A magyar médiaszabályozás története és politikai narratívái a rendszerváltoztatás idején
(1989 – 1996)
című doktori dolgozat tézisfüzete
SZERZŐ: TÉMAVEZETŐ:
Orosz Tímea Prof. Smuk Péter
doktorjelölt egyetemi tanár
Bevezetés
Doktori értekezésem témájául a magyar elektronikus média rendszerén belül végbement rendszerváltoztatást választottam, amely a múlt század kilencvenes éveiben nem csak jelentős vitapontja volt az első két parlamenti ciklusnak, de rögtön az első választások után híven tükrözte a magyar politikai térben megmutatkozó alapvető törésvonalakat.
Mivel a dolgozat az állam- és jogtudományi doktori képzés keretei között íródik, magától értetődően a megszületett törvénytervezetek, majd pedig az elfogadott médiatörvény vizsgálatára fókuszál, ám természetesen figyelemmel kíséri a téma politikai narratíváját is, lévén politológus végzettségű kutató vagyok.
2013 óta foglalkozom rendszerváltáskutatással a Rendszerváltás Történetét Kutató Intézet és Archívum berkein belül. Számos könyv1 és tanulmány megírása fűződik a nevemhez, azonban eddig elsősorban a közép-kelet-európai országok európai uniós integrációjával és magyar párttörténet kutatással foglalkoztam, így a média területe számomra új.
Az 1996. évi I. törvény történetének meghatározott tematika szerinti megírását Révész Tamás Mihály professzor meghívására fogadtam el, és eddigi kutatói tapasztalataimat felhasználva az ugyan már kutatott parlamenti bizottsági és plenáris ülési jegyzőkönyveket olyan
1 Fricz Tamás – Orosz Tímea: Küzdelmes integráció 2004-2009, L’Harmattan Kiadó, Budapest, 2011;
Rendszerváltás 1989, felelős szerkesztő: M. Kiss Sándor, Antológia Kiadó, Lakitelek, 2014; Fricz Tamás – Halmy Kund – Orosz Tímea: A politikai túlélés művészete – Az MSZMP/MSZP hatalomátmentésének természetrajza: érvelés és gyakorlat (1988–2010), Antológia Kiadó, Lakitelek, 2014; Orosz Tímea: A magyar szociáldemokrácia a rendszerváltás idején, Antológia Kiadó, Lakitelek, 2017; Fricz Tamás – Halmy Kund – Orosz Tímea: Az SZDSZ-jelenség – Liberalizmus Magyarországon a rendszerváltás idején, Antológia Kiadó, Lakitelek, 2018.
szempontrendszer szerint dolgoztam fel, amelyet eddig nem vizsgáltak. A kutatást hat kérdéskörre korlátoztuk, amelyek mentén a jegyzőkönyvek feldolgozása zajlott:
1.) A Magyar Televízió és a Magyar Rádió jogi formájának, illetve pénzügyi függetlenségének kérdése;
2.) A Rádió- és Televízió Hivatal vezetőjének kinevezési rendje;
3.) A külföldi tőke bevonásának mértékéről, a monopóliumellenes intézkedésekről és a tartalmi kvótákról folytatott vita;
4.) A Rádió- és Televízió Hivatal finanszírozásának kérdése és az összeférhetetlenség problémája;
5.) A kulturális értékek védelme és a tartalmi kvóták kérdése.
A dolgozat elsősorban a törvénytervezet kidolgozásában közreműködő, illetve a hatpárti tárgyalásokat is bonyolító parlamenti bizottságok, illetve a plenáris ülések jegyzőkönyveinek feldolgozására épül, de nem nélkülözheti a minisztériumi bizottságok anyagainak, illetve azoknak a javaslatoknak a feldolgozását, amelyek ezen bizottságok előtt megtárgyalásra kerültek. Az összefüggések megértéséhez segítséget nyújtott a témában született terjedelmes sajtóanyag, amelynek legrelevánsabb részét lábjegyzetekben is feltüntettem.
Alapvető problémát jelent, hogy az Országgyűlési Könyvtárban, a Magyar Nemzeti Levéltárban, illetve az egyes minisztériumokban csak maguknak a bizottsági üléseknek a jegyzőkönyvei vannak meg, de nincsenek a jegyzőkönyvekhez mellékelve az ott tárgyalt javaslatok és tervezetek. Ezek jelentős részét az irattárak egyáltalán nem őrizték meg, így ezek csak hosszas utánajárást követően magángyűjteményekből voltak beszerezhetőek vagy még onnan sem.
További nehézséget jelent, hogy az 1990 környékén vagy elektronikus írógéppel vagy tintasugaras nyomtatóval kinyomtatott oldalak egy része a festék kopása miatt már nem olvasható, tönkrement. Mivel az anyagok scannelt formában hozzáférhetőek az interneten, és elsősorban ebből dolgoztam, abban bíztam, hogy a könyvtárból az eredeti példányokat a raktárból felhozatva előbbre jutok, és esetleg jobban olvashatóak, mint a digitalizált változat, de sajnos ez sem vezetett célra. Jelentős szövegrészek nem kerülhetnek emiatt feldolgozásra.
Különösen sajnálatos például, hogy Haraszti Miklós a külföldi tőkearánnyal kapcsolatos összefoglalója sem olvasható, amely lényegében magában foglalja az SZDSZ politikai álláspontját a teljes médiapolitikai kérdésben, és ez kutatásom szempontjából igen lényeges lenne.
Az egyes viták bemutatása során elsősorban a kormány és ellenzék álláspontja közötti eltérések, illetve ellentétek vázolása volt a legfontosabb cél, számomra a jogi szempontok mellett a törvény születésének politikai narratívái, a tárgyalások során rendkívüli szerepet játszó politikai törésvonalak, érdekek és ellenérdekek megvilágítása is legalább ugyanolyan fontos.
Nem törekedtem arra, hogy az események kronológiáját felvázoljam, mert arról könyvtárnyi szakirodalom és sajtóanyag áll a rendelkezésünkre. A témában releváns szakirodalom felvonultatása mellett a bevezetőben meghatározott öt témában azonban jobbára csak a jegyzőkönyvekre támaszkodhattam, mert ezekben specifikus szakpublikációkat még az Országgyűlési Könyvtár Információs Szolgálata jogi szakreferenseinek segítségével sem találtam, legfeljebb nyomokban.
Ezek feldolgozása mellett ismerkedtem meg a témával már korábban foglalkozó kutatók munkáival, kiemelten kezelve Koltay András munkásságát, aki a területnek szakértője, Klein Tamás, Gosztonyi Gergely, Varga Domokos György és Révész Sándor, akik más szakterületeken, más szempontok szerint közelítettek a magyar rendszerváltoztatás tömegkommunikációval kapcsolatos eseményeihez, így képezheti munkásságuk jelen disszertáció elsődleges szakirodalmi forrásait.
