Nikmond Beáta
Wehner Tibor
WEHNER TIBOR
Nikmond Beáta
WEHNER TIBOR
Nikmond Beáta
KÖRMENDI KIADÓ 2020
Szerző | Author | Autor
© Wehner Tibor
Szerkesztő | Editor | Editor Csák Ferenc
A kötetet tervezte | Graphic design | Grafikdesigner Kneisz István
Fordítás | Translation | Übersetzung
Zádor Éva (német), Christopher Sullivan (angol) Fotó | Photography | Foto
© Körmendi Galéria, Sulyok Miklós Nyomda | Printing house | Druck und Bindung
Tolonics Gergely
Virtuóz Nyomdaipari Kft.
ISBN 978-615-6234-00-1 ISBN 978-615-6234-01-8 [PDF]
ISSN 1219-4506 Kiadó | Publisher | Verlag
© Virtual Market Kft., Budapest – A Körmendi Galéria 45. kötete
Készült 150 példányban, letölthető a Magyar Elektronikus Könyvtárból (mek.oszk.hu) www.kormendigaleria.hu – info@kormendigaleria.hu
1027 Budapest, Ganz utca 5-7.
Felelős kiadó | Responsible editor | Verantwortliche Herausgeberin dr. Körmendi Anna
Támogatók | Sponsors | Sponsoren Kispest Önkormányzata, Csák Ferenc
Nikmond –
5
A Napút című folyóirat 2008. évi „hetvene- sek”-számában, a hetvenedik születésnap- ja alkalmából életútjára, művészi munkássá- gára visszapillantó alkotó az alábbi – lényegre törő szobrászatával együtthangzó – szűkszavú, tömör összefoglalást adta közre:
„Szüleimnek Kispesten volt Kispipa nevű kocs- májuk 1952-ig. Apám 1957-ben, anyám 1997- ben halt meg. Nyolc általános iskola után a Bánki Donát Technikumban két évet végez- tem, majd irodai szakiskolát (gyors-gépírást).
Húsz évig egy helyen dolgoztam, mint admi- nisztrátor. Művészeti tanulmányaimat 1960–
1977-ig a Dési Huber Képzőművészeti Körben folytattam. Mesterem Laborcz Ferenc és ifj.
Pál Mihály szobrászművészek voltak. 1978 óta rendszeresen részt veszek az országos tárlato- kon. Hét évig férjnél voltam. Nyolc évig élettársi kapcsolatban éltem. 37 éves korom óta egyedül élek, Wekerle-telepi földszintes házban. Itt dol- gozom, nyáron az udvaron, télen a nagyobb szo- ba a műtermem. Itt érzem a legjobban magam, itt minden megvan, ami a munkámhoz szüksé- ges. A köveket kézzel munkálom meg. Először vídiavésővel ’leszedem a felesleget’. Utána kar- borundumkővel csiszolom és közben faragom is, lépésről lépésre kb. egy évig, akkor abbaha- gyom és kezdem a következőt, ami kapcsolódik az előzőhöz. Általában reggel hat órakor kelek, nyolc órától tizenkettőig dolgozom. Délután há-
zimunka, pihenés, festés. Este olvasás, tíz óra- kor alvás.”
1A múlt század hatvanas-hetvenes éveitől napja- inkig ívelő, hosszú, mintegy öt évtizedes, ko ránt- sem mindig optimális mun ka kö rül mé nye ket
Wehner Tibor
Kőkemény kő
Nikmond Beáta szobrászatáról
6
– Nikmond Nikmond –7 teremtő alkotóperiódust fogja át az a kis plasz-
ti kákat, kisszobrokat és képeket felölelő, Nik- mond Beáta szobrászművész munkásságát fémjelző műtárgyegyüttes, amelynek talán leg- fontosabb jellemzője, legerősebb alkotói indí- téka az időtlenség megragadásának szándéka.
A párhuzamai és plasztikai sugalmazásai révén mintegy észrevétlenül a múltba révedő-merü- lő, a jelentől finoman elhatárolódó vagy elemel- kedő, a reménybeli jövőt keménységével és szi- lárdságával magába olvasztó, a múlandósággal dacoló Nikmond-szobrok fenségesen magá- nyosan állnak napjaink művészetében, és za- varba ejtik a jelenkori szobrászat elemzőit és értelmezőit, csodálkozásra késztetik befoga- dóit. A jelenkori magyar művészetben a nagy egyéniségek, az állandó reflektorfényben dol- gozó mesterek, a Varga Imre, Melocco Miklós, Kő Pál, Vígh Tamás, Marton László, Jováno- vics György, Harasztÿ István nevével és mun-
kásságával jellemezhető nagy magyar szob- rászati front mögött már-már észrevétlenül tevékenykedett, tevékenykedik egy kevesebb művészettörténeti figyelmet, kritikai és mé- dia-visszhangot kapó és keltő szobrászcsapat.
E csapat művészeinek értékteremtő munkás- sága a szakmai körökön túl csak kevesek által ismert és felismert, jóllehet ők ugyanúgy, mint a sztár-szobrászok, hallatlanul fontos és érté- kes alkotásokkal gazdagították és gazdagítják a modern magyar művészetet. A fentebb felso- rolt művész-névsorba – bár valóban kevesebb nagy, megbízásra készült monumentális mű- vet alkottak, és ritkábban jelentkeztek kiállítá- sokkal is mint az állandó reflektorfényben álló és dolgozó kollégáik – magától értetődő ter- mészetességgel, egyszersmind roppant tuda- tosan be kell illesztenünk Nagy Sándor, Hadik Gyula, Gádor Magda és Nikmond Beáta nevét, akik karakteresen egyéni nyelvezettel és ere- deti szemlélettel megformált munkáikkal, illet- ve életművükkel a modern magyar szobrászat legragyogóbb fejezeteit írták és írják.
Érdekes módon e művészek kivétel nélkül a klasszikus művészeti eszmények szellemé- ben dolgozó, a hagyományos anyagokat ha- gyományos eszközökkel megmunkáló, a szo- bortárgyat a több évezredes konvenciók szerint a térbe helyező alkotók, akik leginkább követ és fát faragnak, de akiknek művei korántsem
anakronisztikusak, vagy reminiszcenciákat hor- do zók, hanem korszerű, modern szemléletű, öntörvényű, ismeretlenségekkel és titokzatos- ságokkal áthatott kompozíciók.
Nikmond Beáta különös plasztikai világának titkait faggatva a száz esztendővel ezelőtt nap- világot látott, a Fülep Lajos művészetfilozófus által írt Magyar művészet című nagy ívű tanul- mányra kell hivatkoznunk, amely a görög szob- rászat korszakalkotó, az európai plasztikát évezredekre meghatározó aktusára emlékez- tetett, megállapítva, hogy a szobrászati kom- pozíciónak az alapja a kötöttség és a szabad- ság korrelációja: „Ezt a korrelációt a görögök állították helyre először, velük új korszak kez- dődik. A világ művészettörténetében páratlan, legnagyobb forradalmi tettük az, hogy az alakot a súlyával mindkét lábára egyenlő nehezedés helyett a fél lábára állítják …, a súlytól felszaba- dult másik lábat könnyedén lebegőn helyezték el, és levonják a súly megoszlásából szárma- zó következményeket a törzs egész mivoltára a csípők és a vállak ellentétes elhelyeződésé- vel, a törzs egyik oldalának összetorlódásával, másikának megnyúlásával, a karok és a lábak ellentétes funkciójával, a fej tartásával. … Tulaj- donképpen ezzel kezdődik a szobor kompozíci- ójának története, amely ezután már az egyen- súlynak, a kötöttség és a szabadság, a lét és a levés korrelációjának története.”
2Nikmond Beáta szobraira pillantva, szobrainak különösségét mérlegelve könnyen megállapít- ható a Fülep Lajos-i tétel fényében, hogy a mű- vész a görögök előtti korszak szemléletéhez fordult vissza, tudatosan vagy ösztönösen ál- lította helyre a tökéletes egyensúlyt, számolta fel az ellentéteket, iktatta ki a formálás korlát- lan szabadságát, minősítette egyeduralkodóvá a kötöttségeket.
