– 1996) (1989 A magyar médiaszabályozás története és politikai narratívái a rendszerváltoztatás idején

(1)

1 Széchenyi István Egyetem

Állam- és Jogtudományi Doktori Iskola

A magyar médiaszabályozás története és politikai narratívái a rendszerváltoztatás idején

(1989 – 1996)

Doktori dolgozat

SZERZŐ: TÉMAVEZETŐ:

Olsovszky Tímea Prof. Smuk Péter

doktorjelölt egyetemi tanár

DOKTORI ISKOLA VEZETŐJE:

Prof. Dr. Szigeti Péter egyetemi tanár

Győr, 2020

(2)

2

Tartalomjegyzék

Bevezetés 4

I. Médiaszabályozási modellek 6

1.) Nemzetközi kitekintés 6

i.) Nagy-Britannia 6

ii.) Az Amerikai Egyesült Államok 8

iii.) Németország 9

2.) A jogi szabályozás kezdetei Magyarországon 12

3.) Médiaszabályozás a második világháborút és

a kommunista hatalomátvételt követően 17

4.) Liberalizáció és rendszerváltás 28

Zárógondolatok 41

II. Az elektronikus sajtó szabályozására tett kísérlet

az első szabadon választott kormány (1990-1994) idején 42

1.) Bevezetés 42

2.) A közszolgálatiság fogalma és értékrendje 51

3.) A Magyar Televízió és a Magyar Rádió jogi formájának,

illetve pénzügyi függetlenségének kérdése 54

A rádióról és televízióról szóló 5575. számú törvényjavaslat kodifikált szövege 62

4.) A Rádió- és Televízió Hivatal vezetőjének kinevezési rendje 63

5.) A külföldi tőke bevonása és monopóliumellenes szabályozás 71

6.) Az összeférhetetlenség problémája és a Rádió- és Televízió 80

7.) A kulturális értékek védelme és a tartalmi kvóták kérdése 84

III. Az 1992. februári kormányülés utáni tárgyalási időszak 89

1.) Tárgyalási pozíciók az első olvasat után 89

Kósa Ferenc emlékére 95

2.) Az Antall-kormány médiapolitikai intézkedései és

az Alkotmánybíróság határozatai 1990 és 1992 között 98

3.) Az általános vita alapvonalai az Országgyűlésben 111

4.) Az 1992. évi törvénytervezet által javasolt közszolgálati intézményrendszer

(3)

3

szervezeti leírása 117

IV. A Horn-kormány médiapolitikája 120

1.) A hatpárti tárgyalások megkezdésének politikai körülményei 1994-ben 120

2.) A Sajó-féle törvénytervezet 125

3.) Az 1994-es politikai egyeztetések tematikája 128

4.) Az MTV2 privatizációja 130

5.) Hatpárti tárgyalások 1994 nyarától 131

i.) Politikai függetlenség, médiafelügyelet, összeférhetetlenség 134

ii.) Tulajdonosi jogok és jogi forma 137

iii.) A Giczy György-féle törvényjavaslat 141

6.) Általános vita az Országgyűlésben 1995 júniusában 144

7.) 1995. őszi tárgyalássorozat 150

i.) Kuratóriumok összetétele, társadalmi szervezetek képviselete

és kinevezési rend 151

Az 1996. évi I. számú törvény kodifikált szövege 157

ii.) Jogi forma 158

iii.) Az Országos Rádió és Televízió Testület (ORTT) 165

iv.) Frekvenciaelosztás, tulajdonviszonyok, monopólium és koncesszió 168

v.) Összeférhetetlenségi szabályok 174

8.) A Magyar Rádió és a Magyar Televízió finanszírozási kérdései 177

9.) Nemzeti Hírközlési és Informatikai Tanács felállításának terve 190

10.) Általános vita az Országgyűlésben 1995 novemberében 195

Összehasonlító táblázat 200

IV.) Zárótanulmány – az 1996. évi I. törvény megítélése

a hatálybalépést követő két évben 211

Irodalomjegyzék 231

(4)

4

Bevezetés

Doktori értekezésem témájául a magyar elektronikus média rendszerén belül végbement rendszerváltoztatást választottam, amely a múlt század kilencvenes éveiben nem csak jelentős vitapontja volt az első két parlamenti ciklusnak, de rögtön az első választások után híven tükrözte a magyar politikai térben megmutatkozó alapvető törésvonalakat is.

Mivel a dolgozat az állam- és jogtudományi doktori képzés keretei között íródik, magától értetődően a megszületett törvénytervezetek, majd pedig az elfogadott médiatörvény vizsgálatára fókuszál, ám természetesen figyelemmel kíséri a téma politikai narratíváját is, lévén politológus végzettségű kutató vagyok.

2013 óta foglalkozom rendszerváltáskutatással a Rendszerváltás Történetét Kutató Intézet és Archívum berkein belül. Számos könyv¹ és tanulmány megírása fűződik a nevemhez, azonban eddig elsősorban a közép-kelet-európai országok európai uniós integrációjával és magyar párttörténet kutatással foglalkoztam, így a média területe számomra új. Az 1996. évi I.

törvény történetének meghatározott tematika szerinti megírását Révész Tamás Mihály professzor meghívására fogadtam el, és eddigi kutatói tapasztalataimat felhasználva az ugyan már kutatott parlamenti bizottsági és plenáris ülési jegyzőkönyveket olyan szempontrendszer szerint dolgoztam fel, amelyet eddig nem vizsgáltak. A kutatást hat kérdéskörre korlátoztuk, amelyek mentén a jegyzőkönyvek feldolgozása zajlott:

1.) A Magyar Televízió és a Magyar Rádió jogi formájának, illetve pénzügyi függetlenségének kérdése;

2.) A Rádió- és Televízió Hivatal vezetőjének kinevezési rendje;

3.) A külföldi tőke bevonásának mértékéről, a monopóliumellenes intézkedésekről és a tartalmi kvótákról folytatott vita;

4.) A Rádió- és Televízió Hivatal finanszírozásának kérdése és az összeférhetetlenség problémája;

1 Fricz Tamás – Orosz Tímea: Küzdelmes integráció 2004-2009, L’Harmattan Kiadó, Budapest, 2011;

Rendszerváltás 1989, felelős szerkesztő: M. Kiss Sándor, Antológia Kiadó, Lakitelek, 2014; Fricz Tamás – Halmy Kund – Orosz Tímea: A politikai túlélés művészete – Az MSZMP/MSZP hatalomátmentésének természetrajza: érvelés és gyakorlat (1988–2010), Antológia Kiadó, Lakitelek, 2014; Orosz Tímea: A magyar szociáldemokrácia a rendszerváltás idején, Antológia Kiadó, Lakitelek, 2017; Fricz Tamás – Halmy Kund – Orosz Tímea: Az SZDSZ-jelenség – Liberalizmus Magyarországon a rendszerváltás idején, Antológia Kiadó, Lakitelek, 2018.

(5)

5 5.) A kulturális értékek védelme és a tartalmi kvóták kérdése.

Ezeknek az ismereteknek az elsődleges forrásai az Országgyűlés kulturális, oktatási, tudományos, sport, televízió és sajtó bizottsága, illetve rádió, televízió és sajtó albizottsága ülésein készült jegyzőkönyvek, illetve a benyújtott törvénytervezetek nyomán a plenáris üléseken zajló általános és részletes vita jegyzőkönyvi anyaga.

Ezek feldolgozása mellett ismerkedtem meg a témával más korábban foglalkozó kutatók munkáival, kiemelten kezelve Koltay András munkásságát, aki a területnek szakértője, Klein Tamás, Gosztonyi Gergely, Varga Domokos György és Révész Sándor, akik más szakterületeken, más szempontok szerint közelítettek a magyar rendszerváltoztatás tömegkommunikációval kapcsolatos eseményeihez, így képezheti munkásságuk jelen disszertáció elsődleges szakirodalmi forrásait.

