„Együtt-futásunk az időben"
TORNAI JÓZSEF : FEJEM ALATT TELIHOLD
Mi mást tehetne a költő, minthogy szembesíti magát a térrel s idővel. Az ter- mészetesen már világlátása függvénye, hogy terét, élete színterét milyen határok kö- zött tudja. S világnézetének függvénye, hogy az időt miként bontja összetevőire: a múlást tekinti-e alakulások, fejlődések mértékegységének; s melyikben hisz jobban:
hogy az idő — s a kor, a korszak alakítja az embert, vagy az ember formálhatja, formázhatja az időt? Költőnk, Tornai József miként is lenne jellemezhető? Ne sies- sük el a válaszadást; ne akarjuk korlátok közé vonni addig, amíg korlát(ta)lan lehe- tőségeit föltárni nem próbáltuk. Annyit tudhatunk biztosan: az időhöz, korához szo- rosan hozzátapadó költő. Kortársaira, nemzedéktársaira is úgy tekint, tudja együtt- futásuk törvényét az időben. Sőt: együtt-futásuk törvényét az idővel. Társa, majd- hogynem hús-vér embertársa, versenytársa az idő; fölruházza az élők minden tulaj- donságával. Szubjektivizálja, humanizálja, mitizálja, politikummal, társadalmisággal telíti, így teszi vizsgálata tárgyává. Vizsgálatát nyomon követnünk érdekfeszítő te- hát: új versein keresztül föltáratlan, vagy eléggé föl nem tárt, hetvenes éveinkre — 1970-es éveinkre — pillanthatunk. Recenzióm: egy recenzió továbbmondása. A Tisza- táj 1979. júniusi számában Takács Imre kötete kapcsán arra igyekeztem választ keresni, költészetünk akar-e, tud-e érvényt szerezni a legteljesebb programjának, a költészetünk örökségére épülő modelljének, melyet Németh László fogalmazott a Megmentett gondolatok A líráról című résztanulmányában. De ennek alapján to- vábbmondásra, továbbkérdezésre érdemes, hogy költészetünk, gondolkodásunk tu- dott-e azonosulni jelenkorával, vagyis esztétikailag egyenlő értékűen és gondolatilag megfelelően tudja-e föltárni.
A kérdésfelvetés Tornai kapcsán számomra azért jogos — és fontos —, mert úgy hiszem, tetszhalott évtizedünknek, melyre épp terítjük már a szemfedőt, egyik hitelképes kifejezője ő. Adekvát viszonya a korhoz: ez lehet magyarázata növekvő népszerűségének is. Hisz feszítő az igény, hogy a szinte formátlan hetvenes évek (melyek más törvénykezésűnek tűnőek és tudottak, mint az előzőek) formát nyer- jenek.
Mivel magáról az időszakról sem tudunk eleget, esztétikán túli értelemben sem, teljes a zűrzavar akörül, hogy melyek a kor reprezentatív — tehát jellemző és jel- legzetes — alkotásai. Annyit hadd mondjak mégis: a Fejem alatt telihold kötet több versét — például a Nyöszörgő, újjászülető arc, Egy táj elsiratása, Azt akarja, Az ezüsthalott címűeket — közöttük tudom Magának az időszaknak a körvonalazásához hozzátartozik például, hogy A hetvenes évek magyar irodalmáról című újabb tanul- mánykötet előszavának eldöntendő kérdéseire — sajnos — sorra kedvezőtlen választ kell adnunk. Az alternatívák így hangzanak: „Válságban van-e irodalmunk a het- venes években, vagy arany korát éli? Megcsappant-e a remekművek száma a hatva- nas évek első feléhez képest, vagy inkább csak érzéketlenek vagyunk még az ú j értékekkel szemben? Megszakadóban van-e a magyar irodalom több évszázados progresszív folytonossága vagy sem?"
A föltárás menetéhez hozzátartozhat Domokos Mátyás értékelése, a Nagyhatalmi helyzet vagy versírógép? is. 1975-ben úgy tudta: a megfigyelt év „verskönyveinek jórésze utánnyomás, életműösszegzés, utószüret, másod-, harmadaratás. Az 1975. évi verskötettermés jó kétharmad (!) része tehát nem új; sem formailag, sem tartalmilag nem számítható a hetvenes évek költészetének az anyagához". S hadd tegyük hozzá:
nem lenne kedvezőbb a helyzet, ha az időközben eltelt négy évre is tekintenénk:
azóta csak még több az erózió nyoma, és még kevesebb a humusz. Az irodalom ezzel párhuzamos évtizedes fontosságvesztéséről ír esszéjében Orbán Ottó (Az ádáz szem- 82
tanú, Kortárs, 1978/10.) „Egy évtizeddel korábban volt valami fontossága annak: mit s hogyan írok. Egy vers szenvedélyeket volt képes kelteni. A költészet kitartó figyel- met vont magára. Ez a figyelem persze nem mindig volt kényelmes, néha meg egye- nesen bénítónak volt mondható. Volt valami őrült aránytalanság abban, hogy egy országos napilapnak két vasárnapi cikke is foglalkozott költői fejlődésem filozófiai vonatkozásaival. És mégis. Vers és valóság úgy feszült egymásnak, mint két birkózó:
érezték egymás izmainak feszülését. És mérkőzésüknek tétje volt. Valami alakult a birkózásukból... Valami testtelen koreográfia... a jövő."
