H A Z A I T Ű K O R
TÓTH BÉLA
TISZA
(VIII. rész) ÜJRA A GÁTON
Hosszú, esőtíen hetek után ballagok vissza a partok felé. Az ártéri erdők haragos zöld koronáikkal uralkodnak a tájon. Az odavezető út száraz. Szembe jön egy tehéncsorda, néhány szikkadt arcú szittya pásztor gondjai között, nyomukban a hőség oly magasra emeli a port, azt hinnéd, forgószél veri. Nem. Áll a levegő.
Kereket lehetne hozzá támasztani, akár a csillagtalan alföldi éjszakák vastagjához, nem dűlne el. Minden szenved. A kukoricák furulyáznak, összesodródik a leve- lük, hogy minél kisebb felület párologtassa a vizet.
Némely régi dűlőúton felejtett akácsor hőgutásan elrúgta leveleit, kopasz ágakkal mered az égnek, immáron befejezte az évet. Máskor jobb esztendőkben, vidámabb időjáráskor másodvirágzásban tündököltek az akácok m á r ilyenkor.
H a t á r a i n k a t az aszály gyötri, minket a gond. A szikkadt arcú tehénpásztorok- hoz nem szólók, az ő b a j u k az enyém. Látásukra megidéződik a Valamikor kö- nyörgésszámba menő pásztornóta:
Kiapadt a rétbül mind a sár, mind a víz A szegény barom is mind a gulyásra níz.
Adj, uram, teremtőm, égy alkalmas esőt, A szegény baromnak jó legelő mezőt.
Kapavágásnyi földem, tőnyi kukoricám soha nem volt, de ha aszály, jég, ár, víz j á r j a a határt, bár rég flaszteren élő vagyok, sírni kezd bennem a fájás. Ta- lán egykori paraszt elődeim félnek idegeimben az éhínséges téltől.
Hát fegyvertelenek lennénk? Adj, uram-teremtőm? Azt vállaltuk, hogy le- küzd j ük a természet vak erőit!
De h a nincs eső, nincs termés. Ha sok az eső, nincs termés. Mekkora ezer holdak rezegnek a hőségben, s h á t a m mögött sunyi csöndben hallgat a Tisza.
Nemzetünk önbizalmára hivatkozva 200 év óta foglalkoznak gondosaink a Duna-Tisza-csatorna mindent megoldó tervével. Vedres, Széchenyi, Kossuth, Deák megszívlelendő írásokban pártfogolják, sürgetik, siettetik. És utánuk is jó nevű mérnökök, államférfiak, politikai pártok. Néha már ott tartanak, csak az ásót kell beleszúrni a földbe, s elkészül a hajózható csatorna. De egyszer a királlyal való h a r a g állja ú t j á t a tervnek, 48 után, máskor abban nem tudnak megegyezni a különben minden anyagit előteremtő politikai pártok, hogy hol torkolljék a Ti- szába a csatorna. Szolnoknál, Csongrádnál vagy Szegeden? Külön-külön egyik párt sem volt elég erős, hogy a maga akaratát keresztülvigye, de arra elég erősek vol- tak, hogy egymás terveit megsemmisítsék. A századforduló táján a gondolat ú j r a fölverte az egész országot, ú j tervek készültek, latolgatások születtek, magasépí- tésű legyen á csatorna, vagy mélyépítésű. Okos érvek, okos ellenérvek. Akkor is m a j d n e m nekiláttak a munkának, de a MÁV, félvén a rivális vízi utaktól, meg- akadályozta a kivitelezést. Így aztán szépen máig sincsen csatornánk. Mert köz- ben jöttek a háborúk, elmúltak, nem volt rá soha pénz. Csak szükség.
Elő lehetne venni a terveket? Elő. ö t - t í z év alatt elkészülhetne. Világra szóló nagy nemzeti vállalkozás lenne. Csak már kicsit korszerűtlen, lassú, nehézkes és drága. Inkább duzzasztó gátak kellenének, Dunára, Tiszára, korszerű víztárolók fenn, a hegyek horpaszaiban, s csatornák. Mindez megmutatná ennek az időnként rettentően elanyátlanodó tájnak, hogy vége a hét szűk esztendőnek. Persze, álom.
De álmodni a jót csak szorultságban élő ember álmodhat. A jóllakott ember bi-
kával álmodik. A szorultságban álmodó ember terített asztalt, virágzó réteket, jólétet, boldogságot.
Földrajzi adottságaink a kínlódáshoz is, a boldoguláshoz is régen itt vannak.