A kutatás során nagyon fontos számomra annak vizsgálata, hogy az ún. „médiaháború”

folyamán milyen pozíciót foglalt el az MSZMP utódpártja, és hogyan rendeződtek a történelmi és újonnan alakuló pártok pozíciói és állásfoglalásai a kérdésben. Nem érdektelen ezenkívül megvizsgálni azt sem, hogy milyen alapvető különbségek voltak az Antall-kormány és a Horn-kormány idején benyújtott egyes törvénytervezetek között, és mennyiben mutatkozott meg a mindenkori kormánypártok között rejlő mély ideológiai szakadék.

A kutatás fontos vállalása annak vizsgálata, hogy milyen jellegű médiarendszer alakult ki 1990 után hazánkban, és arra milyen hatással volt az Alkotmánybíróság.

(6)

6

I. Médiaszabályozási modellek

A demokratikus politikai rendszert működtető társadalmakban közszolgálati és kereskedelmi médiumok egyaránt helyet kapnak. Ezek kialakulásának sorrendje azonban tengeren innen és túl eltérően alakult.²

A technikai fejlődés az információ terjesztésének új lehetőségeit nyitotta meg a 20.

században. A rádióhullámok vezeték nélküli sugárzása új médiumok megjelenését tette lehetővé és elérhetővé, amelyek jogi státuszáról gondoskodni kellett. A nyomtatott média mellett megjelenő rádiózás, majd néhány évtizeddel később a televíziózás új szabályozási területekként jelentkeztek, amelyek Európában és a tengerentúlon különböző koncepción nyugodtak.³ Az európai államokban kezdetekben a közszolgálati alapon szerveződő, döntően központi forrásokból finanszírozott műsorszolgáltatás volt jellemző, míg az amerikai médiarendszer piaci elvű szisztémából indult, amely minimális állami szerepvállalást tett lehetővé.⁴

1.) Nemzetközi kitekintés

i.) Nagy-Britannia

Az európai típusú rendszer alapjai az Egyesült Királyságban alakultak ki. 1922-ben hat magánvállalat hozta létre a British Broadcasting Companyt, azaz a BBC-t,⁵ és a technikai fejlődés lehetőségeit kihasználva műsorszolgáltatási tevékenységbe fogtak. Az évtized második felében azonban államosították a társaságot és nemzeti közintézményként működött

2 Koltay András: A szólásszabadság alapvonalai – Magyar, angol, amerikai és európai összehasonlításban, PhD. értekezés, Budapest, 2007; Hapman, Jane: Comparative Media History, Malden, Polity, Cambridge, 2005;

Emery, Edwin: The Press and America, Prentice-Hall. Inc., London–Tokyo–Sydney–Paris, 2nd. ed., 1963. p.

651–669.; Wheeler, Mark: Politics and the Mass Media, Oxford-Cambridge (Massachussetts), 1997, p. 85–112.;

Meyn, Hermann: Massenmedien in der Bundesrepublik Deutschland, Edition Colloquium im Wissenschaftsverlag Volker Spiess Gmbh, Berlin, 1994, p. 241.; Gyuricza Péter: Maradjanak velünk! Az RTL Klub és a TV2 története, Pont Jó Nekem Kft., Budapest, 2016.

3 Gosztonyi Gergely: Az alternatív média a(z európai) médiaszabályozásban, in: Medias Res 2013/1, p. 133–

152.

4 Klein Tamás: A médiaszabályozás történetéről, in: Koltay András – Nyakas Levente (szerk.): A magyar és európai médiajog. Complex, Budapest, 2012, p. 45–46. (e-book formátumban).

5 Gosztonyi Gergely: A közszolgálati médiafelügyelet Európában és Magyarországon, 2003, in: JEL-KÉP 2003/4., p. 10.

(7)

7 tovább, a pártatlanság, tárgyilagosság és hiteles tájékoztatás követelményével.⁶ A politikától való függetlenséget a költségvetéstől való függetlenséggel is igyekeztek biztosítani, lévén, hogy kezdettől fogva az előfizetési díjakból finanszírozták a működési költségeket. A társaság kizárólagos műsorszolgáltatási jogosultságot kapott az államtól és a valós társadalmi igényekhez képest magasabb színvonalú műsorokkal igyekezett megfelelni az education and elevation elvének.⁷

Az akkor még magántulajdonban lévő BBC politikai semlegességét⁸ egy 1925-ben elfogadott törvény is deklarálta. A korszak társadalmi és politikai fejlődésével lépést tartva működése során szem előtt tartotta a polgárok tájékozódáshoz való jogát. Elősegítendő a választók megalapozott politikai véleményének kialakulását, megteremteni igyekezett a kellő politikai és közéleti tájékozódás lehetőségét.

1938-ban jött létre a BBC második rádiócsatornája, amely inkább a szórakoztató tartalmakra koncentrált.

A második világháború után a brit közszolgálati rádiózás egyeduralmát komoly kihívás elé állította az egyre inkább elterjedő televíziózás, illetve a rádiózás terén a versenytársak megjelenése. Ennek ellensúlyozására 1949-ben a műsorszolgáltatási tevékenységet hatósági engedélyhez kötötték, ezáltal törvényen kívül helyezve a versenytársakat, később komoly szankciókkal is fenyegetve az ún. kalózrádiókat. Azonban a jogszabályok sem bizonyultak kellően hatékonynak, mert az új műsorszolgáltatók az Egyesült Királyság területén kívülről kezdték sugározni adásaikat, ahol a brit médiaszabályozás már nem vonatkozott rájuk. Ennek hatására a kormány nemzetközi összefogást sürgetett, de az 1967-ben megkötött Európai Egyezmény⁹ sem váltotta be a hozzáfűzött reményeket. A hajókról, repülőgépekből és bizonyos tengeri szerkezetekből származó műsorszórás visszaszorítására létrehozott egyezmény, amelynek előzménye az 1949-es brit vezeték nélküli távírási törvény volt, törvényen kívül kívánta helyezni a kalózrádiókat, amelynek hatására számos stúdió megszűnt vagy visszatért a szárazföldre (többek között az újonnan elindított BBC Radio 1, amelyet

6 Uo.

7 Klein Tamás (2012), p. 47.

8 Cseh Gabriella – Sükösd Miklós: A médiatörvény és ami utána következik – fogalmak, intézmények és vitakérdések a médiatörvényben, Alkotmány és Jogpolitikai Intézet, A Nyílt Társadalom Intézet Társintézete, 1997, p. 30.

9 Marine&Broadcasting Offences Act, 1967, http://www.legislation.gov.uk/ukpga/1967/41/enacted;

J. Woodliffe: The Marine, etc., Broadcasting (Offences) Act 1967, in: The Modern Law Review Vol. 30, No. 6 (Nov., 1967), p. 676–680.

(8)

8 részben a kalózállomások reakciójaként hoztak létre, illetve a Radio Caroline, amely mind a mai napig sugároz műsorokat), de több száz rádióstúdió továbbra is fennmaradt olyan módon, hogy a közvetítés helyszínét folyamatosan megváltoztatták, sikeresen kicsúszva a hatóságok kezei közül,¹⁰ illetve a királyság felségvizein túlról sugározták adásaikat, ezáltal az angol médiaszabályozás joghatóság hiányában nem terjedt ki rájuk.¹¹

A brit közszolgálat még évtizedekig harcolt monopóliuma megőrzéséért, és e küzdelem magyarázza, hogy csak 1973-ban adták ki az első sugárzási engedélyt egy a BBC-től független, magántulajdonú társaság számára. Ez volt az LBC, azaz a London Broadcasting Corporation, amely ugyan csak korlátozott vételkörzetű adót működtethetett, létrehozása mégis óriási lépés volt a brit elektronikus média történetében. Országos vételkörzetű kereskedelmi rádióadás azonban csak újabb évtizedekkel később, 1992-ben született Nagy- Britannia területén.

Az 1981-ben elfogadott műsorszolgáltatási törvény szigorú közszolgálati követelményeket támasztott a kereskedelmi műsorszolgáltatókkal szemben, műsorkvótákkal és szerkesztési követelményekkel igyekeztek keretek közé szorítani az adók piacorientált tevékenységét.

