Eddig összesen: 3’491eN

2394eN (59,5 sz. ív) Könyvkritikák, íróportrék, nekrológok és publicisztikai írások +594eN Színházi kritikák

+101eN (2,3 sz. ív) Bibliográfia +402eN SzÁ tanulmány Eddig összesen: 3’491eN A könyv öt egységből áll:

– Széchenyi Ágnes: Schöpflin-tanulmány (A Tartalom után jön majd.) – Könyvkritikák, íróportrék, nekrológok és publicisztikai írások – Színházi kritikák

– Schöpflin-bibliográfia a Vasárnapi Ujságban +Majd a mutató!

Schöpflin Aladár a Vasárnapi Ujságban

Szerkesztette, sajtó alá rendezte, jegyzetelte és a bevezető tanulmányt írta:

Széchenyi Ágnes

4. levonat: Javítottam SzÁ és HM hibalistáját.

Majd TM ellenőrzése után is a megmaradtakat.

De kérdéseim maradtak! L. a mellékelt Word filet!

2. LEVONAT

(Javított lábjegyzetekkel.

Tanulmánnyal egyelőre még a 1039. oldaltól)

Az 1., 3. oldalt a borítótervező adja majd

ugyanezekkel a szövegekkel, de a borító tipográfiájával.

A kiadást a szerkesztő számára biztosított ösztöndíjjal az NMHH tette lehetővé.

Felelős szerkesztő:

Hegedős Mária

© Schöpflin Aladár örökösei, 2018

© Széchenyi Ágnes, 2018

ISBN 978-963-446-800-4

A kiadásért felel az Argumentum Kiadó igazgatója

Olvasószerkesztő: Tóth Magdaléna

Borítóterv: Hodosi Mária

Tördelte: Láng András

Nyomta az Argumentum Kiadó nyomdaüzeme Akkor

a 2018-cal nincs gond?

(LA)

Tartalom

Könyvkritikák, íróportrék, nekrológok

és publicisztikai írások

1903. 50. évfolyam

1903. 37. sz. szeptember 13. 601–602.

Heinrich Gusztáv

A budapesti egyetem rektori székét a most kezdődő tanévvel Heinrich Gusztáv, a bölcsészeti karon a német filológia tanára foglalja el.¹ Oly férfiú kerül ezzel az egyetem élére, akinek munkássága s egyéniségének hatása jóval tovább terjed azoknál a határoknál, melyeket egyetemi tanszéke kijelöl. Heinrich az egyetemi ügyekben, az Akadémiában, egyéb tudományos és irodalmi társulatokban s a tan- ügyi mozgalmakban a vezető szerepek egyikét tölti be. Mint tudós, maradandó becsű munkáival és módszerével iskolát csinált; mint az oktatásügy egyik legbuz- góbb előharcosának nagy része van iskoláink színvonalának emelésében, a tanítói és tanári nemzedék képzettségének mélyítésében, s annak a modern szellemnek terjesztésében, mely a tanügy terén manapság mind több tért hódít nálunk is. A modern filológia tudományos, kritikai és összehasonlító alapon való mívelését ő honosította meg nálunk, s ő alkalmazta először nagy sikerrel saját nemzeti iro- dalmunkra. E téren nemcsak legelöl járt saját kutatásaival, hanem mint buzdító, irányító és segítő nagy hatással volt az újabb modern filológus nemzedéknek, ta- nítványainak munkásságára is. Egyénisége, melynek fő jellemvonásai a szakadat- lan tevékenység, az erély, mellyel eszméiért ellenáramlatok és ellenszenvek dacára is küzd, jóindulatú szívélyesség a helyes törekvések iránt, kérlelhetetlen kritika ott, ahol szükség van rá, szerzett neki ellenségeket is, de érdemessé tette a jobbak tiszteletére. E tiszteletnek szép jele az a bizalom, mellyel egyetemi tanártársai a rektori székbe emelték.

Heinrich Gusztáv 1845-ben született Budapesten. Ugyanitt végezte a közép- iskolát, azután a lipcsei és a bécsi egyetemen történelmi és filológiai tanulmá- nyokkal foglalkozott Bölcsészeti doktori oklevelet a budapesti egyetemen nyert 1867-ben, azután az evangélikusok fővárosi gimnáziumának tanára lett, hon-

1 Heinrich Gusztáv (1845–1922), irodalomtörténész, akadémikus. Volt kari dékán, prorektor, majd 1903–04-ben rektor is. Az Egyetemes Philologiai Közlöny alapítója, s emellett számos folyóirat szerkesztésében közreműködött. (Ld. Németh G. Béla: A magyar irodalomkritikai gondolkodás a pozitivizmus korában. Budapest, Akadémiai, 1981. 161–184.) 1905 és 1920 között az akadémia fő- titkára volt. Előadásait Schöpflin Aladár is hallgatta, portrét írt róla a Magyar írók (1917, 1919²) c.

kötetében. A Nyugatban 1922-ben rajzolta meg portréját, részben felhasználva ennek az írásnak az elemeit is. Megemlítendő, hogy utóbb, 1910-től Heinrich örökös tagja volt a főrendi háznak is. – Ld.

még: 1907/22; 1914/27.

nan később az akkor alapított tanárképző-intézeti gyakorló főgimnáziumba, az ún. mintagimnáziumba² ment át, s egyúttal magántanári képesítést is szerzett az egyetemen. 1873-ban egyetemi helyettes, 1875-ben rendkívüli, 1878-ban pedig nyilvános rendes tanárrá neveztetett ki. E tanszéket tölti be ma is, a német irodal- mat és nyelvészetet adja elő immár harminc év óta.

Az egyetem bölcsészeti karán a legnagyobb hatású és legnépszerűbb tanárok egyike. Előadásai mindig nagy és figyelmes hallgatóságot vonzanak. Élénk, köny- nyed modorban, szabadon, jegyzetek használata nélkül ad elő, ritka sikerrel tud tárgya iránt érdeklődést kelteni hallgatóiban, a száraz pedantériától éppoly távol áll, mint a szónokias dagálytól. Megtartja a helyes mértéket: vonzók és érdekesek, de egyúttal magvasak is előadásai. Különösen hatásosak a német irodalom fény- koráról tartott előadásai, melyeken megérzik a filológus széleskörű tájékozott- sága mellett az esztétikus lelkesedése is az irodalmi remekművek tárgyalásakor.

Hallgatói iránt szívélyes, barátságos, tettel, tanáccsal mindig szívesen támogatja őket tanulmányaikban. Személyes hatása legjobban a modern filológiai szeminá- riumban érvényesül, ahol az óraszünetekben barátságosan elbeszélget az ifjakkal, a munkaidejében pedig sarkallja, vezeti őket, hogy megszerezzék az önálló tu- dományos munkásságra való képességet. Mint a középiskolai tanárképző-intézet igazgatója s a tanárvizsgáló bizottság tagja üdvös munkásságot végez arra, hogy a tanárjelöltek az egyetemen szerzett tudományos ismereteket az iskolában gyakor- latilag is érvényesíteni tudják, s mindig arra buzdítja az egyetemről a gyakorlati életbe kilépő fiatal tanárokat, hogy ne szakítsák meg az összeköttetést a tudomá- nyos élettel, hanem képezzék magukat tovább.

Ez azonban csak egy része Heinrich Gusztáv működésének. Egyike ő a leg- szélesebb ismeretkörrel rendelkező tanügyi férfiaknak. Kitűnően ismeri hazai is- koláink állapotait, de a külföldi tanügyi állapotok ismeretében sem sokan verse- nyezhetnek vele. Beutazta Német-, Olasz-, Franciaországot és Svájcot, mindenütt tapasztalatokat gyűjtve a tanügyi intézmények életéből, hogy a nálunk fölmerülő tanügyi reformkérdések megoldásához kellő készültséggel járulhasson hozzá. Ez ismereteit értékesítette folyóiratokban közölt cikkeivel, ismertetéseivel, kritikái- val, a közoktatásügyi tanácsban, melynek 1875 óta belső tagja s öt évig ügyvivő elnöke is volt, egyéb közoktatásügyi testületeknek elnöke, s mely az összes neve- lésügy munkásait, felekezeti vagy rangbéli különbség nélkül, magában foglalja és a tanügy egész szervezetére irányult együttes tevékenységre sarkallja.

2 Mintagimnázium: a mai Trefort Gimnázium. 1872-ben kezdte meg működését, célja a tanárok minőségi felkészítése volt, lényegében egyetemi gyakorló gimnázium volt kezdetektől fogva. Peda- gógiai programjának vezetője a gondolat kitalálója, Kármán Mór. Heinrich Gusztáv még a Hatvani [ma Kossuth Lajos] utca 1. szám alatti, mindössze két szobából álló iskolában dolgozott. Ugyan- ekkortól fogva 1887-ig szerkesztette a Magyar Tanügy c. folyóiratot. A Mintagimnázium végleges, ma is működő épületét 1887-ben adták át. Az intézmény híres diákja volt többek között Körösfői- Kriesch Aladár, Kandó Kálmán, Vámbéry Rusztem, Chorin Ferenc, Szilasi Vilmos, Polányi Mihály, Kármán Tódor, Teller Ede, Heim Pál, Waldbauer Imre, ifjú Bartók Béla, Ignotus Pál, Genthon István, Lax Péter, Rényi Alfréd, Bródy András.

Nagy fontosságú hivatást tölt be Heinrich Gusztáv a magyar és az általános irodalomtörténet búvárlata terén is. Régebbi irodalomtörténet-írásunknak egyik érezhető hiánya volt, hogy irodalmunk jelenségeit, különböző időkbeli mozgal- mait nagyobbára elszigetelten vizsgálta, tekintet nélkül a többi európai népek ha- sonló jelenségeire, s arra a hatásra, amelyet ez utóbbiak a magyar írókra tettek.