És önbizalomban sem lehet hiány. Anyagiakban igen. Hanem valaha, valamely kor fiai egyszer elkezdik, mert nem lehet elmenni mellette. Ha a jólét jövő t á r - sadalma a miénk, akkor nekünk kell elkezdeni. Vele mindazt valóra váltanánk, ami legjobb gondolkodóinkat munkára hívta a nyomor és kiszolgáltatottság ellen.
Tájaink megbízhatóan termelhetnének északon be nem érő drága magvakat,- korán érő paprikát, paradicsomot, a nyár minden színét, ízét, zamatát m a g á b a sűrítő gyümölcsöket.
Ha nekem szólnának, tíz körömmel kezdeném, hordanám a gátakhoz a földet.
Mert ez a gát odasiettetne bennünket a belőle fakadó jóléttel, ahová elveink sze- rint menni, eljutni szándékozunk. Szakajtó kosárral hordanám a földet. Ugyan vannak okos gépeink már, ezek hamarabb végeznének. S talán okos tervezőink is lesznek. Kivitelezőnek meg, úgy hiszem, itt áll készséggel egy egész nemzet.
0
ö a sűrű partvédő erdő mögött, mélyre süllyesztett mederágyban csurog. Ügy tűnik, ájultan alszik, mint így a déltáji hőségben minden. Nagyon kicsinek, na- gyon megfogyatkozottnak, gyöngének, sajnálatra méltónak m u t a t j a magát. Á m a löszpartok száz mély rovátkája, mint értőnek az írás, világosan olvastatja t a - vasztól július végéig, miféle magasságokban állomásozott őkelme időnként.
Hogy járt nagy büszkén úgy m á j u s vége felé 15 méterrel magasabban. Aztán június közepe táján 5 méterei lejjebb makacsolta meg magát, mert ezen a szinten vágott mély barázdákat az ölelő partok oldalából. Aztán mindig lejjebb, lejjebb.
Mindig kevesebb ideje maradt mélyebben bevésni nyomát a gátakba.
„Pedig hát nektek megtartanám kincset érő, szelíd, szőke vizemet ám. Ma- gam is vidámabb lennék, erőmnél maradnék, hajókat hordanék, ha Szeged lábá- nál duzzasztóval izmosítanátok. Mindig is segítő szándékkal gondoltam a p a r t j a i - mon élőkre. Ma sem vagyok rosszakaratú. Igaz, amikor megharagudtatok r á m a múlt század végén, kicsit elsietve, sok vízmegtartó kanyarulatomat lekaszaboltá- tok, hogy siessek lefelé. Hát sietek, biz, de el is gyöngülök a nagy szaladásban.
Intsetek le. Egyetlen gát előtt megállok, erős leszek, hűséggel szolgálok. Külön- ben mi értelme lenne létemnek? Nem panaszkodom, szerettek, becéztek, daloltok rólam, meséltek, csiklandós habjaim közt kaptok ú j erőre. De fogjatok be. Nyerget rám, feszítő zabiákat! Akkor vagyok én igazán Tisza, nem csak szép, de m a g a m - hoz méltóan hasznos. Hozzászoktam, hogy használjak. Szégyenlem magam, hogy lassan csecsebecsévé alacsonyodom. No, rajtatok múlik!"
Dicsekszem. Már bizalmasa lettem. Hisz mindezt addig súgja meg nekem, míg egy szál ingem, nadrágom ledobva, rezdületlen tükre alá óvakodom. Apró sekélyeseiben compó ivadékok rezzennek szét odavetődő árnyékomtól, s míg szemre azt hinném, áll a víz, akár köcsögben az aludttej, megtréfál, mint a p á m , ha gyerekkoromban jókedvvel tért haza, ölébe kap, magyarázat nélkül hurcol ász.
Visz lefelé. Nem alszik. Megy most is. Hogy vigyáz r á m ! Ahol agyaghátakat rakott a mederben, óvatos fordulattal kanyarog velem. És ott mély is lehet, mert ahová a lábam leér, m á r hideg. Még a nyakamnál langyos, mint a hordófenékben napon melegített kútvíz. És tovább huncutkodik az öreg. Bevisz a sodorvonalig, aztán visszakanyarodva szelíden tessékel a part felé. Meg sem gyűrődik körülöttem a tükre. A levegőt is lábujjhegyen veszem. Kár lenne goromba mozdulatokkal összetörni ezt az ölelkezést.