Igaz, később az 1990-es médiareform mérsékelte a követelményeket és szélesebb teret engedélyezett a kereskedelmi adóknak, remélve, hogy az élesedő verseny törvényi előírások hiányában is biztosítani fogja a polgárok számára a színvonalas műsorszolgáltatást.

Az 1990-es években a helyi érdekeltségű közösségi műsorszolgáltatók megjelenésével alakult ki végül a hárompillérű brit médiarendszer, amelynek része volt a továbbra is szigorú közszolgálati követelményeknek eleget tenni kívánó BBC, a piacorientált, inkább szórakoztató tartalmakra koncentráló kereskedelmi média, illetve a bizonyos területi, etnikai és kulturális csoportok igényeit kiszolgálni kívánó közösségi műsorszolgáltatók. Ez a modell volt az, amelyhez később Európa többi országa is csatlakozott.¹²

ii.) Az Amerikai Egyesült Államok

Az amerikai rendszerben a brit modelltől eltérően az elektronikus média az állam közreműködése nélkül, magánkézben lévő csatornákkal kezdődött, és csak több évtized

10 https://www.ship-technology.com/features/featureuk-pirate-radio-50-years-on-from-the-marine-broadcasting- offences-act-5867627/.

11 Klein Tamás (2012), p. 48.

12 Szekfű András: A közmegegyezés esélyei a médiapolitikában, Társadalmi Szemle, 46. évf. 6. sz. (1981), p. 20.

(9)

9 elteltével, 1967-ben¹³ került sor arra, hogy az USA szövetségi kormánya olyan csatorna létrehozásáról döntsön, amely közszolgálati tartalom közvetítésére koncentrál.¹⁴

A laissez faire elve szerint a kormányzat a piaci mechanizmusokra akarta bízni az új médiumok sorsát, bízva abban, hogy az új ágazat megszervezi és szabályozza majd önmagát.¹⁵ Ez felelt meg az Egyesült Államokban jellemző alapvetően korlátlan sajtószabadság követelményének is. Az 1920-as évek második felére azonban mind az állam, mind a szakma számára nyilvánvalóvá vált a jogi szabályozás szükségessége, így az évtized közepén folytatott, lényegében sikertelen szakmai tanácskozásokat követően, illetve egy 1926-ban született bírósági ítélet nyomán, 1927-ben elfogadták az első rádiózásról szóló törvényt.¹⁶ A jogszabály hatóságot hozott létre a piac felügyeletére és bevezette a közérdekűség, alkalmasság, szükségesség szabályozási doktrínáját.¹⁷

A törvény által létrehozott struktúra azonban később működésképtelennek bizonyult, így az 1934-ben elfogadott új törvény olyan szövetségi szintű, független közigazgatási hatóság felállításáról döntött, amely jogalkalmazói feladatai mellett sajátos szabályozói funkcióval is rendelkezik. Mivel közigazgatási hatóságként működik, nem a végrehajtó hatalomnak, hanem a Kongresszusnak felelős, és olyan hatáskörökkel bír a mai napig, amelyeket az európai rendszerben a törvényhozás általában saját magának tart fent.¹⁸

Az elnöki adminisztrációk ennek a hatóságnak a függetlenségét nem mindig tartották tiszteletben, sok esetben igyekeztek a befolyásolás minden lehetséges eszközét latba vetve saját politikájuk érvényesítésére.

iii.) Németország

Mivel hazánkban az elektronikus média rendszere az európai modell szerint alakult, de elsősorban a német szabályozást vette alapul, röviden összefoglalom Németország, illetve a

13 Klein Tamás (2012), p. 46.; Szilády Szilvia: Közszolgálatiság és társadalmi felügyelet – a német és az osztrák

modell, in: Beszélő, 2. évfolyam, 1997. 8–9. szám, http://beszelo.c3.hu/cikkek/kozszolgalatisag-es-tarsadalmi- felugyelet.

14 Klein Tamás (2012), p. 34.; Cseh Gabriella – Sükösd Miklós (1997), p. 31–32.

15 Szekfű András (1981), p. 20.

16 Davis, Stephen B.: The law of radio communication. McGraw-Hill, New York, 1927, p. 84.

17 Uo. p. 186. és köv.

18 Rosenbloom, Joel: On the Sixtieth Anniversary of the Communications Act of 1934, in: Federal Communications Law Journal, Volume 47. Issue 2., p. 365–371.

(10)

10 második világháború után Nyugat-Németország műsorszolgáltatási rendszerének történetét és szabályozási rendszerének jellegzetességeit.

Az 1920-as években a Birodalmi Posta játszotta a döntő szerepet a sajtószabályozásban.¹⁹ A német rádiózás 1923-ban indult, még pedig szórakoztató tartalmakkal. A harmincas évektől kezdődően azonban egyre inkább a nemzetiszocialista propaganda szócsövévé vált.²⁰ A győztes hatalmak a második világháború után a történelem megismétlődésétől tartva a brit típusú közszolgálatiság mintájára épülő, a központi hatalomtól mind szervezeti, mind finanszírozási tekintetben független médiastruktúrát kívántak kiépíteni Nyugat- Németországban. Az egyes politikai pártok és a társadalmi reprezentáció kiegyenlített jelenlétével igyekeztek megakadályozni, hogy bármilyen politikai ideológia a műsorszolgáltatás támogatásával ismét túlsúlyba kerülhessen. Ennek nyomán alakult ki egy olyan jellegzetes német modell, amely egyfelől a közszolgálatiság és a kereskedelmi média kettősségére épült, másfelől a közszolgálatiság nem szövetségi szinten szervezett intézményrendszerben működött, hanem tartományi szintű szolgáltatók egyidejű működéséből állt fel. Az intézmények finanszírozása is teljesen független a központi költségvetéstől, hiszen a brit modellhez hasonlóan előfizetési díjakból és a reklámokból származik minden műsorszolgáltató bevétele.

A győztes hatalmak megszállási övezeteikben eredetileg saját nemzeti modelljüket példaként állítva hoztak létre új rádióállomásokat. Az amerikaiak négy, az angolok és a franciák egy-egy központi adót telepítettek, de nem minden struktúra bizonyult működőképesnek a háború verte Németországban. Az amerikai modellhez nem volt meg a megfelelő gazdasági háttér és pénzügyi erő, a franciák központosított rendszere pedig erősen emlékeztetett a nem sokkal korábban megsemmisített göbbelsi rádió szervezetére,²¹ így azt sem merték elültetni a német médiában. Maradt tehát az ekkorra komoly közszolgálati hagyományokkal bíró brit modell, amely a legbiztonságosabban volt átültethető.

A médiaszabályozás is elsősorban a tartományi szintű hatóságok kompetenciája lett, amely 15 különböző tartalmú szabályozást eredményezett Nyugat-Németországban. A jogbiztonság biztosítása érdekében a koncepcionális szabályokat a tartományok szerződésben rögzítették.

19 Klein Tamás (2012), p. 50.

20 Meyn, Hermann (1994), p. 18–21.

21 Szilády Szilvia (1997).

(11)

11 Fontos hangsúlyozni, hogy a tartományi szintű hatóságok csak a kereskedelmi műsorszolgáltatók felett őrködtek, a közszolgálati felügyelet az intézményeken belül zajlott, sajátos ellenőrzési mechanizmusok szerint.

A német modell kidolgozása Hugh Carlton Green nevéhez fűződik, aki később a BBC vezetője is lett. 1946-ban bízták meg a britek által alapított Nordwestdeutschen Rundfunk vezetésével. Green az államtól mind szervezetében, mind finanszírozásában független közszolgálati rádiózást akart Észak-Nyugat Németországban meghonosítani, azonban a legtöbb német politikus szeme előtt a weimari köztársaság médiapolitikájának emléke lebegett, ami jelentős állami befolyást és költségvetési függést jelentett volna. Végül egy – a két szélsőség közötti –kompromisszumos megoldás született meg, amely egy az államtól független, előfizetési díjakból finanszírozott intézményrendszert eredményezett, felette egy erős társadalmi reprezentációval működő felügyelettel.²² A felügyeletben egyébként már szerepet kaphattak a parlamenti pártok is.