Pedig az irodalom életében folytonos a kölcsönhatás, az irodalmi mozgalmak hul- lámai túlcsapnak a nemzetek nyelvhatárain, a szomszéd népekhez is eljutnak; az eszmék érlelődése, az irányok, az ízlés, a világfelfogás fejlődése nem szorítkozik egy nemzetre, részt vesz abban minden nép, amely az irodalom terén egyáltalán számot tesz. A magyar irodalom mindig benne élt az európai irodalmak e nagy közösségében, s hiányosak voltak róla szóló ismereteink mindaddig, amíg a kuta- tók a külföldi irodalmaknak a magyarra tett hatására kellő világot nem vetettek.

E téren Heinrich alapvető munkát végzett, különösen annak a hatásnak vizsgá- latával, melyet a német irodalom a mienkre tett. Munkáiban egész sereg magyar költői mű forrásait kutatta fel, tömérdek adalékkal szolgált egyes irányok, írók, művek megértéséhez, s nagyszámú oly kérdést vetett fel, melyekre őelőtte tudó- saink nem sok figyelmet fordítottak. Viszont nyomon kísérte egyes magyar vagy magyar vonatkozású tárgyaknak külföldi irodalmi feldolgozásait. Ugyane célok érdekében munkálkodik a Philologiai Társaságban, melynek alakulása óta társel- nöke, vezető szelleme, s melynek folyóiratában, az Egyetemes Philologiai Közlöny- ben a modern filológiai részt régebben ő szerkesztette, s szerkesztésében ma is tevékeny részt vesz. E folyóiratba, valamint más folyóiratokba is igen nagyszámú filológiai értekezést, kisebb-nagyobb cikket, bírálatot stb. írt és ír, melyekkel pél- dát adott a szigorúan tudományos filológiai módszer eredményes alkalmazására.

Kiválóbb munkái az összehasonlító irodalomtörténet köréből a Bánk bán tárgyá- nak német feldolgozásairól, Boccaccióról, a magyar-hun mondáról, Dugonics drámáiról és regényeiről, a Toldi-mondáról, az Argirus-mondáról, a bolygó zsidó, a Don Juan- és a Faust-mondákról, Ossziánról, Szent Grálról szólók, melyekben nehéz és bonyolult kérdéseket beható és nagy terjedelmű ismerettel és éles, bon- coló kritikával tárgyal s világít meg.

Szorosabb értelemben vett magyar irodalomtörténeti tárgyú munkáit is ala- pos kutatás, önálló felfogás és könnyed, a nagy művelt közönség érdeklődését is ébren tartó előadás jellemzi. Behatóan foglalkozott Kisfaludy Sándor regéivel, Aranyosrákosi Székely Sándor eposzával, melyet újra kiadott, Kazinczy egyes műveivel, XVIII. századbeli magyar regényekkel stb. Hasznos és derék vállalatot kezdeményezett a Régi Magyar Könyvtár kiadásával, melyet maga szerkeszt, s melyben a régibb magyar irodalomnak számos, immár hozzáférhetetlenné vált, irodalomtörténeti szempontból fontos termékét adta gondos kiadásban a kutatók és az ifjúság kezébe. E vállalat több kötetét ő maga adta ki, s a legtöbbnek kiadásá- ra ő adta mint szerkesztő, az indítást.

A német irodalomnak s történetének aligha van nálunk alaposabb ismerője, mint Heinrich Gusztáv. Bizonyítják ezt nemcsak egyetemi előadásai, hanem e körbe vágó munkái is, s ezek közt különösen legterjedelmesebb műve, A német

irodalom történetei, melynek eddig megjelent két kötete a XVII. század végéig halad, s mely nemcsak hogy egyedüli jelentékenyebb magyar mű e téren, hanem a tárgy feldolgozásának biztossága, az óriási anyag helyes elrendezése, az író íté- letének önállósága abszolút mértékkel mérve is kiváló és számottevő munkává teszik, melynek német nyelven sincs sok párja. Ugyane jó tulajdonságok jellem- zik egy másik, kisebb terjedelmű, de értékes művét: a Faust-tanulmányokat. Né- met verstana a külföldön is figyelmet keltett. A német nyelv és irodalom közép- iskolai tanításának nagy szolgálatot tett iskolai könyveivel, főleg nagy tudáson alapulószövegkiadásaival. Az ő kezdésére indult meg az Egyetemes irodalomtör- ténet című nagyvállalat, melynek szerkesztője, s melybe ő írja a német irodalom- történetet tárgyaló részt.³

Ez a ritka széleskörű és tartalmas munkásság szerezte meg Heinrich Gusztáv- nak azt az előkelő helyet, melyet tudományos és művelődési életünkben elfog- lal. Az Akadémia 1880-ban levelező, 1892-ben pedig rendes tagjává választotta;

nagyrészt vesz az első osztály munkálataiban mint felolvasó, mint pályaművek bírálója, mint az első osztály elnöke és összes bizottságainak tagja. Az idei akadé- miai nagygyűlésen is kiváló érdekességű felolvasást tartott Magyar elemek a né- met költészetben cím alatt, melyben azt a hatást vizsgálta, melyet a magyar költők a németekre tettek, s behatóan tárgyalta azokat a német költőket, akik magyar- országi származásuk vagy hazánkkal való egyéb összeköttetéseik révén magyar tárgyakat dolgoztak fel.

A Kisfaludy Társaságnak 1882 óta tagja, s e társaság életében is tevékeny részt vesz. A millenniumi nagy tanügyi kongresszusnak ő volt az elnöke; tagja volt csaknem minden oly testületnek, bizottságnak, mely az utóbbi évtizedekben tan- ügyi kérdések megvitatásával s intézésével foglalkozott. Az egyetemnek már az 1886–88. években dékánja volt, s midőn az ezredévi ünnepek során a király több egyetemi tanárt miniszteri tanácsossá nevezett ki, az így kitüntetettek egyike volt ő is.

Heinrich élete és munkássága szép példája a magyar tudós igazi hivatásának, mert ő éppoly hasznos munkát végzett a tudomány elméleti, eszményi céljaiért, mint a gyakorlati téren; az idegen irodalmakban végzett búvárlatait kapcsolatba tudta hozni a magyar szellemi élettel, s a maga erejével az utolsó három évtized alatt oly szépen fellendült kulturális életünk alapvető munkásai közé küzdötte fel magát.

-pf-

3 A sorozat 1903 és 1911 között jelent meg négy kötetben, majd 1915 után az ural-altáji és a szláv irodalom történetét tárgyaló újabb kötetekkel egészült ki.

1903. 39. sz. szeptember 27. 637–638.

Tolsztoj Leo. Születésének hetvenötödik évfordulóján

Az a dús fehér szakállú, orosz paraszt-darócba öltözött aggastyán, kinek képét itt közöljük, korunk irodalmának egyik legeredetibb, legmélyebb eszmejárású és leg- nagyobb szabású alakja. A legnagyobb regényírók közé tartozik, emellett próféta, aki magába szállást, a természethez, az egyszerű igazsághoz s a felebaráti szere- tethez való visszatérést prédikál népének s az egész emberiségnek, bölcselkedő, aki az élet legnagyobb, legnehezebb kérdéseire függeszti igazságkereső tekintetét, rajongó, aki nemcsak hisz a vallás nagy igazságaiban, hanem le is vonja belőlük magára és az emberiségre vonatkozólag az összes következtetéseket, s ezek sze- rint rendezi be életét. A mai irodalomban ő mozgat[ja a] legnagyobb kérdéseket, s ő mutat legkíméletlenebbül a társadalom, az állami élet és a művelődés ama betegségeire, melyek előtt különben jobb szeretnek az emberek szemet hunyni.

Hogy túlságos sötéten lát, hogy gyakran nézi bűnnek azt, ami nem egyéb a törté- neti fejlődés természetes jelenségénél, hogy az államot, az egyházat, a társadalmat felelőssé teszi oly bajokért, melyekért csak az emberi intézmények tökéletlensége felelős, összes túlzásai és tévedései nem árthatnak tekintélyének és annak a tiszte- letnek, mellyel a művelt világ hódol szellemének. Igyekezete, hogy az emberiséget a mindennapi élet apró-cseprő bajaitól, önző küszködéseitől, sivár élvezetvágyá- tól eltérítve, a hit, erkölcs, emberszeretet tiszta légkörébe emelje, az a komolyság, mellyel eszméiért helytáll, s az a rendíthetetlen hit, melyet az emberiség neme- sebb, magasztosabb hivatásáról táplál és hirdet, azok közé emelik alakját, akikben milliók lelke szólal meg, akikben milliók lelke mélyén szunnyadó eszmék és érzé- sek fejeződnek ki. Szellemének e nagysága magyarázza meg hazájában elfoglalt ki- vételes helyzetét, melynél fogva elmondhat és megírhat olyan dolgokat, melyekért Oroszországnál sokkal szabadabb országokban is meggyűlnék a baja az írónak a hatóságokkal, s ez magyarázza meg azt a tiszteletet és hódolatot, mellyel az orosz nemzet s a külföld legjobbjai feléje fordultak most, születésének hetvenötödik év- fordulóján.

Gróf Tolsztoj Nikolajevics Leo 1828. szeptember 9-én született Jasznaja-Pol- janában, atyja ősi birtokán. Születése révén tagja a legelőkelőbb orosz arisztok- ráciának, amelyet műveiben a gúny s a komor dorgálás hangján annyit ostoroz, s amelynek éles szemmel látja minden bűnét, de nem bírja megtalálni erényeit.

