[Fölös üre soldal! - Eddig összesen: 3’491eN

Csak, hogy ezért, hogy ne csússzon az oldalszám!...]

1906. 53. évfolyam

1906. 1. sz. január 7. 16.

Bodor Aladár: Versek. Budapest, Lampel R. (Wodianer F. és Fiai)

Bodor Aladár nevével legújabb időben egy-két szép vers alatt találkoztak lapunk olvasói.¹ Ha ezeket figyelmesen olvasták, észrevehették, hogy eredeti gondolkozá-sú költővel állanak szemben, aki nem indul a mai lírában divatos modorok, vagy jobban mondva modorosságok egyike után sem, hanem a maga útját keresi. Most megjelent kötete megerősíti ezt a benyomást. Bodor Aladár erős, zaklatott lelki életet él, érzései nem csupán költői motívumok, hanem igazi érzések, melyek el-sősorban a költő lelkét rázzák meg. Szerelmi költészetében tüzes szenvedély szó-lal meg, szerelme tárgyára rárakja a képzelet összes színeit, a vágy, reménykedés, majd a hűtlen kedvesről való lemondás fájdalma, a második hatványra fokozottan jelen meg nála. Bizonyos keserű mellékíz még ott is érezhető szerelmi lírájában, ahol elragadja az ifjúi boldogság érzése, neki a küzdés, a harc az eleme, és ha nem harcolhat mással, önmagával kél küzdelemre. A szó darabosan, néha meglepő erővel és érccel, néha meg lankadozva ömlik ajkáról, a képzeletében kavargó szí-nek néha erős hatású tűzijátékot szórnak, néha meg egymás nyomába tolulva, egymást ütve, csak nehezen, vagy egyáltalán nem illeszkednek képpé. Hazafias költeményeiben mint dacos, keserű magyar áll az olvasó elé, a mai politika válsá-gai lelke mélyéig felzaklatják indulatát, úgy, hogy néha túl is lépi a költészet hatá-rait. Nagyon sötétnek látja állapotainkat, képzeletét forradalmi képzetek izgatják, szívében a magyarság százados keserűsége sajog:

Egy százados felhő, mit homlokára / Ez emberöltő örökül kapott, / Apánk pirulva hagyta ránk örökbe, / Pirulj te is, ki épp most megkapod.

1 Bodor Aladár (1880–1952) író, újságíró. Ady egyik első hírlelője, némiképp hatása alá is került.

Erősen kötődött a magyarsághoz, párizsi élményeit Keletiek nyugaton címmel írta meg. (Együtt uta-zott Oláh Gáborral, aki ugyanezzel a címmel írt könyvet a közös utazásról. Mindkettejük könyvéről írt Schöpflin Aladár a Vasárnapi Ujságban, mindkettőt közöljük is itt, az időrendi besorolásnak megfelelően.) Vidéki városokban, majd 1918-tól 1938-ig a fővárosban gimnáziumi tanár. Az I. vi-lágháborúban önkéntesként harcolt. 1919-től a Nemzeti Újság, 1921-től a Magyarság, 1938-tól a Magyar Nemzet belső munkatársa. 1924–25-ben a dán eredetű Áller Képes Családi Lap szerkesztő-je. Az I. világháború után némely írásaiban az irredentizmus is megérintette. Alagya Dalár álnéven szatírákat írt Klebelsberg Kunó kultúrpolitikájáról. Komlós Aladár portrét írt róla „Elfelejtett arcok”

címmel, Élet és Irodalom, 1963/10. – Ld. még: 1909/13; 1910/4, 32.