A tartományi szintű műsorszolgáltatók létrehozását követően 1950-ben jött létre azok egyfajta szövetsége, az ARD,²³ amely kezdetben a rádióműsorok egymás közötti cseréjét és közös programok létrehozását végezte. Később, 1953-ban megszületett a közös televíziós csatorna is, amely 1954-ben kezdett műsorokat sugározni.

A nyugati szövetségesek védőszárnyai alatt létrejött német modell tíz év után önállóvá válhatott, és az 1955-ben aláírt Deutschlandsvertraggal az NSZK a tömegkommunikáció területén is visszakapta teljes szuverenitását.

A győztes hatalmak kezdetben aktív médiapolitikája Nyugat-Németországban hozzájárult ahhoz, hogy a pártoknak nem volt lehetősége arra, hogy jelentős politikai befolyást gyakoroljanak a médiumokra. Az ötvenes évek második felétől kezdődően azonban a szövetségesek visszavonultak a német belpolitikától, és a Német Szövetségi Köztársaság megalakulásával megkezdődött a politikai nyomásgyakorlás és a testületek politizálódása. A tartományi szinten működő intézményrendszer központosítására is kísérleteket tettek a német politikusok, amely konfliktusokat szült a szövetségi kormány és a különböző tartományi vezetések között. Az 50-es évek végére az ellentétek eszkalálódtak, amikor is az Adenauer- kormány az elektronikus média szövetségi törvény alapján való szabályozását határozta el, és egy magánjogi szervezeti formában működő második televíziós csatorna indításáról is döntött.

A tartományok hatalmas felháborodással reagáltak, és ragaszkodtak az állam, illetve a

22 Uo.

23 Gosztonyi Gergely (2003), p. 13.

(12)

12 tartományi szint közötti szerződéses együttműködéshez és a műsorszolgáltatás közjogi szervezeti formájához. A kormány a benyújtott törvénytervezet végül részben átvitte a Bundestagon és 1962-ben két új közösségi rádióadó is megkezdhette munkáját. A második televíziós csatornára vonatkozó terveket ugyan Adenauer kénytelen volt visszavonni, de tervéről nem mondott le. 1960-ban a szövetségi kormány alapított egy magánjogi társaságot, amelyben az állam 51%-os, a tartományok pedig 49%-os részesedéssel bírtak volna. A maximálisan 15 főből álló felügyelőbizottságból 10 személyt a kormány nevezhetett volna ki.

Csakhogy a tartományok nem voltak hajlandóak átvenni a részesedésüket, így a társaság teljes egészében állami tulajdonba ment át. A tartományok erre az alkotmánybírósághoz fordultak jogorvoslatért, és az 1961-ben hozott ítélet szerint a kormány által létrehozott társaság megalakítása alkotmányellenes volt, mert a műsorszolgáltatónál nem érvényesülhetett volna az államtól való függetlenség alkotmányos elve.

A Bundesverfassungsgericht, azaz a német Alkotmánybíróság ítélete nyomán új korszak kezdődött a német médiarendszer történetében, mivel a szövetségi állam teljes egészében kivonult a médiapolitikából, és a médiarendszeren belül a tartományok együttműködése vette kezdetét. Hozzá kell azonban tennünk, hogy az 1950-ben aláírt Emberi Jogok Európai Egyezményének 10. cikke nem tiltotta a médiára gyakorolt állami befolyást, különös tekintettel az engedélyeztetési rendszerre.²⁴

Végül a tartományi miniszterelnökök között köttetett államközi egyezménnyel sikerült létrehozni a második televíziós csatornát, amely 1963-ban kezdhette meg a műsorsugárzást és mind a mai napig a német közszolgálati televíziózás fellegvára. Ez a ZDF.

24 Egyezmény az emberi jogok és alapvető szabadságok védelméről (1950) 10. Cikk

Véleménynyilvánítás szabadsága

1. Mindenkinek joga van a véleménynyilvánítás szabadságához. Ez a jog magában foglalja a véleményalkotás szabadságát és az információk, eszmék megismerésének és közlésének szabadságát országhatárokra tekintet nélkül és anélkül, hogy ebbe hatósági szerv beavatkozhasson. Ez a cikk nem akadályozza, hogy az államok a rádió, televízió vagy mozgókép vállalatok működését engedélyezéshez kössék.

2. E kötelezettségekkel és felelősséggel együttjáró szabadságok gyakorlása a törvényben meghatározott, olyan alakszerűségeknek, feltételeknek, korlátozásoknak vagy szankcióknak vethető alá, amelyek szükséges intézkedéseknek minősülnek egy demokratikus társadalomban a nemzetbiztonság, a területi sértetlenség, a közbiztonság, a zavargás vagy bűnözés megelőzése, a közegészség vagy az erkölcsök védelme, mások jó hírneve vagy jogai védelme, a bizalmas értesülés közlésének megakadályozása vagy a bíróságok tekintélyének és pártatlanságának fenntartása céljából.

Forrás: https://www.echr.coe.int/Documents/Convention_HUN.pdf.

(13)

13 Az alkotmánybírósági ítélet természetesen nem szüntette meg a pártok befolyásolásra való törekvését. Minden erővel igyekeztek hatást gyakorolni a személyi döntésekre és a műsorpolitikára is. A pártok a közszolgálati média felügyeleti szerveibe delegált tagjaikon keresztül igyekeztek ezt megtenni, nem csekély eredménnyel. Tették ezt tartományi szinten, az ítélet nyomán kiszorított szövetségi szinttel szemben.

A 70-es évek végére ez odáig fajult, hogy a pártpolitikai képviselet a testületek egy részében már meghaladta a megengedett arányt, ami egyre komolyabb feszültségekhez vezetett. Ennek a politikai „túlburjánzásnak” vetett véget Bajorországban egy 1973-ban kiírt népszavazás, amely végül egyharmadban maximálta a grémiumon belül a pártok képviselőinek arányát. Ez az esemény Németország többi tartományában is elindította a lassú depolitizálódást, és valóban pluralista szemléletű, jelentős társadalmi képviseletet is magukba foglaló testületek álltak fel, különösen a német újraegyesítést követően, a régi NDK területén alapított adók tanácsaiban is.²⁵

2.) A jogi szabályozás kezdetei Magyarországon

A fentiekből kiindulva könnyebben értelmezhető a magyar sajtótörténet fejlődése is.

Dolgozatomban egészen az 1914. évi XIV. törvénycikkig nyúlok vissza, amely deklarálta a sajtószabadság elvét, ugyanakkor a különböző sajtótermékek utcai terjesztését hatósági engedélyhez kötötte. Az engedélyt megtagadni azonban csak akkor lehetett, ha egy bizonyos sajtótermék a közrendet vagy közerkölcsöt sértett, vagy egy bizonyos etnikai vagy vallási csoport ellen gyűlöletkeltésre volt alkalmas.²⁶

Az időszaki lapok alapítását a törvény nem korlátozta, nem volt engedélyköteles, csupán bejelentési kötelezettséghez kötötték, amelyet a hatóság csak törvénysértés esetén utasíthatott vissza. A törvény – elsősorban tárgyunk miatt – csak az első szakaszig érdekes: itt már szóltak a nyomtatott sajtón kívül a más hordozón rögzített (elsősorban mozgókép) gondolat közlésének szabadságáról. Ám ekkor még a jogalkotó a részleteket nem szabályozta.²⁷

25 Cseh Gabriella – Sükösd Miklós (1997), p. 31.

26 Paál Vince (szerk.): A magyarországi médiaháború története, Complex Kiadó, 2013, p. 10. (e-book formátumban); Fordulat és reform, in: Medvetánc 1987/2. melléklete, p. 116.

27 Paál Vince (szerk.): A sajtószabadság története Magyarországon 1914–1989, Wolters Kluwer, Budapest, 2015, p. 10–11, (e-book formátumban).