A változott, ú j helyzetet viszont Csoóri Sándor így jellemzi a Kórház után című esszéjében (Tiszatáj, 1979/2.): „a kortárs magyar irodalom szent betegségek nélkül zajló élete". S idekívánkozik az írás záróképeinek villanása is: „A hóbortos, ideg- beteg rigó már abbahagyta a jegenyelevél vellázását a csatornában. Eltűnt, mintha az őszi ég nyelte volna el. Pedig hálás lennék neki, ha újra láthatnám." Ez a Csoóri- esszé mindenesetre sokat tett dolgaink és fogalmaink tisztázásáért. Ha a reprezenta- tív alkotásokat keressük, ez az esszé közéjük tartozik. S reprezentatív (jelentése: el- igazító) Csoóri-esszé az Utazás félálomban, A pályakép zavarai is. A cél az, Tornai József költészete is azért perlekedik, hogy kialakult helyzettudatunk és értéktuda- tunk — tehát változástudatunk — legyen. A távolságunk viszont ettől: föld az égtől.
Néhány példát hadd mondjunk csak. Csoóri esszékötete kínálta a lehetőséget, hogy megjelenése kapcsán a legfontosabb kérdések vetődjenek föl. Ehelyett a hozzákap- csolódó írásokban olyan tétel is megfogalmazódott, hogy a sokat idézett Németh Lászlóban nem több a „zseni", mint a „sértett, vidéki tanár". Vagy hogy mit ér a bartóki modell, hisz „T. S. Eliot a bartóki modell legelőzékenyebb értékelésében sem kaphat helyet". Ebben az évtizedben az ilyen előítéletek nem vesztették tehát hitelüket és talajukat. Terét vesztette viszont — például — irodalmunk egyik haj- tása, a társadalmi szatíra, helyette tért nyert a manipulálhatóbb politikai kabaré.
Nem eredményezte évtizedünk, hogy rendszeres filmmúzeumi filmünk legyen Szőts István Emberek a havason című filmje, újkori harminc évünk filmművészetének egyik alapozója, úttörése, sugalmazása. Eredményezte viszont áz évtized karácso- nyunkra a teljesen hasznavehetetlen Karády Katalin-nagylemezt. Ilyenféle össze- tevők adják azt a kort, amelyet a kortárs művész kell, hogy fölfedezzen és kifejezzen.
S itt kell elmondani: „vizsgálatom szerint" az 1970-es évek költői kifejezéséért a legtöbbet Nagy László tette, Jönnek a harangok értem című 1978-as kötetével.
Ebből a kötetből kell fölsorolni korunk hitelesíthető szemléletének kulcsverseit. Az értékvita egyik összetevője, hogy egyetlen sincs ezek közül benne a Hét évszázad magyar versei legújabb kiadásában. Véleményem szerint az előző Nagy László-kötet, a Versben bujdosó, erőgyűjtés, útkeresés a Jönnek a harangok középponti verseihez képest. Az „erőgyűjtés" verseiből még csak válogat az ú j Hét évszázad antológia, de nem vesz tudomást a későbbi Elhullt bolondok nyomán, Balassi Bálint lázbeszéde, Szólítlak hattyú, Gyászom a Színészkirályért című középponti versekről. Korszakunk centrumában pedig alighanem ezek állanak. Radikális mozzanataikkal is, mely moz- zanatokat Orbán Ottó vers és valóság izomfeszülő birkózásának nevezi. Így szól például a Nagy László-i Elhullt bolondok nyomán pár sora: „rühes. apokalipszis- kanca / rablóknak ha szivárványt sárlik / lesz a vesztett ügynek bolondja / világra a gondot kibontja / lesz idő ami sose felejt / mert kéz is lesz hogy írjon röhejt / s kínt az országos panaszkönyvbe —". A Tornai-kötet egyik lényege tehát az a vers, s az a gesztus, amellyel Tornai ehhez a Nagy Lászlóhoz, ehhez a Nagy László-i örök- séghez való viszonyát írja körül. (Az ezüsthalott című.) A vers esztétikai értelemben is a kötet egyik legjobban megoldott darabja.