Merev, mozdulatlan, gesztusoktól mentes, szin-
te hibátlan szimmetriájú, súlyos, alig-alig ta-
golt, leginkább zárt, áttörések nélkül megfor-
mált kompozíciók az ülő és álló testhelyzetben
megragadott emberalakjai, szigorúan szembe-
fordulók, szemüket egy távoli pontra szegezők
portréi. Ha megfogalmazhat valamit a köznapi-
ságokról szólván a metaforikus magasságok-
ban a szobrászat, akkor ez a fogalmazás magá-
ban a Nikmond-szobrok stílusában áll előttünk:
8
– Nikmond Nikmond –9 a dolgokat pontosan jelölőn és a költőiségek
tartományába emelkedve szólal meg, érthetőn és finom utalásokkal beszél hozzánk az emberi fenségről és méltóságról. A művész által kör- vonalazott alkotómódszerből is eredeztethető –
„… karborundumkővel csiszolom és közben fa- ragom is, lépésről lépésre kb. egy évig, akkor abbahagyom és kezdem a következőt, ami kap- csolódik az előzőhöz.”
3–, s levonható az a kon- zekvencia, hogy az életműben nincsenek nagy változások, egymástól elváló, vagy egymásra épülő, különálló műcsoportok vagy korszakok.
Az oeuvre roppant egységes, amelyben a re- alista szemléletű, majd a stilizáció különböző fokozataival élő formálásmód által determinált
figurák, figuraegyüttesek, portrék váltogatják, követik egymást az 1970-es évektől napjainkig.
A klasszikus korok előtti idők eszményeit és gyakorlatát idézik az anyagok és a technikák, a megmunkálásmódok is. Nikmond Beáta szin- te kizárólagos anyaga a fa és az irtózatosan ke- mény kő: a gránit, a bazalt, a labradorit. A fa gyakran csak a majdan kőben kifaragott kom- pozíció modelljéül szolgál, és csak kivételes esetekben, jellegzetesen a portrék családjában jelenik meg a bronzöntvény. A kőszobrok las- sú, kitartó, aprólékos kézműves munkával ké- szülnek: a szobrász a XX-XXI. század fordulóján sem alkalmaz gépeket, kizárólagos szerszá- mai a kalapács és a véső, valamint a különféle csiszolóeszközök, amelyekkel simává, érzéke- nyen futó domború és homorú, egymásba kap- csolódó-ívelő felületűvé alakítja a részletektől megfosztott, a lényeges elemeket hangsúlyo- zó kompozícióit. Napjaink művészeti tömegter- melésében üdítő, felszabadító hatású jelenség, hogy egy-egy mű hosszú-hosszú hónapokon át, mindennapos munkát igénylő alakítással ké- szül – őrizve az alkotó kéz nyomát, s egyszer- smind az egyediség varázslatos auráját vonván a szobor köré.
Szakál Ernő, a kiváló kőfaragó-restaurátor a Kő- fa ra gók műhelytitkai című könyvében Nikmond Beáta szobrászművész legfontosabb szo bor alap -
anya gait, a gránitokat a kőzetek kőzeteinek ne- vezi. Mert „Emberfelettiek és embertelenek, kegyetlenek, az örökkévalóság igényével… Akit gránitból megfaragnak, az legalább félisten.
Ráadásul akkor az igazi, ha fekete, mert minél világosabb, annál értéktelenebb.”
4Ezt viszont ellensúlyozza, hogy a fizikai jellemzők okán, Szakál Ernő szerint a fehér emberibb, mert a mérések szerint 26 Celsius fokos levegőhő- mérsékletnél, napsütésben a fekete kő 65 fokra melegszik fel, míg a fehér ennek csak a felére, 33 fokra. Ezzel a felmelegedéssel magyaráz- ható egyébként Pigmalion és Daidalosz legen- da-övezte márvány-szobrának életre kelése.
Ha csupán ezeket a különös kő-jelenségeket és jellemzőket mérlegeljük, akkor máris megma- gyarázottnak vélhetjük Nikmond Beáta hihetet- len keménységű kövekbe faragott szobrainak különös, már-már transzcendens sugárzását.
A Szakál Ernő által megfogalmazott gránit-jel- lemzésben szerepel még egy fontos tétel, amely szerint ez az anyag „Tönkreteszi azt az embert, aki kézi erővel alakítja, faragja, csiszolja.”
5Nos, ezt a passzust Nikmond Beáta szobrászi mun- kássága megcáfolja: ez a művész lassan, szí- vós kitartással, hosszú hónapokig tartó kézi munkával, a mindennapos, jól végzett munka tudatával és életérzésével alakítja a hallat- lan kemény kövekből faragott szobrait. Aztán, ha elkészül végre az egyikkel, a következőbe kezd. Öt évtizede, gépek nélkül farag és csiszol:
szabadon, felszabadultan, a szoborteremtés boldog tudatával. Műveit szemlélve befogadói zsákmányunk a tiszta, eszményi szobrászat le- het.
Talán nem is kell magyaráznunk: Nikmond Beá- ta figuratív szobrász, de sajátságosan az. E mű- vész a plasztika több évezredes mé diumait, az emberalakot és az állatokat idézi meg alko- tásaival.
Tárgyválasztásában tehát – a szobrászat tárgya
a régmúltba vesző kezdetektől évszázadokon
át kizárólagosan az emberalak és az állati te-
remt mény volt – nincs semmi különös, hacsak
az nem, ahogy a valóságos és meseszerű álla-
10
– Nikmond Nikmond –11 tokat, a madarakat és halakat az emberalakok-
kal összekapcsolja, vagy inkább összeolvasztja, s ezáltal szoboralakjait a legendák szférájába utalja. A férfi, a nő, az ifjú és az öreg ember, a madár és a hal – ha avatott a plasztikai másá- nak megformálója – már önmagában is rendkí- vül mély és összetett szimbolikus tartalmakkal telített szobrászati-művészeti tárgy, és sokszo- rosan az, ha kombinatív módon, különböző ele- mekből összekapcsolt jelenségként tárgyiasul:
talán elég ez ügyben csupán a kerekekre sze- relt halra utalnunk.
Azonban a Nikmond-szobrok esetében a szim- bolizációs értelmezési metódus alkalmazása, vagy az epikus tartalmak felfejtési kísérlete működésképtelen, hiábavaló, tévutakra veze- tő próbálkozás: amiként az alakok, az állatok is csupán az esztétikai szépség, az érdekes és izgalmas formarend megtestesítői, a szép és
különös, néha bumfordi, rusztikus szobrásza- ti tárgy tematikai ürügyei. Nincsenek bonyo- lult mögöttes tartalmak. A dolgok itt nem át- tételes jelentéshordozók, hanem csupán önnön fanyar szépségeikkel és furcsaságaikkal átlé- nyegített szobor-önmaguk. A titkok eredendők és nem titkok. A tőmondatszerű kifejezések tö- mör, a klasszikum előtti ideákat hirdető plasz- tikai összegzések. Formaszintézisek. Fekete és szürke, vöröses színű, simára csiszolt, néhol megcsillanó, vagy tompa, mindig tömbszerűen alakított, a tömeget hangsúlyozó, áttörések nél- kül megformált, már-már burjánzó, egymásból kibomló és egymásba olvadó organikus testtö- megekből épül a kompozíció. Kemény kő-, és kissé puhább fa-testekből szerveződik a forma- rend, amely súlyosságot, szilárdságot, zártsá- got, változtathatatlanságot, örökérvényűséget, megingathatatlanságot sugall.
A tömbszerűségbe mintegy észrevétlenül olvad- nak az antropomorf elemek: az egyensúlyban tartott kezek, lábak, a törzsek és a fejek, ame- lyeknek megjelenítését nem az önálló forma- képzés követi, hanem sokszor csak a tömbfe- lületbe karcolt, jelzésszerű körvonal. A távolba meredő tekintetek, a mozdulatlanságba foglalt, a nyugalmi helyzetekbe zárt testek, a gesztu- sok nélküli figurák, a furcsa arányrendszerek az archaikus korok látásmódját, alakformálását idézik: rejtetten és különös módon jelen vannak
e szobrászatban a törzsi és az egyiptomi mű- vészet, és aztán a nagy elődök, Medgyessy Fe- renc, Bokros Birman Dezső, Mészáros László, de Cons tantin Brâncuşi plasztikájának tanul- ságai is. Finoman, átértelmezetten, esszenciá- lisan. Amint azt Mohay Orsolya művészettörté- nész a 2014-ben, a kispesti Nagy Balogh János Kiállítóteremben rendezett életmű-tárlatról írt recenziójában megállapította: „Erőteljes és szigorú esztétikai motivációi jól érzékelhetők munkáin. Egyrészt a tökéletes arány, a tökéle- tes egység, a gömb alakja felé való kiterjedés, törekvés jellemzi, másrészt szereti a szimmet- riát, a mindinkább geometrikus formába zárt megfogalmazást. Munkái konkrétumok. Konk- rét emberek, kapcsolatok, viszonyok. Jelentős részük modell után készült, de arcukon az időt- lenség karakter és érzések nélküli nyugodt ál- lapota látszik. Szobrai szépek, megszerkesz- tett geometriájukkal, frontális, gesztus nélküli állapotukkal, mozdulatlanságukkal. Önreflexiói kibogozhatatlanok, életének lenyomatai pusz- tán a formák esztétikai valóságában jelennek meg. A szobrok megjelenésén túl további jelen- tést nem erőltet.”