(14)

14 Ezen a ponton kell megemlítenünk Kozma Miklós munkásságát,²⁸ akit Ormos Mária kétkötetes munkájában magyar médiavezérnek nevezett és a magyar médiatörténet egyik úttörő alakja volt.²⁹ Kozma 1921 óta dolgozott azon, hogy az 1893 óta működő Telefonhírmondót a részvények felvásárlásával megszerezze és 1924-ben kezdte el létrehozni ebből a Magyar Rádiót. Ehhez megkapta a kormány támogatását, de Ormos szerint így is kockázatos vállalkozásnak minősült és elég sok küzdelem árán sikerült csak létrehozni a szerződést a kormány és a Rádió között. Végül 1925 év végén sikerült kormányrendelettel³⁰ a rádiózást állami monopóliummá tenni, és kimondták, hogy az ebből származó nyereség a Postát illeti meg. Az üzemeltetéshez szükséges koncessziót pedig az MTI kezében lévő Telefonhírmondó kapta meg.

Később a Rádió új engedélyt³¹ kapott 1926. március 6-án, és pontosította a Posta és a Rádió feladat- és hatáskörét. Ennek értelmében a Posta volt köteles gondoskodni a technikáról, a rádiózás minden további feltételét azonban a Rádió maga teremtette meg. A Rádió a hírszolgáltatásért az MTI-nek fizetni volt köteles, azaz a kormány lényegében felhasználta a Rádiót a Magyar Távirati Iroda finanszírozására.

28 Kozma Miklós (Nagyvárad, 1884. szept. 5. – Ungvár, 1941. dec. 8.): politikus, az MTI és társvállalatai elnöke, miniszter. ~ Ferenc (Bárd Miklós) örökbe fogadott fia. A Ludovika Ak. után mint huszár hadnagy kezdte meg szolgálatát. Emellett a bp.-i egy.-en jogot tanult. Részt vett az I. világháborúban. 1919-ben Szegeden az ún.

nemzeti hadsereg propaganda- és védelmi osztályának vezetője, majd Horthy kabinetirodájának katonapolitikai referense. 1922. okt.-től az MTI, 1925-től a Magyar Telefonhírmondó és Rádió Rt. elnöke. 1934-től felsőházi tag. 1935. márc. 4-től 1937. febr. 3-ig a Gömbös-, majd Darányi-kormány belügyminisztere; ő irányította az 1935. évi választásokat. Darányi kezdetben mérsékelt, a parlamentre támaszkodó politikájával nem értett egyet, s ez vezetett lemondásához. 1937. márc.-ban ismét az MTI és az érdekkörébe tartozó vállalatok elnökévé választottták. 1938 őszén a Rongyos Gárdával be akart törni Kárpát-Ukrajnába. 1940–41-ben Kárpát-Ukrajna (Kárpátalja) kormányzói biztosa. Irathagyatéka a korszak történetének értékes forrása, az Országos Levéltárban van. – F. m. Egy csapattiszt naplója 1914–18 (Bp., 1932); Beszédek, előadások 1919–1838 (Bp., 1938).

Forrás:https://www.arcanum.hu/hu/online-kiadvanyok/Lexikonok-magyar-eletrajzi-lexikon-7428D/k- 760F2/kozma-miklos-766C3/

29 Ormos Mária: Egy magyar médiavezér: Kozma Miklós, PolgART, Budapest, 2000.

30 32.250/1925. K. M., Könyvtár Magyarországi Rendeletek Tára 1867–1945:

https://library.hungaricana.hu/hu/view/OGYK_RT_1925/?pg=654&layout=s.

Klein Tamás: Az elektronikus sajtó szabályozásának kezdetei Magyarországon, Első megjelenés 2009/4, XXIX.

Országos Diákköri Konferencia Állam- és Jogtudományi Szekciója Telekommunikációs és Média Jogi Tagozatában díjazott dolgozatok rövidített változatai, p. 137.

31 Az OGYK Képviselői Információs Szolgálatának segítségével próbáltam megtalálni ennek az engedélynek a pontos jogszabályi helyét, de az Ormos Mária által megadott adatok alapján, a keresés sikertelen volt.

(15)

15 Ugyanebben az időszakban kezdett foglalkozni Kozma az ún. „elektromos távolbavetítéssel”,³² azaz a televíziózással, amelyre egy 1933-ban íródott levél tanúsága szerint Kozma a Posta vezérigazgatójától engedélyt kapott. Az innovációs kísérlet azonban elakadt, valószínűleg azért, mert olyan jelentős beruházást igénylő vállalkozásról lett volna szó, amelyhez nem talált megfelelő tőkét.

Mindeközben 1933-ban elindult a Laki-hegyi nagyadó, amely az ország egész területén lehetővé tette a rádióadások elérhetőségét és ez drasztikusan megnövelte az előfizetők számát.

1925-től kezdődően az előfizetői kör folyamatosan bővült, azonban a világgazdasági válság idején ez a folyamat megtorpant és lemondások tömegére került sor, majd lassú növekedés mutatkozott ugyan, de az 1932. év végén a rendelkezésre álló 320 ezres előfizetői létszám a harmincas évek végére minden erőfeszítés ellenére is csak 400 ezerre emelkedett, ami az európai államok átlagával összevetve Ormos szerint szerény eredmény volt.³³

1934-ben elkezdte munkáját a Hell-féle „távolbaíró”, amely technikai téren hatalmas újítás volt, mivel a telefonkapcsolat és dróton továbbított távirati megoldás helyett rádióhullámokkal lehetett az üzeneteket továbbítani.³⁴ A Laki-hegyi adó mellett megkezdődött három kisebb és egy nagyobb reléállomás kiépítése is.

Az új sajtójogi szabályozásra 1938-ban került sor, ekkor már egy háború előtti politikai kontextusban. Rendelkezései alapvetően a lapalapítás szabadságát és a kötelespéldányok rendszerét érintették. Az 1914-es sajtótörvényhez képest, amely az időszaki lapok alapítását nem kötötte engedélyhez, úgy rendelkezett, hogy az „időszaki lap alapításához, úgyszintén jellegének megváltoztatásához a m. kir. miniszterelnök engedélye szükséges” (9. §). A már megjelenő lapok további működésének feltételeként is külön engedély megszerzését tette kötelezővé. Engedélyhez kötötte ezen felül az ún. hírlaptudósító újságok (10. §) alapítását.

A kötelespéldányokra vonatkozóan szabályozás 2. §-a előírta, hogy az „[i]dőszaki lap terjesztését a sajtórendészeti kötelespéldány megküldésével egyidőben szabad megkezdeni”. A kötelespéldányok megküldésére vonatkozó szabályok megszegése bűncselekmény vétségi alakzatának minősült, és egy évig terjedő fogházzal volt büntethető.³⁵

32 Ormos Mária (2000), p. 144.

33 Uo. p. 289.

34Uo. p. 281.

35 1938. évi XVIII. tc. az állami rend megóvása végett szükséges sajtórendészeti rendelkezésekről, in: Országos Törvénytár 1938. 7. szám, 1938. június 1. „az állami rend megóvása végett szükséges sajtórendészeti rendelkezésekről”; Klein Tamás (2012), p. 13–14.; Paál Vince (szerk.) (2013), p. 125–126.; 60.070/1938. M.E.

rendelet a sajtókamara felállításáról.

(16)

16 A történelmi kontextusnak megfelelően a zsidó törvények hatása alól a Rádió sem tudta kivonni magát.³⁶ Különösen a második zsidótörvény³⁷ volt rendkívül kedvezőtlen a rádióműsorok szempontjából, hiszen erőteljesen csökkentette a zsidó származású munkatársak alkalmazhatóságát. A korábbi 20%-ról ezek aránya 6-12%-ig csökkent le és ez bizonyos szakmákban többezer embert érintett.³⁸ A Rádió vezetősége készített egy levéltervezetet a miniszterelnök részére, amit Kozma alá is írt. Ez sorra vette a rádiós rovatokat és megállapította, hogy a jogszabály nagyon súlyos helyzetet teremtett a különböző művészetek területén. Ennek következtében a Rádió a jövőben például nem adhatta le a János Vitéz című hangjátékot, mert dalainak szövegírója a zsidó származású Heltai Jenő és nem szólalhatott meg a „Szép vagy, gyönyörű vagy, Magyarország!” kezdetű dal sem, mert annak ugyancsak zsidó származású a zeneszerzője. Nem beszélve a tánczenéről és a magyar nóták jelentős részéről. Nem kerülhetett adásba ezen kívül Kálmán Imre, Ábrahám Pál, Jacobi Viktor egyetlen műve sem.

