Vita a hústermelés egyes kérdéseiről. Észrevételek dr. Takács József tanulmányához

VITA A HÚSTERMELÉS EGYES KÉRDÉSEILRÖLzr

ÉSZREVÉTELEK DR. TAKÁCS JÓZSEF TANULMÁNYÁHOZ

A hústermelés egyes problémáival foglalkozott dr. Takács József a Statisz—

tikai Szemle 1965. évi 12. számában megjelent tanuln'iányában.i A szerző—

véleményem szerint olyan nagy területet igyekezett megvilágítani, amely egy-egy részletre vonatkozóan több oldalú és bővebb elemzést kívánt volna Megállapitásai közül néhányat vitathatónak tartok. Nem célom ezek teljea

terjedelmű részletezése, csak néhány fontosabb kérdéssel szeretnék foglalkozni.

Feltétlenül igaz az, hogy a húsfogyasztást nagyrészt a termelés határozza

meg, de a teljes igazság kedvéért azt is hozzá kell tennem, hogy ezt a hatást

a külkereskedelmi forgalom, a fogyasztási szokások és a vásárlóerő erősen

befolyásolják. A külkereskedelem módosító hatására elég csak annyit felhozni,

hogy van olyan nyugati ország, ahol a szarvasmarha-állomány elég nagy—.

arányú fejlődése mellett — a fogyasztási igények nagyobb arányú növekedése miatt -— jelentős importtal fedezik a szükségletet. Itt tehát nemcsak a ter——

melés határozza meg a fogyasztást. Kiegészítésre szorul az is, hogy a hús- termelés volumenét az adott időszakban levágható állatok száma( határozza meg. Nagyon lényegesnek tartom emellett a levágható, illetve a vágásra ke;

rülő állatok átlagsúlyát és 'minőségét is. Nem mindegy ugyanis, hogy például a levágásra kerülő szarvasmarhák átlagsúlya 300 vagy 500 kilogramm, de 'az sem, hogy a minőség 55 vagy 60 százalékos húskinyerést tesz—e lehetővé Ebből a meggondolásból következik, hogy marhahúsfogyasztásunk növelésének nem elsősorban és nemcsak a szarvasmarha—állomány növelése az egyetlen útja, Sok más tényezőt is fel lehetne sorolni itt, de meg lehetne világítani azokat gazdasági vonatkozásban is.

Az állatállomány alakulásának főbb okai közül dr. Takács első helyen takarmánytermelésünk kérdését említi. Nem állja meg a helyét azonban az a megállapítás, hogy a takarmányterületek növekedtek ugyan, de az átlagter- mések csökkentek vagy változatlanok maradtak. Első kérdésként az merül fel hogy a takarmánytermő területek változását melyik időszakhoz viszonyítjuk A Központi Statisztikai Hivatal Mezőgazdasági adattár2 c. kiadványának adatai alapján ugyanis az 1. tábla szerinti áttekintést kapjuk.

! Dr. Takács József: A hazai hústermelés egyes közgazdasági problémái. Statisztikai szemle, 1965. évi 12. sz. usa—1225. old.

-"- Mezőgazdasági adattár I—II. Központi Statisztikai Hivatal. Budapest. 1965. XII 4— 736 és IX 4— 431 old.

ví'rA A HÚS'I'ERMÉLÉSÉÖL"

343:

, _

1. tábla

A takarmánytermő terület alakulása az 1921—1960. években

' ( 1921—1930. 1931—1940. 1951—1960.

Megnevezés

_

* évek átlaga

Bevetett szántóterület (ezer kat.. hold) . . . ,, ... 9056 9498 9259 Ebből takarmányterület

a bevetett. szántóterület százalékában ... 46,4 47,5 50,0 ezer kat. holdban ... 4202 4512 4630 Rét (ezer kat. hold) ...

1161 1129 926

Legelő (ezer kat. hold) ... , ... 1752 1710 1583

Főtakarmánytermő terület (ezer kat. hold) ... 7115 7351 7139 1921 —— 1930. évek átlagánakkszázalékában ... 100,0 103,3 100,3

1931 —- 1940. évek átlagának százalékában ... . 100,0 97,l

Ha az 1921—1930. évek átlagához viszonyítunk, akkor az 1951—1960. évek

átlagában a főtakarmánytermő terület valóban 0,3 százalékkal növekedett, de

az 1931—1940. évek átlagához viszonyítva már 2,9 százalékkal csökkent. Ezt így kell szemlélni, mert takarmánytermelésünket nemcsak a szántóföldi takar—

mánytermelés jelenti. Hasonló, azaz csökkenő tendenciát figyelhetünk meg a területre vonatkozóan, ha az 1961—1964 közötti évek adatait hasonlítjuk össze.

