 1964, A régi Fodor József vedlése. Mi maradt belőled?
— Méricskéltem, melyik az a kapu, amelyiken tovább lehet jutni.
—r Üj korszak. Oldallépés ez, de válaszolj rá, ha akarsz. A céhen kívülinek bor-sókázik a háta, ha azt halija: most ú j korszakot kezdek. Póz ez. Gyorsvonatot lehet órára-pércre indítani, művészetét nem.
— Póz, és megtagadása a réginek. A művészettörténet majd skatulyákba rakja a korszakokat, az az ő dolga.
— A te korszakváltásod? ' ;
— Nem ilyen. Nem tagadtam meg a régit, amit most csinálok, az már az első
kiállításom képeiben is benne volt. De sok mással összekeveredve. Nincs éles határ-vonal. Lassú folyamat, és ha váltás van, az csak később látszik. Visszafelé nézve.
— Érésnek is mondhatjuk? A lassan érő fajtához tartozol.
— Meg kell tanulni lassan dolgozni. Meg kell tanulni belátni, nem egy év, nem kettő alatt kell bebizonyítani, hogy ér valamit, ami az ecset nyomában megmarad.
— Számadás a kiállítás? Mi a kérdés?
— Hogy mi vagyok én?
— A felelet? Ma például.
— Természetelvű vagyok, realistának érzem magam. Nem vaskalapos realista, nem naturális, de a realisztikus ábrázolást vállalom. Nem trükkökkel élek, nem nagy füsttel, de minden festői formajátékot megengedve, ami belülről jön.
— Hiszel is a realizmus jövőjében?
— Abban a realizmusban hiszek, amelyik ötvözni tudja magába mindazt, amit a más izmusok nyereségként hozzáadhatnak.
— A közönségnek szüksége van rá?
— Megköveteli.
— És a jövő embere?
— Nem ismerem a. holnap emberét, nem ismerem a holdlakók igényeit. Abban bízom csak, amit ma becsülettel csinálunk, azt a holnap is értékelni tudja.
— A realizmus konyhájában tehát izmusokkal sóznak. Ki a nagyobb: aki a sót kitalálja, vagy aki beleteszi a fazékba?
— Aki beleteszi, mert tudja, mikor, mit és mennyit tegyen bele. A maga Miche-langelóját minden kor megtalálja, de lehet, hogy ez nem a huszadik században szü-letik. Ez is visszafelé nézve derülhet csak ki.
— Sokan esküsznek egy-egy irányzatra.
— Ketten értékelik az ilyen-olyan izmusokat: a sznobok és a nagyok.
— A kettőt egy gyékényre állítod?
— Egy percre se. A sznobot nem tudom megmagyarázni, az azért sznob, mert nem tudja, mit imád. A nagy művész viszont meglátja, mi benne az az új, amit használni lehet.
— Még egyszer az előbbi kérdés: mi vagy te most?
— Nem hat át a helyrekerülés érzése, nem vagyok megelégedve, de azt tudom, amit most csinálok, összhangban van saját magammal. Látom ebben az összhangban a további lehetőségeket, a még nagyobb összhang alsó lépcsője ez. Nem kell tehát holnap mást csinálnom, csak tisztábban, jobban, egyértelműbben azt, amit eddig elkezdtem. Átmentettem egy vezérfonalat, és az még mindig a kezemben van.
— Jó a saját hang, de egy másik belső hang is lehet: szüksége van erre a saját hangra a világnak? Tudok olyat csinálni, amit ha én nem, senki nem fog meg-csinálni? Ilyen kérdés nem motoz belülről?
— Nehéz gond ez. Elfogult vagyok én is a magam dolgaival, elfogult más is.
Elsősorban magam örülök a képeimnek. Készen van, leülök, nézegetem, örülnék, ha a néző feleannyit töltene el előtte, és legalább feleannyit venne észre benne, amit én menet közben megláttam. Talán nem beképzeltség azt hinni, egyre jobban érezni, hogy a közönség is rezonál rá. Hogy van-e benne olyan, amit más nem csinál? Egy kicsi biztosan van. Egy tégla, vagy legalább egy fél tégla a művészet nagy épületébe talán az én kezem munkájával is belekerül. Egy jó épületben a fél téglákra is szük-ség van. Araszokkal halad előre a világ, nem gyorsvonati sebesszük-séggel.
— Mitől vagy vásárhelyi?
— Az, hogy itt születtem, itt élek, természetesen önmagában kevés. Itt dolgozom, ez már több. A vásárhelyi apró kis témákból egy életművet lehet megfesteni.