Ormos leszögezi, hogy a beadvány sorsáról jelenleg nem tud semmit a kutatás.

Mind a Rádió, mind pedig az MTI 1939-re meglehetősen kiszolgáltatott politikai helyzetbe került, de a két intézmény számára a lehetőségekhez mérten továbbra is elsődleges szempont volt az objektivitásra való törekvés, ami megengedett egyfajta rokonszenvet Olaszországgal és Németországgal szemben, minden más tekintetben azonban tárgyilagosságra törekedett. A Szovjetunióval szemben utat nyitottak a bolsevizmus ellenességnek, de továbbra is csak mérsékelt hangnemben. Ez egy ideig még fenntartható volt annak következtében, hogy a magyar kormány ekkor még nem kötelezte el magát a német ügy mellett.³⁹ Igyekeztek megőrizni tehát az évek folyamán kialakított korábbi arculatot, amelynek meghatározója volt a politikamentesség és az üzleti szempontoknak megfelelő sokszínűség, amely egy meglehetősen heterogén összetételű hallgatóság kiszolgálását tűzte ki céljául. Mindezt a lehető legmagasabb kulturális minőségi sztenderdek biztosításával.

Az 1939-es választások azonban végképp rányomták a bélyegét az MTI és a Rádió helyzetére, és szembe kellett néznie mindkét intézménynek a nyilasok által gyakorolt politikai nyomással,

36 Az első zsidótörvény 1938. évi XV. tv. előirányozta a sajtókamara, és a színművészeti és filmművészeti kamara létrehozását, és a munkavállalást kamarai tagságokhoz kötötte. A felállítandó kamarákban a törvény a zsidónak minősülő tagok számát 20%-ban maximálta.

Klein Tamás (2012), p. 14.; Paál Vince (szerk.) (2013), p. 125.

37 1939. évi IV. törvény; Paál Vince (szerk.) (2013), p. 126–127.; Klein Tamás (2012), p. 13–14.

38 Ormos Mária (2000), p. 575.

39 Uo. p. 612.

(17)

17 amely mögött nyilván a németek befolyása volt sejthető. A bevezetett cenzúra ellenére a Rádió támogatta a Teleki-kormány politikáját, ami az MTI szempontjából azt jelentette, hogy továbbra is objektív próbált maradni és igyekezett megőrizni a két intézmény évtizedek alatt elnyert nemzetközi reputációját.

3.) Médiaszabályozás a második világháborút és a kommunista hatalomátvételt követően A második világháború után kialakuló pártállam alapvető érdeke volt a sajtószabadság és más szabadságjogok korlátozása. Az 1949. évi kommunista Alkotmány⁴⁰ sajtószabadságra vonatkozó normája egészen a rendszerváltozásig nem is változott. A szocialista alkotmányozás szabad sajtó jogát a dolgozók jogaként aposztrofálta, de valójában a kézivezérlés egyik hatékony eszközévé vált a pártállam kezében. A sajtó működésével kapcsolatos minden eszközt „társadalmi tulajdonba” vettek, ami a gyakorlatban azt jelentette, hogy a papírkészlet, a nyomdák, a terjesztési szervek az állam kezébe kerültek, és az ideológia legitimálása érdekében működtették ezeket.⁴¹ Névlegesen azonban úgy állították be, hogy a munkásság és a dolgozó parasztság tulajdonában állnak. Ezek felhasználása olyan módon zajlott, hogy a központi hatalom érdekeivel szemben nem lehetett élni a sajtó eszközeivel, és azt állították, hogy ez „a sajtószabadság fejlődésének egy, a polgári alkotmányozást meghaladó, magasabb szintje”.⁴² Ezen felül kizárólag ilyen módon biztosítható, hogy a tőkések ne férjenek ezekhez hozzá, azaz ne tudják megvesztegetni a szerzőket, és megvásárolni a kiadókat. Mindennek következtében sajtóterméket vagy elektronikus médiumot alapítani csak kizárólag engedélyezés alapján lehetett, de erre egészen a nyolcvanas évek második feléig egyáltalán nem volt példa. 1947-ben a tájékoztatásügyi miniszter által kiadott rendelet rögzítette, hogy lapengedélyt csak jogi személyek és társaságok kaphatnak.⁴³

40 1949. évi XX. tv.

41 Rácz János: Több oldalról szorongatva: középen, A médiacsata néhány csörtéje (1990–1993), Veritas – Magyar Napló, Budapest, 2018, p. 17.; György Péter: Néma hagyomány. Kollektív felejtés és kései múltértelmezés 1956–1989-ben, Magvető, Budapest, 2000, p. 20.

42 Paál Vince (szerk.) (2015), p. 454.

43 326/1947 miniszteri rendelet; Z. Karvalits László: A sajtószabadság korlátai 1944–48, in: Sükösd Miklós – Csermely Ákos (szerk.): A hír értékei. Etika és professzionalizmus a mai magyar médiában, Média Hungária Könyvek 2, 2001, p. 109.

(18)

18 A cenzúra fogalmát a jogrendszer formálisan, mint hivatalos sajtó- és médiaigazgatási eszközt, nem ismerte, ennek ellenére az ellenőrzés a korábbi történelmi korokból ismert és bevált módszerek segítségével megvalósult.⁴⁴

1945 és 1948 között több, a sajtót érintő jogszabály is született, amelyek elsősorban a lapalapítás jogát és a papírgazdálkodást érintették, ám új sajtótörvényt, amely az 1914-es vagy 1938-as jogszabályt felváltotta volna, nem fogadtak el és mivel az 1948 utáni évtizedekben a parlament lényegében teljesen súlytalanná vált, nem is volt semmilyen valós döntéshozatal fóruma. 1950-ben 5, 1951-ben 4, 1952-ben és 1953-ben 6-6 törvényt fogadtak el, amelyek a sajtót közvetlenül vagy közvetetten érintették, de ezek semmilyen érdemi változást a szabadságjogok szempontjából nem hoztak, inkább a sajtóval kapcsolatos állami tevékenység egyik szervtől a másikhoz történő delegálását szabályozták. Ilyen módon a sajtójog teljesen másodlagossá vált és szerepét a sajtópolitika vette át. A központi vezetés nem kívánta magát jogszabályi keretek közé szorítani, és szabad kezet akartak maguknak a sajtó irányításában és a lapengedélyezésben, ami különösen igaz volt az ötvenes évek első felére, amikor a sajtó működésének és szerkezetének rendszerkonform átalakítása zajlott, illetve a párton belül ez a téma a politikai küzdelmek egyik gócpontja volt.⁴⁵ A korszak sajtópolitikáját tehát elsősorban a szabályozatlanság, a politikai önkény és az aktuális pártérdekeknek való alávetettség jellemezte.

Az 1948 és 1956 között születtet sajtójogszabályok csupán periférikus jelentőséggel bírtak.

1948 után ugyanis elsősorban intézményi átalakítások zajlottak, pl. a társadalombiztosítási rendszer átalakításával megszűntették a Magyar Hírlapírók Országos Nyugdíjbiztosító Intézetét, illetve 1950-ben átalakították egy minisztertanácsi rendelet alapján⁴⁶ az MTI és a Magyar Rádió teljes szervezetét, amely a Magyar Központi Híradó Rt. felszámolásával járt együtt.⁴⁷ A többi minisztertanácsi rendelet elsősorban a feladat- és hatáskörök átcsoportosítását célozták, és nem jelentettek érdemi változást a szabadságjogok és a sajtójog tekintetében. Hírlapterjesztési kérdéseket is érintettek, amelyet a Magyar Posta feladataként határoztak meg, illetve kialakították a kötelespéldányok beszolgáltatási rendjét. A Magyar Dolgozók Pártja 1950-ben létrehozott Agitációs és Propaganda Osztályára testálták a

44 Paál Vince (szerk.) (2015), p. 457.; Horváth Attila: A magyar sajtó története a szovjet típusú diktatúra idején, Médiatudományi Intézet, 2013, Médiatudományi Könyvtár 7., p. 13.