Minden során megérzik, hogy nem a politikai retorika szólamai visszhangzanak lelkében, hanem igazán benne élő forrongó hazafias bánat, egy sötét tekintetű, sű-rűvérű, dacos magyarnak fojtogató elkeseredése, nyers, elemi fellobbanása. Egye-netlenségeit, szaggatottságát belső forrongása magyarázza, de még leggyöngébb dolgain is megérzik, hogy jó bor az, ami itt előttünk forr. Még nem láttunk új em-bertől verskötetet, mely akkora kíváncsiságot keltett volna szerzőjének fejlődése, jövője iránt, mint a Bodor Aladáré. Eddigelé hazafias verseiből közöltünk, most szerelmi versei közül adunk itt mutatóba egyet:

Virágnyílás

Mint a szivbűl, ha fölpattant a kérge, / Az ágakbúl úgy omlik a virág, / A kertben, nézd, tegnapról mára mind, mind / Szerelmesek lettek az almafák. / Méhzsongásbúl, virágok sóhajábúl / Izzón lüktet boldog, szerelmes nászdal, / A friss föld, fényes lég majd hogy túlárad / Fájó gyönyörrel, boldog zokogás-sal. // Add a kezed. Üljünk le itt e padra, / Várjunk csak mozdulatlan, nesz-telen, / Míg ünneplőt adnak ránk szálló szirmok / S szivünkbe áhítat száll csöndesen. / Imádkozzunk… s megdobban ó szívünkben / Mint két harang-ban, csendülés fut át / És diadallal viszi föl az Úrnak / A szerelem fönséges himnuszát.

1906. 2. sz. január 14. 32.

Balla Miklós: Tilalomfa

Hogy mért adta Balla Miklós² ezt a címet verseskönyvének, annak nem látjuk okát, mert az ily című első vers nem elég jelentékeny arra, hogy mintegy az egész kötet jellemzéséül szerepeljen. Az egész kötet különben nem módosítja a szerző költői képességeiről való véleményünket, nem mutat lényeges fejlődést, de hanyatlást sem. Érzékeny lélek, melynek fölhevülései nem nagyon mélyek, hangulatkeltő előadás a legjobb ajánlói. Képzelete szeret a falu, az alföldi mező képein elmeren-geni, vágya visszahúzza a nagyváros forgatagából abba a környezetbe, melyben született. Melankóliával szemléli azt a pusztulást, melyet a modern idők haladása az Alföld romantikájában végzett, s ez a melankólia néhány csinos képben nyer kifejezést – ezekben jár a legeredetibb nyomon. Megpróbálkozik több-kevesebb

2 Balla Miklós (1874–1912), költő, hírlapíró, operettlibrettó-szerző. A Magyar zsidó lexikon adatai szerint a Kisfaludy Társaság a Bulyovszky-díjjal jutalmazta „Rútacska” c. költői elbeszélé-sét, az Akadémia pedig a Farkas-Raskó-díjjal „Királyhágón” c. költeményét. Verseit erős formaér-zék, kedves magyarosság, őszinte közvetlenség jellemzi. Önálló művei: Versek (1899), Költemények (1901), Tilalomfa (1906), A tolvaj és egyéb költemények (1910); Nagy idők tanúja (dramolett, 1910).

Szerkesztőként, munkatársként működött A Hét (1897–1907), a Budapesti Napló (1898–1905), a Magyar Géniusz (1898–1902), az Új Idők (1898–1908) és a Pesti Napló (1901–1909) szerkesztőségé-ben. A kötet címadó verse A Hét oldalain jelent meg először 1902-szerkesztőségé-ben. Az itt tárgyalt kötet kiadóját nem sikerült azonosítani.

sikerrel az érzelmes humorral is – legtöbbször mégis mint epedő, a boldogság ujjongása s a csalódás fájdalma között hányódó szerelmes jelen meg. Legfőbb hiánya verseinek az, hogy nyelve nem elég gazdag és színes, sokszor hiányzik a kellő kifejezése, s néha egész versét elrontja egy laposan odavetett sor. Könnyű hangolódása azonban többnyire megteszi a maga hatását; az olvasó azzal teszi le a könyvet, hogy egy rokonszenves, változatos életű költői lélekkel társalgott egy óra hosszat.