A kutatás során nagyon fontos számomra annak vizsgálata, hogy az ún. „médiaháború”
folyamán milyen pozíciót foglalt el az MSZMP utódpártja, és hogyan rendeződtek a történelmi és újonnan alakuló pártok pozíciói és állásfoglalásai a kérdésben. Nem érdektelen ezenkívül tanulmányozni azt sem, hogy milyen alapvető különbségek voltak az Antall- kormány és a Horn-kormány idején benyújtott egyes törvénytervezetek között, és mennyiben mutatkozott meg a mindenkori kormánypártok között rejlő mély ideológiai szakadék.
Fontos figyelemmel kísérni, hogy hogyan változott az egyes pártok pozíciója a médiatörvény kérdésében függően attól, hogy kormányoldalon vagy ellenzéki pozícióban ültek a tárgyalóasztalnál, illetve hogyan változott az álláspontja a kisebb ellenzéki pártoknak, valamint a jelentős politikai pálforduláson átment SZDSZ-nek, hiszen a szabaddemokrata politikusok szerepe és nehezen túlbecsülhető hatása a törvény kidolgozásának folyamatára és a politikai csatározások alakulására nehezen vitatható.
A kutatás fontos vállalása volt annak vizsgálata, hogy milyen jellegű médiarendszer alakult ki 1990 után hazánkban, és arra milyen hatással volt az Alkotmánybíróság tevékenysége, habár a dolgozat elsősorban az országos közszolgálati rádiózás és televíziózás körülményeinek alakulására fókuszál.
Külön figyelmet fordít a tézis a közszolgálatiság fogalmára, amelynek megalkotása végül csak az 1996. évi I. törvénnyel sikerült végül, bár a kérdés a korábbi törvénytervezetek megalkotóit is foglalkoztatta.
A munka a témában született szakirodalmak ismertetésén keresztül megállapítja, hogy a közszolgálatiság egyfelől politikai és állami befolyás és ellenőrzés, másfelől eszme- és értékrendszer, amely specifikus társadalmi funkciókkal, kulturális szereppel rendelkezik.2 Értékrendbeli sajátosságai mentén meghatározhatóak a közszolgálati rádió- és televízióműsor szolgáltatás bizonyos alapelvei. Ezek közé tartozik a társadalom számára a korlátlan hozzáférhetőség és földrajzi lefedettség, a főbb szükségleteknek való megfelelés, a szolgálatások változatossága, a kisebbségek iránti tisztelet, az európai, illetve nemzeti kultúra, nyelv és identitás feletti őrködés, a magas szakmai sztenderdeknek való megfelelés,3 és persze nem utolsó sorban a demokratikus politikai rendszer kívánalmainak való megfelelés a kiegyensúlyozott tájékoztatáshoz és tájékozódáshoz való jog, illetve a tárgyilagosság és objektivitás tekintetében.4
Az 1980-as években beköszöntött technológiai újítások korszaka megteremtette az elektronikus műsorszórás lényegesen olcsóbb és hatékonyabb eszközeit, amelynek következtében gombamód szaporodtak a különböző médiavállalkozások, és ezek piac- és profitorientáltsága már a tömegigényeknek kívánt megfelelni. Ennek nyomán a közszolgálatiság eszméje nem csak háttérbe szorult, de az ezredfordulóra lényegében meg is kérdőjeleződött, számos politikai és szakmai vitát vonva maga után.5
Nézetem szerint azonban közérdek szolgálata transzcendens jelentőséggel bír, és nem említhető egy lapon üzleti érdekek kielégítésével, hiszen a közérdek mindig magasabb rendű, mint az egyéni vagy egy szűk üzleti csoport érdekei.
2 Terestyéni Tamás: A közszolgálatiság követelményeinek értelmezése, különös tekintettel a médiatörvény előírásaira, Jel-Kép 1997/2, p. 91–92.
3 Gosztonyi Gergely (2003), p. 3.; Koltay András – Nyakas Levente: Magyar és európai médiajog, CompLex, 2012., p. 246., 264.; Koltay András (2007a).
4 McQuail, Denis: A tömegkommunikáció elmélete, Osiris, Budapest 2003, p. 142.; Jakab Zoltán: A közszolgálatiság értelmezése a 20-as évektől napjainkig, in: Terestyéni Tamás (szerk.): Közszolgálatiság a médiában. Ábránd vagy realitás? Osiris, Budapest, 1995, p. 58.; Gosztonyi Gergely (2003), p. 3–4.; Koltay András – Nyakas Levente (szerk.) (2012), p. 245., 260.; Terestyéni Tamás (1997), p. 92–93.
5 Antal Zsolt (2011), p. 151.
A Magyar Televízió és a Magyar Rádió jogi formájának, illetve pénzügyi függetlenségének kérdése
A Magyar Rádió és a Magyar Televízió a rendszerváltoztatás után is a magyar tömegkommunikációs rendszer két alapintézménye kellett maradjon, olyan jogi keretek között, amelyek a két közintézmény politikai függetlenségét biztosítják, illetve a politikai erőviszonyoktól való függetlenség mellett és azzal összefüggésben olyan intézményi formát teremtenek, amely a költségvetéstől való pénzügyi függést megszünteti, mégis biztosítja a közszolgálati feladatok ellátásához szükséges működési előfeltételeket.
Eredetileg, az első parlamenti ciklus idején két egymástól eltérő koncepció fogalmazódott meg, amelyek alapvető eltérések mellett is számos átfedést mutattak. Az egyik változat értelmében az Országgyűlés két közalapítványt hozott volna létre, amelyek az alapító okiratukban rögzített határidőn belül létrehozzák a Magyar Rádiót és a Magyar Televíziót, mint közalapítványi költségvetési szervet. A másik elképzelés szerint a közalapítványok kuratóriumai részvénytársaságokat hoznak létre, amely jogi formában a közszolgálati rádió és televízió végül működne.
A jogi forma mellett kérdés volt a két intézmény költségvetési státusának létjogosultsága, amely feltételezte a potenciális politikai befolyást és zsarolási potenciált is jelenthetett az éves költségvetési tárgyalásokon.
A politikai függés pro és kontra, költségvetési függés pro és kontra érvei képezték az első demokratikusan választott kormány és ellenzék közötti tárgyalási törésvonalat, amely törésvonal híven tükrözte a polgári-konzervatív és liberális konzervatív politikai erők között ideológiai eltéréseket.