A környéken minden vigyáz a csöndre, csak néhány vadgalamb-legény f ú j j a hőségtől kicsit bágyadtan, de kitartó szorgalommal másodköltésre szóló nászdalát.
Fekete házú folyami kagylócskák másznak a lángok átlátszó vize alatt. Páncéljuk kicsit megnyitva, ujjnyi vastag barázdát szántanak a fenéken. Dél van, ebédelnek.
A víz minden korok emberének híradó eszközül is szolgált.
Ha csöndes időben rábeszélsz lapjára, száz méterekre, kilométerekre elviszi hangod, sóhajod, kívánságod. Most is szállít. Felülről lefelé, apró, láthatatlan kis göngyölegekben gurulnak sima felületén valahonnét a nyugodt emberi hangok.
ÁNYÁS
Nevéről Pais Dezső megállapítja, hogy az egyházi latin Aniánus a magyarban Anyán, Ányon lett. Ennek n végét becéző képzőnek fogta fel a magyarság, és a vélt tőhöz az s képző járult. Egyik változata az Ányos családnév. Horger Antal szerint ez azonban az Ányus alakból fejlődött.
'936
Inczefi Géza m u n k á j á b ó l m e g t u d h a t j u k : ez a terület a tihanyi apátság védő- szentjének, Szent Ányosnak a nevét viselte 1092-ben.
Á népi szófejtés költőibb. „Azért Anyás vagy Anyás ez a terület, m e r t mint anya, mindig szeretettel gondoskodott az itt élőről. Hala, rákja, vize, füve, nádja, f á j a volt, jó kikötőhelye, védett partja, szigete, gazdag földje."
A tudós az oklevelet nézi, az itt élő őseit idézi. A part a régészet tanúságai szerint is anyaként gondoskodott gyermekeiről. „A bronzkorban — í r j a Trogmayer Ottó — falu állt itt. Időszámításunk előtt 1500 körül építették házait. A nép vagy inkább a törzs nyelvét nem ismerjük. Azt sem tudjuk, magukat hogyan nevezték, minek tartották. A szakmai irodalom Vatyai kultúra néven foglalja össze hagya- tékukat. Ennek a k u l t ú r á n a k a hordozó népe az Alföld közepét tartotta megszállva.
Jellegzetes síkvidéki k u l t ú r á j u k volt. Halottaikat elégették, a h a m v a k a t nagy, tál- lal lefedett u r n á k b a n temették el."
A terület magától előadott m á r őrlőköveket, bronz használati eszközöket, legutóbb a r a n y dísztárgyakat, amelyek Baksi aranyak néven kerültek be a mú- zeumi nagykönyvbe.
„Anya" volt hát ez a terület 3500 évvel ezelőtt már. És anyás lesz, míg szó veri fel partjait. Levelényben, és a még meglevő majorokban régi cselédszobák- b a n egykori cselédek és ivadékaik ó h a j t j á k m á r a mai újat. Ha velük beszélek, a hitbizományi Anyást mostohaanyának tartják. De a mostani sem az igazi. A mos- tani nép nagyobb településekre költözik, villany, út, kút közelébe.
Ismerek egy 20 év óta városlakó ányásit. Ami annak a földnek lényege, m a - gában hordja, összegyűjt mindent, amiről azt tartja, hogy segít. Ezért, ha kell, muzsikál, verekszik, újít. Üjitásait, mint a természet a magot, bőkezűen szórja.
Százból ha öt megfogamzik, az m á r nagy dolog, m e r t valahogy m a még ez az arány! De n e m enged. Talaj fúrók, zsebműszerek, folyadékadagolók, megvilágítás- mérők, festési eljárások és sorolhatnám: ami eléje áll, mint probléma, azon j a - vítani akar. A társadalom bajain is. Hisz benne, hogy jó szóval segíteni lehet.
Néha szájon vágják érte. Mikor felocsúdik, ú j r a hiszi. Kigondol, tervez, rajzol, kivitelez, verekszik.
A p j a a hitbizomány műréti öntözőmestere volt. Soha n e m nevezték a nevén.
Még soha senki nem kutatta, hogy az u r a d a l m a k úgy konzerválták a múltat, m i n t só és ecet, szesz és kövület a szerves életet. Nevéről nevezni valakit ismeret- len szokás volt. A foglalkozását említették, ha valakit szólítottak, azért nem járt semmiféle rang. Nagyapámat is, Békésben, bognárnak szólították. Az állatgon- dozót kanásznak, juhásznak, tehenesnek. A név említése bizalom lett volna, eset- leg bizalmaskodás.