2. tábla

Takamuinyterrizelésünk alakulása az 1961—1964. években

, 1961. 1962. 1963. 1964.

Megnevezés

évben

Szántóföldi takarmányterület (ezer kat. hold). . . . 5163 4.993 5087 4900 Rét (ezer kat. hold) . . . ; ... — ... 838 786 766 747 Legelő (ezer kat. hold) ... , ... 1697 1630 1596 1584

Főtakarmánytermő terület ,

Ezer kat. hold ... 7698 7409 7449 7231 Index: 1961. év : 100 ... 100,0 96,2 96,8 93,9 Egy kat. hold főtakarmánytermő területen meg—

termelt

keményítőérték (mázsa) ... 5,88 6,85 7,23 7,20 emészthető fehérje (mázsa) ... (),70 0,76 0,83 0,83

Forrás: Mezőgazdasági adattár.

A 2. tábla szemléltetően igazolja, hogy az utóbbi években mind a szántó- földi, mind a természetes takarmánytermő területek csökkentek. Ezt a csökke—

nést, valamint az abrakfogyasztó állomány gyors növekedését nem tudta ellensúlyozni az egy kat. holdon megtermelt táplálóanyag mennyiségének növekedése. Viszont a táplálóanyag—tartalom növekedése némiképpen össze—

függésben van egyes takarmánynövények hozamának emelkedésével, bár sok—

kal inkább vetésszerkezeti változásokkal. Ezek részletes elemzése nem célom,

csak a kategorikús megállapítás ellenkezőjét kívántam bebizonyítani. Azt, hogy a takarmánytermő területek nem növekedtek.

Külön érdemes foglalkozni a cikkírónak azzal a megállapításával, amely a szarvasmarha-állomány alakulását és a marhahústermelést állítja kor—

844 vrm A mamanak-snak

relációba. Dr. Takács szerint: általában azokban az években, amikor a szarvas-

marha—állomány növekedett, a hústefmnelés csökkent vagy stagnált, amikor—

a hústermelés emelkedett, a szarvasmarha-állomány csökkent. Ez a megálla——

pítás az elmúlt évekre vonatkozóan helytálló, mert csak 1958—ban fordult elő, hogy mind a hústermelés, mind az év végi állomány növekedett. Ez az össze—*

függés azonban csak tendenciájában és csak a tényhelyzetből adódóan igaz, A szorosabb összefüggést tagadja az, hogy —1957—-ben 173 százalékkal növelte—' dett a hústermelés az előző évhez viszonyítva, és az állomány 4,6 százalékkal, csökkent, Viszont 1963—ban 4,3 százalékos hústermelés-növekedésre is az év végi állomány közel azonos (4,3 százalékos) csökkenéssel reagált. Mivelközgazdaságíf

problémákkal foglalkozik a tanulmány, helyes lett volna. _itt_ mindjárt kifejteni ' azt a logikai következtetést; hogy ez a helyzet csak szemléletbeli okok, követ—e

kezménye. Az állomány nagysága ugyanis nem a hústermelés, hanem a kivágás, nagyságával van szoros korrelációban. Ennek'igazolására szolgál a "3. tábla._

3. tábla

1' ' Számítás a marhahústermelés és "az év végi állomány alakulására vonatkozóan

Hús- Év végi Feltételezett kivágás Kerrigan év végi.

termelés állomány (ezer darab) . állomány

Év (agit/($$$) * ,

t 11 le es z 4. évi

az előző évi ma6 y g ? 196 ezer darab _ 31633?

százalékában átlagsúlyok alapján zalékában

1956 ... 100,0 100,0 350 283 , 67 2087 ——

1957 ... 117,3 95,4 386 " * 332 * 54 ' 2141 102,6

1958 ... 103,5 104,3 362 344 18 2159 100,8u

1959 ... 113,6 99,3 412 390 22 2181 * 101,0

1960 ... 111,9 98,4 450 437 13 2194 100,6r

1961 ... 100,9 102,3 461 441 20 2214 ' 10059

1962 ... 106,9 96,9 498 471 27 2243 1013

1963 ... 104,3 95,3 515 491 24 2267 101,1

1964 ... 86,9 104,9 427 427 — 2267 100,0;

Megjegyzés. Az átlagsúlyok kiszámításánál 60 százalékos húskinyerést véve figyelembe.