A kötet versértékű fülszövegének utolsó mondata az önjellemzés telitalálata is:
„Életem és írásaim gyökere egy naiv természeti és egy tudatos, civilizált lény újra és újra megismétlődő, külső-belső összecsapása." A kötetindító fülszöveg — a kötet végére érve látjuk csak — ollózás A kiűzetés angyala című vallomásból. Ez a kötet- záró, A kiűzetés angyala című prózai vallomás szintén remeklés. Tornai az újabb könyvszerkesztési gyakorlat egyik sikeres kísérletéhez igazodik ebben. Nagy László
6* 83
Életem című vallomásának (amely a Jönnek a harangok értem kötet végéhez csatla- kozik) vagy (a Kormos István Versei végéhez csatlakozó) A vasmozsár törője alatt című vallomásnak rokona ez az írás. Kitűnő a forma maga is, nyereség irodalmunk- ban: az önéletrajz informatív gazdagsága, ténylegessége és a költészet elvontabb világa és tisztább nyelvezete ötvöződik a legjobb esetekben.
Azt írja a Tornai-kötet egyik recenzense, hogy szerencsés alkotói pillanat szülte a kötetet. Ha az időszak ellentmondásainak számbavételével végeztünk, láthatjuk, hogy nem is olyan szerencsés ez a pillanat. Tornai a hatvanas években is, a hetve- nes években is jelen volt az irodalomban. Ogy érzem, hogy napjainkban minőségi változás értelmében — nyelvi játékkal szólva —: jelentősebben van jelen. Ezt mond- hatjuk az alkotói pillanat szerencséjének. Ezt a szerencsét pedig alkotónk radikaliz- musának köszönheti — tehetségén felül persze: ami tehetség évtizedünk végére az irodalom szükséges, de nem elégséges feltételének kezd tűnni. Radikalizmusa kettős, egyrészt a Domokos Mátyás fogalmazta kihívásra tud ráfelelni megújulón: „Nem elégszem meg a komor arccal, / nem elégszem meg a röhögő arccal, / Nem elégszem meg a lesunyított, / a nap felé tartott arccal. / Nyöszörgő, újjászülető, / nyálkás- véres arcommal megelégszem." Másrészt a kortárs magyar irodalom szent betegsé- gek nélkül zajló életének, a valóság és irodalom mérkőzésszünetének kihívására tud felelni gyökeres módszereket alkalmazón: „Azt akarja / ez a nyekergős, vak masi- néria, / hogy szabályos legyek. / Csak legyél egészen szabályos, mondja, / nem bán- talak. / S én visszamondom nagy vasainak: / csak szabályos ne legyek soha, / te bűzölgő gépezet, / csak sima kereked, csapszeged / ne legyek soha! / Jól beszabályo- zott fogasléc-teremtményed, / istenem, / hibátlan alkatrész-barmod soha!" Jövőképe a recenzensnek is ez: folyamatosan újjászülető legyen az arc és megújulni képes az arculat; s hogy a vers és valóság úgy feszüljön egymásnak újra, mint két birkózó.
(Magvető.)
PINTÉR LAJOS
Modern történelmi drámák
SZÁRAZ GYÖRGY: A RÓKUS-TEMPLOM HARANGJAI CÍMŰ DRÁMAGYŰJTEMÉNYÉRŐL
A kötetben szereplő hét drámáról szólni lehetne a teljesség igényével is, azaz a közölt szövegen túl a hajdani színpadi vagy televíziós megvalósulás tényeit elemezve, de a feltételek aligha teljesülnek: még egy drámakötet kedvéért sem fogják szín- házaink egyszerre műsorra tűzni Száraz György drámáit, különösen nem azokat, amelyek bemutatásától megszületésük után is eltekintettek. A televízió talán még hajlandó lenne, hogy sorozatban eljátssza az eredetileg is televíziójátéknak írt dara- bokat, de nyilván nem erre az alkalomra. Marad tehát vizsgálódásra a kiadott szö- veg, a kritikus emléktöredékei egykori bemutatókról, s az a jogos kívánság, hogy a kötetről, illetve a kötetbe gyűjtött drámákról mint könyvdrámákról szóljon, ha már a könyvkiadás azt a szerencsés megoldást kínálhatta, hogy a romló filmszalag és a megismételhetetlen színházi előadás tűnő órái helyébe az öröklétnek megőrizhető könyvformát biztosította. A művek könyvdráma jellegéről természetesen nem abban az értelemben beszélhetünk, ahogyan a lukácsi esztétika az irodalom és a színház történelmi szétválásának pillanatáról: „De ez csak megkönnyítette az elválást, csak lehetségessé tette, hogy a dráma részben tisztán lírikus és filozófiai könyvdráma for- 84