Ugyanúgy nevelkedett s úgy kezdte pályáját, mint az orosz főúri sarjak mindegyi- ke szokta: előbb orosz tanító oktatta, aztán francia nevelő keze alá került; majd három évig a kazáni egyetem hallgatója lett, jogi és keleti nyelvészeti tanulmá- nyokkal foglalkozott. Ezután belekerült az orosz úri társas élet sodrába, de hamar elfordult ennek ürességétől és erkölcsi sivárságától. 1851-ben katona lett, a Kau- kázusban szolgált mint tiszt. Itt, a fönséges hegyek, a rengeteg őserdők között, a szabad természetben élve, visszanyerte lelke rugalmasságát, a krími háború pedig,

melyben részt vett, s melynek borzalmait a szilisztriai⁴ és a szevasztopoli csaták- ban⁵ végigszenvedte, mélyen megrendítette lelkét.

A háború után Németországban, Svájcban és Olaszországban utazott; ezzel az úttal úgyszólván állása és rangja iránti tartozását rótta le, nagyobb hatással azon- ban fejlődésére nem volt. Visszatérve megnősült, egy Bersz nevű moszkvai orvos leányát vette feleségül,⁶ s mivel a nagyvárosi társadalomban sehogy se tudta helyét megtalálni, visszavonult Jasznaja-Poljanába. Itt, apai örökében él azóta úgyszól- ván megszakítás nélkül, s itt fejlődött a magányban emberi, írói és erkölcsrefor- mátori egyénisége azzá, aminek ma ismerjük.

Még kaukázusi katonáskodása előtt tette meg az irodalomban első lépéseit, gyermekkori visszaemlékezésekkel s a hegyi lakók életének néhány friss rajzával.

A krími háború után adta ki három Szevasztopoli elbeszélését, melyekben a neve- zetes vár ostromából mond el érdekes jeleneteket, írt ez időben néhány más elbe- szélést is, de igazi hírnévre csak 1865-ben jutott, mikor kiadta első nagy regényét, a modern irodalom egyik legnagyobb szabású alkotását, a Háború és béke című történeti regényt.⁷

Ez a műve, mely pusztán esztétikai szempontból tekintve összes munkái közül a legbecsesebb, még teljesen irodalmi jellegű. Ami erkölcsi és társadalmi irányza- tosság van benne, az nem nyomja el egyetlenszersem az elbeszélés nyugodt, biztos folyását, a cselekvényből az olvasó maga fejti ki a célzatot, az író nem prédikál, csak elénk állítja a tényeket, hogy gondolkozzék felettük ki-ki a maga módja sze- rint. Tolsztoj a Háború és békében még elsősorban nemzetére s nem az egész em- beriségre veti tekintetét. Az orosz nemzeti érzésnek fölébredését tárja elénk, mint Napóleon oroszországi hadjáratának következményét. A cselekvény tulajdon- képpeni hőse az orosz nemzet, az az óriási test, amely öntudatlanul szunnyadott mindaddig, míg az idegen támadás föl nem keltette benne a lelket, erejének és egységének tudatát. Az egyes alakok, büszke főurak, naiv ábrándozók, gyöngéd és gonosz nők, egyszerű tisztek, közkatonák, polgárok, parasztok, akiknek véget alig érő sora vonul el az olvasó szeme előtt, csak egyes életjelenségei a nemzet egészé- nek. S ez egyes alakok a nagy vonások és apró részletek elegyítésével oly mesteri jellemzésben vannak megérzékítve, melyhez hasonlót csak a legnagyobb íróknál találni. Az előadás epikai nyugalommal folyik, az író az ember- és világismeret magas távlatából nézi és intézi az eseményeket, az egymást felváltó borzalmas, nagyszerű, mélyen megindító és kicsinyességükkel nevetséges jelenetek csodálat- raméltó biztonsággal vannak egy hatalmas képpé összefűzve. Az író látszólagos

4 Szilisztria a Duna jobb partján fekvő bolgár település, fontos átkelő Románia felé. Az oroszok többször ostromolták, Schöpflin itt az 1853–56-os krími (Törökország, Anglia és Franciaország Oroszország ellen) háborúra utal, az itteni csata 1854-ben volt.

5 Szevasztopol: az itt folyó csatában megsemmisítették a fekete-tengeri orosz flottát.

6 Szofja Andrejevna Bersz (1862–1910), életéről ld. Alexandra Popoff: Szofja Tolsztaja élete.

Ford. Rácz Judit. Budapest, Európa, 2012.

7 A Háború és béke első ízben hat kötetben jelent meg magyarul 1885–1886-ban, Ráth Mór kiadásában.

tárgyilagossága alatt folyton ott rezeg mély megindultsága, nemzete iránti szere- tete, az emberi nyomorúság, a szenvedés láttára keletkező részvéte. Mint kor- és társadalomfestő Tolsztoj a legelsők közé emelkedik e regényében, mely a natura- lista irány egyik legkiválóbb s a történeti regény terén egyetlen valóban nagyszerű terméke. Nem könnyű, mulattató olvasmány, de aki belemélyed, nagy művészi gyönyör és mély tanulságok forrását találja meg benne. Az író azonban nem ma- rad meg itt sem teljesen a nemzeti eszme korlátai között; nemzetén keresztül az egész emberiséghez is szól, mikor a háború szörnyűségeinek az apró részletekig pontos rajzával a béke érdekében emeli fel szavát.

Első nagy regényét csakhamar követte a második: Karenin Anna.⁸ Ennek tár- gyát a modern főúri társaság életéből vette, melynek erkölcseiről sötét képet fest.

Eszmei tartalma a családi élet erkölcsi tisztaságának s bensőségének hirdetése. Aki ez ellen vét, mint Karenin Anna, s megszegi hitvesi esküjét, feltartóztathatlanul a romlás felé rohan, mert erkölcstelen alapokra nem lehet tisztes, boldog életet épí- teni. De nemcsak a hűtlenség a veszedelme a családi életnek, hanem a szeretetlen- ség is, amikor a házasfelek jól-rosszul összetörődve, benső lelki közösségre sohase lépve voltaképp idegenül élnek egymás mellett; életük erkölcstelen, ha meg nem szegik is a hitvesi hűséget. A boldogsághoz csakis a valódi keresztény emberies- ség, csakis a szeretet útján lehet eljutni, minden más út a testi-lelki nyomorú- ságba, pusztulásba vezet. A regény hősnője szenvedélyének áldozata, de férjének ridegsége, a külsőségek kérgén keresztültörni nem bíró korlátoltsága is taszítja a bűn lejtőjére, s saját kötelességtudó, de a magasabb rendű kötelességekhez fel- emelkedni nem képes ridegségének lesz áldozatává a férj. A főalakok körül mozgó mellékszereplők vigasztalan sötétségben mutatják be az orosz nagyúri társadalom erkölcsi sebeit, a gonoszságot, a fajtalanságot, az élvezetvágyat, a finom külső for- mák mögé rejtőzött kegyetlenséget. A társadalomrajz e sötétsége mintegy átme-

8 Az Anna Karenina 1905-ben jelent meg először magyarul Ambrozovics Dezső fordításában, a RévaiTestvérek kiadásában. Ezt megelőzően az orosz irodalmat franciára vagy németre fordítva olvasták a magyar olvasók. Erről éppen Schöpflin Aladár emlékezik meg a Mossóczy Pál szép nyara című, önéletrajzi ihletésű regényében. A címszereplő, a korrepetálásra érkezett kistanár egy magyar mágnás könyvtárát írja le. Csak az orosz vonatkozású mondatát idézzük: „Az egyik polcon német nyelvű könyveket talált, mind csupa orosz írók német fordításai voltak, csupa nagy név, amelyeket jórészt ismeretlenül tisztelt eddig. Gogol, Puskin, Turgenyev, Tolsztoj, Dosztojevszkij […] a Ma- gyarországon akkor terjedni kezdő hírnevük vonzotta hozzájuk.” Budapest, Franklin Társulat, 1922, 78. Vagy egy másik korabeli idézet az orosz irodalom recepcióját illetően A tizenkilenc esztendős Kosztolányi egy Juhász Gyulának írt levelében, más világirodalmi művekre is hivatkozva, mint régi, diákkori olvasmányát említi Raszkolnyikovot [sic!], s hozzáteszi: „ezt a remekművet dicsérni annyi lenne, mint a Hamletre kijelenteni, hogy ügyes dráma”. S figyelmezeti Juhászt, hogy el ne mulassza átfutni Csehov – „Zalai [Béla által – Sz. Á.] komisznak jelzett” – két drámáját, a Möwét és a Die drei Schwesternt. Babits Mihály – Juhász Gyula – Kosztolányi Dezső levelezése. Budapest, Akadémiai, 1959. 18, 23. Kosztolányi 1920-ban a Ványa bácsi színházi előadását látva még mindig nehezmé- nyezte, hogy nem az eredetiből készült a fordítás, s ideiglenesnek, kényszer szülte megoldásnak tekintette ezeket a munkákat. Uj Nemzedék, 1920. május 9. Idézi Szegedy-Maszák Mihály: A fordítás kockázatai. In uő: Kosztolányi Dezső. Pozsony, Kalligram, 2010. 478–517. Mindezt Schöpflin Aladár és kortársai tájékozódási lehetőségeit felidézendő közöljük.

net Tolsztoj pályájának folytatására, amikor az írónak csakhamar föléje kerekedik az erkölcsjavító, s a költői alkotás eszközzé válik az erkölcsi célzatok érdekében.