Az 1992-ben megbukott törvénytervezet végül közalapítványi formában képzelte el az intézmények jogi formáját, és ugyan hivatalosan kiemelte őket a költségvetési intézmények státuszából, valójában nem szüntette meg a rádió és a televízió központi költségvetéstől való függését.
A rádió és a televízió intézményeinek jogi formája kimeríthetetlen vitaforrást kínált az 1995.
őszi tárgyaláson is. A politikusok a tárgyaló asztaloknál sorozatban ugyanazokat a köröket futották 1991-ben, 1992-ben, 1994-ben és 1995-ben is. A „közalapítvány kontra részvénytársaság” vita a bizottsági jegyzőkönyvek több száz oldalain keresztül sem ad semmi újat. Végül egyfajta köztes megoldás formájában született megállapodás, és az Országgyűlés által létrehozott közalapítványok meghatározott határidőre részvénytársaságokat hoztak létre,
amelyek a gazdálkodás és a profitteremtő gazdasági tevékenységek számára szélesebb körű lehetőségeket biztosított.
Kiindulva abból, hogy a pénzügyi függetlenség és a politikai függetlenség egymástól nem elkülöníthető szempontok, a dolgozat arra a megállapításra jut, hogy a végül elfogadott médiatörvény kinevezési rendjében és finanszírozási rendszerében sem biztosította ezeket, sőt. A kinevezési rend az intézmények teljes átpolitizálását teremtette meg, a politikai függést elkerülni kívánó finanszírozási rendszer pedig ugyancsak nem működött az első években, mivel a Műsorszolgáltatási Alap a törvényi előírás ellenére sem jött létre, illetve a Magyar Televízió szervezeti átalakítása sem történt meg, így azonban folytatódott pazarló gazdálkodás, illetve a jelentős mértékű korrupció az intézményen belül.
Amíg azonban egy intézmény nem képes önálló gazdálkodás formájában fenntartani magát, és a költségvetés támogatására szorul, addig nem nevezhető függetlennek. Különösen nem egy olyan fiatal demokráciában, ahol a politikai hagyományok egy a központi hatalom által évtizedeken át gúzsba kötött tömegtájékoztatást hoztak magukkal.
A Rádió- és Televízió Hivatal vezetőjének kinevezési rendje
A rendszerváltás után a közszolgálati televíziós csatornákat köztulajdonban képzelte el minden politikai párt.6 Mivel egy megszemélyesített társadalmi tulajdont nehéz törvényesíteni, úgy vélték, a jogállás és a felügyeleti rend együttesen lesznek képes biztosítani a közszolgálati televíziók köztulajdoni megmaradását, függetlenségét, gazdálkodási lehetőségét és társadalmi ellenőrzését.
A felügyeleti renddel kapcsolatban egyetértés uralkodott abban, hogy valamiféle társadalmi felügyeletet is kell biztosítani az intézmények felett, amely német mintára a társadalmilag releváns csoportok képviseletét jelenthetné, azaz a társadalmi tulajdonból próbálták eredeztetni társadalmi felügyelet jellegét. Olyan felügyelő grémiumnak kellett tehát a közszolgálati rádió és televízió társadalmi kontrollját elvégeznie, amely részben a releváns csoportok képviselete útján is biztosítja a mindenféle tekintetben elvárható függetlenséget.7 A végül megbukott 1992-es javaslatban a közalapítványok vagyonának kezelője egy-egy kuratórium lett, amelybe a kormánypártok, illetőleg az ellenzéki pártok országgyűlési képviselőcsoportjai együttesen három-három tagot delegálhatott volna. A közalapítványi műsorszolgáltatót egyszemélyi, felelős vezetőként az elnök irányította volna. A
6 uo., Kósa Ferenc, MSZP, p. 44-50.
7 uo. Haraszti Miklós, SZDSZ, p. 63.
közalapítványi műsorszolgáltató elnökének, alelnökeinek kinevezési, felmentési rendjéről az 1990. évi LVII. törvény, azaz a kinevezési törvény rendelkezett volna.
A közalapítványi műsorszolgáltató felügyelő bizottsága átfogóan, elvi szinten felügyelte volna a közszolgálati műsorszolgáltató tevékenységét, amelyet a törvény és a Közszolgálati Szabályzat határozott volna meg. A bizottságba a kormánypártok, illetőleg az ellenzéki pártok országgyűlési képviselőcsoportjai együttesen három-három főt delegáltak volna, illetve a kormánypártok, illetőleg az ellenzéki pártok ország- gyűlési képviselőcsoportjai együttesen további három-három köz- tiszteletben álló személyt kértek volna fel a Bizottságban való részvételre. Ezen felül a kormány is delegált volna egy tagot, és itt jelent volna meg az eredeti elképzeléseknek megfelelően a társadalmi szervezetek képviselete. A törvénytervezet taxatíve felsorolta a delegálásra jogosult szervezeteket.
A közszolgálati intézményrendszer másik fontos eleme a 1992-es törvénytervezetben a Rádió és Televízió Hivatal (RTH), amely műsorszolgáltatási tevékenységgel összefüggő, a törvényben meghatározott hatósági feladatokat ellátó országos hatáskörű államigazgatási szerv lett volna, amely önálló költségvetési szervként jött volna létre. Az RTH ún.
Társadalmi Tanácsa (RTH-TT) pályázatot írt volna ki az RTH elnöki tisztségének betöltésére.
Az RTH-TT kétharmados támogatással a jelöltek névsorát a miniszterelnök elé terjesztette volna, akik közül a kormányfő jogosult az elnök kiválasztására és kinevezésére is.
Az intézményrendszer rövid összegzése is mutatja, hogy az 1992. évi tervezet által felvázoltak semmilyen módon nem valósították meg a politikai függetlenség követelményét.
A politikai pártok, illetve a közalapítvány felügyelőbizottságába delegált kormánytag is garantálja a kormánytól, és a parlamenti pártoktól való abszolút politikai és szakmai függést.
A második ciklusban zajló tárgyalások során, 1995. őszén már sikerült konszenzusra jutni abban, hogy az akkor állami tulajdonban működő rádió és televízió a törvény hatályba lépését követően közalapítványi formában, részvénytársaságokat alapítva működik majd tovább, abban azonban már nehezebb volt megegyezni, hogy hány közalapítvány fedi majd le ezeket az intézményeket. Az MDF, a KDNP, az FKgP és az MSZP három közalapítvány, illetve ezekhez tartozóan három kuratórium létrehozását indítványozta, valamint a Duna Televízió esetén külön kiemelték a határontúli magyar szervezetek kuratóriumi delegálásának szükségességét.8
8 Az Országgyűlés kulturális és sajtó bizottsága média albizottságának 1995. szeptember 26-án, kedden, 9 órai kezdettel, a Képviselői Irodaház V/569, számú termében megtartott üléséről, p. 16.