1906. 2. sz. január 14. 33.

Szétszórt virágok. Vidéki költők. Gyöngyös

Vidéki költők költeményeiből egy kötetet gyűjtött össze Ketskés Győző.³ Kárba veszett munkát végzett. Vidéki költők nincsenek, mert a költőben nem tesz kü-lönbséget az, hogy vidéken lakik-e, vagy a fővárosban, hanem csak az, hogy jó verseket ír-e vagy sem? Ha pedig az osztályozás alapja az, hogy verseik vidéki lapokban jelennek csak meg, a fővárosiak elzárják előttük hasábjaikat, akkor a hiba még nagyobb. Ha jó költő valaki, lakhatik akárhol, szívesen fogadják verseit a legkényesebb lapok is, a „vidéki” költő elnevezés tehát veszedelmesen hasonlít a rossz költő névhez. S ez utóbbit bizonyítja az előttünk lévő kötet, amelyben csak elvétve, ha akad jobb vers, s ezek íróinak nevét is ismerjük a fővárosi lapokból. A többinek jobb lett volna az apró vidéki lapok tárcarovatának homályában elrejtőz-ni a kritika világítása elől.

1906. 5. sz. február 4. 79–80.

Köpetzi Boóz-Deák Albert: A szendi Robinzon. Kolozsvár, Fabritius Biz.

Nevezetes dolog, hogy a Byron-féle stanzás verses regény mennyire vonzza ma is még az írókat, s különösen azokat, akik az irodalmi élettől távol, magányba vonul-va vonul-vagy a társadalom más terén élve dolgoznak. Alig vonul-van év, hogy két-három ily nagyobb mű ne jelennék meg, pedig alig hisszük, hogy a mai apró lírai verseken s tárcanovellákon nevelkedett ízlésű közönség valami nagyon kapna rajtuk. Olyan író, aki az irodalmi termelés és fogyasztás közvetlen közelében él, nem is igen vál-lalkozik manapság effélére, talán mert nem sok biztosítékát látja műve kelendősé-gének, s ideje és nyugalma sincs elegendő a szükséges elmélyedésre. Az irodalmi körökön kívül áll a legújabb verses regény szerzője, Köpetzi Boóz-D. Albert⁴ is, aki

3 Ketskés Győző (?–?), életrajzi adatokat nem ismerünk róla. Kárpátoktól a Kárpátokig. Filmda-rabok a nagy világdrámából címmel adta ki háborús élményeit (1917), mely ma már ritka árverési darab. A fronton tábori újságszerkesztő volt.

4 Köpetzi [Köpeczi] Boóz-Deák Albert (1864–1924), író, jogi doktor és ügyvéd. Ennél a művé-nél nagyobb érdeklődést keltett összegyűjtött verseivel: Én… és a nagyvilág. ~ verseskönyve, 1882–