A jasznaja-poljanai magányban Tolsztoj mindinkább belemerült a vallási és erkölcsi élet kérdései fölötti elmélkedésbe. Nemcsak elmélkedett, hanem az orosz embert jellemző komolysággal az elmélkedéseiben fölismert igazságok szerint rendezi be életét is. Mindenben hasonlatos akar lenni ama szegény, egyszerű em- berekhez, akiket a gazdagság még nem rontott meg: darócruhában jár, maga fol- tozza csizmáját, nem tűr szolgát személye körül. Ételben-italban a legnagyobb tartózkodást tanúsítja: hússal, szeszes itallal egyáltalán nem él. Maga végzi a leg- durvább munkát, s míg bírta, mezei munkával is foglalatoskodott. Ezek a külső- ségek a nagy tömeg előtt különcködésnek tűnnek fel, pedig csak belsejének, az általa hirdetett igazságoknak, s azokhoz való ragaszkodásának jelképei. S hogy mennyire nem csak szó, hanem élő valóság nála a felebaráti szeretet törvénye, azt megmutatta, mikor lakóhelye vidékén ragadós betegség pusztított, s ő családja tagjaival házról-házra járt, gyógyítva, vigasztalva a betegeket, vagy mikor éhínség alkalmából ellátta kenyérrel a környéknek az éhhalállal küzdő népét.

Így fordult el Tolsztoj teljesen a mai társadalomtól, melynek számára csak kor- holó szavai vannak. Rousseau óta – kinek eszméivel a Tolsztojéi bizonyos rokon- ságban vannak – nem hallottunk oly elítélő bírálatot a modern művelődésről s a rajta felépülő társadalmi rendről, mint Tolsztoj e második időszakából származó műveiben. Az állam, az egyház összes intézményei éppúgy tárgyai e lesújtó kriti- kának, mint az egyes ember élete. Az érzékiség elleni küzdelem hevében megtá- madja a házasság mai, szerinte pusztán az érzékiségen alapuló rendjét, az általános romlottságért felelőssé teszi a tudományt és művészetet, az emberi igazságszol- gáltatást, a nevelést. Ezzel szemben az evangéliumhoz fordul, s az egyházakban szervezkedett mai kereszténységgel szembeállítja az evangéliumi őskereszténysé- get. Ezért fogta nagy nyomatékkal pártját némely az orosz parasztok közt keletke- zett új vallási szektának, melyek szintén az őskereszténységhez való visszatérést hirdetik. Tolsztoj vallási tanításának lényege a krisztusi szeretet, az Istennel való benső közösség, tiszta, a természetnek megfelelő életmód követése. Az állammal szemben teljesen ellenséges álláspontot foglal el, megtagadja azt a jogát, hogy az egyes ember felett uralkodjék, annak Istentől eredő szabadságát parancsaival és tilalmaival korlátozza, hogy büntetésül szenvedéseket mérjen az emberekre, s hogy az egyik embert a másik fölé emelje, ennek parancsolójává tegye. E felfogás nagyon közel jár az anarchia elméleti fajához, amely nem merényletekkel, hanem csak filozófiai érvekkel küzd az állam léte ellen.

Tolsztoj ez eszméit számos kisebb iratban hirdette, legteljesebben s legvilágo- sabban pedig utolsó regényében, a Feltámadásban fejtette ki. Ebben adja kemény bírálatát az orosz igazságszolgáltatás kiáltó igazságtalanságainak s szívtelen ke- gyetlenségének, ebben mutatja be az önzés, az érzékiség rettentő pusztító hatását:

midőn az elcsábított leány mind lejjebb bukva, teljesen megromolva, gyilkosság vádja alatt a bíróság elé kerül, s az van hivatva mint esküdt ítélni felette, aki egykor romlásba döntötte. De az író nem marad meg a kritikánál, megmutatja a kivezető

utat is. A csábító szörnyű lelki küzdelmek közt magába száll, társadalmi rangját, vagyonát feláldozva elkíséri áldozatát Szibériába, szívós küzdelemmel megtisztít- ja lelkét a rátapadt szennytől s így visszaadja az életnek, az erkölcsnek.

E regényében Tolsztoj az egész társadalomnak hirdeti a megtérést, a magába szállást, hogy fordítsa el szemét az önző, erkölcstelen külső fénytől, a testi élveze- tektől a belső, erkölcsi javakhoz, hogy nyissa ki szívét a szeretet igéinek s a boldog- ságot ne a fényűző tobzódásban, a hiúságban keresse, hanem abban, hogy önmaga megtisztul s embertársait is a tisztaságra, az erkölcsre, a hitre vezeti. E regényében s még inkább más irataiban éles támadások vannak az orosz ortodox egyház ellen, amelyekért a szent zsinat kiközösítette Tolsztojt az egyházból.⁹ Ez eset mintegy három év előtt nagy mozgalmat támasztott Oroszországban, Tolsztojt azonban nem hozta ki sodrából, hiszen ő maga már rég széttépte azokat a kötelékeket, melyek az egyházhoz fűzték. A szent zsinat határozatára adott válaszában e val- lomást tette: „Kezdetben az ortodox egyházat jobban szerettem nyugalmamnál;

később a kereszténységet jobban szerettem az ortodox egyháznál; most jobban szeretem az igazságot mindennél a világon. A kereszténység és igazság azonban számomra azonosak, vallom tehát a keresztény hitet”. Életében példája az egysze- rű szerénységnek, ő, akinek szava elhallatszik mindenhova, ahol művelt emberek élnek. Eszméi közt sok az utópia, a túlzás, kritikájában sok az egyoldalúság, taní- tása gyakran kihívja az ellenmondást, de lelke mélyében gyökeredző erkölcsi ko- molysága, erős hite, törhetetlen igazságszeretete s fényes írói tehetsége azok közé az alakok közé emeli, akik az egész emberiség számára gondolkoznak, s akiknek szelleme nemzedékek szellemét termékenyíti meg.

–pf–

1903. 50. sz. december 13. 835–836.

Két versfüzet. Szegedy Miklós: Ifjú álmok [Máramarossziget];

Ady Endre: Még egyszer. Nagyvárad, Láng Ny.

Két kicsike formájú versfüzet kerül elénk a nagy halmazból, de mind a kettőben több van, mint némely terjedelmes kötetben. Az egyik Mármarosszigeten jelent meg, Ifjú álmok a címe, írta Szegedy Miklós.¹⁰ Nyilvánvalóan nagyon fiatal ember versei ezek, sok bennük a kezdetlegesség, a tapogatózás, alig van köztük, amely

9 Tolsztojt 1901-ben közösítette ki az ortodox egyház, s ezen a döntésen semmiféle fellebbezés nem változtatott. A kiközösítés – Kirill pátriárka legutóbbi, az író halála századik évfordulójakor, 2010-ban tett nyilatkozata szerint – a mai napig érvényben van, de azt már hajlandó elismerni az egyház, hogy Tolsztoj kimagasló tehetségű író volt.

10 Szegedy Miklós (1884–1919), költő. Még két verseskötetéről van tudomásunk, az 1907-ben megjelent Tegnapi versekről és a Franklin által 1915-ben kiadott Versek egy honvéd-sírra című füzet- ről. Nem tudtuk kimutatni az azonosságot az 1917-ben szerzői kiadásban megjelent Magyar holna- punk. Jegyzetek a háború utáni magyar politikáról, főképp a választói jogról, nemzetiségi kérdésről és a szociális- és birtokpolitikáról című kötet szerzőjével.

jónak mondható, és ha elolvastuk, mégis úgy érezzük, nem vesztegettük az időt hiába. Bizonyos frissesség ömlik el e dalokon, egy fiatal, naiv lélek álmodozásain, egészséges hangjuk kellemesen üti meg a fület a képzelet élénksége csinos szí- nekben játszik bennük. Ha majd tekintete mélyebbé válik, s jobban belelát a saját szívébe, az életbe, a természetbe, ha az a sok ritmus, ami most benne él s dal- ra készti, igazi művészetté tud nemesedni: talán nemcsak a dalolgató ifjút fogjuk benne látni, hanem a költőt is.

Egészen ellentétes hangot szólaltat meg Ady Endre¹¹ Még egyszer című füzeté- ben. Az ő világa nem csöndes, szelíd, mosolygó ábrándvilág, lelke mintha örökös lidércnyomás alatt állana. Fájdalma metsző kín, tehetetlen vergődés, mely visszás képzetekkel tölti el agyát, megbénítja akaraterejét, sivár öngúnyba fojtja lelkese- dését, az ideálok helyett torzképeket fest képzelete elé. Az önmagával küszködő, kínosan forrongó ifjú ideges belső küzdelme ez, melyet a saját egyéni világnézlet kialakulásáért folytat. Az a jelentékeny intelligencia, melyről a versek sok helye ta- núskodik, tehetségének számos fellobbanása, azt a reményt keltik, hogy a szerző győztesen fog kikerülni a belső harcból, s el fog érkezni számára is a harmonikus művészi alkotás ideje. Mutatványul a Nagyváradon megjelent füzetből a követke- ző verset közöljük:

A halottak

Akik lakoznak csendben valahol, / Szomorú fűz akikre ráhajol. / Akiknek sírján halvány mécs lobog, / A gyötrődést azok már rég feledték: / Mi sírva élünk, ők meg boldogok… // Nádas, fehér ház szűk kis ablakán / Néznétek csak az én édes anyám!… / Pedig előtte mécses sem lobog… / Oh, de akik csak halottat siratnak, / Mellette mégis százszor boldogok…

11 Ady Endre – ld. még: 1906/10; 1907/45, 52; 1909/3, 52; 1912/15; 1913/25; 1914/10; 1919/5, 11.

1904. 51. évfolyam

1904. 1. sz. január 3. 10.