6Ezekkel a szobrokkal együtthangzón, a 2000- es évektől a képalkotó munkásság termése- ként születtek annak a pasztell-képsorozatnak a művei, amelynek lapjain a művész szűkebb környezetének valós figuráit örökítette meg:
e kompozíciókon groteszk alakok, nemegy- szer családtagok és művész-kollégák jelennek meg furcsa helyzetekben. Ezek a művek nem az esetenként önálló kifejezési formaként jel- lemzett olyan „szobrászrajzok”, amelyek erős kapcsolatokat tartanak a majdan megszülető, vagy a már megszületett szobrokkal – e mun- kák szuverén képi kifejezések.
Ezt igazolja az is, hogy míg a szobrok általában
mozdulatlanságba zártak, a képek alakjai min-
dig mozgásban vannak. Nikmond Beáta – aki-
nek festő-ideálja a realista képi tömörítések
mestere, Nagy István – eredeti, a konvencioná-
lis ábrázolási-megjelenítési szabályokat elvető
látásmóddal rögzíti a középméretű papírívekre
a pasztell-képeket. Kompozícióin a térbeliség
és a síkszerűség viszonyai között ingadozva,
a látvány és a látomás kettősségébe kényszerí-
tetten tárulnak elénk a jelenetek.
12
– Nikmond Nikmond –13 A semleges, vagy csak egy-egy tárggyal jel-
zésszerűen jellemzett környezetbe helyezett, vastag kontúrokkal keretezett színmezőkből szervezett, részletezéstől mentes, bumfordi alakok különös torzítások elszenvedői: az ana- tómiai szabályok itt nem számon kérhetők.
A mély kolorittal rajzolt-festett pasztell kom- pozíciók életképekből szublimált, élményszerű, a spekulatív komponálást mellőző, öntörvényű alkotói szemléletet tükröztető, üde festői láto- más-rögzítések.
A kitűnő író és gondolkodó, Hamvas Béla egyik, a modern szobrászatról írt tanulmányában álla- pította meg: optimális esetben „…a szobor több mint szobor: szavalat, költemény, prédikáció, meditáció, értekezés.”
7Ez a művészeti határait szétfeszítő jelleg, ez a termékeny kiterjesztett- ség, az időtlenség varázslatos szférájába hívo- gató szavalat, költemény, prédikáció, meditáció és értekezés avatja Nikmond Beáta szobrász- művész munkáit kivételes, autonóm, hiteles, korjelző alkotásokká.
Jegyzetek
1. Nikmond Beáta. Napút 2007. 10. sz. 36. p.
2. Fülep Lajos: Magyar szobrászat. In.
A művészet forradalmától a nagy forradalomig.
Cikkek, tanulmányok. 1. kötet. Budapest, 1974.
Magvető Könyvkiadó. 301–302. p.
3. Nikmond Beáta. Napút 2007. 10. sz. 36. p.
4. Szakál Ernő: Kőfaragók műhelytitkai.
Budapest, 2007. Magyar Kőszövetség. 16. p.
5. Szakál Ernő: Kőfaragók műhelytitkai. Budapest, 2007.
Magyar Kőszövetség. 16. p.
6. Mohay Orsolya: 50 év munkái. Nikmond Beáta szobrászművész kiállítása. Nagy Balogh János Kiállítóterem, 2015. I. 30-ig.
Új Művészet 2015. 1–2. sz. 74–75. p.
7. Hamvas Béla: Modern szobrászat és művészetelmélet.
In. Öt meg nem tartott előadás a művészetről.
Művészeti írások I. Budapest, 2014. Medio Kiadó. 91. p.
Kerti szobor – 1965., mészkő, 81x40x50 cm
14
– Nikmond Nikmond –15
Bronzszobrok Bronze statues | Bronzestatuen 1960–1977
Női akt, támaszkodó – 1960–1977., bronz, 52x37x58 cm
16
– Nikmond Nikmond –17
Álló férfi akt – bronz, 84x26x19 cm
18
– Nikmond Nikmond –19
Álló nő/termékenység – bronz, 64x26x15 cm
Nikmond –
21 20
– NikmondFérfi fej – bronz, 34x25x23 cm Férfi fej, szakállas – bronz, 49x40x22 cm
Nikmond –
23 22
– Nikmond22
– NikmondNői fej – bronz, 25x16x22 cm
24
– Nikmond Nikmond –25
Harasztÿ „Édeske” – bronz, 31x20x24 cm Női fej – bronz, 26x21x27 cm
26
– Nikmond Nikmond –27
Portré – bronz (lappang)
28
– Nikmond Nikmond –29 28
– NikmondNői akt– bronz, 77x21x20 cm
Nikmond –
31 30
– Nikmond30
– NikmondKőszobrok Stone sculptures | Steinskulpturen 1965–2012
Szobor IX. – 2008., gránit, 80x20x16 cm
32
– Nikmond Nikmond –33
Szobor VIII. – 1992., gránit, 45x35x33 cm
Nikmond –
33
34
– Nikmond Nikmond –35
Szobor X. – 1994., gránit, 37x24x20 cm Szobor XIX. – 2002., gránit, 99x20x17 cm
36
– Nikmond Nikmond –37
Szobor XIII. – 1993., bazalt, 26x21x13 cm Szobor IX. – 1994., gránit, 45x35x38 cm
38
– Nikmond Nikmond –39
Szobor XV. – 1998., bazalt, 22x37x43 cm
40
– Nikmond Nikmond –41
Hegyasszony – 2003., gránit, 30x33x20 cm Cím nélkül – kő (lappang)
Nikmond –
43 42
– NikmondSzobor XVI. – 2003., gránit, 23x34x39 cm Szobor XVII. – 1999, kő, 40x32x25 cm
44
– Nikmond Nikmond –45
Cím nélkül – 2003., szürke gránit, 80x30x30 cm
46
– Nikmond Nikmond –47
Szobor XXVI. – 1999., gránit, 51 cm
48
– Nikmond Nikmond –49
Szobor XIV. – 2003., gránit, 58 cm Szobor XII. – 1997., gránit, 63x26x20 cm
50
– Nikmond Nikmond –51
Cím nélkül – 1990-es évek, gránit (lappang) Szobor IX. – 2004., vörösgránit, 80x20x60 cm
52
– Nikmond Nikmond –53
Fej V. (füles) – 1995., gránit, 44 cm Cím nélkül – márvány, 31x21x19 cm
54
– Nikmond Nikmond –55
Cím nélkül – 2005., bazalt (lappang)– 2005., bazalt (lappang) Figura I. – 1993., labradorit, 107 cm
56
– Nikmond Nikmond –57
Ülő figura – 1981., márvány, 36x25x19 cm Cím nélkül – 1980-as évek, márvány, 50 cm
58
– Nikmond Nikmond –59
Szobor VII. – 1990., gránit, 140x86x30 cm
Nikmond –
59
Nikmond –
61 60
– Nikmond60
– NikmondSzobor XXVII. – 2004., fa, 84x26x16 cm Hegyasszony – 2003., fa, 32x28x15 cm
Faszobrok
Wooden sculptures | Holzskulpturen
1961–2020
62
– Nikmond Nikmond –63
Szobor XXVIII. – 1999., fa, 96x18x16 cm
Nikmond –
63
64
– Nikmond Nikmond –65
Szobor XXVII. – 2018., fa, 46x11x11 cm Szobor XIX. – 2002., fa, 70x15x10 cm
Nikmond –
67 66
– NikmondAz élet súlya – 2017., fa, 25x32x16 cm
68
– Nikmond Nikmond –69
Kháron ladikja – 2018., fa, 31x25x25 cm
70
– Nikmond Nikmond –71
Szobor XXIV. – 2002., fa, 78x26x19 cm
72
– Nikmond Nikmond –73
Cím nélkül – 1997., fa, 39x23x23 cm
Nikmond –
73
Cím nélkül – 1997., fa, 39x23x23 cm
72
– Nikmond74
– Nikmond Nikmond –75
Cím nélkül – 1996., fa, 50x18x17 cm
76
– Nikmond Nikmond –77
Szobor XXIV. – 1999., fa, 59x18x17 cm
78
– Nikmond Nikmond –79
Cím nélkül – 2018., fa, 94x15x12 cm
80
– Nikmond Nikmond –81
Kutyás– fa,48 cm
Nikmond –
83 82
– NikmondCím nélkül – papír, pasztell, 29,5x20 cm
Grafikák Graphics | Grafik 1970–1975
Cím nélkül – papír, filctoll, 21x30 cm
84
– Nikmond Nikmond –85
Anyám a 80-as években – papír, ceruza, 30x21 cm Cím nélkül – papír, ceruza, 30x21 cm
86
– Nikmond Nikmond –87
Szabó Lőrinc – papír, ceruza, 21x15 cm Cím nélkül – papír, 27x19 cm
Nikmond –
89 88
– NikmondCím nélkül – 1992., papír, akvarell, 40x30 cm Cím nélkül – 1974., papír, akvarell, 21x30 cm
Akvarellek
Watercolors | Aquarelle
1974–1992
90
– Nikmond Nikmond –91
Cím nélkül –1976., papír, 27x19 cm Cím nélkül – 1976., papír, 26x6 cm
92
– Nikmond Nikmond –93
Cím nélkül – 1974., papír, akvarell, 32x24 cm Cím nélkül – 1977., papír, akvarell, 16x12 cm
Nikmond –
95 94
– NikmondN. S. meghalt– fotókarton, pasztell, 50x35 cm
Pasztellképek Pastel pictures | Pastellbilder 2017–2019
Szeretem a követ – fotókarton, pasztell, 35x50 cm
96
– Nikmond Nikmond –97
Kajla beteg – fotókarton, pasztell, 50x35 cm Elindulás – fotókarton, pasztell, 50x35 cm
98
– Nikmond Nikmond –99
Cím nélkül – fotókarton, pasztell, 50x35 cm Cím nélkül – fotókarton, pasztell, 35x35 cm
100
– Nikmond Nikmond –101
Lábmosó – fotókarton, pasztell, 50x35 cm Nagyanyám – fotókarton, pasztell, 50x35 cm
102
– Nikmond Nikmond –103
Szemétszedő – fotókarton, pasztell, 50x35 cm Szeretem a fát – fotókarton, pasztell, 50x35 cm
104
– Nikmond Nikmond –105
R. G. meghalt – fotókarton, pasztell, 50x35 cm Fűzfa – fotókarton, pasztell, 50x35 cm
106
– Nikmond Nikmond –107
Család – fotókarton, pasztell, 50x35 cm Nagypapa – fotókarton, pasztell, 100x70 cm
108
– Nikmond Nikmond –109
Nikmond Beáta műterme – 2017., Kispest
Tibor Wehner
STONE AS HARD AS STONE The sculpture of Beáta Nikmond
L