A 3. tábla még számított, feltételezett adatokkal is igazolja, hogy a hús——

termelést elsősonban nem a kivagás számbeli növelésével kell elérnünk, sőt az elmúlt években éppen a kivágások számának nagysága és nem a hústermelés növelése járult hozzá a szarvasmarha—állomány csökkenéséhez. A korrigált év végi állomány is azt bizonyítja, hogy a hústermelés növelése mellett az állo—- mány is növekedhetett volna, ha a kivágott marhák átlagsúlyának növelésére törekszünk. Végeredményben tehát a szarvasmarha—állomány csökkenésének egyik oka az, hogy az állománynak évről évre nagyobb hányadát vágtuk le,

mint amennyit helyes módszerek bevezetése esetén kellett volna. A jövőben

pedig törekednünk kell arra, hogy a tehenek két ellése közt eltelt idő lerövidín tésével, a hízlalásban a napi átlagos súlygyarapodás emelésével, a végsúly növelésével, megfelelő arányú tehénselejtezéssel fokozzuk hústermelésünkei;

az állatállományt megfelelő szinten tartva.

Kíegészítésre szorul a cikknek az a megállapítása, hogy az egy szarvas—

marhára jutó hústermelés a marhahízlalás elterjedése és a nagyarányú vágás miatt növekedett. A növekedéshez ugyanis nem kis mértékben járult hozzá

a borjúvágésok csökkenése is. Amíg az 1934—1938. évek átlagában a marha—

VITA A HÚSTERMELESRÖL

845

és borjúhústermelés együttes mennyiségének 14,7 százaléka volt a borjúhús, ugyanez az arány 1964—ben 1,3 százalékot tett ki. Mivel az 1934—1938. évi tátlagsúlyokat nem ismerem, a kivágott darabszámot sem tudom megállapítani.

Enélkül is világos azonban, hogy a borjúkivágás mennyire csökkent, és az egy szarvasmarhára jutó hústermelés mutatójánál nem közömbös, hogy a 60—70 kilogramm átlagsúlyú borjak és a közel 500 kilogramm átlagsúlyú növendék- marhák aránya hogyan alakul. Meg kell itt még azt is említenem, hogy indo—- koltabbnak tartjuk az egy szarvasmarhára jutó hústermelés helyett az egy tehénre jutó hústermelés mutatójának alkalmazását. A tenyésztés szinvonalá- nak mérésére azonban sem az egyik, sem a másik mutató nem alkalmas, mint ahogy nem fogadható el az a megállapítás sem, hogy marhahústermelésünk

növekedését nem a tenyésztési színvonal emelése, hanem a szaporulatot meg—

haladó mértékű marhavágások segítették elő. Véleményem szerint ebben a vonatkozásban a tenyésztési színvonalnak semmi köze a termelt hús mennyi—

ségéhez. Egyszerűen megfogalmazva: törzskönyvezés nélkül is lehet sok húst előállítani, és a legmagasabb tenyésztési színvonalon is lehet keveset. A hús—

termelésre inkább a tenyésztési irány hat, de elsősorban a termelési színvonal.

Amilyen igaz az, hogy az állatállomány újratermelésének feltétele az anyaállomány megfelelő szinten tartása, annyira nem fedi a valóságot az a megállapítás, hogy a hústermelés növelése az anyaállomány növelése nélkül nem oldható meg. Csak néhány tényezőt említek, mellyel a hústermelés azo—

nos anyaállomány mellett is növelhető. Ilyenek:

a két ellés közti idő rövidítése, a szaporulati arány növelése,

az elhullás-ok csökkentése,

magasabb átlagsúlyra való hizlalás,

azonos mennyiségű takamnány jobb hasznosulása stb.

Csak egészen egyszerű példával igazolom, hogy mennyire tarthatatlan az az álláspont, amely a hústermelés növelését csak az anyaállomány növelésével együtt tudja elképzelni:

a) száz koca évente egyszeri fiaztatása, átlagosan 8 élőszaporulat, ebből 5 szá—

zalék elhullás és minden felnevelt szaporulat 100 kilogrammra hizlalása esetén a megtennelt összes élősúly 760 mázsa;

b) száz koca évente másfélszer—i iiaztatása, átlagosan 10 malac, ebből 2 száza—

lék elhullás és minden felnevelt utód 120 kilogrammra hizlalása esetén 1764 mázsa az összes súlytermelés.