Koronghi Lippich Elek költeményei. 1880–1902. Budapest, Pallas

Szokatlanul díszes kiállítású verseskötet, nagy alakban, vastag papíron, Kriesch Aladár¹ és Nagy Sándor² díszes dekoratív rajzaival, melyek szecessziós stílje nem- igen vág ugyan össze a versek éppen nem szecessziós tartalmával, művészi érté- kük azonban nem vonható kétségbe. Maga a versek szerzője,³ mint költő, ismere- tes a nagyközönség előtt, a lapokban – köztük lapunkban is – gyakran találkozunk nevével; mint a közoktatásügyi minisztérium művészeti osztályának vezetője pedig buzgalommal munkálkodik képzőművészetünk érdekében. Verseiből sze- líd, finom érzésű lírai lélek szól hozzánk, akinek megállapodott gondolkodása, csöndes, lemondó lénye megnyugszik az élet szenvedéseiben, nem adja át magát az emésztő, lázongó szenvedélyeknek, de az érzelmek így körülhatárolt körében megindító is tud lenni.

A kötet négy szakaszra oszlik. Az első „Phaon szerelme” címmel Szapphóhoz címzett szerelmi dalokat énekel, burkolt formában a szerző saját lírai érzéseit; a másiknak címe „Mesék”, ebben az életből vett képek, apró, többnyire szomorú történetek sorakoznak egymás után. A további két szakasz: Énekek és Emlékek nincs ily élesen elhatárolva, mindkettőben lírai és elmélkedő költemények van-

1 Körösfői-Kriesch Aladár (1863–1920), festő, szobrász, iparművész, a gödöllői művésztelep egyik alapítója. Ruskin és a preraffaeliták nyomán indult el művészetében. Közreműködött a parla- ment épületének díszítőmunkáiban, faliképei díszítik a Zeneakadémia épületét, mozaikképeit Róth Miksa kivitelezésében ismerjük.

2 Nagy Sándor (1869–1950), festő, grafikus, a gödöllői művésztelep alapítóinak egyike. 1892- ben iratkozott be a párizsi Julien Akadémiára, ahonnan egy évtized múltán tért haza. Nagy Sándor illusztrálta Ady Új versek című kötetét is. Gellér Katalin: Mester, hol lakol? Nagy Sándor művészete.

Budapest, Balassi, 2003.

3 Koronghi Lippich Elek (1862–1924), költő, művészeti író, műgyűjtő, modern festményeit, néprajzi és iparművészeti tárgyait az Iparművészeti Múzeumra hagyta. Szerkesztője volt a „Művé- szeti Könyvtár”-nak (1903–1911), a sorozatban jelentek meg pl. a Mednyánszkyról és Paál Lászlóról szóló monográfiák és A barbizoni művészek című kötet. 1888-tól dolgozott a Vallás- és Közokta- tásügyi Minisztériumban Trefort Ágoston mellett. Koronghi Lippich felügyelte a Zeneakadémia építkezését, és ambiciózus művészetpolitikusként befolyással volt a tervek elfogadására, támogatta a marosvásárhelyi közművelődési palota építését is, ahogyan a Gödöllői Művésztelepet is. Fülep Lajosnak legfőbb támogatója volt olaszországi tanulmányútjaiban. Hagyatékát az OSZK Kézirattára őrzi.

nak, melyeket borongó, elégiai hang jellemez. A kötet nemcsak a szép kiállítású könyvek kedvelőit, hanem a költészet barátait is kielégítheti, tartalmas, érdekes költői egyéniséget ismernek meg belőle. Mutatványul a következő verset adjuk:

Meghalt egy asszony

Meghalt egy asszony. Jó asszony volt. / Siratja férje s egy gyerek. / Mások, hogy élt, tán azt se tudják, / Nem ismerték az emberek. / Egész világa csak a ház volt, / Szűk körben élte életét, / De e kis kör oly szép, derűs volt. / Csak tegnap óta bús, sötét… / Ott künn pedig tavasz van éppen, / Hogy életet, mosolyt fakasszon / Mit tudja azt a napsugár, hogy / Meghalt egy asszony? // Meghalt egy asszony.

És azóta / Üres a ház, ahol lakott, / Kiszellőzték s lefüggönyözték / A kis virágos ablakot. / Idegenbe került a gyermek: / Fészekből kiesett madár… / A férfit nap- pal sohse látni, / Lehet, tán éjjel haza jár, / Hogy egy világnak omladékán / Bús egymagában ott virrasszon… / Pedig nem történt semmi más, csak / Meghalt egy asszony.

1904. 2. sz. január 10. 26.

Apor László: Költemények. Budapest, Pallas

E költemények szerzője⁴ megérdemli a költészet barátainak figyelmét, mert tagad- hatatlan tehetséggel fölfegyverkezve kér magának helyet költőink sorában. Né- hány költeménye megjelent lapunkban is. Szemlélődő, érzelmes lélekből fakadtak e versek; szerzőjük, mint annyi más, magasra törő vágyakkal, szép ábrándokkal lépett ki az életbe, s költészetének épp az a csalódás adja meg alaphangját, melyet ez ábrándok szétfoszlása hagyott hátra szívében. Csalódása azonban mégse viszi a sivár kiábrándultságba: erősen ragaszkodik illúzióihoz, megsiratja őket, amint egymásután eltűnnek, s annál inkább ápolja azokat, amelyek még megmaradtak.

Verseiben gyakran erősebb a reflexió az érzésnél, s ezért néha kissé hidegeknek látszanak, tartózkodó, fojtott hangja mögül azonban lépten-nyomon kiérzik a szív fájdalmas dobogása. Verseinek formáján is meglátszik, hogy ízlés és értelem ve- zette írójukat, nyelve azonban nem elég színes, s főképp nem elég egyéni hatású.

Mutatványul a következő verset közöljük belőle:

Mater Dolorosa

Ha nincs derűje életednek, / A hű szivet azért ne fedd meg, / Mely érted él s dobog

; / Önvád emészt, hogy nem lehettünk, / Amint reméltem, boldogok… / Ha sá- padt homlokodra nézek, / Leolvasom nagy szenvedésed’ / S szemedből a borút / S feljajdulok, hogy mért is tettem / Fejedre martyr-koszorút… / Az út, melyet tapos a lábam / Sivár, kietlen éjszakában, / A gyásznak útja az, / Hol mindent, ami él szívedben / A tél fúvása behavaz… / Korán elhervadt ifjúságod / Ragyogó álmát

4 Apor László (1870–?), költő.

tűnni látod / S mindent, mi üdv, mi kéj / S utána halkan, észrevétlen / Rád zúdul feneketlen éj… / Bocsáss meg érte!… és ne űzz el, / Ha a kihamvadt régi tűzzel / Szeretned többé nem lehet: / Szerelmed elkésett sugara / Ragyogja be a lelkemet…

1904. 3. sz. január 17. 42.

Cs. Szabó Kálmán: Nő sorsa a férfi. Budapest, Franklin Társulat

Tizenöt elbeszélést adott ki e cím alatt egy csinos kiállítású kötetben Cs. Szabó Kálmántól⁵ a Franklin Társulat. Valamennyi elbeszélés a szerelem problémája körül forog; szomorú kifejlésű történetek, melyekben egy-egy szerelmes nő ál- dozatává lesz a férfi önzésének, szeretetlenségének, léhaságának. Ezzel a szerző bizonyos egyoldalú világításban mutatja be az életet, s az olvasó, különösen, ha egyfolytában olvassa végig a történeteket, néha több változatosságot kívánna. Az elbeszélések különben nagy gonddal vannak megszerkesztve s ízléses formában elmondva, meglátszik rajtuk a szerző nemes becsvágya, komoly törekvése. Alap- hangjuk érzelmes, sokszor lírai hangulattal hatnak, párbeszédeikben fordulato- sak, bár néha kissé szónokiasak. Különösen a nő-közönség érdeklődéssel és ro- konszenvvel olvashatja a novellákat. A kötetet díszesen állította ki a kiadótársulat.

A címlapot Innocent Ferenc, kiváló festőművészünk rajzolta.⁶

1904. 4. sz. január 24. 59.

Bárd Miklós: Bacsó Pál és egyéb versek. Budapest, Budapesti Hírlap

Bárd Miklós⁷ első kötetével már mint kész, teljesen kialakult egyéniség lépett az irodalomba, amelyről tudni lehetett, hogy fejlődhetik, de változni már nem fog. S

5 Cs. Szabó Kálmán (1878–1952), író. Összesen hat prózakötete jelent meg. Az édesapja volt Cs.

Szabó Lászlónak, aki egy interjúban elmondta róla, apja nagy barátságban volt Bródy Sándorral, az irodalomba is ő vezette be. Cs. Szabó László nem tartotta írónak apját, aki egyébként a Nyugatban is többször megjelent, de a Szinnyeiben „ugye az összes bűnjelek ott vannak”. Itt recenzeált munkáját Zola hatása alatt írta, évekig bestseller volt. Cs. Szabó Kálmán a Magyar Közösség perének vádlottja volt. http://www.kortarsonline.hu/2014/02/arch-cs-szabo-laszlo-unnepi-megkornyekezese/22658.

(Letöltés: 2015. 11. 29.); Sárközi Mátyás: Cs. Szabó László nehéz évei. Kommentár, 2014/4.

6 Innocent Ferenc (1859–1934), festőművész. Bécsben, Budapesten és Münchenben tanult. Fő- ként női portrékat festett a müncheni akadémizmus modorában. Az ő műve az egri cisztercita templom mennyezete.

7 Bárd Miklós, Rimay Kálmán [írói nevek] = leveldi Kozma Ferenc (1857–1937), huszárkapi- tány, költő. Álnéven küldte verseit Rákosi Jenőnek, élete folyamán legfeljebb a Kisfaludy Társaság ülésein jelent meg személyesen. Háborúpárti volt, élesen szemben állt az azt követő forradalmakkal.

Halálakor Schöpflin Aladár írta róla a Nyugatban: „A magyar líra régi hagyománya szerint férfi-líra.