ooking back on her life and oeuvre on the occasion of her seventieth birthday, Beáta Nikmond gave the following account. Published in the 2007 ‘Seventy Year Olds’ number of the periodical Napút (Sun Path), it was – in keeping with her straightforward sculpture – succinct and to the point.‘My parents kept the ‘Kispipa’ public house in Kispest [a suburb of Budapest], up until 1952. My father died in 1957, my mother in 1997. After eight years of general school, I attended the Bánki Donát Technical Institute, completing two years there. I then finished vocation- al school, where I learned shorthand and typing. For twenty years, I worked for a single firm, as an admin- istrator. I studied art from 1960 until 1977, as a mem- ber of the Dési Huber Art Circle. My instructors there were Ferenc Laborcz and Mihály Pál the Younger. Since 1978, I have taken part regularly in exhibitions at the na- tional level. For seven years, I was married; for another eight years, I lived with a partner. Since the age of thir- ty-seven, I have lived alone, in a single-storey building in the Wekerle housing development. This is where I work, out in the yard in summer and in my larger room in win- ter. This is where I feel my best; this is where there is everything necessary for my work. I work the stone by hand. First, I ‘remove the excess’ using a chisel tipped with tungsten carbide. I then rub the stone with carbo- rundum and in the meantime carve it, too, step by step, for approximately a year, after which I leave off and be- gin on the next sculpture, which will be connected with it. Generally speaking, I rise at six in the morning; I work from eight until noon. Afternoons are for housework, rest, and painting. Evenings are for reading. I go to bed at ten.’1
Including small sculptures statuettes, and pictures, this assemblage of artworks by the sculptor Beá-
ta Nikmond speaks of a period of creativity spanning more than five decades, namely a time extending from the 1960s and 1970s up until the present day. During this period, the physical conditions for her work were by no means always optimal. Perhaps the most impor- tant feature of the assemblage (which is representa- tive of her output as a whole), and also the strongest creative impulse behind it, is the wish to tackle time- lessness. Dipping into the past unawares (as it were) by means of parallelisms and sculptural suggestion, gently distancing themselves from the present or else pilfering from it, assimilating the prospective future by dint of their hardness and solidity, and defying im- permanence, Nikmond sculptures stand magnificently alone in present-day art, baffling analysts and inter- preters of contemporary sculpture and prompting as- tonishment in viewers. Behind the broad Hungarian sculpture front definable by the names and oeuvres of Imre Varga, Miklós Melocco, Pál Kő, Tamás Vígh, László Marton, György Jovánovics, and István Har- asztÿ – all of them big names in contemporary Hun- garian art and masters invariably in the spotlight – is a group of sculptors that has attracted, and received, little attention from art historians, and little response from critics and the media. The value-creating work of the sculptors in this second group is known and rec- ognised only by a few persons outside of professional circles, although these sculptors have enriched, and are enriching, modern Hungarian art with immense- ly important and valuable creations just as much as the star sculptors are. To the list of artists given above should be added – as a matter of course and very em- phatically – the names of Sándor Nagy, Gyula Hadik, Magda Gádor, and Beáta Nikmond, although in actual fact these artists have created fewer large, monumen- tal works as commissions and have been exhibited less frequently than colleagues in the public gaze. By vir-
110
– Nikmond Nikmond –111
tue of works and oeuvres created using their unique respective languages and approaches, the last-men- tioned four artists have written, and continue to write, very splendid chapters in the history of modern Hun- garian sculpture. Interestingly, they are without excep- tion artists working in the spirit of classic art ideals, fashioning traditional materials using traditional tools, and siting their sculptures in line with conventions go- ing back many millennia. They are artists who sculpt stone and wood mostly, artists whose works are by no means anachronistic or vehicles for reminiscences but instead contemporary, autonomous compositions that are modern in their approach but pervaded with things obscure and enigmatic.
In drawing out the secrets of Beáta Nikmond’s par- ticular sculptural world, it is helpful to refer to a long study entitled Magyar művészet (Hungarian Art) pub- lished almost a century ago now by the philosopher of art Lajos Fülep. Fülep called to mind an epoch-mak- ing action by Greek sculpture that determined Euro- pean sculpture for millennia, stating that the basis for sculptural composition was the correlation between restriction and liberty: ‘This correlation was estab- lished by the Greeks first of all; with them a new peri- od begins. Their matchless achievement – the great- est revolutionary achievement in the history of world art – was that they set figures with all their weight on one leg instead of on both legs equally […]; the second leg, freed from weight, they placed lightly in the air, and they drew the consequences stemming from the distribution of the weight for the trunk as a whole through contrary positioning of the hips and shoul- ders, through the drawing in of one side of the trunk and the pushing out of the other, through contrary functions for the arms and legs, and through the posi- tioning of the head. […] In actual fact, with this begins
the story of sculptural composition, which is then al- ready the story of equilibrium, the story of the corre- lation between restriction and liberty, between being and becoming.’2
Looking at Beáta Nikmond’s sculptures and weighing the differences between them, it is easy to assert in the light of Lajos Fülep’s thesis that the artist turned back to the approach characteristic of the period be- fore the Greeks, re-establishing perfect equilibrium consciously or instinctively, eliminating antagonisms, abolishing limitless freedom to fashion, and making restriction prevail. Gripped in seated and standing postures, her human figures are compositions that are stiff, immobile, gesture-free, almost perfectly sym- metrical, heavy, barely proportioned, mostly closed, and unpierced. They are portraits of figures looking sternly ahead, fixing their eyes on a point in the dis- tance. If in its metaphorical heights sculpture is able to make formulations about everyday things, then such formulations stand before us in the style of Nikmond sculptures: they speak indicatively in an exact way, raising matters to the sphere of the poetic, talking to us with delicate allusions in an understandable way about human splendour and dignity. This can be traced back to the creative method outlined by the artist – ‘I […]
rub the stone with carborundum and in the meantime carve it, too, step by step, for approximately a year, after which I leave off and begin on the next sculpture, which will be connected with it.’3 – and the conclusion may be drawn that in her oeuvre there are no big chang- es, no separate periods or groups of works different from one another or built on one another. Nikmond’s is a highly uniform oeuvre in which figures, groups of figures, and portraits naturalistic in depiction and lat- er determined by a fashioning method using different degrees of stylisation alternate and follow one another all the way from the 1970s to the present.
