F O D O R A N D R Á S
A csillagok alatt
Érzem az éji várost.
a kőmellvéden át, lámpák ikráit, kelyheit,
csillámok rézporát.
Ott lent a megformált anyag enyém. Nem idegen.
Fejemben mégis, mért zsizseg a széthullt végtelen?
Mérthogy a csonthéj-foghatót őrizni nem tudom?
Agyam dióin egymásba roppan remény és tilalom,
Pórusok szomja, kínja, parázsló indulat, irgalmat mégis mért keres
a csillagok alatt, — hisz irdatlan tökélyük
hazug: nem győz és nem vészit, míg élni-múlni hagyja
földön fogant
véletlen ikreit.
A titok földerül
Bújócskáztunk a jegyző udvarán.
A kreolarcú lány, névszerint Oláh Júlia,
minden ok nélkül odaszökött a fához, ahol álltam.
Két szeme széncsilláma körül, homloka, arca: hevített zománc, — nyaka, mezítlen karja, válla, haja, az ajkak
nyíló sima szirma, forró árammal volt tele.
Hát mégis létezik az Éden?
A kihívás titkos hatalma?
Különös volt és máig szokhatatlan, akár vizén a vulkán,
mint bordák kosarából kiszökkenő kebel.