A szendi Robinzon vagy a fin de siècle hőse címet adta XII énekre terjedő vaskos munkájának.⁵ Egy talált gyermek kalandos életét mondja el benne, gyermekkorát, ifjúsága botlásait, csalódását, önmagával és a világgal való kibékülését. A szendi Robinzon sorsa természetesen mindenütt a nők körül forog: mint diákgyerek szű-zies szerelmi lángolásában elszöktet egy kisasszonyt, akit visszavesznek tőle, mi-előtt súlyosabb kár esett volna benne, aztán egy gróf titkára s a grófné szeretője lesz, majd zsebmetszők társaságába s ezzel börtönbe kerül, ahonnan egy leány szerelme menti ki; ez a leány oldala mellett esik el Damjanich seregében a váci csatában, mire az ifjú kibujdosik az emigránsokkal együtt, a hajón szerelembe keveredik egy lengyel grófnéval, kinek féltékeny régi imádója felgyújtja a hajót Afrika partjainál. Itt erősen a fantasztikumba téved a történet: a hősből egy isme-retlen, de aranyban rettentő gazdag sziget szerecsen királya lesz, s pénzzel megra-kodva tér vissza Európába, hogy itt megérje a szerelem, a hazafiság s minden más felől táplált ideáljai bukását, s némi öngyilkossági szándékok után visszavonuljon elhunyt fogadott szülei kis hajlékába, s ott éljen csendes, egyszerű, derült, áldásos életet. Ez a mese azonban éppen nem fődolog a munkában, a hős sorsánál sokkal jobban érdekel maga a szerző, aki nemcsak hogy kénye-kedve szerint vezeti hő-sét az élet forgatagában, hanem minduntalan közéje s az olvasó közé áll a maga lírai ömlengéseivel, elmélkedésével, így aztán ahelyett, hogy a szendi Robinzon lelki fejlődését tárná világosan elénk, a maga egyéni és eredeti gondolkodásával ismertet meg. Az olvasót jobban is érdekli ezzel, mint a részben bőbeszédű és mégis hézagos, valószínűtlen és nem is mindig érdekes mesével. Mert amit nem kapunk meg A szendi Robinzonban, megkapjuk a szerző floskulusaiban:⁶ embert, aki a maga szemével nézi a dolgokat, s a maga véleményét, a saját lelkében kiala-kított felfogását mondja el róluk. Úgyis tűnik fel az egész verses regény, mint egy tépelődő, de egészséges léleknek a küzdelme egy önálló világnézet felé, ez pedig a legérdekesebb látványosságok egyike, amiket csak az irodalom nyújtani tud. Ezért szívesen megbocsátjuk a szerzőnek minden egyenetlenségét, bőbeszédűségét, nem különben a hős lelki rajzának bizonytalanságát. Mai egyszínű, ép egyénisé-gekben szűkös költészetünkben ez a verses regény érdeklődést kell, hogy keltsen.

1906. 5. sz. február 4. 80.

Sas Ede: Mai tündérek. Budapest, Singer és Wolfner

Sas Ede⁷ különösen az utóbbi időben nagyon sokat dolgozik; a lírában ugyan rit-kábban szólal meg, de elbeszéléseivel, regényeivel gyakorta találkozunk

lapok-1917. Kolozsvár, Stief Nyomda (saját kiadás). A könyvet melegen méltatta a Nyugatban Tóth Árpád (1918/4.), s írt róla Schöpflin Aladár is a Vasárnapi Ujságban. – Ld. 1918/2.

5 A kötet 509 oldal terjedelmű

6 floskulus (lat): szóvirág

7 Sas [Hille] Ede (1869–1928) író, újságíró, szerkesztő. Csehországi német családból született.

Szegeden, mintegy húsz évig Nagyváradon, majd a fővárosban működött. Kolozsvárott került

kap-ban, kötetekben. A sok munkában írói tehetsége teljesen kifejlett, sok régi hibáját levetkezte, sok új dolgot tanult, technikája biztosabb lett. Míg régebben szinte keresve kereste azokat a tárgyakat és előadásmódokat, melyekkel az olvasó sze-méből könnyeket sajtolhasson ki, s ebben elment az érzelgősségig, most humoros dolgokon is próbálgatja tehetségét, éspedig – úgy találjuk – a réginél több sikerrel.

Nem mintha sajátlagosan humorista tehetség volna, hanem talán azért, mert egy-szerűbb eszközökkel igyekszik elérni a hatást. Túlzásra való hajlandóságából még megőrzött valamit, ezt néha erőltetett, karikatúra-szerű dolgain látjuk, ahol azon-ban a komikum diszkrétebb, egyszerű hatásait keresi, ott zavartalanul mulatunk ötletein, jól rajzolt alakjain. Ha van is új kötetében arra eset, hogy csak a rutin ve-zeti tollát, – máskor csakugyan jól megfigyelt, az életből ellesett s könnyed kézzel megrajzolt alakokat állít az olvasó elé. Húsz tárca-elbeszélés van a most megjelent kötetben, s együttvéve az olvasónak mulatságos olvasmányt adnak.