Bárd Miklós lírája inkább az volt, mint bárki másé. Egy történelmileg alakult, alkatilag körülhatárolt férfi-típus lírája, nem meghatározója, hanem zenekísérete egy életnek. Ünnepi órák hangulatának megszólaltatója, nem érintkezik az ember hétköznapi életével. Komoly, de nem sötét, olyan ember

valóban, második, most megjelent kötete igazolja ezt a véleményt: a költő eddig ismert képére pontosan ráismerhetünk új verseiből. Fejlődés annyiban van, hogy a lírán és a kisebb zsánerképen kívül most már nagyobb arányú kompozícióval is megpróbálkozik. Új kötetének fődarabja egy hosszasabb költői elbeszélés: Bacsó Pál, rajza egy duhaj, virtuskodó magyar úrnak, aki jobb sorsra érdemes kiváló- ságait szilaj csínyekben, vakmerő bravúrokban emészti fel, s áldozata lesz önnön rossz tulajdonságainak. Virtuskodása magyaros, egy letűnt korszak némely híres magyar uraira emlékeztet, s mivel ártani csak magának árt vele, s alatta meglátjuk a nemesebb anyagot: önkéntelen rokonszenvet érzünk iránta. A költő jól megfi- gyelte ezt az alakot, egyenesen a magyar vidéki levegőből ragadta ki, s széles, nagy vonásokkal, a maga eredetiségében állítja elénk. Melléje egy sziluettben igen jól rajzolt nőalakot tett: Bacsó Pál nejét. A részletrajzban minduntalan megkap egy- egy reális és mégis költői szín, a nyelv nem egy erőteljes fordulata, igaz magyar zamatja, de sokszor le is hangol az a sajátságos homályosság, amely arra vall, hogy a költő nem tud urává lenni a művészi kifejezés eszközeinek. Sokszor csak mel- léje üt mondanivalójának s ezért inkább sejtjük, mint értjük szavai értelmét, ami mindig zavaró dolog.

A kötet kevés számú lírai darabja közt van egy-kettő, melyek méltók a szerző legjobb költeményeihez, s a többiben is mindig van valami, amiért érdemes elol- vasni. Mutatványul a következő verset közöljük belőle:

Örömest élek…

Örömest élek, még sok évre várok, / De a nagy útra ma is készen állok. / Volt tö- rődésem, más egyéb rovásom, / De megfizettem. – Kész a számadásom. // Kedves volt nékem ez a bús planéta, / Katona voltam s egy kicsit poéta. / Kardomat bízom jó legény fiamra, / Lantom akasztom vadrózsa-bokorra. // Fiam viselje becsülettel kardom, / Ám nem örökség az én méla lantom. / Tarbokor tudja, kivirul szavára, / Majd ha az eljön, kinek Isten szánta. // Földi javakban kicsi volt a részem, / Föl se panaszlom, elég volt egészen. / Földig szegény az, aki mást sem bírva, / Annyi övé csak, mi nevére írva. // Nekem a jókat kegyesebben oszták: / Amerre jártam, enyém volt az ország, / Völgye meg halma, – soha ilyen telket! – / Mind az enyém volt, miben kedvem tellett. // Hol szives szóér’ szíves szókat adtak, / Hol távozó- ban szívből marasztottak, / Ahol pihentem, ahol elmulattam, / Odáig terjed az én urodalmam. // Sok jóbaráttal szívesen tanyáztam, / De sok kis leánynak kedvét eltaláltam! / Sok szép asszonynak ismerőse lettem, / Sok közül egyet nagyon meg- szerettem. // S ha órám eljön, miben kedvem tellett, / Itt hagyom másra, de nem ezt az egyet. / Légi utakra akik együtt jártak. / Bajos elválni az öreg madárnak. //

lírája, aki szenvedett, de mindig jóban maradt az élettel; amelynek érzi bajait és nehézségeit, de nem ismeri démonait és egzaltációit. Ezért a modulálásai nem változatosak, és mégsem egyhangúak, a szólamai nem mindig könnyedek, de sokszor a gátlásokkal való küzdelme ad nekik érdekességet.”

Fia vitéz leveldi Kozma Miklós volt, a 20-as, 30-as évek médiavezére, a rádió és társvállalatai elnöke, kétszeres miniszter, a visszafoglalt Kárpátalja kormányzója.

S mikor az egyik leesett az élrül, / Jobb, ha a másik meg utána szédül. / Vaj! ki ne szánná egyedül az árvát, / Krúgatva, híva öreg darupárját.

1904. 6. sz. február 7. 92.

Kiss Arnold: A pap hárfája. Budapest, Singer és Wolfner

E szép kiállítású verskötet egy izraelita pap költői hajlamainak rokonszenvet kel- tő terméke.⁸ Két részből áll, az egyik fordítás, a másik a szerző eredeti verseinek gyűjteménye. A fordítások egy érdekes, nálunk eddig teljesen ismeretlen költői egyéniséget mutatnak be. E költő Morris Rosenfeld, egy orosz-lengyelországi származású szegény zsidó ifjú, akit hazájából kiüldöztek, s sok hányatás, nyomor és szenvedés után Amerikában talált pihenést.⁹ Itt is sokat nyomorgott a New York-i gettóban mint szabólegény, s az ismert zsidó-német zsargonban dalokat írt a saját és nyomorgó hitsorsosai szenvedéseiről. E dalok nagy hatást tettek, kivált Németországban, de Oroszországban is hírre kaptak, s az ínséges szabólegény emlegetett költő lett. Irodalmunkban e kötet ismerteti meg először. Rosenfeld, amennyire a fordításokból ki lehet venni, csakugyan érdekes, eredeti lírai egyéni- ség, dalaiból az üldözött, igazságtalanságot szenvedő, nyomorgó ember mély bús- komorsága szól közvetlen hangon, szocialisztikus színezettel, s a gettóbeli kör- nyezetből és képzetkörből vett motívumok bizonyos egzotikus színezetet adnak nekik, amely az eredetiben még erősebb lehet a zsargonnál fogva, melyben írva vannak. Egy s más tekintetben Heinére emlékeztetnek, nemannyira e költő hatá- sa, mint inkább némi lelki rokonság révén. Sajnos, fordításuk – az eredeti nyelv sajátszerűségénél fogva – igen nagy nehézségekkel jár, s ezt lépten-nyomon látjuk Kiss Arnold kötetében is. A kötet szerzőjének eredeti verseiben épp az eredetiség kevés. Vallásos lélek szól belőlük, érzések, művelt főre valló gondolatok nyilvá- nulnak bennük, hatásuk azonban múló, mert sem tartalmukban nincs elég egyéni vonás, sem formájuk nem elég művészi. Sikerült strófa, színes kép azonban akad szép számmal köztük. Mutatványul Morris Rosenfeld költeményeiből mutatjuk be a következőt:

A nyomor dala

Úgy hörög gyönge mellem, / Mégsem lehet nyugodnom, – / S bár holtbeteg a keblem, / Nincs mégsem bosszútervem, – / A terhet sírig hordom. // Szemem, a beteg, fáradt, / Egyszerre könnyben csillog: / És íme, most kiáradt / A visszafojtott

8 Kiss Arnold (1869–1940), bölcsész, író. 1901-től – Zsolna és Veszprém után – a budai hit- község főrabbija. A rabbi-képzőben a héber irodalom tanára. Imakönyvek szerzője, héber és jiddis könyvek fordítója.

9 Morris Rosenfeld (Galícia, 1862–New York, 1923), jiddis költő. A kivándorló kisegziszten- ciák sorsának megszólaltatója. Szabóként, gyémántvágóként dolgozott. 1905-től a The New Yorker Morgenblatt szerkesztője. Poet of the ghetto. Morris Rosenfeld. Hrsg. Edgar J. Goldenthal. Hoboken, New Jersey, Ktav Publishing House, 1997.

bánat, – / Utolsó lángom villog. // A sebek tűzben égnek, / Ülök a mély odúban, / A porban, füstben élek, / Nagy munkámban elégek, / Vergődöm vas járomban //

S ha otthon vagyok végre / Csöndes, szűkös honomban, – / Fáradtan, gondba’, vérbe’, / Kergetve, bántva, tépve, / Leroskadok félholtan. // Beteg nőm fekszik ágy- ban, / És kis fiam altatja, / És zümmög halkan, lágyan, / Fiam bölcsődalával, – / Köhög rekedten apja. // Könnyem önti az ágyuk’: / Ha meghalok én holnap, / Ki visel gondot rájuk? / És kenyerük, ruhájuk / Vaj’ lesz-e akkor holnap?! // Ők ketten: honnan vesznek / Pénzt ágyra, vacsorára? / Nekik nem kölcsönöznek, – / Rajtuk nem könyörül meg / Majd senki e világba’! // Nagy gondom szertefújja / Egy édes álom perce… / A hajnal rózsás ujja / Keleten int már újra… / S én megyek műhelyembe.

1904. 7. sz. február 14. 111.

Árkosi-Ferenczi Kálmán: Költemények. Budapest, Nagel O.

A kuruc kor az utóbbi időben szokatlan erővel ragadta meg íróink képzeletét, s egész tömegét hozta létre a többé-kevésbé sikerült irodalmi műveknek.¹⁰ Az előt- tünk fekvő verskötet szerzője¹¹ is együtt úszik a divatos áramlattal; kötete virág- énekekkel kezdődik s ezen kívül még külön kurucnóták című ciklusa is van. Úgy ezekben, mint egyéb lírai költeményeiben tagadhatatlanul élénk, romantikus kép- zelet nyilvánul, s a verseknek van érzelmi és eszmei súlya is. Formaérzéke azon- ban kissé ingatag, szerkezetei szétfolynak, nincs meg a versekben a forma és tar- talom összhangja, az a kerekded egység, amely a líra hatásának egyik fő eszköze.