The materials and techniques used by Beáta Nikmond call to mind ideals and practices of the times be- fore the classical epochs. Almost exclusively, Beáta Nikmond’s materials are wood and very hard stone:
granite, basalt, and labradorite. Often, wood is used simply to make models for compositions to be carved from stone later on. Bronze castings appear only ex- ceptionally, usually in a group of portraits. Her stone sculptures take shape at a glacial rate, by way of de- manding, lengthy, meticulous work performed entirely by hand: the sculptor uses no machinery even today, in the early 21st century. Her only tools are mallets and chisels, plus the various implements with which she smoothens compositions that are stripped of detail and emphatic of essential elements, fashioning sensi- tively made convex and concave surfaces that arch in and out, thus connecting with each other. In the pres- ent age of artistic mass production, it is refreshing and a relief that one-off works are still being created by means of daily labour over many months, often more than a year, works that feature the marks of the artist’s hands while radiating the magical aura of uniqueness.
In his book Kőfaragók műhelytitkai (Secrets from the Ateliers of Sculptors in Stone), the eminent stone carver and conservator Ernő Szakál calls granite – Beáta Nikmond’s most important sculptural material – the stone of stones. This is because ‘With its claim to permanence, it is godlike, inhuman, and cruel.
[…] Those who carve from granite are demi-gods at the very least. Moreover, black granite is the real gran- ite, since the lighter in colour the granite, the less val- uable it is.’4 On the other hand, this is offset by what Ernő Szakál sees as the more human character of white granite, since according to measurements re- corded in air whose temperature is 26˚C, black gran- ite in sunlight heats up to a temperature of 65˚C while
white granite warms up to just over half that, to 33˚C.
Incidentally, this warming serves to explain the com- ing to life of a marble sculpture in the legends of Pyg- malion and Daedalus respectively. If we weigh mere- ly these strange phenomena and the characteristics of the stone types, then we can consider the special, near-transcendental effulgence of Beáta Nikmond’s sculptures carved in these incredibly hard materials to be immediately explained. In the characterisation of granite as formulated by Ernő Szakál, there is another important thesis, namely that this material ‘destroys those who shape, carve, and polish it using the strength of their hands merely’.5 Well, this particular contention is refuted by the sculptural output of Beáta Nikmond:
this is an artist who – by dint of manual labour over many months performed with stout persistency and with the feeling each day of work well done – fashions her sculptures from stone of immense hardness. Then, when she is finally ready with one sculpture, she be- gins work on another. For five decades now, she has carved and polished without the use of machinery:
freely, empowered, with the happy knowledge that she is creating sculpture. Looking at her works, our gain may indeed be sculpture that is pure and ideal.
There is, perhaps, no need to explain: Beáta Nikmond is a creator of figurative sculpture, but in her own way.
This is an artist who with her creations calls to mind sculptural mediums going back many millennia, hu- man figures, and various animals. In her choice of subject, then – from its beginnings in the very distant past until times that today count as long ago, hu- man beings and animals were the only subjects for sculpture – there is nothing unusual, except that she links, or rather fuses, real and imaginary animals, birds, and fishes with human figures, thus linking her sculpted figures to the sphere of legends. The men,
112
– Nikmond Nikmond –113
the women, the young and old people, the birds, and the fishes are – when they give shape to the sculptur- al other of the initiated – themselves sculptural-ar- tistic artefacts invested with extraordinarily profound and complex symbolic content, in multiple ways when they appear in a combinative way, as phenomena cob- bled together from different elements. In this matter, it will perhaps be sufficient to refer to the fish on wheels. However, in the case of Nikmond sculptures utilisation of symbol analysis – and likewise attempts to unravel epic content – are enterprises that are un- workable, futile, and lead to wrong paths, as the fig- ures, the animals, too, are merely embodiments of aesthetic beauty, of an interesting and exciting stock of forms, thematic pretexts for a beautiful and strange, sometimes clumsy, rustic sculptural object. There is no complicated content in the background. Here things are not bearers of indirect meaning, but sim- ply sculptures-in-themselves infused with an austere beauty and strangeness. The secrets are the original ones and are not secret. The root sentence-like ex- pressions are dense, three-dimensional summaries proclaiming ideas from before the classical period.
They are syntheses of forms. Black and grey, reddish, polished smooth, gleaming in some places, or dull, they are invariably fashioned in block-like shapes.
Composition is built from organic body masses that emphasise massiveness, are formed without pierc- ings, and, almost sprawling, erupt from each other and melt into each other. The array of forms is organ- ised from hard stone bodies, or slightly softer wooden ones, and radiates massiveness, solidity, closedness, unalterability, perpetuity, and stability. The anthropo- morphic elements run into blockiness almost unob- served: the hands and legs in equilibrium along with the trunks and heads whose depiction is attended not by the creation of separate forms, but often only
by token-type contours scratched on the surfaces of the blocks. The faces staring into the distance, the bodies locked in immobility in postures of repose, the figures that are not gesturing, and the strange proportions all recall the way of seeing and the type of figural fashioning that are characteristic of archaic times: present in this art in a concealed, strange way are tribal art and Egyptian art. So, too, are the les- sons of the sculpture of great predecessors – Ferenc Medgyessy, Dezső Bokros Birman, László Mészáros, and Constantin Brâncuşi also – gently, reinterpreted, and in essence. As the art historian Orsolya Mohay stated in a critique she wrote of a retrospective ex- hibition of Beáta Nikmond’s work staged at the Nagy Balogh János Exhibition Hall in Kispest in 2014, ‘Her powerful and strictly aesthetic motivations can be easily discerned in her works. On the one hand, they are characterised by perfect proportions, by perfect unity, by distensions resembling embryonic spheres, by endeavour. On the other hand, she loves symme- try, and increasingly, composition within geometrical shapes. Her works deal with the concrete: concrete people, connections, relationships. A significant number of them are made after models, although on their faces a timelessness character and a calm state without feelings are to be seen. They are beautiful, with their built-up geometry, their gesture-free pos- tures facing straight ahead, and their immobility. No self-reflection can be detected; the impress of her life appears merely in the aesthetic reality of the forms.
She does not force additional meaning beyond the ap- pearance of the sculptures.’6
Resonating with these sculptures, as products of pic- ture-creating work from the first decade of the 21st century, is a series of pastel pictures in which the artist captured real figures from her close circle. In the com-
positions, grotesque characters, more than once a family member or artist colleague, appear in strange situations. These works are not ‘sculptor’s sketches’, characterised on occasion as a separate form of ex- pression, that feature strong links with sculptures yet to be created or already completed. The works in ques- tion are in their own right examples of expression in the pictorial sense. This is attested by the circumstance that while Beáta Nikmond’s sculptures are for the most part locked in immobility, the figures in the pictures are invariably in a state of movement. Beáta Nikmond – whose ideal as a painter is that master of Naturalistic compression István Nagy – records her pastel pictures on medium-sized sheets of paper using an original way of seeing that casts aside the conventional rules for depiction and representation. In her compositions, she moves between plasticity and two-dimensionality;
scenes showing the duality of spectacle and appari- tion open before us in a forced way. Placed in a neutral environment (or in an environment characterised in-
dicatively by a single artefact only) and constructed of fields of colour bordered by thick contours, the clum- sy figures devoid of detail endure strange contortions.