— Hallja-e, kanász — így szólt a csősz is. Ha azt mondta volna: Kucska bá- csi, az m á r afféle picsipacsizásnak számított volna. A cselédnek hát mindig a foglalkozását említették, így maradt meg egy sereg máig élő vezetéknév, ökrös, Bányász, Csordás, Tapasztó, Varga, Kertész, Rudas, Lakatos.
Az ányásiak legjava a semmiségből elindult a mindenség felé.
TISZAI ROBINSONOK
A víz minden korok emberének híradó eszközül is szolgált. Hangokat gurít elém most is, figyelek rájuk. Megyek utánuk. Jégzajláskor megszaggatott partok mögül, zöld lombsátrak alól kandikál elém egy sátortábor. A vízen 10—20 csónak, körülötte emberek, gyufaszálnyi kicsinységűek. Egynémelyik derékig a Tiszában.
Tesznek-vesznek, ők beszélnek a víz fölött. A partba szúrt árbocfán háromszögű lobogó, r a j t a egy tökösbárka bőgőorra. Szegediek. A szalámigyár előtti „proletár"
csónakház az övék.
Az emberek millióit a legkülönbözőbb társadalmi viszonylatok kapcsolják össze közösségekké. Ezek lehetnek ideiglenesek, mint pl. egy turistacsoport, kár- tyaparti, de lehetnek állandóak. Ilyen a falu, a bérház, a munkakollektíva kö- zössége. Állandó. Minden közösséget, még az egyszerit, a véletlent is valami ér- dek, cél kapcsol egybe. Ez nem mindig piszkos anyagi érdek. A b á r k a o r r ú a k kö- zösségét a Tisza szeretete kalapálta egybe. Hogyan is alakul egy ilyen közösség?
A Tisza menti ember mindegyikében, jóllehet egészen amorf, alaktalan állapotban éldegél valami vonzalom a „vizecske" iránt. Akiben ez felerősödik, az olthatatlan vágyat érez közelebbi kapcsolatba kerülni vele. A jámborabb Tisza-szeretők in- kább csak b á m u l j á k a vizet. A hevesebbek vágyják. Szeretnek belemenni, járni rajta, titkait fürkészni, hangulatát, füzeseit, fáit ismerni, homokját tapintani, hab- jait csobogtatni, bőrük minden pórusával érzékelni, birtokolni, egyesülni vele.
Nem ismernek akadályokat, hogy mint jó szeretők, ne a legteljesebb közelségben
éldegéljenek vele. Az eszközöket megszerzik. Csónakot és a vízi élethez szükséges mindenféle készséget. Ezekután a házak főnökénél jelentkeznek beosztásra. Addig nem is tudnak egymásról. A közös nagy gondok, gyönyörűségek, kicsi veszélyek, jóízű kirándulások alakítják, gyúrják őket összetartozó közösségé.
Amikor m á r vastagon bebőrödzik a Tisza, s a csónakházak a téli kikötőben pihennek, n e m is vasárnap az, amelyiken ne néznének el ide a „szerelmesek".
Addig az ebéd sem esik jól. Ha dara hull, ha csikorog, túzokfogó ólmos eső sza- kad, 10 óra felé törekszik a csónakház népe a kikötő felé. Kicsit b a n d á z n a k a fagytól recsegő faházon, egy-egy pillantást vetnek csónakjukra, megtapogatják, száradt-e, mozdult-e, fázik-e, titokban talán azt is megkérdik: hogy alszik?
Négy-öt havi víztelen élet szalad el, szinte elviselhetetlenül számukra. Á m al- kalmat keresnek egy-egy estére emlékezni. Külcsínre lehetne ez érettségi bankett, házassági évforduló. Főznek, esznek, isznak, táncolnak. Mindez persze csak vele- járó. A lényeg a Tisza, őt ünneplik. Sokszor n e m is szavakban. Parton szerzett barnaságuk villanása, egy-egy fénykép, amely mostanra készült el, és dal, a m i akkor volt új, egy pergő filmrészlet holmi malacsütésről, amely s z á m u k r a m i n - denestül felidézi a Tiszát.
Szakmájuk szerint igen t a r k a népség, társaságuk, m i n t csöpp a tengert, jel- lemzi az életet. Asztalos, bíró, építészmérnök, gépjárműoktató, gépkocsiszerelő, hentes, hivatalnok, kályhás, kárpitos, kertészmérnök, műszerész, művezető, orvos, pap, sofőr, tanár, tímár, újságíró, zenész. Némely foglalkozást több e m b e r Is képvisel.