A bemutatott példában az anyaállomány növelése nélkül több, mint két—

szeres mennyiségű. húst állítottam elő az egyéb tényezők megváltoztatásával.

Ez annál is inkább figyelemre méltó, mert a termelés növelésének egyik leg- kevésbé gazdaságos módja az anyaállomány növelése. Azonos mennyiségű termék előállítása annál költségesebb, minél több anyaállat szükséges a ter—

meléshez. Feltétlenül az a 100 mázsa marhahús drágább, amelynek előállításá—

hoz — azonos egyéb tényezők mellett —— 50 tehén utóda szükséges, mint az, amelyikhez csak 30 tehén utóda. Ezért minden törekvésünk arra irányul, hogy az összes egyéb lehetőség kihasználása után a hústermelést csak végső esetben növeljük az anyaállomány növelésével. Ez indokolja az előbbi megállapítást is, hogy fontosabbnak tartjuk az egy tehénre jutó hústermelés mutatójának használatát.

Dr. Takács cikkében a laktációk száma és a vágóállat—termelés közötti összefüggést mutatja be a 4. táblában (1209. old.) a levont következtetések

846 vi'rA a ansrnamasaon

azonban nem mindenben helytállók. A modell szerint ugyan nem, de a gyakor—, lat szerint nagyon is befolyásolja a borjúszaporulatot a tehénselejtezések mértéke. Ezen túlmenően: azonos selejtezési szint mellett is eltérő lehet a borjúsza—porulat, ha a selejtezések okát is íigyelembe vesszük. így például a

meddőség miatt kiselejtezett tehenek aránya erősen módosíthatja a borjú-- szaporulat nagyságát. Az ellések számának növekedésével azonban csak a

tehenenként meghízlalható növendékálla—tok száma nő, de egyre csökken a selejttehénvágás. Ugyanakkor romlik a 'selejttehenek minősége is. Végered—

ményben —— és ez épp a modellel is bizonyítható —— az összes hústermelés a laktációk számának növekedésével csökken. '

4. tábla

A laktációk száma és a vágóállat—termelés

(dr. Takács József modelljének felhasználásával)

A laktációk Az évenkénti vágóállat-termelés (darab) Súlytermelésf' (mázsa) záma a ki-

selejtezésig növendékmarha seleittehén összesen növendékmarha selejttehén összesen

1 ... — 750 750 — 4500 4500

2 ... 428 322 750 1926 1932 3858

3 ... 547 203 750 2462 1218 3680

4 ... 600 150 750 2700 900 3600 *

5 ... 630 120 750 2835 720 3555

6 ... 652 98 750 2934 588 3522

7 ... 667 83 750 3002 498 3500

8 ... 675 75 750 3038 450 3488

9 ... 682 68. !, 750 3069 408 3477

* A növendékállatok 450, a selejttehenek 600 kilogrammos átlagsúllyal számolva. Termé—

szetes, hogy más súlyokkal is lehetne számolni, az azonban a tendencián nem változtat.

A laktációk számának növekedésével nő a jobb minőséget és magasabb árat képviselő növendék vágóállatok száma, de azt is tudnunk kell, hogy az 1966. évi árrendszerben az egyszer leellett üsző ugyanolyan áron értékesíthető, mint a növendékmarha. Ezért indokolt az az elv, amely a lehetőség határain

belül minden üsző leelletésére törekszik. így leellett üszőnként egy borjú és

100—120 kilogramm súlytöbblet előnyhöz jutunk anélkül, hogy a hús minősége romlana. Ezzel szemben áll az, hogy több takarmányra és több férőhelyre van szükség. Véleményünk szerint azonban jelenleg és átmenetileg a nagyobb szelekció-lehetőség is, de a hozamtöbblet is megéri a nagyobb ráfordítást ott, ahol erre szükség van.