The pastel compositions sketched and painted in deep colours are painterly recordings of visions sublimated from life that set aside experiential, speculative com- position and reflect an approach that is very much the artist’s own.
In one of his studies on modern sculpture, the eminent writer and thinker Béla Hamvas stated that opti mally
‘…a sculpture is more than a sculpture: it should be a recitation, a poem, a meditation, a discourse.’7 This character bursting asunder sculpture’s artistic bound- aries; this fruitful extendedness, this declamation, poetry, preaching, meditation, and discourse inviting the viewer into the magical sphere of timelessness, – all make the works by the sculptor Beáta Nikmond outstanding, autonomous, authentic, and era-marking creations.
Notes
1. Nikmond, Beáta: ‘Nikmond Beáta képzőművész, szobrász (Kispest, 1938. március 12.)’ (Beáta Nikmond, Visual Artist and Sculptor
(b. Kispest, 12 March 1938). Napút 2007/10: 36 2. Fülep, Lajos: ‘Magyar szobrászat’ (Hungarian Sculptu-
re). In: A művészet forradalmától a nagy forradalomig.
Cikkek, tanulmányok (From a Revolution in Art to the Great October Revolution. Papers, Studies), vol. 1. Budapest: Magvető Könyvkiadó, 1974, pp. 301–302 3. Nikmond, Beáta: Napút 2007/10: 36
4. Szakál, Ernő: Kőfaragók műhelytitkai (Secrets from the Ateliers of Sculptors in Stone).
Budapest: Magyar Kőszövetség, 2007, p. 16
5. Szakál, Ernő: Kőfaragók műhelytitkai (Secrets from the Ateliers of Sculptors in Stone).
Budapest: Magyar Kőszövetség, 2007, p. 16 6. Mohay, Orsolya: ‘50 év munkái. Nikmond Beáta
szobrászművész kiállítása Nagy Balogh
János Kiállítóterem, 2015. I. 30-ig’ (Works of 50 Years.
An Exhibition by Beáta Nikmond, Sculptor.
Nagy Balogh János Exhibition Hall, until 30 January 2015). Új Művészet 2015/1–2: 74–75
7. Hamvas, Béla: Modern szobrászat és művészetelmélet (Modern Sculpture and Art Theory). In. Öt meg nem tartott előadás a művészetről. Művészeti írások I.
(Five Undelivered Lectures on Art. Writings on Art, Vol. 1). Budapest: Medio Kiadó, 2014, p. 91
114
– Nikmond Nikmond –115
Nikmond Beáta műterme – 2017., Kispest
I
n der Ausgabe der Zeitschrift Napút über die „Sieb- ziger“, die im Jahr 2008 aus Anlass des siebzigsten Geburtstags der Künstlerin erschien, fasste Beáta Nik- mond ihren Lebensweg und ihre künstlerische Arbeit im Rückblick knapp und kompakt, so wie ihre Bildhauerei auf das Wesentliche konzentriert zusammen:„Meine Eltern besaßen in Kispest bis 1952 eine Wirt- schaft mit dem Namen Kispipa. Mein Vater starb 1957, meine Mutter 1997. Nach den acht Jahren Volksschule besuchte ich zwei Jahre lang das Bánki-Donát-Techni- kum, dann eine Fachschule für Bürowesen (Stenografie und Maschineschreiben). Zwanzig Jahre arbeitete ich in derselben Anstellung, als Bürokraft in der Verwaltung.
Meine künstlerischen Studien absolvierte ich im Kunst- zirkel Dési Huber von 1960–1977. Meine Meister waren die Bildhauer Ferenc Laborcz und Mihály Pál d. J. Seit 1978 nehme ich regelmäßig an Ausstellungen teil. Ich war sieben Jahre verheiratet. Habe acht Jahre in einer eheähnlichen Beziehung gelebt. Seit meinem 37. Le- bensjahr lebe ich allein, in einem ebenerdigen Haus in der Wohnsiedlung Wekerle. Hier arbeite ich, im Sommer auf dem Hof, im Winter ist das größere Zimmer mein Atelier. Hier fühle ich mich am wohlsten, hier habe ich alles, was ich zur Arbeit brauche. Den Stein bearbeite ich mit der Hand. Zuerst mit einem WIDIA-Meißel, da
‚hole ich das Überflüssige runter‘. Danach schleife ich ihn mit Carborundumstein und behaue ihn, Schritt für Schritt, etwa ein Jahr lang, dann höre ich auf und be- ginne mit dem nächsten, der sich an den vorangegange- nen anschließt: Meistens stehe ich morgens um sechs Uhr auf und arbeite von acht bis zwölf. Am Nachmittag Hausarbeit, Ausruhen, Malerei. Am Abend Lesen, um zehn Uhr Schlafen.“1
Die Kunstobjekte der Bildhauerin Beáta Nikmond – Kleinplastiken, kleine Skulpturen und Bilder – umfas- sen eine lange, schöpferische Periode von beinahe fünf
Jahrzehnten, von den sechziger, siebziger Jahren des vergangenen Jahrhunderts bis heute, wobei die Ar- beitsverhältnisse keineswegs immer optimal waren. Ihr wichtigstes Merkmal, ihre stärkste Motivation ist das Festhalten der Zeitlosigkeit. Die sich durch Parallelen und plastische Suggestionen gleichsam unbemerkt in der Vergangenheit verlierenden, in ihr eintauchenden, sich von der Gegenwart sanft abgrenzenden oder ab- hebenden, die hoffnungsvolle Zukunft mit ihrer Härte und Festigkeit in sich verschmelzenden und der Ver- gänglichkeit trotzenden Nikmond-Skulpturen stehen in der Kunst von heute erhaben und einsam da. Sie ver- wundern und verstören ihren Betrachter bei der Inter- pretation der zeitgenössischen Bildhauerei. Denn hinter der großen ungarischen Bildhauer-Front, die von den im Scheinwerferlicht arbeitenden Künstlern geprägt ist, den großen Namen der zeitgenössischen ungari- schen Kunst wie Imre Varga, Miklós Melocco, Pál Kő, Tamás Vígh, László Márton, György Jovánovics oder Ist- ván Harasztÿ, war und ist auch heute fast unbemerkt eine Truppe von Bildhauern und Bildhauerinnen aktiv, der weniger kunstgeschichtliche Aufmerksamkeit zu- teil wird, die weniger Reaktionen in den Medien und bei der Kritik hervorruft. Die wertschaffende Arbeit dieser Künstler ist über die fachlichen Kreise hinaus nur weni- gen bekannt, wird von nur wenigen erkannt, obwohl sie ebenso wie die Bildhauer-Stars die moderne ungarische Kunst mit unglaublich wichtigen und wertvollen Wer- ken bereichert haben und bereichern. In die oben auf- gezählte Namensliste von Künstlern müssen mit einer natürlichen Selbstverständlichkeit ein für alle Mal ganz bewusst auch die Namen von Sándor Nagy, Gyula Hadik, Magda Gádor und Beáta Nikmond eingefügt werden, die in der Tat weniger große, monumentale Auftragsarbei- ten geschaffen haben und seltener bei Ausstellungen zu sehen waren wie ihre ständig im Scheinwerferlicht stehenden und arbeitenden Kollegen, doch die mit ih-
Tibor Wehner
STEINHARTER STEIN
Über die Bildhauerei von Beáta Nikmond
116
– Nikmond Nikmond –117
ren Arbeiten – geformt mit einer markant individuellen Sprache und originellen Herangehensweise – sowie mit ihrem Lebenswerk die glänzendsten Kapitel der moder- nen ungarischen Bildhauerei schrieben und schreiben.
Interessanterweise sind diese Bildhauer ausnahmslos Künstler, die im Geist der klassischen künstlerischen Ideale arbeiten, die traditionellen Materialien mit tradi- tionalen Mitteln bearbeiten und ihre Objekte nach meh- rere Jahrtausende alten Konventionen im Raum ver- orten. Sie bearbeiten am ehesten Stein und Holz, ihre Arbeiten sind aber keineswegs anachronistisch, sind keine Träger von Reminiszenzen, sondern zeitgemäße, moderne, eigenwillige Kompositionen, durchdrungen von Unbekanntem und Geheimnisvollem.