Világnézlete is kiforratlan még. Ugyanezen szerzőtől Rajongó cím alatt egy verses regény is jelent meg külön kötetben; ennek értéke jóval kevesebb, mint a lírájáé.

Kissé zavaros, nem elég érdekesen indokolt történetet mond el benne, néhány lírai részletében azonban van hangulat és melegség. Mutatványt a lírai versekből közlünk:

10 A kiegyezés után, különösen a millenniumi ünnepségek idején felerősödött a Rákóczi-kul- tusz és a kuruc romantika is. Thaly Kálmán szervezte és terjesztette a legendákat, mégpedig dia- dalmasan. Riedl Frigyes volt az, aki 1913-ban bebizonyította a Thaly-közlésekről, hogy azok költői álarcban írott versek, vagy még inkább hamisítványok. A kuruc-romantika Ady életművére is döntő hatással volt, és Szekfű Gyula Rákóczi-könyvét is inspirálta. Ld. pl. Bori Imre: Thaly Kálmán és „ku- ruc” versei. Híd, 2003/10. 1171–1179.; Tverdota György: „Rákóczi, akárki, jöjjön valahára” I–II. In uő: Hagyomány és lelemény. A magyar irodalmi modernség első hulláma. Budapest, Pesti Kalligram, 2018. 110–131.; Csunderlik Péter: A „kicsapó és megfeneklő hullám”. Kommentár, 2011/2. 24–39.

11 Árkosi-Ferenczi Kálmán (1877–1918), író, költő, államtudományi doktor, pénzügyminiszté- riumi tisztviselő. A Pesti Hirlapban, a Budapesti Naplóban, a Vasárnapi Ujságban és az Új Nemze- dékben jelentek meg írásai, döntően novellái. Számtalan kuruc nóta fűződik nevéhez. – Ld. még:

1914/19.

Merengés

A fáradt nap pihen, kihunyt már / Végső sugara rég… / Suhanó fehér árnyak sze- lik / Az alkonyat ködét… // Merre járunk, a szellő édes, / Dal, csak csodás terem. / Virág virághoz, lomb a lombra / Hajlik szerelmesen… // A legszebb minden este eljő / Ringatni lelkemet. / Keblemre száll, szárnya nyomába / Virágos kikelet… //

Borongó lelkem átkarolja / Lágyan, szerelmesen. / Susogó édes, csókos ajka / Az ajkamon pihen…// Csak susogás hangzik az éjben, / Az éjben, mely csodás: / El- elhaló, halk, érthetetlen / Bűbájos suttogás…

1904. 8. sz. február 21. 126–127.

Petrovics László: Lelkem világából. Költemények. Szeged, Engel Nyomda Nem éppen ritka eset az olyan verseskönyv – rendszerint egy-egy az irodalmi élettől távol álló szerzőtől –, melynek írója még mindig a múlt század húszas és harmincas éveiben dívott költészet hatása alatt áll, annak érzés- és eszmevilágá- ban él, annak formáit és stíljét használja, mintha az azóta beállott óriási irodalmi fejlődés nem is léteznék rá nézve.¹² Ezek közé tartozik az előttünk levő kötet is;

lépten-nyomon az Aurora költőire, főképp Bajzára és Kölcseyre emlékeztető ver- seket találunk benne, jeléül annak, hogy a szerzőre e régi jeleseink hatása még közvetlen és irányadó. Kinek ne jutna pl. eszébe a Bajza-féle „művészi népdal” e vers olvasására:

Románc

Hűs völgy ölén csörgő patak, / Patak mellett kis leány, / Hervadt arcán könnyek folynak, / Bús dal szólal ajakán; / Csendes a völgy, szellő eláll, / Elhallgat a csalo- gány, / Könnytől fénylik minden fűszál: / Oly búsan dall a leány. // Búbánatos az én szívem, / Keservében megszakad; / Akit régen hőn szerettem, / Azt szeretnem nem szabad. / Oh, ha tudnám felejteni… / Felejteni nem tudok, / Bánatomban, mint a virág, / Majd lassan elhervadok. // Hűs völgy ölén csörgő patak, / Patak mellett kis leány, / Szempillái lecsukódtak, / Dal nem szól már ajakán. / Csendes a völgy, lágy szellő száll, / Gyászdalt zeng a csalogány, / Könnytől fénylik minden fűszál: / Élettelen a leány.

S nevezetes dolog, hogy a kötetnek éppen efféle versei még a legsikerültebbek; ott, ahol a szerzőt nem támogatják határozott és felismerhető előképek, sehogy sem bír sem a formával, sem a tárggyal megbirkózni. Hazafias verseinek nincs igazi lendülete, az elmélkedőknek nincs szárnyalása. Minden fogyatkozásai mellett is azonban eszményekért hevülő, lelkes hazafiasságú és derék törekvésű embert is- merünk meg e kötetből.

12 Petrovics László (1861–?), nyitrai eredetű, szegedi főgimnáziumi tanár, korábban lapszer- kesztő.

1904. 9. sz. február 28. 142.

Karaszy Ödön: Pásztortüzek. Versek. Békéscsaba, Corvina Nyomda

E kötetben olyan ember mondja el mondanivalóit, akinek képzeletét a magyar táj szépségei, a magyar falu izgatja, s füle tele van a magyar népdal ritmusával.¹³ Emellett a népi motívumokat s népdali képeket néha újdonszerű színnel is tudja bevonni, s úgy alakítani belőlük verseit, hogy ezek a közvetlen szemlélet hatását teszik az olvasóra. Legjobban sikerülnek rövid, lírai érzéssel átszőtt zsánerképei (Tóth Klára, Viszik a Riska tehenet, Radivoj bán, Falusi történet) – ezeken Sza- bolcska hasonló fajtájú műveinek hatása meglátszik ugyan, ámde nem lehet tőlük megtagadni a hangulat melegségét s a forma könnyedségét. A kötet többi része majdnem csupa szerelmes vers, nagyobbára a magyar népdal ritmusaiban írva.

Néhány közülük csinos, hangulatos, (Átaluton, Ákácvirág, Kél fátyola, Összemo- solyogtunk, A kincs); jó lett volna azonban, ha a szerző kötete összeállításakor követte volna Kazinczy híres Himfy-epigrammáját (Tűzbe felét stb.): sok olyan verset is fölvett, mely nem haladja túl, sőt néha el sem éri a középszerűség mér- tékét, s csak rontja a jobb versek hatását. Sokszor ad szóvirágot költészet helyett, s a népies költészet ócska lomtárából vett, avult szólamokkal fedezgeti érzései és eszméi hiányát. Nyelvének színessége néha itt is érvényesül, egy-egy gyöngédebb, finomabb ötlete szinte kikívánkozik az ily versek tartalmatlanságából.¹⁴ A kötet- hez mellékelve van a szerző arcképe is. Mutatványul a következő verset közöljük belőle:

Átaluton

Megállok az átaluton, / Merre menjek, nem is tudom: / Három út visz – három felé – / Hej, nem tudom, honnét tudnám / Melyik visz a rózsám felé. // Tüske- bokor nőtt az elsőn, / Rozmaring van a közbensőn, / Harmadikon rózsa virít, – / Hej, nem tudom, honnét tudnám – / Eltalálni az igazit. // Tüskebokor megszúr megint, / Elkábíthat a rozmaring, / Rátérek a harmadikra, – / Hej, nem tudom, honnét tudnám – / Három közül legjobbikra. // Rózsabokor ha megszúr is, / Sző- ke kis lány ha megun is; / Meggyógyítom levelével, – / Hej nem tudom, honnét tudnám – / Barna kis lány szerelmével.

13 Karaszy Ödön (?–?), 1905-ben és 1907 között a független Békésmegyei Hírlap szerkesztője.

A lap A Nap című, Braun Sándor tulajdonában álló budapesti bulvárlap helyi hírekkel kiegészített mutációja volt.

14 Schöpflin Aladár az ismertetést követően utal a szerzőnek az előző évben megjelent Egyszerű történetek: elbeszélések című kötetére. „…tárgyait szerző leginkább a vidéki népéletből merítette. Az egyszerű dolgokat élénk tollal írta meg, néha a humor iránti érzéke is érvényesül…”

1904. 12. sz. március 20. 191–192.

Pásztor Árpád: Versek (1902–1903), Budapest, Lampel R. (Wodianer F. és Fiai) E verskötet szerzője¹⁵ erős hajlammal bír az elmélkedésre s a külső jelenségek allegorikus felfogására. Magamagát úgy rajzolja, mint hegymászót, aki izzadva, küzdve, száz veszély közt tör fel az elérhetetlen hegycsúcsra, amíg él, „mindig csak előre, excelsior! csak fel a bérctetőre, – hol minden földi lárma elkerüli”. Megének- li a napot, minden élet és szépség forrását, a tengert, a termő, tápláló anyaföldet s munkálóit, a nyomor áldozatait – s alig van témája, melyre nem akadna monda- nivalója. Eszméi azonban nem mindig mentek keresztül a mély, közvetlen érzés nemesítő tüzén, nemegyszer megrontja jól gondolt versének hatását a feldolgozás hidegsége. Különösen szerelmi verseire áll ez, melyekben a szenvedély pillanatnyi mámorát énekli ugyan, de hangjának józansága rácáfol arra, amit mond. Egy cik- lusában „pesti képek”-et rajzol: rövid, néhány vonással megrajzolt jeleneteket a nagyváros életéből, egy-egy reflexió érzelmes megvilágítására; van köztük néhány sikerült is. Az előadásban színességre, hangulatkeltésre törekszik, bár ritkán tudja feledtetni nyelvének szegényességét; szókincse feltűnően csekély. A természetet inkább a nagyvárosi kiránduló szemével nézi, mint intimitásainak ismeretével.