Végső megállapitásként még azt kell hozzáfűzni dr. Takács modelljéhez, hogy ilyen a gyakorlatban nincs, nem is fordulhat elő. Minden tehenészetben

—— a második évben az újonnan alakult tehenészetekben is —— különböző korú tehenek vannak. Emiatt az ilyen egydimenziós modellnek kevés gyakorlati bizonyítóereje van. Ellentmondásos a modell akkor is, ha az árbevétel oldalá—

ról világitjuk meg a kérdést. Feltételezve, hogy a növendékállatok értékesí-—

tési ára egységesen 16 forint kilogrammonként, és hogy az első laktáció után selejtezett tehenek extrém, a második, harmadik és negyedik laktácció utáni tehenek szerződéses I. osztályú, az ötödik és hatodik laktáció utániak szerző—

déses II. osztályú, a hetedik és nyolcadik laktáció utániak szabad felvásárlási III. osztályú és a kilencedik laktáció utáni tehenek szabad felvásárlási IV.

osztályú áron értékesíthetők, a nagyüzemi felár nélküli árbevétel az 5. tábla

szerint alakul.

vrrA A HUSIERMELESRÓL,

347

5. tábla Az árbevétel alakulása a modell szerint

Árbevétel (ezer forint)

Index: 2. illetve 1. laktációnál elért árbevételzloo A laktációk

alá-ma a—se' leltemlg §?53ásbó, " dék— selejt tehénből összesen növendék- hizlalásból selejt tehénből összesen

1 ... —— 7200 7200 —- 100,0 100,0

2 ... 3066 2801 5867 100,0 38,9 81,5

3 ... 3940 1766 5706 128,5 24,5 79,3

4 ... 4320 1305 5625 140,9 18,1 78,1

5 ... 4536 900 5436 147,9 12,5 75,5

6 ... 4694 735 5429 153,l 10,2 75,4

? ... 4803 473 5276 156,7 6,6 73,3

8 ... 4860 428 5288 158,5 5,9 _ 73,4

9 ... 4910 326 5236 160,1 4,2 72,7

Az 5. tábla igazolja, hogy a növendékhízlalásból származó árbevétel a laktációk számának emelkedésével növekszik, a selejttehenek árbevétele csök—

ken, és az együttes árbevétel is csökken. Mind a növekedés, mind a csökkenés degresszív jellegű. Természetes, hogy az összefüggéseket tovább lehetne boncolni. Meg lehetne világítani a költségek, az ikertermékek oldaláról is, de nem tartom célszerűnek, hogy korlátozott keretek között ilyen részletkérdé—

sekbe bonyolódjak.

A hústermelés takarmányszükségletének jellemzésénél szubjektív szemlé—

lethez vezethet az a megjegyzés nélküli megállapítás, hogy egy kilogramm súlygyarapodáshoz a szarvasmarha átlagosan 4, a sertés 3,5, a baromfi 2,8 kilogramm keményítőértéket igényel. Ebből azt lehetne következtetésként le- vonni, hogy a legkedvezőbb a baromfihús előállítása. Ha azonban úgy tesszük fel a kérdést, hogy az előbb leírt fajlagos szükségletet jelző mennyiségekből mekkora az abrakra, méginkább az importabrakra eső hányad, vagy hogy a marhahizlalás keményítőérték-igényéből mennyit tudunk olyan tömegtakar—

mányokból fedezni, amelyeket másként nem értékesí—thetünk, melyeket érté—

kük és nagy tömegük miatt szállítani nem érdemes, objektívebb értékelést kapunk. Módosítja ezt a szemléletet az is, ha a keményítőérték-igény mellé

a fehérjekoncentráció—igényt vagy a más termékben történő hasznosulást és egyéb gazdasági hatást is felvetjük.

Foglalkozni szeretnék még a ,,forgási sebesség" kérdésével is. Vélemé—

nyem szerint ez a kategória a forgóeszköz, a pénzgazdálkodás vonatkozásában ismert, és Véleményem szerint nem adaptálható az állattenyésztésre. Klasszi—

kus értelmezéssel a forgás visszatérést jelent. Azt például, hogy a befektetett pénzeszköz mennyi idő alatt térül meg. Minél rövidebb időt vesz igénybe a megtérülés, annál kevesebb forgóeszközt kell lekötni, annál nagyobb a forgási sebesség. Az állatállománynak viszont forgója van, amely magába foglalja az állatállomány belső (átminősítési) és külső (árutermelési) forgalmát. Szűkebb értelemben beszélhetünk a hizlalás forgójáról is, amelyen a születéstől a kész—

termék előállításáig eltelt időt érthetjük. Akkor lesz kedvező ez a forgó, ha

azonos mennyiségű takarmánnyal azonos végsúlyt rövidebb idő alatt, azonos mennyiségű takarmánnyal magasabb végsúlyt azonos idő alatt, kevesebb tanulmánnyal magasabb végsúlyt rövidebb idő alatt

848 VITA A HÚSTERMELÉSRDL ' *

érünk el. A forgó időtartama azonban önmagában nem jellemzi a hústermelés mennyiségi, bizonyos vonatkozásban még *a "minőségi eredményeit sem,