1906. 5. sz. február 4. 80.

Tábori Róbert: Beszédes Kalára. Budapest, Singer és Wolfner

Egy tűzről pattant, amazontermészetű bácskai úriasszony neve adta meg Tábori Róbert⁸ új kötetének a címét. Beszédes Kalára korán árván maradt, s atyja végső kívánsága szerint elszánja magát, hogy ősi birtokát mindenáron megőrzi. Meg-tanulja Angliában a gazdálkodást, s aztán idehaza ugyancsak erélyesen dirigálja embereit. A szerelem azonban legyőzi őt is, neje lesz egy huszártisztnek, s ettől fogva a huszárezred mulatságaira, szerelmi és egyéb kalandjaira helyeződik át a történet súlypontja, Beszédes Kalára csak arra való, hogy némi egységbe fűzze a különben meglehetős laza kapcsolatban levő epizódokat. A környezet pedig, melyben mindezek a dolgok lefolynak, a híres bácskai élet a maga eredeti, túlára-dó jókedvével, duhaj mulatozásaival. Ezekből talán kissé sokat is kapunk a könyv-ben, elvégre talán van Bácskában egyéb is, mint vég nélküli ivások, zajos, nyers tréfák és dévaj szerelmeskedések. Máskülönben Tábori jól ismeri s jól is rajzolja ezt a bácskai miliőt, s erőltetés nélkül való vidámsága, komikai érzéke mulattató

csolatba a filmgyártással, forgatókönyvet írt Janovics Jenő számára. A világháború után a fővárosba költözött, és az Uher Filmgyár művészeti vezetője lett. Itt készített munkái közül kiemelkedik A megfagyott gyermek, ebben Eötvös József versét ültette át a (néma)film nyelvére, a munka a 20-as években a filmgyártásnak irányt szabó alkotás lett. 52 kötete van, temetése társadalmi esemény volt.

Sírjára saját verssorait vésték: „Fáradtam, küszködtem, / semmit el nem értem – / s voltaképpen élni / Soha rá nem értem”. – Ld. még: 1906/13; 1917/26.

8 Tábori Róbert (1855–1906) író, újságíró, alapításától fogva az Új Idők helyettes szerkesztő-je volt. Tábori Piroska (1892–1947) írónő édesapja, Tutsek Anna (1869–1941) férszerkesztő-je. Bécsben ta-nult, Prágában és Berlinben kezdte pályáját. Fontosabb művei: A szobor titka (1885), Párbaj (1890), Az élet folytatásokban (1890), Temesvári királybíró (1892), A nagy játék (1893), Korhadt oszlopok (1895), A negyvenéves férfiú (1897), Óceánia (1898), Megfagyott pezsgő (1899), A királynő kesztyűi (1901), Kétféle igazság (1911).

olvasmánnyá teszi könyvét. Végén néhány derült hangulatú elbeszélés van a szer-ző jobb munkáiból, az őt jellemszer-ző könnyű hangolódással és élénkséggel írva.

1906. 6. sz. február 11. 96.

Tassonyi Ernő: Aki a párját keresi. Selmecbányai Főiskolai Kör. Mühlbeck Károly illusztrációival⁹

A selmeci akadémikusok élete még ma is érdekes, kedves különlegessége a magyar diákéletnek, régebben pedig egészen különálló dolog volt, a német egyetemek if-júsági életének magyarországi, de éppen nem magyar másolata. Abban az időben keletkezett és virágzott, amikor az akadémián még német volt a tannyelv, s nagy számmal keresték fel német és egyéb külföldi diákok. Ezek alapították és tartot-ták fenn a „burschenschaft”-okat színes romantikájukkal, légies szertartásaikkal, hatalmas sörivásaikkal. Volt azonban ezeknél értékesebb tartalmuk is: a bajtársi összetartozás szelleme, amely megnemesítette még nyers, duhaj mulatságaikat is.