Nem a cifraság kévéért nevezem őket szerelmesnek, nem azért, hogy elját- szadozzam a szavakkal. A szerelmes mindent a k a r tudni szerelme tárgyáról. Ok is. Ameddig csónakkal bejárható a szőke, Tiszabecsig m á r földerítették. N e m - egyszer. Maguk használatára rajzolt térképeikre pontos jeleket húztak, hol talál- hat a csoportjukbeli táborhelyet, ivóvizet, üzemanyagot. A Marost, a Köröst leg- alább így j á r j á k a felfedezők a felfedezés, a bekebelezés, a birtokba vevés má- moros örömével.
A kályhás derékig áll a vízben, motorja AC p u m p á j á v a l babrál. L e j j e b b ebéd utáni edényeket mosogatnak az asszonynépek. Bornak való kishordóra f ü l e t appli- k á l az építészmérnök. Lassú tűznél bográcsgulyást rotyogtat a sebész. Űszni t a n í t j a kisfiát a hivatalnok, tűzrevaló gallyat gyűjtöget a sofőr. K á r t y a p a r t n e r e k e t k u r - rentál az asztalos, vízre dobott gumimatracon szunyókál a művezető. Két p a p a f á k árnyékában félrehúzódva ül a homokon, k e z ü k r e h á t r a dőlnek, méláznak vagy imádkoznak.
Mindenkivel szót kellene váltani néhány k é r d é s erejéig. Most m i r e gondol- h a t n a k ? Mi foglalkoztatja őket? A sebész, míg lassú tűzön pöszög a hús, gondol-e betegeire? A sofőr az utakra, amit meg kell fusson?
Az ügyész horgászbotjait rendezi mellettem.
— Gondolsz-e félbehagyott m u n k á d r a ? Azokra a z emberekre, akik v á r j á k , hogy visszatérted után kézbe veszed ügyüket?
— A múlt héten, pedig azt fogadtam, hogy míg szabadságon vagyok, egy percre be n e m megyek a városba, beszaladtam. Eszembe jutott, hogy két e m b e r e m az ügyészség m a n z á r d j á n v á r j a jöttömet. Kétségbeestem, hogy pokoli melegük le- het odafönn. Hűvösebb helyre r a k a t t a m őket.
Az újságíró faárnyékba húzódva munkálkodik. Faládikó a p r ó rekeszeit E a - piddal ragasztja.
— Mi lesz ebből?
— Lóbogáristálló!
Aztán minden figyelmét ú j r a m u n k á j á r a fordítja. Buzgalmán látom, hogy a világ az ő számára százötvened rendű kérdés. A legfontosabb a lóbogáristálló.
Meg sem fordul agyában egy jó vezércikktéma, vagy akár egy a p r ó színes írás részlete? Kirekesztheti a világot magából szabadsága idején?
— Mire jó a lóbogáristálló?
— Lóbogaraknak. A lóbogár a harcsa csalija. A lóbogár ilyenkor mélyen ta- nyázik a földben. Hosszú áskálás után. nagy testi megerőltetéssel lehet csak elő- vájni őket. Eddig tízet, húszat összecsuktam egy dobozba. Fölfalják egymást. Ret- tenetes háborút vívnak egymással. De úgy m á r darabokban — fütyül r á j u k a harcsa! Ebben az istállóban viszont külön rekesze lesz mindnek, mint p a t i k á b a n a gyógyszernek.
így kell hát kikapcsolódni. Ha letelik a szabadsága, gondolom, m á s f a j t a egy- mást fölfaló bogarakkal lesz dolga újra. Azoknak megint csak valamiféle szellemi istállót épít, rekeszekkel elválasztja őket, rendet, igazságot keresgél számukra.
ö r e g motorcsónak csöndben evickél a partra.
— Gyertyakulcsot k a p h a t n á n k - e kölcsön? — kérdi egy deltás fekete ember a csónakból felemelkedve.
— Ahányat akarnak — m o n d j a a kárpitos, s egész kulcskészletet traktál elé- bük sebtében.
— Ismerősök? — kérdem a 'kárpitostól halkan.
— Aki vízen jár, ismerős, ha soha nem láttam is őket. De szárazon is, vízen is.
Aztán lesorakoznak a sátrak közül a hozzáértők, a tanácsadók. Itt mindenki motoros, okos. Hanem a deltásnak s e m kívánkozik ki a szerszám a kezéből. Ha- marosan felpörög a motor.
— Ki jön velünk Szegedre? — kérdi a koma, inkább talán csak udvariasságból.