46 70/1950. (III. 7.) M.T. számú rendelet (ennek a rendeletnek 11. §-a mondja ki a Magyar Központi Híradó Rt.

megszűnését).

(19)

19 sajtóviszonyokat és a sajtó működését érintő általános irányelvek megvalósítását, a szerkesztőségi kompetenciákba való beavatkozást, konkrét napi ügyekben való döntések jogát, illetve olyan adminisztratív ügyek intézését, mint pl. az újságírók kinevezése, utazásaik szervezése, valamint az újságíróképzés és a szakmai szervezetnek (MÚOSZ) felügyeleti szerveként is működött.⁴⁸ Meg kell azonban jegyezni, hogy a Politikai Bizottság (PB) is gyakran foglalkozott sajtóügyekkel, és határozatai éppúgy hatással az újságírói munkára, mint az APO döntései. 1953 után a PB már lényegében hetente tárgyalt kifejezetten sajtóval kapcsolatos ügyeket, és határozott például főszerkesztők személyéről, lapstruktúrák átalakításáról, és értékelték az egyes lapok teljesítményét. De alapvetően az APO-ban fogták össze a párt nyilvánossággal kapcsolatos mindenfajta irányító tevékenységét. Olyan

„mamutszerv” volt tehát, ahol 81 politikai és 28 technikai adminisztratív munkatársat foglalkoztattak a rendkívül szerteágazó feladatkörök ellátására.⁴⁹

Fordulatot Sztálin 1953-ban bekövetkezett halála jelentett, ami a politikai rendszer bizonyos mértékű gazdaság-politikai korrekcióját hozta magával. Ennek hátterében Nagy Imre kormányának reformkoncepciója állt. 1953-től kezdődően a vidéki sajtó egy részével elsősorban a helyi pártszervek foglalkoztak, a budapesti sajtó irányítása pedig a budapesti pártbizottság illetőségi körébe tartozott. Az APO átszervezését is tervezte a kormány, de erre ekkor végül nem került sor.

A cenzúra Magyarországon szovjet mintára szerveződött, de attól mégis némileg eltérő jellegű volt. A Szovjetunióban megjelenés előtt minden sajtóterméket a Gavlit⁵⁰ nevű – az ország méretéből fakadóan decentralizált – cenzúrahivatalba kellett eljuttatni, ahol aláírással és pecséttel látták el. Ezek nélkül a nyomda az anyagokat át sem vehette. A cenzoroknak – ún.

Gavlit-tisztviselőknek – egy lista állt a rendelkezésükre, amely alapján eldöntötték, hogy van- e valami hiba a benyújtott anyagokban. Kifogás esetén a felelős szerkesztőhöz fordultak.

Hazánkban nem volt ilyen központi cenzúrahivatal és nem volt egységes cenzúrarendszer sem. Egyrészt a Népművelési Minisztériumon belül végezte egyfajta cenzori tevékenységet, amely feladat két főosztály között oszlott meg. Könyvek esetén az Irodalmi Főosztály volt az illetékes, az egyéb nyomtatványokat a Tájékoztatási Főosztály Sajtó-közigazgatási Osztálya látta el hivatalos pecséttel. Itt azonban csak a budapesti vagy országos jelentőségű

48 Uo. p. 460.

49 Uo. p. 472.; Horváth Attila (2013a), p. 47.; Horváth Attila (2013), p. 67–68.

50 Paál Vince (szerk.) (2015), p. 484–485.

(20)

20 sajtótermékek ellenőrzése zajlott, megyei szinten pedig a megyei tanács végrehajtó bizottságainak alárendelt sajtó- és propagandacsoportok volt az illetékesek.

1949 után ez a minisztérium cenzúratevékenysége formálissá vált, és ugyan a pecsétet rá kellett ütni a kéziratokra, amely nélkül semmi nem mehetett nyomdába, de a tényleges ellenőrzés elsősorban az adott helyen, tehát a kiadóknál, szerkesztőségekben, esetleg a helyi pártközpontokban (APO-jellegű részlegein belül) zajlott. A minisztérium csak különleges esetben élt cenzori jogaival.

A politikai újságírásban az előzetes ellenőrzés két módon történhetett: egyfelől a belső (szakmai-politikai) szűrőn keresztül, másfelől a külső (politikai és szakmai) szűrőn keresztül.

A legalapvetőbb ellenőrzés a szerkesztőségen belül zajlott, megfelelő döntési hierarchián keresztül.

Újabb fordulatot hoztak a magyar kommunista rendszerben az 1956. október 23-án kezdődött forradalmi események. Október végére a politikai rendszer egy időre kilépett az egypárti keretek közül, és újjáalakultak a korábban megszüntetett pártok és velük együtt a pártlapok is.

A politikai fejlődés visszatérni látszott tehát a többpárti koalíciós időszakhoz, és annak pártos sajtójához. Ezen túlmutatva a pártsajtón kívül új, független lapok is megjelenni igyekeztek.

1956. november 4-e után a sajtó területén is ellenállás bontakozott ki, és néhány lapszám erejéig a Kádár-kormánnyal és a szovjet beavatkozással szembeszegülni kívánó lapok jelentek meg az utcákon. Az újságírók a MÚOSZ keretén belül Kádárral tárgyalva próbálták megvédeni a forradalom egyes vívmányait, azonban a kormány erre válaszul felszámolta a szövetségük autonómiáját és megkezdődött a sajtó területén is a megtorlás. Ez elől menekülni próbálva az újságírok nagy számban választották inkább az emigrációt és elhagyták az országot, vagy pályaelhagyóként új irányba fordultak. A sajtó területén a megtorlás egészen 1959-ig tartott. Nagyon sok újságíró került bíróság elé és újjászervezték az újságíró- szövetséget is.⁵¹

A november 4-i szovjet beavatkozást követően a kormányt kritizáló lapok csak illegálisan jelenhettek meg. A Kádár-kormány azonban nemcsak az ellenállás megtörésére, hanem a korábbi központi sajtóirányítás helyreállítására is törekedett. Ezért nem engedélyezték a forradalom napjaiban megjelent lapok további megjelenését, csak akkor, ha az korábban már hivatalos engedélyt kapott. A pártvezetés tehát a forradalom utáni fegyelem megteremtésére

51 Uo. p. 551–555.; Horváth Attila (2013), p. 61–63.; Klein Tamás (2012), p. 18–20.; Romsics Ignác:

Magyarország története a XX. században, Osiris, Budapest, 2002, p. 405–406.

(21)

21 koncentrált. 1956 decemberében kormányhatározattal⁵² a sajtó irányítására létrehozták a Tájékoztatási Hivatalt.⁵³ Az ellenállást egzisztenciálisan pedig ellehetetlenítették azáltal, hogy az újságírók 1956. december végén még élő munkaszerződéseit érvénytelenítették, és 1957 januárjában így ezer újságíró maradt munka nélkül. Ekkorra a pártvezetésen belül nagyon erősek voltak az újságírókkal és általában véve a humán értelmiséggel szembeni indulatok.

Igen gyorsan megtörtént a kádercsere, és a politikailag megbízhatatlan sajtómunkások kiszűrése a Rádiónál, az MTI-nél és a nyomtatott sajtóban is. De ezzel együtt is megegyezésre kényszerült a hatalom a szakmával szemben, hiszen szüksége volt a szakmailag tapasztalt, jó újságírókra a konszolidáció idején is. Olyan módon kellett szűrnie tehát az ellenállás tagjait, hogy ne bénítsa meg hosszú távon a saját pártsajtóját. Ennek nyomán módot kellett nyissanak

„a bűnbocsánatra”,⁵⁴ és azoknak, akik a (ellen)forradalmi események előtt és után becsületesen helyt álltak és „belátták a hibáikat”, lehetőséget adtak az újrakezdésre. Az ezzel kapcsolatos átvilágítást az 1957-ben alakult újjászervező bizottságok végezték el. Az eljárások során több mint 2000 újságíró ügyét vizsgálták, és ebből összesen 183 újságíró jelentkezését utasították el, 90-t büntetésben részesítettek, és 800 főben becsülik azoknak a számát, akik eleve nem kérték a szakmába való ismételt felvételüket (vagy mert biztosak lehettek az elutasításban, vagy mert letartóztatásban voltak, vagy mert időközben elhagyták az országot, illetve elég sokan elhagyták a szakmát és más irányban keresték a boldogulásukat).