Az SZDSZ viszont eredetileg egy központi intézmény létrehozása mellett foglalt állást.
Példaként említették a lengyel megoldást, ahol az ORTT-nek megfelelő hatóság egyben a kuratórium is és mindösszesen tíz-egynéhány tagja van. A többi párt azonban ragaszkodott ahhoz, hogy intézményenként egy, azaz összesen három kuratórium legyen, amelyek élén politikai szempontból paritásos alapon felálló felsővezetői kör áll. Ez egyfajta végrehajtó bizottság lenne a kuratóriumon belül, egy megfelelő javadalmazásban részesülő profi stáb, akik megfelelő tapasztalattal és szakértelemmel rendelkeznek az intézmények működtetéséhez.
A kuratórium többi része egyfajta közgyűlésként működne, nem főállású pozícióban, és különböző szakmai és társadalmi szervezetek delegáltjaiból állna.9 Itt jelent meg az első ciklusban is felmerült társadalmi és szakmai szervezetek képviselete, illetve egyetértés mutatkozott abban, hogy a pártok által delegált személyek aránya nem haladhatja meg a szakmai és a társadalmi küldöttek arányát, azaz a politikai szféra nem tolakodhat be ennél nagyobb mértékben a kuratóriumok munkájába.10
A törvény hatásairól született tanulmányok egyöntetűen leszögezik, hogy a közszolgálati médiumokban a politikai befolyás nem szűnt meg, habár a törvény formálisan tiltotta és a finanszírozás módjával ezt kizárni igyekezett.11 Hiába kötötték pályázathoz a közszolgálati médiumok elnöki posztjainak betöltését, a döntés a politikai pártok megegyezésén múlt.
Hozzá kell tenni, hogy a politikai befolyás megszüntetését annak ténye is akadályozta, hogy a pártok által delegált kuratóriumi tagok egy része „végigvívta” a médiaháború csaknem hat évét, tehát szakmaiság ide, paritás oda, ezek a delegáltak, ha akartak volna se tudtak volna politikailag semleges döntéseket hozni. Az elfogultság már a kinevezés pillanatában előre borítékolható volt.12
A külföldi tőke bevonásának mértékéről, a monopóliumellenes intézkedésekről
Az 1996. évi I. törvény korlátozni igyekezett a médiamonopóliumok kialakulását, hiszen a tömegkommunikációs eszközök szabadsága függ a tulajdonlásra vonatkozó előírásoktól is.
Egy adott ország médiatörvénye ezeket az értékeket a monopóliumokkal kapcsolatos szabályozáson keresztül hivatott kifejezésre juttatni. A rendszerváltás utáni első ciklusban a
9 Uo. p. 27–28.
10 A bizottsági ülések október 3-án, 4-én, 5-én és 9-én is erről szólnak. Nem tudok pontos oldalszámot megjelölni, mert a téma végig kíséri a megbeszéléseket.
11 Monori Áron (2005), p. 276.; Cseh Gabriella – Sükösd Miklós (1997), p. 42.; Farkas Zoltán (1997), p. 214.
12 Farkas Zoltán (1997), p. 214.; Gellért Kis Gábor (1998), p. 298.; Molnár Péter (1998), p. 302.
kormány a külföldi tőke beengedésének minél nagyobb mértékű korlátozásán és szigorú műsortartalmi kvótákon keresztül igyekezett ezeket az értékeket biztosítani. A második ciklusban viszont már más jellegű demonopolizálásra vonatkozó szabályozási törekvések jelentek meg, amelyekkel megakadályozni igyekeztek a médiapiac tulajdoni koncentrációját.
Az 1996. évi I. 85. § (5) bekezdése értelmében
„aki szerződés vagy bejelentés alapján műsorszolgáltatásra jogosult, az egyidejűleg legfeljebb
a) egy országos műsorszolgáltatás, vagy
b) két körzeti és négy helyi műsorszolgáltatás, vagy c) tizenkét helyi műsorszolgáltatás
végzésére rendelkezhet jogosultsággal.”
A kérdés az, hogy ez a rendelkezés képes-e akadályozni meg tájékoztatási monopóliumok kialakulását. Cseh és Sükösd szerint a válasz egyértelműen nem. A példa értelmezéséhez pontosan definiálnunk kell az országos, körzeti és helyi műsorszolgáltató fogalmát. Helyi műsorszolgáltatónak olyan szolgáltatókat minősít a törvény, amelynek vételkörzetében éves szinten legfeljebb százezer, illetve egy városon belül legfeljebb ötszázezer lakos él. Körzeti műsorszolgálatók esetén ez a szám egy vételkörzetbe az ország lakosságának kevesebb, mint fele eshet. Tehát, ha valakinek a tulajdonában van két körzeti televízió és négy helyi rádió az ország másik végében, akkor extrém esetben akár hétmillió lakos is hozzáférhet az általa nyújtott szolgáltatáshoz, ami jelentős előnyt jelent a többi szolgáltatóval szemben. Ebben a törvény monopóliumellenes rendelkezései önmagukban nem akadályozták meg, viszont az ORTT megfelelően körültekintő pályázati elbírálással megelőzhette (volna) a műsorszórási engedélyek megítélésekor.13
A médiakoncentráció kialakulását a méret- és választékgazdaságosságon kívül befolyásolják a médiavállalatok a jövedelmezőség rovására is erőltetett növekedési ambíciói, a piaci kockázat csökkentésére való törekvés, illetve a kedvezőtlen gazdasági hatások kivédésére való törekvés.14 Az üzleti szempontok mellett azonban mérlegelendő az egy adott társadalmon belüli erkölcsi és politikai befolyás, amely szintén fontos motiváló erő a médiatársaságok számára. Az emberek gondolkodására, vásárlási és fogyasztási preferenciáira, illetve akár politikai döntéshozatalára és kultúrájára gyakorolt hatás a pénz mellett óriás társadalmi és kapcsolati tőkét is helyez ezeknek a vállalkozásoknak a kezébe, ami áttételesen nyilván ismét
13 Uo. p. 116.; Cseh Gabriella – Sükösd Miklós (1999), p. 195.
14 Gálik Mihály – Polyák Gábor: Médiaszabályozás, KJK-KERSZÖV Jogi és Üzleti Kiadó Kft. Budapest, 2005, p. 323.
financiális erőre váltható. Itt tehát nem csak a gazdasági hatalom növeléséről van szó, hanem a társadalmi környezettel való kölcsönhatás sem téveszthető szem elől.