— És ha Tokajban festesz?
— Ott is megkeresem a föld szagát.
— Paraszt sose voltál, mit mond neked a föld szaga?
— Közel voltam hozzá. Apám iparos volt, de szerette és becsülte a földet. Volt 94
F O D O R J Ó Z S E F : T O K A J I B A L L A D A
is egy darabkánk, kijártam oda én is. De több ennél, hogy ahol laktunk, az egész utcában mindenki paraszt volt. Benne éltem a földben.
— Ez a vásárhelyi művészet első parancsa: kötődj a földhöz?
— Így nem jó. Gyökerezést mond az első parancs. Akinek gyökere van, amit fest, nem lehet légből kapott. Határozott íze van, helyhez kötődik, de szól egyeteme-sen mindenkihez, akinek füle van hozzá.
— Változik a föld is. Traktor járja, kombájn vágja a búzát. Festettél már kombájnt?
— Nem.
— Traktort?
— Egyet igen.
— A kombájnra haragszol, vagy nem érdekel?
— Hosszú időnek kell eltelnie, amíg az aratás szimbóluma lesz a kombájn.
A kasza is soká lett. Hiába vannak jó vetőgépek, a magvető még mindig kötényből szórja a magot. A mai mezőgazdaság azt mondaná rá, maradi, korszerűtlen, a festő azt mondja rá, szimbólum. Módosul a jelkép, de nem máról holnapra. Ha egy kút-ágas helyett víztornyot rajzolok, hamis lesz a kép akkor is, ha valójában igaz. El-kezdtem egyszer festeni a kombájn után készült szögletes kazlakat. Nagyon szép színe volt, lehetetlen volt nem festeni. De mire készen lett, legömbölyödtek a sarkai.
Melegebb lett így.
— A traktor?
— Személyes élmény köt hozzá. Népszámláláskor Zetort adtak alám, másképpen nem lehetett közlekedni a téli tanyák között. Ahogy teltek a napok, mint egy kezes ló nyakát, úgy simogattam meg ezt a traktort. Egyszer sem hagyott cserben, minden akadályon átvitt, hozzá voltam kötve. Nem azért festettem le, hogy végre traktor is legyen a képemen, hanem azért, mert lénnyé változott.
— A kép pedig a népszámlálás, a hetvenes évek krónikájának egy lapjává.
— Az is, valóban krónika is.
— De ha krónikát is fest a festő, akkor a kombájnt nem kerülheti el.
— Ezen is el kell gondolkozni, de ha az átírásban problémát okoz, akkor nem festhetem le. Ha fölakasztva látok egy kaszát, látom benne a sorsokat, a történelmet, az élet meséjét. A kombájnban még nem látom. Talán azért nem, mert a mai mező-gazdaság kevesebb ember dolga. Látom, hogy dolgozik a kombájn, nézhetem is — de csak messziről. Nem kerülök vele olyan kapcsolatba, mint akkor, egyszer, a trak-torral. Tudom róla, hogy sok ember keze munkáját elvégzi, tudom, enélkül már nem lenne magyar mezőgazdaság, de meg kell bocsátani a festőnek, hogy akkor is kaszát fest, amikor már a kaszagyár nem gyárt majd kaszát.
— Hivatalod is van, a vásárhelyi művésztelep vezetője vagy.
— Egy éve.
— Mire jó egy művésztelep?
— A vásárhelyi művészet egyik kapuja. Aki az ország más tájairól jön, itt ko-pogtat először. Ha ráérez erre a tájra, esetleg itt is marad, beáll a sorba.
— Ha kapu van, kapudöngető is lehet. Van?
— Még nem tudom áttekinteni, csak egy éve csinálom. Majd az őszi tárlat után talán látom.
— Aki kopogtat, be is jöhet? Külső kontroll, orrbavágás?
— Az emberi tisztesség azt kívánja, ha én kaptam, ne adjam tovább. Ne ismét-lődjön az orrbavágás, az övön aluli ütés, mint katonáéknál a tizedestempó ismétlődött.
— De te mondtad, végeredményben használt neked, ha elviselni nehéz is volt.
Ha elhagyod, nem segítesz vele ezek szerint. Fölhígulás lehet a vége, ha mindenki bejöhet.
— Erős biztosítékot látok rá, hogy nem így lesz: Vásárhely kezében tartja művé-szetét. A jövőjét.
— És a te jövőd?
— Nem látom akadályát annak, hogy folytassam. Kezemben érzem a jövőmet,