Will man den Geheimnissen der besonderen Plastiken von Beáta Nikmond auf die Spur kommen, muss man auf den umfassenden Aufsatz Magyar Művészet [Unga- rische Kunst] des Kunstphilosophen Lajos Fülep zurück- greifen, der vor hundert Jahren erschien und in dem er an den epochemachenden, die europäische Plastik für Jahrtausende bestimmenden Akt der griechischen Bild- hauerei erinnert. Er stellt fest, dass die Grundlage der bildhauerischen Komposition in der Korrelation von Gebundenheit und Freiheit liegt: „Diese Korrelation ha- ben die Griechen das erste Mal wiederhergestellt, mit ihnen beginnt eine neue Epoche. Es ist ihre einzigarti- ge und größte revolutionäre Tat in der Kunstgeschichte der Welt, dass sie die Figur statt mit demselben Gewicht auf beide Beine zu stellen auf ein Bein stellen …, das andere, vom Gewicht befreite Bein platzierten sie leicht schwebend und zogen die Folgen aus dieser Verteilung des Gewichts mit der entgegengesetzten Verlagerung des gesamten Rumpfes, der Hüften und der Schultern, mit der Stauchung der einen Seite des Rumpfes und der Streckung der anderen, mit den entgegengesetzten Funktion der Arme und Beine, mit der Kopfhaltung … Im
Grunde genommen beginnt damit die Geschichte der Skulpturenkomposition, die nun bereits die Geschichte des Gleichgewichts, der Korrelation von Gebundenheit und Freiheit, von Dasein und Sein ist.“2
Betrachtet man die Skulpturen von Beáta Nikmond und versucht man, das Besondere greifbar zu machen, lässt sich in Anbetracht der These von Lajos Fülep leicht fest- stellen, dass sich die Künstlerin der Epoche vor den Grie- chen zugewandt hat; bewusst oder instinktiv hat sie das perfekte Gleichgewicht wiederhergestellt, die Gegensät- ze ausgelöscht, die unbegrenzte Freiheit der Gestaltung ausgeschaltet und die Gebundenheit zum Alleinherr- scher ernannt. Ihre in sitzender oder stehender Position festgehaltenen Menschengestalten sind starre, reglose, schwere Kompositionen frei von Gesten, mit einer fast makellosen Symmetrie, kaum gegliedert, am ehesten geschlossen, ohne Durchbrüche geformt sind es dem Betrachter streng zugewandte, ihre Augen auf einen fernen Punkt richtende Porträts. Wenn die Bildhauerei etwas vom Alltäglichen ins Metaphorische zu erheben in der Lage ist, dann steht dies im Stil der Nikmond- Figuren vor uns: Die Dinge genau bezeichnend und sich in die Sphären des Poetischen erhebend sprechen ihre Arbeiten verständlich und mit zarten Hinweisen über die menschliche Erhabenheit und Würde zu uns. Jene Konsequenz, dass es im Lebenswerk keine großen Ver- änderungen, keine voneinander getrennten oder aufein- ander aufbauenden, abgegrenzten Werkgruppen oder Epochen gibt, lässt sich auch auf die von der Künstlerin skizzierte Arbeitsweise zurückführen: „Danach schleife ich ihn mit Carborundumstein und behaue ihn, Schritt für Schritt, etwa ein Jahr lang, dann höre ich auf und beginne mit dem nächsten, der sich an den vorangegan- genen anschließt“.3 Das Œuvre ist überaus einheitlich, seine Figuren, Figurenkompositionen und Porträts, die durch die eine realistische, mit verschiedenen Graden
der Stilisierung arbeitende Gestaltung determiniert sind, wechseln einander ab und folgen aufeinander, seit den 1970er-Jahren bis heute.
Material und Technik sowie die Art der Bearbeitung erinnern an die Ideale und die Praxis in den Zeiten vor der klassischen Epoche. Beáta Nikmond verwendet fast ausschließlich Holz und sehr harten Stein: Granit, Basalt und Labradorit. Das Holz dient häufig nur der Anfertigung des Modells zu der später in Stein gemei- ßelten Komposition, und die Arbeiten aus Bronzeguss erscheinen nur in Ausnahmefällen, gewöhnlich bei den Porträts. Die Steinskulpturen entstehen in unglaublich langsamer, zäher und ausdauernder Handarbeit: Die Bildhauerin verwendet auch an der Wende vom 20. zum 21. Jahrhundert keine Maschinen, ihre ausschließlichen Werkzeuge sind Hammer und Meißel sowie verschie- dene Schleifwerkzeuge, mit denen sie ihre der Details beraubten und die wesentlichen Elemente betonenden Kompositionen so gestaltet, dass sie eine glatte Ober- fläche von Wölbungen und Einbuchtungen erhalten, die sich sensibel aneinander anschließen und ineinander fließen. Es ist angesichts der künstlerischen Massen- produktion dieser Tage ein Phänomen von erfrischender und befreiender Wirkung, dass ein Werk über viele, viele Monate hinweg, oft länger als ein Jahr Tag für Tag ge- formt wird und dabei den Abdruck der schöpferischen Hände bewahrt, die Skulptur mit der magischen Aura der Individualität umgebend.
Der herausragende Steinmetz und Restaurator Ernő Sza- kál bezeichnet in seinem Buch Kőfaragók műhelytitkai [Geheimnisse aus der Werkstatt eines Steinmetzes] die Granite – die wichtigsten Grundstoffe der Bildhauerin Beáta Nikmond – als die Gesteine der Gesteine. Denn
„sie sind übermenschlich und unmenschlich, gnaden- los, mit dem Anspruch der Ewigkeit. … Wer aus Granit
gehauen wird, ist mindestens ein Halbgott. Das Wahre ist zudem, wenn er schwarz ist, denn je heller desto wertlo- ser ist er.“4 Im Gegensatz dazu ist der weiße Granit nach Ansicht von Ernő Szakál jedoch menschlicher, denn laut den Messungen erwärmt sich der schwarze Granit bei einer Lufttemperatur von 26 Grad Celsius bei Sonnen- einstrahlung auf 65 Grad, während der weiße nur halb so warm wird und eine Temperatur von 33 Grad erreicht.
Mit dieser Erwärmung sind im Übrigen die von Legen- den umwobenen Marmorskulpturen von Pygmalion und Dädalus zu erklären. Betrachtet man allein diese spezi- ellen Stein-Phänomene und Charakteristika, dann fin- det man sogleich die Erklärung für die ganz besondere, schon fast als transzendent zu bezeichnende Ausstrah- lung der in Steine von unglaublicher Härte gemeißelten Skulpturen Beáta Nikmonds. In der Charakterisierung des Granits formuliert Ernő Szakál eine wichtige These, nach der dieses Material „den Menschen zerstört, der es mit der Kraft seiner Hände formt, meißelt und schleift“.5 Allerdings widerlegt die bildhauerische Arbeit von Beáta Nikmond diese Aussage: Diese Künstlerin gestaltet ihre aus unglaublich hartem Stein gemeißelten Skulpturen langsam, über Monate, mit zäher Ausdauer, mit ihrer beider Hände Arbeit, dem Bewusstsein und dem Le- bensgefühl der täglichen Bearbeitung dieses Materials.
Wenn sie dann endlich eine Skulptur fertiggestellt hat, beginnt sie mit der nächsten. Seit fünf Jahrzehnten mei- ßelt und schleift sie ohne Maschinen: frei und befreit, im glücklichen Bewusstsein, eine Skulptur zu erschaffen.
Bei der Betrachtung ihrer Werke wird der Betrachter mit einer reinen, idealen Bildhauerei beschenkt.
