14 tiszatáj KISSANNA
Üres dombbá, puszta hellyé, müy sötét szél hordta egybe, gyolcs ruhám forgatva rajtam,
hogy kerültem én e helyre?
Müy világos szél, hatalmas szándék volt az, hogy magától nőtt az álmodó világból, s nő tovább?
Mivégre van?
Hogy kísértet- szelek járják, ruhám elejét cibálják,
árnyat másik árny kioltson,
halványuljék itt a gyolcson.
Magamról se tudva már, hol ülök mormolván magamban, kiktől nyilván elmaradtam, szólongatnak, hívnak-é?
Élek-é? S ha már nem élek, volnék, mint afféle lélek, üres dombon, puszta helyen
lélekké ki tanít lennem?
A domb
Mint mikor Még a holdat
zsinórok zúgnak, kérlelem, de
világos helyén már
ernyőink húznak halálos penge,
nagyrafújt az ő népük,
felhőkkel messze, az én népem,
felfelimbolygó világon átüt a
vizekre, vérem,
világos ernyőink látja a
rése hiúz-szem, látja,
látja, amit változik,
nekem kéne, hattyú hívása,
a dombot kerülő horpadt, arany
árnyat, csészék fejtől,
karón a sátoros gyolcs
lókoponyákat, lobbanása.
látomást sodorva Horpadt, arany
lassan, csészék fejtől,
mintha lassú hallik a
félálomban doromb zúgása,
álmodnám idegen asszonyok
hibátlan eggyé ajkán
életemmel első ideink
életemmé. múlása.
Hogy a szent És lobog
Urál hegyen túl másféle tábor,
ujjam alatt hol az örök
ébred egy húr, szél világol,
ingó-lengő tágasság a
pénzeimmel fold, a lélek,
elfödött vén változatlan
homlokomrul és tömérdek,
vagyok, ki hol robajlik,
valamit mivel, egymást éri,
szent Urál hegyen túl nép a népet
holdak, nem kíméli,
ezüst pénzeim kapaszkodom a
inognak vüágba,
még a r én vén fejedelem
szarváról is. ujjába.
*
1993. december 15 Ollóm, sötétköves
tőröm, most kell a nyereghez nőnöm, apám mögött e világon a halállal jegyben járnom.
Jegykendőn át holdat néznem, mérget kóstolnom a mézben, anyám mögött e világon a halállal jegyben járnom.
#
És megint a hiúz-szemek, fürkészik a lassú eget, a földön vonuló égből
süvöltő, üres kengyelek, bomolt pólyából a gyermek menekül tenyéren- térden,
szentséges lány- hasadékát látni a felhősötétben!
Hallja a dorombot, hallja,
lovát az Etilnek hajtja, s csak a dúlás, csak a holtak, hallja a dorombot, hallja.
S csak a dúlás, csak a holtak, hajkarika-napok, holdak,
mosógödrök hólyagosra fúvódott libegő
gyolcsa.
Hallja a dorombot, hallja,
figyelmezteti a bajra,
de csak az üres kengyelek, elhányt, arany orsófejek.
* Üres dombbá, puszta hellyé, mily sötét szél hordta egybe, gyolcs ruhám forgatva rajtam,
hogy kerültem én e helyre?
Mily világos szél, hatalmas szándék volt az, hogy magától nőtt az álmodó világból, s nő tovább?
Mivégre van?
Hogy kísértet- szelek járják, ruhám elejét cibálják,
árnyat másik árny kioltson,
halványuljék itt a gyolcson.
Magamról se tudva már, hol ülök mormolván magamban, kiktől nyilván elmaradtam, szólongatnak, hívnak-é?
Élek-é? S ha már nem élek, volnék, mint afféle lélek, üres dombon, puszta helyen
lélekké ki tanít lennem?
Mint mikor zsinórok zúgnak, világos
ernyőink húznak nagyrafújt felhőkkel messze, felfelimbolygó
vizekre,
világos ernyőink rése
látja, amit nekem kéne, a dombot kerülő árnyat,
karón a lókoponyákat, látomást sodorva lassan,
mintha lassú félálomban
álmodnám hibátlan eggyé életemmel életemmé.