— Ha visznek, megyek — mondom.
Tíz kilométer után néhányat köhint a motor, leáll.
— Sok a kenőolaj, beköpi a gyertyát.
— Csurogjunk — m o n d j a az eddig szótlanul üldögélő másik ember.
— Mást n e m tehetünk. Lesz éjfél, mire hazaérünk. Ha magának hosszú, valaki m a j d csak utolér bennünket, átülhet hozzá — így vigasztal a deltás.
— Mehetnékem lenne.
— Hát most rossz lóra tett.
— N e m olyan nagy baj. Vízről szépek a partok.
FECSKÉK
Kilométernyit is csurog csónakunk, szó nem esik. Mit is beszélhetnénk? A nap szorul, éget a víz fölött. Tízpercenként locsolkodunk. Ha a f á k n e m úsznának hangtalanul hátra, azt hihetnénk, egy helyben ülünk, lecövekeltünk.
Fecskefészkek százaival telifurdalt meredek agyagpart vonul el mellettünk.
A kolónia szomorúan néptelen. Máskor százával, ezrével csapongnak itt a barnás- szürke partifecskék, most a lyukak előtt fénylő, finom pókhálók feszülnek.
— H a m a r elmentek a fecskék — szól inkább csak magának a deltás, de sza- vából kiérzem, véleményt vár.
— Idejében mentek. Augusztus közepén ez a f a j t a m á r sátort bont.
— Hát a többiek?
— A többiek később indulnak. Szeptember elején készülődik egyik-másik csa- pat. A bátrabb f a j o k közül, ha nem komorul el korán az idő, némelyik még az októbert is itt éri.
— Magának talán kenyérkeresete ez?
— Dehogy. Csak mint mindenki, szeretem őket, figyelem, érdeklődöm irántuk.
A Tisza-kutatók különben ma is rendszeresen f i r t a t j á k járásukat, életmódjukat.
Nem m o n d j a egyik emberem sem, de akarják, hogy beszéljek róluk. Akaratu- k a t úgy érzem, mint a Tiszáét, amely szelídecskén forgatva csónakunkat, hangta- lanul baktat velünk, akár messzi szél a bárányfellegekkel.
— A legelterjedtebb fecskefajta a parti. Európában Ázsia északi felén, Észak- Amerika nagy részében, Dél-Amerika nyugati felében tömeges. Nálunk a nyarát tölti, p a r t j a i n k a t szülőföldjének tekinti. Magányos fészeknyílást n e m találunk a Tisza mentén. Szeretik a társaséletet. Tömeges fészkelésük védelmet biztosít nekik.
Ragadozó ellen fölmérgelődve gyülekeznek százával, s rá-ráesapva pokoli ficse- rélések között elűzik a kellemetlenkedőt. Beszélgető kedvű madarak. A beszélge- téshez társak kellenek. Hajnalonta az első derengésre, mint ásító emberek a kis- kapuban, megszólalnak a fecskék. Csevegnek egész nap. Jámborok, hasznosságuk- hoz soha n e m f é r t kétség. Repülő rovarokkal élnek. A repülés éltető elemük.
Földre szállva ügyetlenül mozognak. Repülve esznek, isznak, fürdenek. Pihenni szívesen rebbennek bokrokra, fészkükre.
Április második felében jönnek téli tartózkodási helyükről, a Földközi-tenger partjairól, Észak-Afrikából, s állítólag m á r útközben házasságot kötnek. Megérke- zésük másnapján nekiállnak fészket építeni. Eredetileg mindig a régi, tavalyi köl- tőhelyeket keresik fel. Az olyan agyagpartokat, amelyben hosszan f u t n a k a ho- moksávok.
Az érkező csapatok szemre veszik a múlt évi otthont. Ha víz, fagy, szél, em- berkéz nem hordta el, ha egy jel m u t a t j a emlékét a honi tájnak,-nekiállnak, ta- taroznak. De nekiállnak akkor is, ha minden odaveszett, csak a p a r t maradt.
Váltásban buzgólkodva, három-négy nap alatt csőrrel, körömmel, mivoltukat meghazudtoló erővel v á j j á k be a méteres lyukakat a mélybe, amelynek végződésé- ben köcsög alakúra öblösítik ki a tulajdonképpeni költőüreget, ö t - h a t kilónyi ned- ves földet kikubikolnak, mire kész az otthon. A fecskepár súlya, a hosszú utazás után sokszor kevesebb, m i n t tíz deka. A férfi kezdi. Rátelepszik a kiszemelt falra,
jobban mondva tízen, százan is rátelepszenek, és „ássák a f u n d a m e n t u m o t " . Az első ásónyomnál szárnyaival csapkod, körmével kapar. F e j e az égnek áll, f a r k á - val támaszkodik. Az első rúgások könnyen omlasztják a megszáradt homokcsíkot.