Vielleicht ist die Erklärung überflüssig, doch Beáta Nik- mond ist eine figurative Bildhauerin – und das auf eine ganz spezielle Weise. Die Künstlerin beschwört mit ihren Werken mehrere Jahrtausend alte Medien, Menschenfi- guren und verschiedene Tiere, der Bildhauerei herauf. In
118
– Nikmond Nikmond –119
ihrer Themenwahl – Gegenstand der Bildhauerei waren von den längst vergangenen Anfängen an über Jahrhun- derte ausschließlich die menschliche Gestalt und das tierische Geschöpf – ist also nichts Besonderes, außer die Art und Weise, mit der sie die wirklichen und mär- chenhaften Tiere, Vögel und Fische, mit den Menschen- figuren verknüpft oder eher verschmelzt und damit ihre bildhauerischen Gestalten in die Sphäre der Legen- den erhebt. Der Mann, die Frau, der junge und der alte Mensch, der Vogel und der Fisch sind – wenn die Per- son, die das plastische Abbild formt, eine Kennerin des Fachs ist – schon an sich bildhauerische, künstlerische Themen, die über einen außerordentlich tiefen und kom- plexen symbolischen Inhalt verfügen, und sie sind es um ein Vielfaches, wenn dieser Gegenstand kombinatorisch als ein aus verschiedenen Elementen zusammengesetz- tes Phänomen erscheint: Vielleicht genügt es in diesem Kontext, auf den auf Räder montierten Fisch zu ver- wesen. Im Fall der Nikmond-Skulpturen ist jedoch die Anwendung einer symbolisierenden Deutungsmetho- de oder der Entschlüsselungsversuch epischer Inhalte funktionsunfähig, vergeblich und irreführend: So wie die Gestalten sind auch die Tiere bloß die Verkörperungen der ästhetischen Schönheit, eines interessanten und aufregenden Formensystems, die thematischen Vor- wände des schönen und besonderen, manches Mal klo- bigen und rustikalen bildhauerischen Objektes. Es birgt keine komplizierten Inhalte. Die Dinge sind hier keine indirekten Bedeutungsträger, sondern ein mit den ei- genen herben Schönheiten und Sonderbarkeiten durch- geistigtes Skulpturen-Selbst. Die Geheimnisse besitzen einen Ursprung und sind damit keine Geheimnisse. Die Ausdrücke in der Art knapper Sätze sind kompakte pla- stische Zusammenfassung, die Ideen aus der Zeit vor der Klassik verkünden. Formsynthesen. Die Kompositi- on erwächst aus schwarzen und grauen, rötlichen, glatt geschliffenen, hier und da glitzernden oder matten, im-
mer blockartig gestalteten, die Masse betonenden, ohne Durchbrüche bearbeiteteen, schon fast wuchernden, sich auseinander entfaltende und ineinander verschmel- zenden organischen Körpermassen. Das Formensystem organisiert sich aus harten Stein- und etwas weicheren Holz-Körpern und suggeriert Schwere, Festigkeit, Ge- schlossenheit, Unveränderlichkeit, Beständigkeit und Stabilität. In die Blöcke schmelzen die antropomorphen Elemente gewissermaßen unbemerkt hinein: Die im Gleichgewicht gehaltenen Hände und Beine, Rümpfe und Köpfe, deren Darstellung nicht die eigenständige Formgebung folgt, sondern oft nur eine in die Oberflä- che des Blocks geritzte, angedeutete Kontur. Die in die Ferne starrenden Blicke, die in Reglosigkeit gefangenen, in Situationen der Ruhe geschlossenen Körper, die Fi- guren ohne jede Geste und die seltsamen Proportionen erinnern an die Sichtweise und Figurengestaltung ar- chaischer Zeiten: Auf verborgene und sonderbare Weise sind in dieser Bildhauerei auch die Stammeskunst und die ägyptische Kunst sowie die Lehren aus den Plastiken der großen Vorgänger wie Ferenc Medgyessy, Dezső Bok- ros Birman und László Mészáros, aber auch Constantin Brâncuşis präsent. Zart, umgedeutet, essenziell. Wie die Kunsthistorikerin Orsolya Mohay 2014 in ihrer Rezension von der Retrospektive in der Galerie János Nagy Balogh in Kispest feststellte: „In ihren Arbeiten ist eine energi- sche und strenge ästhetische Motivation wahrnehmbar.
Einerseits gekennzeichnet durch die perfekte Proporti- on, die perfekte Einheit, die Ausbreitung, das Streben in Richtung der Kugel, andererseits mag sie die Symme- trie, die zunehmend in geometrische formen geschlos- sene Formulierung. Ihre Arbeiten sind konkret. Konkrete Menschen, Beziehungen, Verhältnisse. Die meisten sind nach Modellen entstanden, doch auf ihren Gesichtern ist er ruhige Zustand der Zeitlosigkeit ohne Charakter und Emotionen zu sehen. Ihre Skulpturen sind schön mit ihrer konstruierten Geometrie, dem frontalen Zustand
ohne Gesten, ihrer Reglosigkeit. Ihre Selbstreflexionen lassen sich nicht entflechten, die Spuren ihres Lebens erscheinen nur in der ästhetischen Wirklichkeit der For- men. Eine Bedeutung über die Präsenz der Skulpturen hinaus forciert sie nicht.”6
Im Einklang mit diesen Skulpturen entstanden als Pro- dukt der bildgestalterischen Tätigkeit ab den 2000-er Jahren die Werke der Pastellserie, auf denen die Künst- lerin reale Personen aus ihrem engeren Umfeld verer- wigte: Auf diesen Kompositionen erscheinen groteske Gestalten, häufig Familienmitglieder und Künstler-Kol- legen in seltsamen Situationen. Dieser Werke sind kei- ne, zuweilen als eigentständige Ausdrucksform cha- rakterisierten „Skulpturenzeichnungen“, die in engem Kontakt zu den zukünftig entstehenden oder bereits entstandenen Skulpturen stehen – diese Werke sind souveräne Formen bildlichen Ausdrucks. Dies belegt unter anderem, dass die Figuren der Bilder sich immer in Bewegung befinden, während die Skulpturen meist in Reglosigkeit verschlossen erscheinen. Beáta Nikmond – deren Malerideal István Nagy ist, der Meister der rea- listischen bildlichen Verdichtungen – hält mit einer ori- ginellen Sichtweise, die die konventionellen Regeln des Ausdrucks und der Darstellung verwirft, ihre Pastell- bilder aus Papierbögen mittlerer Größe fest. Zwischen
den Relationen von Räumlichkeit und Flächenhaftig- keit schwankend, offenbaren sich uns die Szenen ihrer Kompositionen in die Dualität von Anblick und Vision gezwungen.Die in einer neutralen oder nur mit einem Gegenstand andeutungsweise charakterisierten Umge- bung verorteten, aus Farbfeldern, die mit dicken Kon- turen umrahmt sind, zusammengesetzten, detaillosen, unbeholfenen Figuren erleiden eigenartige Verzerrun- gen: Hier können keine anatomischen Regeln eingefor- dert werden. Die mit tiefem Kolorit gezeichnet und ge- malten Pastell-Kompositionen sind aus Alltagsszenen sublimierte, erlebnisartige, eine spekulative Kompositi- on ablehnende, frische malerische Visionen, die die ei- genwillige Sichtweise der Künstlerin widerspiegeln.
Der herausragende Schriftsteller und Denker Béla Ham- vas stellte in einem seiner Aufsätze über die moderne Bildhauerei fest: im optimalen Fall „… ist die Skulptur mehr als eine Skulptur: sie ist Rezitation, Dichtung, Pre- digt, Meditation, Erörterung.“7 Dieses Wesen, das die Grenzen des Künstlerischen in Spannung versetzt, diese produktive Ausweitung, diese in die zauberhaften Sphä- ren der Zeitlosigkeit rufende Rezitation, Dichtung, Pre- digt, Meditation und Erörterung weiht die Arbeiten der Bildhauerin Beáta Nikmond zu besonderen, autonomen, authentischen und epochalen Werken.
Anmerkungen:
1. Beáta Nikmond. Napút 2007. Nr. 10. S. 36.
2. Lajos Fülep: Magyar szobrászat [Ungarische Bildhaue- rei]. In: A művészet forradalmától a nagy forradalomig.
Cikkek, tanulmányok. Band 1. Magvető Könyvkiadó.
Budapest 1974, S. 301–302.
3. Beáta Nikmond. Napút 2007. Nr. 10. S. 36.
4. Ernő Szakál: Kőfaragók műhelytitkai [Geheimnisse aus der Werkstatt eines Steinmetzes]. Magyar Kőszövetség.
Budapest 2007, S. 16.
5. Ernő Szakál: Kőfaragók műhelytitkai
[Geheimnisse aus der Werkstatt eines Steinmetzes].
Magyar Kőszövetség.Budapest 2007, S. 16.
6. Orsolya Mohay: 50 év munkái. Nikmond Beáta szobrászművész kiállítása [Arbeiten aus 50 Jahren.
Ausstellung der Bildhauerin Beáta Nikmond]. Nagy Balogh János Kiállítóterem, bis zum 30. Januar 2015.
Új Művészet 2015. N r. 1–2. S. 74–75.
7. Hamvas Béla: Modern szobrászat és művészetelmélet [Moderne Bildhauerei und Kunsttheorie].
In: Öt meg nem tartott előadás a művészetről.
Művészeti írások I. Medio Kiadó. Budapest 2014, S. 91.