Ma már csak az emléke él ennek a selmeci specialitásnak, az új idők magyar szel-leme rendre elsöpörte a németes hagyományokat; öreg bányászok, erdészek még mesélnek róluk, fiaik már egészen más légkörben élnek. Irodalmi megörökítésére Tassonyi Ernő¹⁰ vállalkozott, maga is az akadémia hallgatója, egy regényben, mely az Aki a párját keresi címet viseli. A háttér a regényben a selmeci régi diákélet, a mese pedig egy lelkes, de zilált lelki egyensúlyú magyar ifjú története, aki egész fiatal korában megalkotta magának a női ideál ábrándképét, s ezt keresi Selmecen.

Bele is szeret egy leányba, csakhogy nem tud bízni benne, ezért hol közeledik hoz-zá, hol meg elidegenedik tőle, s végre is diákpályája végeztével ott hagyja örökre, nemcsak a leányt, hanem a maga boldogságát is. Ez a tépelődő, tétovázó fiatalem-ber, akármennyire teleaggatja a szerző romantikusan szép vonásokkal, nem tudja lefoglalni érdeklődésünket, nem érezzük rajta az élet leheletét. Konstruált alak, az írónak a regény céljaira gyúrt, mesterséges csinálmánya, nagyon is megérzik rajta a nyomdafesték szaga, teste papirosból van, lelke frázisokból. Pedig nagy gonddal igyekezett az író beállítani a regény központjába, a kedvéért vagy talán a jellem-ző erő fogyatékosságából, csak sziluettben veti oda a többi alakokat: a szerelmes leányt és szüleit, a vetélytársat, a jó diákpajtásokat. Baj van a háttérrel, a diákélet rajzával is: nem szerves része a főcselekvénynek, csak úgy hozzá van varrva. A szereplők életét, lelki fejlődését nem érinti; ugyanazok a szerelmi históriák épp-úgy megtörténhettek volna pl. egy debreceni vagy pesti diákkal is, ha a szerzőnek

9 Mühlbeck Károly (1869–1943), festőművész, karikaturista, grafikus. Részt vett a Feszty-kör-kép festésében. A Kakas Márton, a Borsszem Jankó állandó közreműködője volt, a Mackó úr-sorozat (Sebők Zsigmond) és a Göre Gábor-kötetek (Gárdonyi) tízezrek által közkedvelt illusztrátora. – Ld.

még: 1906/51.

10 Tassonyi Ernő (1881–1942), Selmecbányán végzett bányamérnök, bányajogász, különböző bányahatósági és miniszteriális beosztásokban dolgozott, szakkönyvet is írt. Itt ismertetett regényén kívül A bánya menyasszonya (1934) címmel jelent meg egy regénye.

véletlenül nem a selmeci környezetbe lett volna kedve belehelyezni. Pedig éppen ez a miliő-rajz a regény legtöbb szeretettel és ambícióval megcsinált része; ha nem úgy volna, hogy a főszereplő tökéletesen ugyanazzal a lelki diszpozícióval kerül ki Selmecről, ahogy odajutott, ha az ottani éles, egészséges levegő valami nyomot hagyott volna rajta, ha nemcsak életének egy eseménysorozata, hanem lelki fej-lődésének egy nevezetes állomása lett volna a Selmecen töltött idő – egész más hatást tenne a regény. Mindezt sajnálnunk kell, mert a szerző kétségtelenül írói minősítéssel fogott munkájába. Van benne képesség a dolgok érdekes, eleven szí-nezésére, van humor is, sőt törekvés arra, hogy az életet a maga szemével nézze.