Néhány perc után, ahogy függőleges helyzetben megállhat az „emberfecske", f ú j t a t egy kicsit. Mellette valami partból kilógó gyökéi-végen ülve, billegdélve beszélget neki az asszony. De az ember n e m sokat szól. Aprócska t ü d e j e zihál, egész teste remeg. Ú j r a rugaszkodik, övé a munka, míg a gyöngébb n e m a k r o b a t a m u t a t v á - nyok nélkül beleállhat a nyílásba. Ekkor kezdődik az első váltás. Most az e m b e r ül a gyökéren, az asszony kapar. Fejjel befelé áll, h á t r a f e l é r ú g j a a földet, és a csőrével, mint csákánnyal, a belül vizes rögöt vési veszettül. Szárnyát billegeti, söprűnek használja. Ü j a b b percek után madárnyi m á r az üreg. Hogy kicsit m e g - pihent, az ember is szól. „Rúgjad, vágjad!" „Rúgjad, vágjad!" Biztatás nélkül is cselekszi amaz. Csak sötétedéssel m e n n e k vacsorát összekapkodni a víz fölé. Az asszony a nyílásban hál, fejjel a világnak, az e m b e r a gyökércsonkon, s z á r n y a alá dugja a fejét, fél fülét őrül állítja a sötét éjszakának.
Pirkadatkor, még „früstök előtt" nekiállnak. A reggelit meg kell érdemelni.
Serénységuk szívderítő. Nem ritkán száz, kétszáz p á r ' buzgólkodik egy-egy koló- nia löszfalának homlokán. Három-négy nap alatt, némelyek egy hét alatt készül- nek el. Emberi szemmel nincs ügyetlen vagy ügyes fecske, ahogy v a n n a k ügyes emberek és élhetetlenek. A fecskék között v a n n a k szerencsések és kevésbé azok.
Akad olyan eset, hogy kétnapi m u n k a u t á n a b b a h a g y j a a p á r a z építkezést. Nincs kész ugyan, kiszállnak, összeülnek, beszélgetnek, m á s helyen elölről kezdik. K i - derül, hogy 30—40 cm mélyen vastag gyökérnek ütköztek, vagy olyan agyagrög- nek, amelyben nem t u d j á k a szükséges méretű előszobát folytatni. Kezdik elölről.
Ezek kevésbé szerencsések. Utoljára lesznek" kész. Látszatra n e m esnek kétségbe.
Zavaruk egy-két óra hosszáig tart. A h í m más helyen h a s a l j a meg a szűz partot.
Ü j f u n d a m e n t u m o t ás. S eszükbe sem jut, hogy a szomszédék elkészült fészkét ki- sajátítsák, amíg azok toll, szösz puhabéliért valahol odatoporognak a túlparton.
Költés idején a népesség fele a fészkenként 3—4 babszemnyi, f e h é r tojásokon ül. A férfiak osztoznak asszonyukkal az ivadékgondozásban. Míg a nő kirepül ebédre, vacsorára, ók melengetik a jövő fecskefiait. Két hétig elég csöndes a t á j . Várandós, mindennapos ház körül nem illik a nagy zajongás. M a j d h a l u r k ó k kukucskálnak ki nagy szemeikkel, óriás szájukkal a ház ajtajából, lesz á m zene- bona. Örök éhesen bákáskodnak, egymást tiporják, taszigálják, h a a szülők is- merős szárny suhogását hallják.
A szülők ismerik lakásuk a j t a j á t , b á r nem csüng r a j t a a r a n y betűkkel a ne- vük. Az ezerlyukú fecskeváros bejáratai között is csalhatatlan pontossággal csap- nak s a j á t otthonuk nyílására. Kölykeiket számon t a r t j á k . Csak emberi szem n e m tud különbséget tenni fecske és fecske közölt. A fecske szülő azt is számon t a r t j a , melyik sárgaszájúnak adott legutóbb enni. Az egyívásúaknak fecsketörvények sze- rint egyformán kell nőnie. A fecskeszülők szempontjából, úgy lehet, neve is v a n a fiaknak. S ha eggyel-eggyel b a j történik, kopaszon kiesik nagy f a l á n k s á g á - ban a szülői házból, nem veszhet el. Neki ott a földön kerül ki a falat. Éjsza- kánként vele hál az apa, egy szárnyát paplanul teríti a csimasz fölé.