A pluralizmus fogalmán belül különbséget teszünk belső és külső pluralizmus között, amely különbségtétel a német alkotmánybíróság ún. harmadik televíziós határozatából származik és később az Európa Tanács által megalkotott definíció is átveszi.15 A belső pluralizmus egy televízió vagy rádió csatorna műsorainak tartalomszolgáltatásával kapcsolatosan követel meg egyensúlyi állapotot, az elfogulatlanság, illetve vitás kérdésekben a releváns álláspontok és vélemények teljességének megjelenítésével. A belső pluralizmus követelménye a közszolgálati médiaszolgáltatáshoz kötődik elsősorban.
A külső pluralizmus a médiarendszer összeségére vonatkoztatva követeli meg az álláspontok és tartalomkínálat sokféleségét, illetve azok egyensúlyát, és nem az egyes médiaszolgáltatásra vonatkozóan külön-külön követeli meg a belső pluralizmust.16
A médiapluralizmus és médiakoncentráció problematikája a média területén is megjelenő globalizáció s folyamatok folytán jelentek meg az uniós jogalkotás történetében már a kilencvenes évek elején, amelynek nyomán Európai Bizottság 1992-ben kiadta a témával foglalkozó ún. Zöld Könyvet, amely a pluralizmus és a médiakoncentráció összefüggéseit vizsgálta.17
A horizontális terjeszkedés földrajzi értelemben köti össze a piacokat, a vertikális terjeszkedés pedig az adott területen működő vállalatok közötti egyesüléseket, illetve felvásárlásokat jelenti, ami növeli az egyes nagyvállalatok működési biztonságát, csökkenti a konkurencia érvényesülési lehetőségeit, illetve ezen keresztül erősíti a piacok feletti ellenőrzés lehetőségeit és mértékét.18 A vertikális és diagonális terjeszkedésben a fúziókon keresztül érhető tetten az ún. kereszttulajdonlás, amely olyan átláthatatlan tulajdoni szerkezetet eredményezhet az egyes országok médiarendszereiben, amely még a médiát felügyelő hatóságok számára is kvázi lenyomozhatatlan és a jogszabályozás által is nehezen korlátozható – az 1996. évi I.
törvénynek sem sikerült –, illetve tetten érhető. Az ugyanazon vállalati körhöz tartozó, de különböző ágazatokban is piacra dobott termékek egymást erősítve hatalmas piaci
15 57BVerfGE 295, 326 (1981).
16 Nyakas Levente: A médiapluralizmus fogalma és szerepe a szabályozásban, in: Koltay András – Nyakas Levente (szerk.) (2012): Magyar és európai médiajog, CompLex, 2012, p. 53 (e-book formátumban).
17 Pluralism and Media Concentration in the Internal Market – An Assessment of the Need for Community Action. COM (92) 480, 23 December 1992.
Nyakas Levente (2012), p. 54.
18 Gálik Mihály – Polyák Gábor (2005), p. 323.
szegmenseket képesek magukhoz ragadni, amelyeknek multinacionális mérete és globális befolyása mellett a kisebb vállalatoknak töredéknyi érvényesülési lehetősége marad. 19
A médiaszíntér pluralizmusa és a médiakínálat sokszínűsége olyan kulcsfogalmak, amelyek eltérő formában és hangsúllyal jelennek meg az egyes országok jogszabályozásában. A médiakínálat sokszínűsége visszatükrözi a források változatosságát, amely függ a rádiózásban és televíziózásban működő tulajdonosi kör szerkezetétől, illetve ezek és a műsorokat előállító műhelyek értékrendjétől.20 Ebből adódóan minél kevésbé koncentrált egy médiarendszer tulajdonosi szerkezete, annál változatosabb lehet a műsorkínálat, a tartalomkínálat, mindazonáltal erre negatív hatást gyakorol az elektronikus médiát is érintő globalizációs trend, amely a műsortartalmak egységesüléséhez és erőteljes bulvárosodáshoz vezet, és csökkenti a sokszínűség, illetve egyediség – nem beszélve a hagyományos kulturális értékek érvényesülésének – lehetőségeit.
A monopóliumellenes szabályozás elsődleges feladata a gazdasági erőfölénnyel való visszaélés megakadályozása a médiapluralizmus és médiakínálat rovására, amely lehetővé teszi az emberek minél sokoldalúbb információszerzési lehetőségeit.
Az 1996-os médiatörvény 85. § (5) bekezdése nem csak a műsorszolgáltatóra vonatkozik, hanem a háttérben a műsorszolgáltató tulajdonosi szerkezetében megjelenő vállalatokra is:
123. §
(1) A szakosított műsorszolgáltató kivételével az országos műsorszolgáltatásra jogosult és az abban befolyásoló részesedéssel rendelkező nem szerezhet befolyásoló részesedést más műsorszolgáltatást, vagy műsorelosztást végző vállalkozásban.
(2) Ugyanaz a vállalkozás műsorszolgáltatásra jogosult szervezetben a 86. § (5) bekezdésben foglalt korlátok között szerezhet befolyásoló részesedést.
Tehát nem csak a műsorszolgáltatóban közvetlen tulajdonosi joggal rendelkező vállalkozást kell figyelembe venni, hanem az ezekben a vállalkozásokban tulajdonosként szereplő további vállalkozásokat is. Csakhogy, mint már említettem, ezek nyomon követése szinte lehetetlen, mert a kereszttulajdonlás olyan bonyolult tulajdonosi szerkezetet eredményezhet, amely a
19 Sánchez-Tabarnero, A.: Media Concentration in Europe. The European Institute for the Media, Manchester, 1993.; Gálik Mihály – Polyák Gábor (2005), p. 328.; Doyle, G.: Media Ownership. The economocs and politics of convergence and concentration in the UK and European media. Sage Publications, London, 2002; Farkas Zoltán (1997), p. 211.
20 Gálik Mihály – Polyák Gábor (2005), p. 326.
törvény eszközeivel nehezen vagy egyáltalán nem lekövethető, részben amiatt, hogy az adatbejelentési kötelezettségeiknek a multinacionális vállalatok egyszerűen nem tesznek eleget és ennek kikényszeríthetősége nem biztosítható pusztán a törvény erejével és a hatóság jogi eszközeivel. Ennek következtében a közvetlen és közvetlen tulajdonlással az egyes médiatársaságok több műsorszolgáltatóban is befolyást szereznek, messze nagyobb mértékig, mint amit a törvény eredetileg lehetővé tenne.