Gyakorlatomban fordult elő, hogy gyógyíthatatlan betegség miatt mintegy 300 malacot három hónapos korban le kellett vágnunk és bőrösmalacként

értékesítenünk. A forgó így rövid volt ugyan, de sem mennyiségben, sem

minőségben nem értünk el olyan eredményt, mint amilyet hosszabb forgó

esetében elérhettünk volna. Ez ugyan szélsőséges példa, de bizonyítja, hogy a forgó —— mint a bírálat eszköze —— csak a mennyiségi és a minőségi, sőt ha úgy vesszük, a jövedelmezőségi adatokkal együtt ad teljes képet a. hizlalás—

ról. Éppen úgy, mint a ,,forgási sebességnek" elnevezett kivágási hányad

vagy vágási arány. Annak igazolására, hogy mennyire így van ez, a tanulmány 8. tábláját (1218. old.) hozom fel. Az igaz, hogy Hollandiában és a Német Szö—

vetségi Köztársaságban a szarvasmarha vágási aránya magasabb, mint Magyarországon, de míg nálunk 32,0 százalékos arány mellett 68, addig Hol— *

landiában 40,4 százalékos aránnyal csak 65 és a Német Szövetségi Köztársa—

ságban 4l,0 százalékos aránnyal is csak 72 kilogramm súlyt termeltek álla—

tonként. Természetesen az egy állatra jutó hústermelés is elég relativ mutató.

A közölt adatok a tavaszi összeírás szerinti állományra vetitettek. Más ered-—

ményt kapnánk például, ha az év végi,, ismét mást, ha az átlagállományra és főleg, ha egy anyaállatra vetítenénk a .hústermelést. Úgy is fel lehetne tenni azonban a kérdést, hogy a tavaszi állatlétszám az eltérő gazdálkodási rend—

szerekben azonos tartalmú vetítési ala—pot jelent-e. Ez azonban csak részlet—

kérdés. A lényeg az, hogy a magasabb vágási arány nem jelenti mindig a hústermelés növekedését, de jelenthet átlagsúlycsökkenést, több fiatal állat kivágását. A vágási arány emeléséhez viszont nem feltétlenül szükséges a tehénállomány növelése. Azonos tehénállomány mellett is lehet többet vagy kevesebbet kivágni.

Nem tudok egyetérteni dr. Takácsnak a jövedelmezőséget mutató 9. táb- lájával (1222. old.) sem. Az állami gazdaságok jövedelmezőségi rátája nem azo-—

nos tartalmú a termelőszövetkezetekével. Ilyen értelemben az állami gazda—

ságoknál a jövedelmet, a termelőszövetkezetekinél a jövedelem és a munka- egységérték különbségét használta vetítési alapként. Ez a módszer eltünteti ugyan a két szektor közti különbséget, de vitatható helyessége, és csak azért fogadható el, mert önköltségről de nem önköltségszintről beszélünk. Leg—

nagyobb hibát azonban abban látom, hogy mindkét szektorban mind a Vágó!—

marha, mind a hízott sertés önköltsége csak a ráhizlalt súly és nem az élő—- súlytermelés önköltségét mutatja. Az így képzett mutató tehát csak a hizlalás jövedelmezőségi rátáját adja. Az élősúlytermelés rátája lényegesen kisebb

ennél, mert a növendéknevelés önköltsége magasabb, mint a hizlalásé. így

például az 1962. évi önköltségi adatok szerint egy 110 kilogrammos hízott sertés 16 kilogrammos választási és 40 kilogrammos beállítási súly esetén szá—

molt élősúly—önköltsége 16,99 forint a termelőszövetkezetekben, így a jövedel—

mezőségi ráta nem 117,2, hanem csak 102,2 százalék.

Végül még azt szeretném megjegyezni, hogy ——- mint elöljárójában is említettem —- csak néhány kérdéshez szóltam hozzá. Tovább lehetne vitatni azt is, hogy a hústermelés kiszakított vizsgálatát hogyan értékeljük. Ha arra gondolunk, hogy a szarvasmarha húst és tejet, a baromfi húst és tojást, a ser—-

tés kizárólag húst termel, nem kaphatunk teljes áttekintést csak a hústermelés kérdéseinek felvetésével a többi, egyébként, épp (olyan fontos termék termelé—

sének elhanyagolásával. Ettől függetlenül: dr. Takács József tanulmányában