STATISZTIKAI IRODALMI FIGYELŐ 275
DEMOGRÁFIA – TÁRSADALOMSTATISZTIKA CARTIER, M.:
A KÍNAI NÉPESSÉG NÖVEKEDÉSE ÉS MEGOSZLÁSA, 1880–1990
(Croissance démographique et répartition de la population chinoise, 1880–1990.) – Espace, Populations, Sociétés. 1995. 2. sz. 209–217. p.
Több mint 1200 millió lakosával Kína földünk legnépesebb országa. A Ming dinasztia (1368–1644) korából fennmaradt első hivatalos adatok idején még
„csupán” 60 milliós ország lélekszámának alakulása sajátos történelmi viszonyai következtében csak töredékesen rekonstruálható, azt azonban tudjuk, hogy 1741-ben már 140, 1800-ban 320, 1852-ben pedig 439 millió lakost számláltak meg.
A robbanásszerű növekedést a XIX. század má- sodik felében bekövetkezett demográfiai krízis szakította meg, hirtelen 80 millióval esett vissza a népességszám és 1870-ben már ismét csak 357 millióan éltek az ország területén. A századfordulón megindult lassú növekedést az ún. népi forradalom állította meg és elkezdődött – majd hamarosan felgyorsult – a demográfiai átmenet szakasza. A tanulmány szerzője részletesen, területi bontásban ismerteti a folyamatok alakulását a XIX. századi krízistől kezdődően, és a gazdasági és társadalmi modernizáció, illetve a legutóbbi időkre jellemző igen gyors átalakulás elemzésével előrejelzések készítésére is lehetőséget teremt.
Az 1953-as népszámlálás idején számbavett időskorúak adatai szolgáltak alapul a múlt századi demográfiai helyzet rekonstruálásához. A regionális adatokból látható, hogy az általában igen sötét színekkel festett időszak (lázadás-megtorlás- vérengzés-kény-szermunka) nem az egész országot sújtotta. A menekülőket néhány tartományban befogadták, és ezeken a területeken az ország egé- szére jellemző népességcsökkenés ellenére (1850- ben Kína népességszáma 440, 1880-ban csupán 400 millió) némi növekedés volt tapasztalható.
A XX. század első három évtizedét lassú (évi 5 ezrelékes) növekedés jellemezte, 1930-ban 500 millió, 1949-ben, a kommunista rezsim kezdetén pedig már 540 millió az ország lakosainak száma. A születések 40 ezrelék, a halálozások 30 ezrelék körül alakultak ez idő tájt.
Valószínű, hogy az alacsony természetes növe- kedés a sorozatos polgárháborúknak és a japán invázió közvetlen és közvetett hatásának tudható be.
A demográfiai átmenet kezdetét a termékenység jól érzékelhető csökkenése jelezte, feltehetően a szüle- tésszabályozás – egyes szerzők szerint: a csecsemő-
gyilkosságok – terjedése következtében. A lassú növekedésben része volt egyfelől a várható élettar- tam csökkenésének, másfelől a mechanikus követ- kezménye volt az ebben az időszakban gyakori korai özveggyé válásnak. Lehetséges az is, hogy a gyorsan terjedő nemi betegségek következtében fiatal korban bekövetkező sterilitás is közrejátszott a viszonylag alacsony gyermekszám kialakulásában. A befejezett termékenység 5 körül alakult, noha gyakorlatilag mindenki igen korán házasságot kötött.
1949-től az életfeltételek gyökeresen megváltoz- tak Kínában, és ez a termékenység növekedését is magával hozta. Röviddel ezután azonban – a Japán- ban tapasztaltakhoz képest mintegy százéves késés- sel – a demográfiai átmenet valamennyi fázisa kialakult, csökkent a halandóság és (átmenetileg) a születések száma is.
Az átalakulás folyamata az ötvenes években fel- gyorsult. A változások tempóját jól mutatják a következő adatok: 1950 és 1957 között az egy nőre jutó gyermekszám 5-ről 6-ra emelkedett, a halandó- ság 20 ezrelékről 10 ezrelékre esett, a természetes növekedés meghaladta a 20 ezreléket. Az ún. fekete esztendők ennek a látványos növekedésnek a meg- torpanását jelentették: 1960–1961-ben a halálozások száma meghaladta a születésekét.
Az ezután következő és az ország demográfiai történetének „csúcsát” jelentő időszakban a lakosság száma évi 15-20 millióval nőtt, és a lélekszám 1968- ban már 800 millió fölé emelkedett.
Az 1972-ben bevezetett „születésszabályozási program” két legfontosabb összetevője a házasság- kötés alsó korhatárának emelése volt, valamint a
„nem tervezett” terhességeket megszakító abortusz.
A kampány sikerét jelezte, hogy a befejezett termé- kenység 5-ről hamarosan valamivel több, mint 2-re esett vissza (34-ről 18 ezrelékre, ami már nem biztosítja a generációváltást). A kormány ekkor még radikálisabb tervet fogalmazott meg, a népességszám csökkenése érdekében „megszületett” az „egyetlen gyermeket” politika, ami azonban nem hozta meg a várt eredményt, és 1985 és 1988 között még némileg nőtt is a születési arány.
A szerző az 1980-as és 1990-es adatainak komp- lex elemzésével mutatja be a klasszikus sémától olyannyira eltérő, gyors átmenet fázisait. A változások során előbb szinte eltűntek az ún. késői terhességek, a magasabb életkorban megköthető házasságok pedig a születések naptárát módosították.