Mindennek következtében a korábban a szakmában dolgozók közel egyharmada szorult ki a sajtó területéről.⁵⁵

A megtorlást követő években arra törekedtek, hogy a szakmai minőséget képviselő sajtómunkatársakat megnyerjék maguknak és kialakítsanak egy, a párthoz lojális, agitációs és propagandamunkára alkalmas és hajlandó újságírói kört. Cél egy színvonalas, olvasmányosan írni képes szakmai gárda kialakítása volt. Ennek nyomán nem kevesen túlléphettek az 1956-os szerepvállalásuk következményein. A konszolidáció éveiben a kádári vezetés kemény kézzel igyekezett a tömegkommunikációs eszközöket minél szilárdabb kézben tartani, mert meg voltak győződve arról, hogy a forradalom kirobbantásában jelentős szerepet játszottak a sajtó munkatársai és az irodalmi közélet személyiségei. A megtorlás azonban a fenti okok miatt nem elsősorban az újságírókat célozta, hanem az eseményekben katalizátor szerepet játszó

52 25/1956 Korm. sz. határozat (XII. 19.).

54 Paál Vince (szerk.) (2015), p. 567.; Horváth Attila (2013), p. 60–61.

55 Paál Vince (szerk.) (2015), p. 568–569.

(22)

22 értelmiségieket általában, illetve az ellenállást bizonyíthatóan szervező és abban aktívan résztvevők ellen, akik között természetesen újságírók is voltak.

A sajtó működésének szabályozása 1956 és 1989 között jelentős változásokat hozott a koalíciós évekhez és a Rákosi-korszakhoz képest. A legjelentősebb változások törvényi szinten jelentkeztek, az új sajtótörvény megszületésére azonban harminc évet kellett várni, mert ennek elfogadása csak harmadik nekifutásra sikerült. Az első kísérlet az 1957-ben kezdődött kodifikációs munka volt, amely azonban csak egy kormányrendeletet eredményezett. Ennek lényege mindössze annyi volt, hogy hatályon kívül helyezték az 1945 előtti sajtójogszabályokat és egységbe foglalták az alapvető sajtó-közigazgatási rendelkezéseket. A második kísérlet a hatvanas és hetvenes évek fordulóján ugyancsak kudarcba fulladt, majd végül 1986-ban hároméves előkészítő munkálatokat követően született meg az új magyar sajtótörvény.⁵⁶ Ennek azonban a rendszerváltás folytán igen gyorsan szükségessé vált a módosítása.

1959. május 1-jén elfogadtak egy kormányrendeletet,⁵⁷ amely az 1957-es kodifikációs munkák eredménye volt. Hatályon kívül helyezték az 1914. évi XIV. számú törvényt és az 1938. évi XVIII. számú törvényt, és az új szabályozás két törvény, öt kormányrendelet, három miniszterelnöki rendelet és öt miniszteri rendelet funkcióját vette át.⁵⁸ Jelentős előrelépést tettek a sajtóra vonatkozó jogi előírások tisztázásában, azonban nem törekedett a sajtó és a tömegtájékoztatás kérdéseinek általános rendezésére, csupán két terület szabályozását vállalta:

egyrészt a lapengedélyezés és terjesztés előírásait, másrészt a helyreigazítási eljárást tartalmazta. A jogszabály maga tükrözte a kormányfő szempontjait a sajtó szabad működésével szembeni garanciák rögzítésében, de nem törekedtek a működés előfeltételeinek biztosítására és a terület szabályozására. Kvázi tehát egy politikai deklarációról van szó. Ezzel egyidőben a Népköztársaság Elnöki Tanácsa szabályozta a sajtóval kapcsolatos büntetőjogi kérdéseket az 1959. évi XVII. számú törvényerejű rendelet keretein belül.

AZ 1960-es évek végén, 1970-es évek elején a Tájékoztatási Hivatal létrehozott egy kodifikációs bizottságot, amely 1970 januárjában nyújtott be az Agitációs és Propaganda Bizottságnak egy törvénytervezetet, amely igyekezett volna túllépni az 1959-es kormányrendelet sajtóigazgatási szemléletén, és kimondta volna, hogy minden

56 1986. évi II. számú törvény.; Paál Vince (szerk.) (2015), p. 573–574.

57 26/1959 KM rendelet.

(23)

23 állampolgárnak jogában áll véleményét a nyomtatott és elektronikus sajtón keresztül kinyilvánítani, az Alkotmány által kijelölt határokon belül természetesen, a „szocialista társadalom érdekeit” nem sértve (!), illetve az állampolgároknak joga van a rendszeres, gyors, folyamatos, pontos, hű és szakszerű tájékoztatáshoz. Az Agitációs és Propaganda bizottság azonban 1970. január 22-én elutasította a törvénytervezetet, és átdolgozását javasolta. Később azonban már nem tértek vissza a tervezet újratárgyalására, és a téma csak 1982-ben került újra terítékre, tehát jóval az Alkotmány 1972-es módosítását követően, amelyben azonban már szerepelt egy, a sajtószabadságra vonatkozó paragrafus.⁵⁹

A 20. század második felétől kezdődően az elektronikus média is megjelent az jogszabályozásban. A német alaptörvénnyel majdnem egy időben elfogadott népköztársasági alkotmány, azaz az 1949. évi XX. törvény nem ejtett szót róla, mert térségünkben a technikai fejlődés színvonala ezt még nem tette szükségessé. Az 1972. évi módosítás is érintetlenül hagyta ezt a területet, pedig ekkorra már lényegében minden háztartásban használtak rádiót és a fekete-fehér televíziókészülékek is elterjedtek.

A magyar televíziózás története egészen az 50-es évek második feléig nyúlik vissza, amelyet a hatalom politikai agitációra és hatalma megőrzésére maximálisan kihasznált. A szólás- és sajtószabadság tekintetében az 1972. évi módosítás leszögezte, hogy ezek a jogok csak a szocializmus és a nép érdekeinek megfelelően biztosíthatóak,⁶⁰ illetve „a Magyar Népköztársaságban törvény állapítja meg az állampolgárok alapvető jogaira és kötelességeire vonatkozó szabályokat.”⁶¹ A sajtószabadság az alkotmánymódosítás 64. §-ában rögzített alapjog, és a megvalósulásával kapcsolatos szabályokat törvénynek kell rögzítenie.

Ádám Antal szerint a 26/1959. (V. 1.) Korm. számú rendelet azonban ennek a követelménynek nem felelt meg részben a benne lévő tartalmi hiányosságok miatt sem.⁶² Az előző három sajtótörvény⁶³ hagyományai törvényi szintű szabályozást indokoltak, és egy

59 1972. évi I. törvény 64. §: „A Magyar Köztársaság a szocializmus, a nép érdekeinek megfelelően biztosítja a szólásszabadságot, a sajtószabadságot és a gyülekezési jogot.” Magyar Közlöny, 1972. április 26, 32. szám.

60 Horváth Attila (2013), p. 9.

61 1972. évi I. törvény 54. § (3) bekezdés; Paál Vince (szerk.) (2015), p. 455.

62 Ádám Antal: Az 1986. évi magyar sajtótörvényről, in: Jogtudományi Közlöny XLII. évf. 1. szám, Budapest, 1987. január, p. 2.; Horváth Attila (2013a), p. 8.; Bayer Judit: Sajtó és médiajog, in: Bajomi-Lázár Péter (szerk.):

Magyar médiatörténet a késő Kádár-kortól az ezredfordulóig, Akadémiai Kiadó, Budapest, 2005, p. 161.

63 1848:XVIII tc., 1914:XIV. tc., 1918. évi II. sz. néptörvény.