A Rádió- és Televízió Hivatal finanszírozásának kérdése és az összeférhetetlenség problémája;
A rendszerváltás óta a központi költségvetés támogatásának megítélése, illetve megvonása politikai fegyver volt az Országgyűlés kezében a Magyar Rádióval és a Magyar Televízióval szemben. Az Antall-kormány az 1991-es költségvetési vitában politikai okokból utasította vissza a Magyar Televízió többlettámogatási igényét, egy évvel később pedig a megszavazott költségvetési támogatást is zárolták, ugyancsak politikai okokból, hogy elérjék végre Hankiss Elemér menesztését a Televízió éléről. 1994-re a Magyar Televízió olyan mértékig eladósodott, hogy az intézmény működése egyáltalán bizonytalanná vált – ezekről dolgozatom finanszírozásról szóló fejezetében részletesen szóltam.
A médiatörvény egyik elsődleges célja volt ezért, hogy a közszolgálati médiumokat megszabadítsa a pénzügyi kiszolgáltatottságtól, és olyan finanszírozási rendszert hozzon létre, ami az állami büdzsétől a lehető legnagyobb mértékig függetleníti a közmédiumokat, még pedig olyan formában, hogy az intézmények pénzügyi forrásai évekre előre tervezhetőek és kiszámíthatóak legyenek. Ennek nyomán alakult ki egy komplex rendszer, amely a készülék- üzembentartási díj bizonyos hányadából, a műsorterjesztési költségek megfelelő összegű állami támogatásából, vállalkozói tevékenységből és reklámbevételekből állt össze.
A finanszírozás tekintetében a törvény célja az volt, hogy a pénzügyi lehetőségeket az egyes intézménytípusokhoz igazítsa. A műsorszerkezeti követelmények teljesítéséhez olyan pénzügyi támogatásokat biztosított, ami nem jelentett közvetlen állami dotációt, de a Műsorszolgáltatási Alapból történő részesedés biztosításával, illetve bizonyos pénzügyi kötelezettségek elengedésével egyfajta biztonságot igyekezett nyújtani a közműsorszolgáltatók számára.21
A legjelentősebb bevételt a reklámok jelentik minden médium számára, azonban a törvény a nemzetközi trendeknek megfelelő mennyiségi és tartalmi korlátok közé szorította ennek
21 Cseh Gabriella – Sükösd Miklós (1997), p. 27.
lehetőségét. Meghatározta a reklámok lehetséges arányát a műsorszerkezetben, és adott esetben tartalmi tilalmakat vezetett be egyes témákra.
Még a hatpárti tárgyalásokon tisztázták a felek, hogy az 1996-os átmeneti időszak lesz, amelyben a közszolgálati médiumok a túlélésért küzdenek majd és finanszírozásuk teljesen bizonytalan. Ennek megfelelően 1996 végére mind a Magyar Rádió, mind a Magyar Televízió továbbra is komoly adósághalmazt görgetett maga előtt. A Magyar Rádió 8,7 milliárd forintos bevételt tervezett, de 9 milliárd forintos kiadására ez nem volt elegendő, ezért a hiányzó összeget a központi költségvetés kipótolta. Ebben nincsen benne az a kétmilliárd forint, amivel a Rádió az Antenna Hungáriának műsorterjesztési költség formájában tartozott, amelynek csak egy részét egyenlítette ki a központi költségvetés.
Problémát jelentett, hogy a készülék-üzembentartási díjat a fogyasztók egyre kevésbé fizették be, a tartozás pedig nehezen volt behajtható, illetve túltervezték a reklámbevételeket is, amelynek csupán a töredéke folyt be végül.22
A Magyar Televízió pénzügyi helyzete sokkal nehezebben volt áttekinthető. Horváth Ádám az intézményt 1994-ben hatalmas adósságállománnyal vette át, amely helyzeten már csak a törvény hiányában sem tudott érdemben változtatni. 1996-ban a Televízió tervezett költségvetése 24 milliárd forint volt, amelyből mindössze 21,9 milliárd forint folyt be végül.
Ebből az állami támogatás mértéke 3 milliárd forint volt. A reklámpiacból ugyan komoly szegmenst sikerült a Televíziónak kihasítania, azonban olyan mennyiségű kiegyenlítetlen számla és adótartozás gyűlt fel az évek folyamán, hogy ezek a bevételek egyelőre nem tudták kiegyenlíteni a hatalmas hiányt, és az intézmény lényegében folyamatosan a fizetésképtelenség határán lavírozott.23
Hozzá kell tennünk, hogy 1996-ban a két intézmény még nem számolhatott a koncessziós díjakkal, amelyek lélegeztetőgépen tartották volna a büdzsét, hiszen a pályázatok ekkor még nem zajlottak le.
Az első egy évben tehát a részvénytársasággá alakult közmédiumok igen ingatag lábakon álltak, és lényegében a kormányzat jóindulatán múlt, hogy vagy csődbe mennek, vagy tömeges létszámleépítésre kényszerülnek, vagy a műsorkínálatot, illetve a műsoridőt lesznek kénytelenek leszűkíteni.
22 Farkas Zoltán (1997), p. 216. Jegyezzük meg, hogy a készülék-üzembentartási díjat 2002-től nem kellett a polgároknak befizetniük, ugyanis a kormány átvállalta a fizetési kötelezettséget. Forrás:
https://www.origo.hu/gazdasag/20070412tvdijjal.html.
23 Farkas Zoltán: Zoltán (1997), p. 217.
A médiatörvény elfogadása rövid távon egyedül a Duna Televíziónál eredményezett egyensúlyi állapotot, ahol a készülék-üzembentartási díjakból való jelentős részesedés és a műsorterjesztési költségek nagyarányú állami támogatása megnyugtató kezdetnek bizonyult.
Molnár Péter 1998 áprilisában – tehát több mint egy évvel a törvény hatályba lépése után – írt cikkében24 azt írta, hogy a Műsorszolgáltatási Alap, amelynek a közszolgálati műsorok készítését, és a nonprofit műsorszolgáltatók működését kellett volna támogatnia, ekkor még mindig nem indult el.25 A finanszírozási rendszer tehát még csak részleteiben működött az első években, és még a pénzügyi szakértők sem tudták ekkor megmondani, hogy a törvény által felépített rendszer mikorra születik meg és egyáltalán finanszírozható lesz-e. Ennek egyik oka az volt, hogy a törvény sokkal nagyobb állami szerepvállalást ír elő, mint amekkora összeget a költségvetés korábban felvállalt.
És fel kellett készülni arra, hogy 1997-ben a kereskedelmi rádiózás és televíziózás elindulásával a reklámpiaci részesedés lényegesen kisebb lesz a közszolgálat esetén, tehát az elkövetkezendő évben ezeknek a bevételeknek a drasztikus csökkenése is várható volt. Tehát elfogadott törvény birtokában sem volt tisztázott az intézmények financiális helyzete, és a törvény betűje a következő üzleti évre sem kínált megnyugtató perspektívát.