1970-ben a 40 éves nőknek még 5 gyermekük volt, 1980-ban 4 (akik mintegy három évvel később születtek), 1990-ben pedig már csupán 3. A házasság-
STATISZTIKAI IRODALMI FIGYELŐ 276
kötés alsó korhatárát szabályozó törvény különösen a hatvanas években született („baby boom”) nemzedék termékeny korba kerülésekor éreztette hatását és az egymás számára természetes partnerként szóba jöhető fiatalokat különböző mértékben érintette.
Az 1980-ban bekövetkezett liberalizáció a háza- sok „visszafiatalodásával” járt és a születések naptá- ra ismét módosult. Az évtized közepén már egy évvel korábban születtek meg az első gyermekek és a 20–24 évesek korcsoportja számított a „legtermé- kenyebbnek” a korábbi 25–29 évesekével szemben.
Hangsúlyozni kell azonban a városi és a vidéki lakosság népesedéspolitikát követő magatartása tekintetében fennmaradt különbségeket. Csak a városokban vált általánossá a mintaként állított és preferált egygyermekes család, vidéken a családok többségében az anya 30 éves kora alatt megszületett a második gyermek, és régiónként is nagyok az eltérések. Különösen a központi és a periférián elhelyezkedő területek összehasonlításakor szembe- tűnő, milyen különböző mértékben valósultak meg a kormány elképzelései.
A keleti területeken például – ahol a népsűrűség sokkal magasabb – a politikai döntések radikálisabban érvényesültek. Az intézkedések hatással voltak a migrációra, annak irányára, és például északkelet ennek következtében vesztett jelentőségéből. 1982-ben még itt élt a kínai népesség 11 százaléka, arányuk 1993-ban már csak 10,5 százalék volt. A délkeleti tartományok jelentősége ezzel párhuzamosan – és a külföldi beruházások hatására is – folyamatosan nőtt.
1850-től régiónként áttekintve a tendenciákat megállapítható, hogy a népességszám a perifériákon nőtt a leggyorsabban, Mandzsuriában, a Mongóliá- hoz közeli területeken és északkeleten (az autonóm területeket is ide értve). Jelenleg az össznépesség 28 százaléka ezeken a területeken él, szemben a múlt század közepi 15 százalékkal. A népességszám itt 50 év alatt 5–6-szorosára nőtt, míg az ország egészét tekintve a növekedés kevesebb, mint 3-szoros. A történelmi érintettség, a kulturális hagyományok, a gazdálkodási különbségek hatásaként tehát maradtak fenn eltérések, de az elmúlt száz év jelentős módosu- lásokat is eredményezett.
Az északon bekövetkezett látványos növekedés a gazdasági és szociális viszonyok javulásával párosult. A külföldi hatásra bekövetkezett technikai modernizáció következményeképp a XIX. századi- hoz képest kisebb létszámú földműves réteg egyre nagyobb területeken gazdálkodik, és a felszabaduló munkaerő az üzemekben és építkezéseken haszno- sul. A túlnépesedett központi terület, a Nagy-Alföld lakosságának egy része számára az ország északi területei jelentik a migráció irányát és munkalehető-
séget kínálnak a korábban mezőgazdasági művelés- be nem vont területek.
A XX. század első harmadában az iparosodás és városiasodás új lendületet kapott, a japán agresszió – noha politikai bizonytalansággal és fegyveres konf- liktusokkal járt – demográfiai szempontból viszony- lag kedvezően hatott.
A kommunista rezsim megalakulását követő ke- vesebb, mint 40 év alatt megduplázódott a népesség, és mivel a szovjet mintájú modernizáció képtelen volt finanszírozni az ipart, a munkaerő a második és a harmadik gazdaság irányába áramlott. A falusi földműveseket ugyanakkor a kollektivizáció sújtotta.
A hetvenes évtized végére már nyilvánvalóvá vált, hogy a három évtizedes társadalmi kísérlet megbukott.
Teng Hsziao-Ping reformjai bíztatást jelentettek a kollektivizáció kötelékei között élő falusi lakosság számára, elkezdődött az urbanizáció és iparosodás szakasza. E fejlődés hatására következett be az 1980- as években már a munkaerőpiacon is érzékelhető változás. A hatvanas években ugyanis csökkent a demográfiai növekedés üteme, és az akkor születettek munkába állásának idején a fejlődő gazdaság a kínála- tot meghaladó mennyiségű munkaerőt igényelt.
A tanulmány írását megelőző utolsó, 1990. évi népszámlálás idején az aktív népességnek még mindig több mint kétharmada élt a mezőgazdaságból. A szerző véleménye szerint valamennyi hivatalos előrejelzés bizonytalan a gyökerét vesztett falusi lakosság mobili- tásának (egyesek szerint várhatóan gigantikus méretű exodusának) alakulása tekintetében.
(Ism.: Gábor Mária)
CHRISTENSON, B.A. – JOHNSON, N.E.:
ISKOLÁZOTTSÁGBELI KÜLÖNBSÉGEK AZ AMERIKAI FELNŐTTEK HALANDÓSÁGÁBAN
(Educational inequality in adult mortality: an assessment with death certificate data from Michigan.) – Demography. 1995. 5. sz. 215–229. p.
A halandóság társadalmi különbségei a XVIII.
és a XIX. század folyamán öltöttek először nagyobb méreteket, amikor is a felső osztályokban lényegesen erőteljesebben csökkent a halálozás szintje, mint az alsó rétegekben. Századunk első évtizedeiben azután mérséklődtek a különbségek, ami elsősorban azzal volt magyarázható, hogy a fertőző betegségek helyét egyre inkább az idős korban jelentkező krónikus betegségek vették át. A második világháború után azonban megállt az eltérések kiegyenlítődése, s napjainkban ismét szélesedni látszik a szakadék az