Mutatványul a következőt közöljük:

A kínai leány

A karcsutornyú kis ház ablakán / Kinéz a kínai leány. / Kertjében rózsás erika virít, / Száz tulipán bontja láng szirmait / S a lugasokban boldog istenek / Virágos szobra csöndben szendereg, / Míg messze, messze, / Mint egy álom, / A sárga- tükrű óceánon / Füstfelhőt fújva, / Zúgva, búgva / Jön egy nagy idegen hajó. // A karcsutornyú kis ház ablakán / Kinéz a kínai leány. / Vad nótát űz hozzá az esti szél, / Sosem hallotta… Tőle szinte fél. / Miért vagytok itt, ti fehér emberek? / És messze, messze, / Mint egy álom, / A sárga tükrű óceánon / Füstfelhőt fújva, / Zúgva, búgva / Jön egy új, idegen hajó. // A karcsutornyú kis ház ablakán / Kinéz a kínai leány. / A virágos, fényes mezőkön át / Vonulni lát sok durva katonát. / Ruhájuk vászon… És amerre lép / Egy-egy virágot mindegyik letép. / És messze, messze, / Mint egy álom, / A sárgatükrű óceánon / Füstfelhőt fújva, / Zúgva, búg- va / Jön egy más, idegen hajó. // A karcsutornyú kis ház ablakán / Kinéz a kínai le- ány. / Idegen raj lepi a kertet el. / Idegen szó hangzik hozzája fel. / Idegen szó, egy más istent imád, / Kinek nincs szobra, kit senki se lát. / És messze, messze, / Mint egy álom, / A sárgatükrű óceánon / Füstfelhőt fújva, / Zúgva, búgva / Jön tíz új, idegen hajó. // A karcsutornyú kis ház ablakán / Nem néz ki a kínai leány. / Az eri-

15 Pásztor [1912-ig Pikler] Árpád (1877–1940), költő, újságíró, műfordító, Molnár [Neumann]

Ferenc gyerekkori barátja, játszótársa. Molnár Ferenc róla mintázta a nagy Pásztort, A Pál utcai fiúk egyik szereplőjét. Közös ifjúkorukról szóló saját regénye a Muzi – a múzeumkerti fiúk (1930).

A Magyarország, a Budapesti Napló és Az Est munkatársa volt. Fordítóként E. A. Poe, illetve Walt Whitman egyik első tolmácsolója. – Ld. még: 1905/12; 1907/19; 1909/35; 1918/17.

ka már hervad odalenn / A tulipán is elhal csendesen. / A hajókról füst száll, nehéz korom, / A boldog isteneknek szobra rom. / És messze, messze, Mint egy álom, / A sárgatükrű óceánon / Füstfelhőt fújva, / Zúgva, búgva / Jön száz új, idegen hajó.

1904. 13. sz. március 27. 197–200.

Báró Eötvös József 1813–1871

Költőnek, írónak méltóbb emlékjelet nem állíthat nemzete, mint munkáinak mennél teljesebb s mennél nagyobb gonddal készült kiadását. Ezt az emlékjelet a nemzet csak most állította fel báró Eötvös Józsefnek, a múlt század egyik legmé- lyebb és legnemesebb magyar szellemének. Most jelent meg a nagy író műveinek első kritikai teljes kiadása húsz vaskos kötetben, s e kiadás mellesleg oly célra szolgál, amely neki élete folytán a legszorosabban szívéhez volt nőve: a magyar népnevelés felvirágzására, a magyar néptanítók helyzetének javítására. A kiadás tiszta jövedelme tudvalevőleg – báró Eötvös Loránd nagylelkűségéből – a Tanítók Háza vagyonát szaporítja.¹⁶ Íme, Eötvös, kinél többet államférfiaink közül senki sem tett a magyar népnevelésért, még halála után is folytatja ez áldásos hatását, s a szellemi tőke, amelyet nemzetére hagyott, a tanítóság anyagi gyarapodására hajt kamatokat.

A teljes kiadás emellett két, Eötvössel foglalkozó életrajzi mű megjelenésére adott alkalmat. Az egyik dr. Voinovich Gézának akadémiai pályadíjat nyert mun- kája, a kiadás végéhez csatolva jelent meg, a másik, mely most került nyilvános- ságra, a Történeti Életrajzok egyik közleménye, s szerzője Ferenczi Zoltán – főleg a Petőfi kimerítő életrajza révén – ismert irodalomtörténet-írónk. Mindkét életrajz derék és hasznos munka, az előbbi esszészerű formájánál, ötletes, gondolatéb- resztő előadásánál fogva, az utóbbi gondos összeállításáért, nagyobb részletessé- géért, a szélesebben rajzolt történeti hátteréért. Az irodalomnak mindkét munka annál nagyobb szolgálatot tesz, mert eddig egyáltalán nem volt nagyobb összefog- laló mű, amely az érdeklődőt Eötvös életére s munkásságára nézve tájékoztassa. E kiadványok adják meg az alkalmat nekünk is, hogy felújítsuk Eötvös emlékezetét, s egyúttal több rá vonatkozó képet is közöljünk.

A politika és irodalom semmi más nemzetnél sincs oly szoros kapcsolatban egymással, mint a magyarnál. Ezredéves történetünk nem egyéb, mint szakadat- lan küzdelem a nemzeti lét fenntartásáért, s e küzdelem szolgálatában áll a nem- zet minden erőfeszítése, erejének minden nyilvánulása. Ezért válik a politika, vagy más szóval mondva, a hazafiság fegyverévé az irodalom is, első kezdeteitől fogva mind e mai napig. A középkor hegedőse éppúgy hazaszeretetet hirdetett, mint a

16 A teljes nevén Ferenc József Tanítók Háza a VIII. ker. Szentkirályi utca 47. alatt működött, az Országos Eötvös-alap ösztönzésére és gyűjtése nyomán épült, 1899-ben avatta fel b. Wlassics Gyula kultuszminiszter. Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1902/35. 502. Testvérintézménye a kolozsvári Tanítók Háza.

Ezeket egy sorba raktam.

reformációkori hitvitázó, aki a vallásos érzésekbe beleszőtte a haza sorsa miat- ti siralmat, Zrínyit éppúgy politikai cél vezette a Szigeti-veszedelem megírására, mint Kazinczyt merész nyelvi és irodalmi reformja megkezdésére. S a későbbi évtizedekben is a költő hol kezdeményezője volt a hazafias mozgalmaknak, hol pedig lelkes kísérője és buzdítója.

Talán egy írónk sincs, kinek működésében jellemzetesebben érvényesülne iro- dalmunk ez uralkodó vonása, mint Eötvösében. Benne teljesen össze van szövődve a költő az államférfiúval, az államférfiú a költővel; mind a kettő előtt egy eszmény lebeg: a politikailag megszilárdított, erős, egészséges művelődésre emelkedett magyar nemzet. Költői műveinek nagyobb része egy-egy politikai cél érdekében izgat, államférfiúi iratait felfogásának eszményisége, a bennük nyilvánuló ember- szeretet tölti el költészettel. Ez magyarázza meg a költészetről vallott felfogását, mely oly sok bírálat és gáncs tárgya volt: hogy a költészet nem öncél, nem pusz- ta játéka az emberiségnek, hanem eszköz, nemes, az emberiség javát előmozdító célok szolgálatára. E felfogás hozta magával, hogy Eötvös költői művei majdnem mind irányművek, regényei éppúgy, mint költeményeinek java része. Még azok- ban is, melyeket közönségesen nem szoktak olyanokul tekinteni, észlelni lehet az irányzatosságot. Így első regénye, A karthauzi, az első európai színvonalon álló társadalmi regény irodalmunkban, nem nagy erkölcsi tételt hangoztat-e, midőn hőse minden szenvedésének forrásául az önzést, az igazi szeretet hiányát tűzi ki?

Cselekvénye elejétől végig ez eszme irányában halad, s ezt mondja ki a hatalmas szárnyalású befejezés. S ez eszme magaslatáról vet regényében Eötvös bíráló te- kintetet kora társadalmára, annak törekvéseire, vágyaira, eszményeire, szenvedé- seire.

A karthauzi alaphangját kétségkívül az a sötét hangulat adja meg, amely a múlt század harmincas éveiben, a nagy francia forradalom felbuzdulásának visszahatá- saként jelentkezett, s Európa-szerte általános volt. A múltnak évszázadokon át ki- alakult világnézete romokban hevert, az új még nem volt kialakulva. Kétség és hit, remény és csüggedés közt ingadoztak a lelkek, a régi eszmékben már nem tudtak bízni, az újak még nem voltak megérve. Ez a fájdalmas, önkínzó, a gyöngébb lel- keket a kétségbeesésbe hajtó, az erősebbeket – pillanatokra legalább – megbénító lelkiállapot meglátszik a kor minden népének irodalmán, s meglátszik nálunk is, főleg egyes, kicsinyes viszonyainkon, elmaradottságunkon felülemelkedett szelle- meken. Emlékezzünk csak Széchenyi lelki vívódásaira, fölléptei előtt.

Eötvösnél e hangulatot még fokozta az, hogy épp ez időben állott az ifjúkor s a férfikor határán. (A karthauzit huszonöt éves korában írta.) Ez az életkor az, ami- kor majd minden tehetséges fiatal ember súlyos lelki válságon szokott keresztül- menni: az ifjúi álmok, illúziók szétfoszlásának, az ifjúság eszményei összeomlásá- nak, az első komoly élettapasztalatok miatti kiábrándulásnak s a férfiúi világnézet alakulásának kora. Ez egyensúlyát vesztett lelkiállapotban mindenki könnyen haj- lik a világfájdalomra, különösen ha még hozzá – mint Eötvös korában – a levegő is tele van világfájdalmas képzetekkel.

Oly érzékeny lélek s gazdag kedély, mint Eötvösé, e hatások alatt úgy eltelt