A kulturális értékek védelme és a tartalmi kvóták kérdése
Dolgozatom II/2. fejezetben részletesen szóltam a közszolgálatiság fogalmáról, illetve a közszolgálati és kereskedelmi műsorszórás konfliktusairól, amelynek releváns részét képezik a tartalmi korlátozások is. A két szektor közötti ellentétek minden országban komoly politikai és gazdasági vitákat generáltak, és befolyásolták a törvényi szabályozás tartalmát, „a törvényalkotó szándékát a médiatörvény fogalmi és intézményrendszerének kialakításánál”.26 Bármely médiatörvény célja az, hogy a közszolgálat és a piaci alapon működő médiaorgánumok viszonyát rendezze, a működőképesség és finanszírozhatóság biztosításával.
Ennek része a műsorszerkezeti követelmények kialakítása, amely során ugyancsak különbséget kell tennünk a közműsorszolgáltató, kereskedelmi, illetve az ún. nonprofit szakosított médiumok műsortípusai között.27 Ugyanez vonatkozik a magyar médiajogszabályozás kezdeteire is az első demokratikus választásokat követően, amikor is a
24 Molnár Péter: Telefonüzenet kis kockás papíron, in: Beszélő, 3. évf. 4. szám, 1998. április, p. 17.
25 Orsina Béla – Székelyné Dr. Kisari Éva Katalin: A panaszbizottság és döntései, in: Cseh Gabriella – Enyedi Nagy Mihály – Solténszky Tibor (szerk.): Médiakönyv, 1998. Enamiké, 1998, p. 126.
26 Cseh Gabriella – Sükösd Miklós (1997).
27 Uo.
jogalkotó elsődleges célja a médiapluralizmus megteremtésén felül a médián belül a jogbiztonság megteremtése is volt törvényi szintre emelve a korábban MT rendeletek és határozatok szintjén szabályozott tényállásokat, amelyekről jelen dolgozat bevezető tanulmányában már részletesen szóltam.
A jogi szabályozás részét képezték az ún. tartalmi kvóták, amelyek körül rendkívül élénk vita folyt és ezen konfliktusok híven tükrözték a kormány és ellenzék között tátongó mély értékrendbeli szakadékot. A köznyelv által médiaháborúnak nevezett politikai csatározásnak egyik sarkalatos pontja egy nagyon mély ideológiai, értékrendbeli különbség volt, ami a konzervatív oldal és a baloldal, illetve a liberálisok között szakadékként tátongott. Ez az ún.
népi-urbánus ellentét, amely a múlt század 20-as, 30-as éveiben keletkezett és látensen, de túlélte a kommunizmust, a rendszerváltás során pedig a pártosodás egyik legfontosabb mozgatórugójává vált.28 Erre vezethetőek vissza a kilencvenes években a Magyar Demokrata Fórum és a Szabad Demokraták Szövetsége közötti folyamatos, minden szférát átszövő politikai ellentétek. „A népiek és az urbánusok közötti ellentétek radikális jellegét döntően az magyarázta, hogy egyszerűen más volt a világlátásuk, más a világszemléletük. Az urbánusok, ha liberálisok, akkor kozmopoliták, ha szocialisták, akkor internacionalisták, míg a népieket a nemzeti-konzervatív beállítottság jellemzi a legmarkánsabban. Igazából tehát már pontosabb ezt a vitát globalisták és nemzetiek vitájának nevezni.”29 Ezek a különbségek a médiaháború során a televízió- és rádióműsorok tartalmi kérdéseiben kumulálódva jelentkeztek.
A kormány a tartalmi kvótákkal azt kívánta elérni, hogy az elektronikus médiában a magyar kultúra védelme, a magyar film és a magyar készítésű műsorok továbbra is kiemelt szerephez jussanak, és csak bizonyos arányban juthasson be a magyar családok otthonába a Nyugatról érkező média erősen megkérdőjelezhető értékrendet sugalmazó hatása.30
A baloldalt és a liberálisokat sokkal inkább Nyugat-barát mentalitás jellemezte, és azt hangsúlyozták, hogy a magyar emberek szórakozni kívánnak, ha leülnek a televízió vagy a rádió elé, elsősorban nyugati, amerikai filmeket és modern műsorokat akarnak nézni, és nem kíváncsiak az eddig is unalmasnak tartott programokra. A pusztán közszolgálati televíziózás időszaka lejárt, az emberek másra vágynak, maximálisan meg kell nyitni a kapukat a nyugati
28 Fricz Tamás: A népi-urbánus ellentét ma, in: Szombat, 1999. június 1. Forrás:
https://www.szombat.org/archivum/fricz-tamas-a-nepi-urbanus-ellentet-ma-egy-vita-amely-beepult- 1352774071; Fricz Tamás: Univerzális népi-urbánus ellentét, Magyar Idők, 2017. február 6, Forrás:
https://mandiner.hu/cikk/20170206_fricz_tamas_univerzalis_nepi_urbanus_ellentet.
29 Fricz Tamás (1999).
30 Koltay András (2007), p. 26., 160.; Koltay András (2007a).
média felé. Nem sikerült egyetérteni abban, hogy az emberek ízlése formálható, és az igényeik részben annak megfelelően alakulnak, amilyen kínálatot kapnak.
A liberális ellenzék a kulturális értékek védelméről elmondottakat elfogadta. Elfogadta azt is, hogy ragaszkodni kell a magyar gyártókapacitás fejlesztését és a magyar kulturális értékeket védő kvótákhoz a törvény műsorpolitikai előírásaiban, viszont a tulajdonlásban megjelenő korlátozás minden formáját elutasították és károsnak tartották. Úgy vélték, hogy amennyiben ilyen intézkedések kerülnek a tervezetbe, az nem, hogy nem fogja csökkenteni, de sokkal inkább növelni fogja az állami beavatkozás mértékét a médiában és valójában államigazgatási típusú sajtóvállalatok terjednek majd el a piacon. Ez veszélyes egy olyan korszakban, amikor éppen leépíteni készülünk egy állami többségű ágazatot.31
A második ciklus idején a tartalmi kvótákról már a kiosztandó frekvenciák összefüggésében tárgyaltak, és konszenzus mutatkozott abban, hogy a törvénynek tartalmi kvótákat is meg kell szabnia, azaz hogy milyen arányban kell a két új kereskedelmi csatornán közhasznú műsorokat, magyarországi gyártású programokat, európai gyártású programokat és magyarországi gyártású filmeket közvetíteni. Ezek a kvóták az eredeti tervek szerint a 2-es csatorna esetén megegyezőek lettek volna a TV1 kvótáival. Ebben azonban vita bontakozott ki, mert a TV2 nem klasszikusan magánadó volt, mint az 58-as csatornán induló új műsor, ahol kevésbé érvényesülnek ezek a kötöttségek, de nem is volt hagyományos közszolgálati csatornaként kezelhető. Éppen ezért merült fel, hogy szigorúbb kvótákat szabjanak meg, mint az 58-as csatorna esetén, de a szakemberek szerint lehetetlen volt annyi magyar filmet és magyarországi gyártású műsort előállítani, hogy azt teljesíteni lehessen. 32
Felmerült az is, hogy mivel a 2-es csatorna műholdról működött, a lakosság mindössze 30- 35%-a tudta fogni az adást. Ennek következtében az ország jelentős részén mindössze egy csatornán zajlott a közszolgálati műsorszolgáltatás. Ezen az arányon csak olyan módon lehetett javítani, hogy Magyarországon halaszthatatlanná vált a kábelrendszer bővítése, ami azonban csak évek elteltével vonta magával a csatornák magasabb arányú hozzáférhetőségét.33