Ha fecskekutató kísérletképpen kicserél egy kölyköt m á s fészekaljbelivel: az napokig nem k a p enni. Nem lökik ki, de nem ismerik. Csak amikor m á r h a l á l r a sírja magát éhségében, szánja meg az öreg. Aztán el is felejtik, hogy lelenc. Re- pülni m á r úgy tanítják, kedves beszélgetések között, m i n t a s a j á t j u k a t .
Kelés után két hétre r u h á j u k is kinő a kicsinyeknek. Igaz, az öregek napestig mást sem tesznek, bogarásznak, etetnek. A h a r m a d i k hét végén azt m o n d j a az a p a : „Ugorj ide a gallyra, kicsim!" Nyomakodnak azok, de n e m mernek mozdulni.
Azért a legéhesebb, a legélhetősebb megpróbálja. „No lám, tiéd a szitakötőlegény!"
A többiek irigylik. Az anya szintúgy csalogatja a b e n t m a r a d t a k a t . Egyenként, egy- mással versenyezve röppennek ki a fészekből. Másnap komolyabb próbák követ- keznek. U j a b b két hét múltán maguk villóznak a vizek fölött, látványos f o r d u l a - tokkal kapva el a zsákmányt.
A szülők az első évben ivaréretlen utódaiknak örökül h a g y j á k a fészket, maguk elölről kezdenek mindent a másodköltés idejére.
És augusztus közepén ez a másodköltés is menetkész, azaz képes ú t r a kelni téli szállásokra a seregekkel.
Az utazni készülők egy-két éjszakát fészken kívül töltenek, a partok bokrain megszállva. Itt v á r j á k össze 10—20—100 kilométernyi parthosszában azokat, akiknek egyfelé visz az útjuk, s egy nap, úgy a reggeli harmatokkal, felemelkednek, mél- tósággal, erőt szabva, mint a távolsági kerékpárversenyzők, tapossák a levegőt.
Visszanéznek-e, ki t u d j a ? Valahol pontos térképet őriznek idegeikben, amelybe rég belevéste az élet tájainkat, s az ide vezető utak vonalait.
Egy-egy szülőpárral 4—8 gyerek utazhat. A nagy úton, míg telelőhelyeikre érnek, sok veszedelem leselkedik a tapasztalatlanokra, héják, viharok zilálják so- raikat. S a fáradtság ezer kilométerein is elkél a szülői biztatás.
A néptelen fecskekolóniákban itt-ott marad egy-egy balul járt család. Part szakadt, víz dagadt, vitte, maga alá temette az otthont gyerekestül. Riadalom és gyász. A szülők úgy ülnek a könyörtelen, friss földkupacon, akár valami sírhalom tetején. Csicsergésük elnyújtott, a vidám cifrák kifakulnak beszédükből, alig moz- dulnak. Néha elhallgatnak. Fekete ruhákban gunnyasztanak. Enni is elfelejtenek.
Ám napok múlva építkezéshez kezdenek. Hisz más lakást nem foglalhatnak el, a nagy család itt van még, mint az övék volt, akkora repülni tanuló kamaszokkal.
Mindent elölről kezdenek. Bíznak, magukban nem indulhatnak el a tél elé. Utódok kellenek. Történik valami velük, öregekkel, kire marad szokásuk, ügyességük, hasznuk, s mivé lesz a faj?
Mikor a többiek összebeszélve felserkennek az útra, szorongás fogja el a maradni kényszerülőket. A közösség biztonsága, az együttlét öröme, örökös beszéde egyszerre megszűnik. Nyomasztó csend üli meg a tanyákat, pókok szőnek, fonnak az elhagyott lakások ajtóiban, s ha az ősz még nem is tapogatta meg a tájat, már nézegeti, hisz hamarosan az övé lesz itt minden.
Az ittmaradtak riadt sietséggel nevelnek, reményeik, életkedvük értelemmel szökik teli, amint tokosodni látják a megkésett utódokat.
Valamely későn vonuló fecskecsapathoz zárkóznak fel. Szerényen, mint távoli rokon, a fecskefelhő szélein, megtűrtként, de családot egybetartva húznak a töb- biek után. Jövőre visszatérnek. Jövőre újra ezernyi bölcsőjüket ringatja partjain a Tisza.
(Folytatjuk.)
Würtz Ádám: Shakespeare:
Rómeó és Júlia illusztráció