Gyakori elmélkedéseiben ugyan felületes hírlap-filozófia nyilvánul, stílus dolgá-ban azondolgá-ban határozottan figyelemreméltót produkál. Leszámítva egy sereg eről-tetett hasonlatot, szép, kifejező, könnyen ömlő magyar nyelven ír, ami manapság nem a legkisebb érdem. Egy-két részlete pedig a regénynek, mint pl. a bányalég-robbanás vagy a bányász-diák temetésének leírása, hathatósan szól amellett, hogy a könyv, bár gyakorlatlan, ki nem forrott, kezdő írónak – de mégis írónak a műve.

1906. 7. sz. február 18. 112.

Kabos Ede munkái. Budapest, Pallas

Abban az írói nemzedékben, mely a nyolcvanas évek végén s a kilencvenes évek elején lépett fel, s mely egész sereg kiváló, regényírásunk színvonalát jelentéke-nyen magasabbra emelő tehetséget adott irodalmunknak, sok tekintetben önálló és különálló egyéniség Kabos Ede.¹¹ Olyan zajos, nagy külső sikerei, mint kortár-sai közül néhánynak, nem voltak, az irodalmi műértők csekélyebb számú gárdája azonban mindig nagy becsben tartotta s élénk figyelemmel kísérte munkásságát.

A naturalista iskolához csatlakozik; nemcsak a kor hangulata, uralkodó áramlata vitte ebbe az irányba, hanem tehetségének természete is. Erősen kritikai lélek, aki a világ dolgait a maguk valóságában, romantikus illúzióktól menten látja. Világfel-fogásában van bizonyos sűrűvérű kesernyésség, mely szürkeséget láttat vele ott is, ahol szín van, a sötét foltokat pedig jobban kiemeli, mint a verőfényt. Képes arra, hogy egy novellában világosan, plasztikusan állítson az olvasó elé egy-két alakot, vagy hogy egy regénybe összesűrítve egy nagy társadalmi képet mutasson fel. Az előadásban teljes, majdnem közömbös tárgyilagosságra törekszik, nem prédikál

11 Kabos Ede (1864–1923), író, újságíró, szerkesztő, lánya Kabos Ilonka zongoraművész. Mik-száth mellett az Országos Hírlapnál kezdte pályáját. 1899-től Vészi József Budapesti Naplójánál volt, 1905 végétől két évig főszerkesztőként. Vajda János tisztelőinek köréhez tartozott, Ady és a nyugatosok figyelmét is ő irányította feléje. Ady közeli barátja volt. Rajongott az orosz irodalomért, Turgenyev, Dosztojevszkij munkáiért. Eddig nem eléggé méltányolt riportjai kiemelkedtek a kor átlagából. Az 1918-as forradalomnak híve volt, bár nem volt kommunista, mégis Bécsbe emigrált, osztrák lapoknak dolgozott, és már nem tért haza. Főbb művei: Alfieri (dráma, 1883), A kupéban (színmű, 1888), Tantalusz (színmű, 1892), Fehér éjszakák (regény, 1893), Két halott regénye (1902).

Bőven ír róla Lengyel Géza Ady a műhelyben c. kötetétben. – Ld. még: 1910/18; 1917/36; 1919/2.

erkölcsöt, hanem megrajzolja, nem játssza a társadalomjavító prófétát, hanem a társadalom képében adja meg a társadalom kritikáját. Ez a mindig tárgya fölött lebegő tárgyilagosság sajátképi naturalista vonás nála. A mese szövésében kevésbé biztos, mint az emberek ábrázolásában, s komor színezetű alakjai jobban sikerül-nek, mint a derültebbek. Ezért sokszor úgy érezzük, mintha valami szürke fátyollal volnának bevonva történetei, amely nem belőlük magukból áramlik rájuk, hanem az író lelkéből. Ez annak, aki az írói műben elsősorban magát az író lelkét keresi és élvezi, izgató érdekesség, a laikus olvasó azonban talán idegenkedik tőle, legalább az első pillanatra. Mindenesetre Kabos Ede értékes egyéniség irodalmunkban, aki

In document Eddig összesen: 3’491eN (Pldal 96-200)