31 Uo.
32 Az Országgyűlés kulturális és sajtóbizottsága hatpárti média albizottságának 1995. október 26-án (csütörtökön) 11 órakor a Képviselői Irodaház V. emelet 569. számú üléstermében megtartott üléséről, p. 7.
33 Az Országgyűlés kulturális és sajtó bizottsága hatpárti média-albizottságának 1995. október 20-án, pénteken 10 órai kezdettel az Országgyűlés irodaháza V/569. számú tanácstermében megtartott ülésének jegyzőkönyve, p.
22.; az Országgyűlés kulturális és sajtóbizottságának 1995. október 26-án, csütörtökön, 13 órakor az Országgyűlés Irodaháza HL számú tárgyalójában megtartott üléséről, p. 8.
Zárógondolatok
Gellért Kis Gábor 1998-ban úgy fogalmazott, hogy a magyar rendszerváltó politika legnagyobb tévedése abban állt, hogy a médiát nem tárgyként, hanem központi céljaként érzékelte, és nem a demokrácia alapelveinek megfelelően igyekezett szabályozni, hanem a politikai elit saját vélt vagy valós küldetésének beteljesítése érdekében alkotta meg a médiát érintő jogszabályokat.34 A politika médiával kapcsolatos törekvései messze túlmutattak annál, mint amire a demokratikus választások nyomán jogosult lett volna, illetve a média is olyan politikai feladatokat vállalt fel, amely túlnyúlt a szabad sajtó és média hatáskörén.
Az első magyar médiatörvény megszületése ugyan szüneteltette egy időre azt a médiaháborús állapotot, amivel már mind a szakma, mind a politika, mind pedig a nézőközönség torkig volt, azonban magát a konfliktust nem oldotta fel az egy „szférák” között, csupán a harcteret helyezte át az Országgyűlésből a közszolgálati médiumok intézményeinek és az ORTT falai közé.35 Hiába szüntette meg a jogszabály látszólag a politika befolyását a média ügyeire, valójában egyetlen olyan döntés nem született, amelynek születését ne árnyékolta volna be a politikai érdek a szakmai szempontok rovására. A megszületett intézményrendszer nem szüntette meg tehát a politikai befolyást, sokkal inkább intézményesítette és jogi keretbe foglalta azt.36 Maga az intézményrendszer vált tehát a politikai függés eszközévé és a valóban szabad tömegtájékoztatás kerékkötőjévé.
A 20. században a tömegkommunikáció kvázi iparággá fejlődött, és oly mértékig átformálta a politikai nyilvánosságot, hogy az már nem csupán egy speciálisan képzett emberek szűk csoportjának territóriuma lett, hanem a (bel- és kül-)politikai folyamatok résztvevői is igényt támasztanak rá. 37 Így vált a tömegkommunikáció – az írott és elektronikus sajtó egyaránt – egyfajta köztes szférává a politika és a társadalom között, és olyan tereppé, ahol az egyes politikai erők nem csak egymással ütköznek meg, de harcot folytatnak a polgárok figyelméért és szavazatáért is. Ennek nyomán az első magyar médiatörvény története nem más, mint a rendszerváltoztatás idején működő politikai erők egymással szembeni bizalmatlanságának története, amelyet hazánk demokratikus hagyományainak hiányával ugyan magyarázhatunk, de ahogyan Gellért Kis Gábor is fogalmazott: a felelőssége alól senkit nem menthet fel.
34 Gellért Kis Gábor (1998), p. 296.
35 Gellért Kis Gábor (1997), 2. szám, p. 65.
36 Székely Kecskés János (1998), p. 305.; Halmai Gábor: Médiaháború: szabadság és szabályozás, in: Beszélő, II. évf., 8–9 szám, p. 94., 98.; Gellért Kis Gábor (1997), 2. szám, p. 70.
37 Halmai Gábor: Médiaháború: szabadság és szabályozás, in: Beszélő, II. évf., 8–9 szám, p. 92.
Az első pályázatok kiírását követően műsorszolgáltatási engedélyek hosszabbításának botrányai38 a digitális átállással kapcsolatos hírek39 jelezték, hogy ugyan a médiatörvény elfogadásával a médiaháború nyugvópontra jutott, de távolról sem jelentette annak végét. Az 1998-as parlamenti választások után, az Orbán-kormány megalakulásával a magyar rádiózás és televíziózás újabb korszakába lépett, de ennek története már nem képezheti jelen dolgozatnak tárgyát. Kínál azonban széles perspektívákat a kutatás folytatására.
A dolgozat vállalása az első demokratikus választások utáni két parlamenti ciklus tárgyalássorozatának, és az 1996. évi I. törvény megszületése történetének megírása volt. A bevezető tanulmányban megadott tematika mentén a kutatás a vállalását teljesítette, bízva abban, a megszerzett új ismeretek további irányt adhatnak a magyar médiatörténet kutatásának, pl. a volt szocialista országok médiarendszerei összehasonlításának tekintetében is.
Olsovszky (Orosz) Tímea
38 Smuk Péter: Magyar Közjog és politika 1989–2011, A harmadik Magyar Köztársaság alkotmány és parlamentarizmus története, Osiris Kiadó, 2011, p. 268
https://index.hu/kultur/media/2009/10/29/lemondott_majtenyi_laszlo/
39 http://nmhh.hu/cikk/194673/Digitalis_atallas_a_televiziozasban
Rozgonyi Krisztina: A digitális átállás folyamata és helyzete Magyarországon – régiós kitekintésben, Médiakutató 2012 tél, Forrás: https://mediakutato.hu/cikk/2012_04_tel/06_digitalis_atallas_folyamata
