Bevezető megjegyzés
Mivel a Magyar Tudományos Akadémia Filozófiai és Történettudományok Osztálya Művészettörténe- ti Tudományos Bizottságának ez évben feladata egy átfogónak szánt elemzés elkészítése a diszciplína hely- zetéről az 1995 és 2011 közötti időszakban, örömmel és megtiszteltetésként nyugtáztam a felkérést, hogy ez alkalommal1 számoljak be e vállalás teljesítésének eredményéről és tanulságairól. A bizottság végleges állásfoglalásáról és annak esetleges fogadtatásáról azonban még nincs módom beszámolni. Függetlení- teni sem tudom magam annak tényszerű tartalmától, de a belőle levonható következtetések csak személyes véleményemet fejezhetik ki.
Először is néhány szót magáról a vállalásról. Ezt eredetileg egy 2012 első napjaiban kialakult, a szak- ma egészét érintő konfliktushelyzetben a bizottság maga javasolta, s az MTA II. osztálya a javaslatot azért is fogadta szívesen, mert hasonló tudományági helyzetelemzéseket maga is időszerűnek tart. Csak már a munka megkezdése után vált előttünk világos- sá, hogy vállalásunk egy hagyományosnak tekinthető ritmusba illeszkedik. Kezdőpontjának megválasztását elsősorban az indokolja, hogy utoljára az 1995. évvel bezárólag készült a szakterületről hasonló, középtá- vú bizottsági elemzés. Azt megelőzően 1971-ben, majd az MTA elnöksége számára előterjesztésként 1977/78-ban készült hasonló igényű munka.2 A hiva- talos jelentés rövid szövegét 2013 elején zártuk le, és terjesztettük az osztályülés elé. Az osztályülés azt 2013. január 31-én vitatta meg és fogadta el, azzal a megjegyzéssel, hogy pártolja nyilvánosságra hozását.
A jelentés szövege a Tudományos Bizottság tagjainak és más kollégáknak közös munkája, amelyet rövidített változatában, részletes dokumentatív mellékleteivel
művelés, írás, tudomány
a művészettörténet-tudomány helyzete, 1996–2011
Marosi ernő
együtt hamarosan kiadunk.3 Szándékunk szerint az elemzés végpontja a lezárt 2011-es év lett volna, de – amint ez ma alighanem mindenki számára nyilvánva- ló – az időközben végbement változásokat lehetetlen nem tudomásul venni. De hogyan, amikor rendre utólag és nem hivatalos formában értesülünk róluk és következményeikről? Ha csaknem egy év elteltével még mindig nincs kész bizottsági elemzés, az aligha- nem ezzel a helyzettel indokolható, annál is inkább, mert benne magának az akadémiai Tudományos Bizottságnak a helyzete jut kifejezésre.
a művészettörténet-tudomány képviselete magyarországon
A MTA Filozófiai és Történettudományok Osztálya Művészettörténeti Tudományos Bizottsága jelenleg az egyedüli szorosabban vett, az MTA köztestületi tag- ságából és által választott szakmai szervezet. Szerve- zeti okokból egykor általános (így a hetvenes évekig a múzeumok és a műemlékvédelem tudományos mun- káira is kiterjedő) szakmai tudományos koordinatív szerepe előbb az MTA Művészettörténeti Intézetére korlátozódott, majd minimálisra csökkent. Informá- cióinak forrása mindenekelőtt tagjainak ismeret- anyaga, legfontosabb hivatalos feladata, hogy köz- reműködjék az MTA doktora címek szerzésével kapcsolatos eljárásban. Egyben – mint nemzeti bizott- ság – Magyarországot képviseli a művészettörténé- szek nemzetközi szövetségében (Comité International d’Histoire de l’Art, CIHA), amely a rendszeres művé- szettörténeti nemzetközi (világ-) kongresszusok ren- dezője. E bizottság legutóbb 2007-ben, Budapesten rendezett CIHA-konferenciát.4
A legrégebbi, 1878-ban (Országos Régészeti és Embertani Társulatként) alapított szakmai társulat, a Magyar Régészeti és Művészettörténeti Társulat azt a rokon eredetű tudományágak differenciálódása előtti szervezeti állapotot őrzi, amelyben a „régészet:
archaeológia” még a mai értelemben vett régészetet és művészettörténetet egyaránt jelenti. Elvileg alapvető, régészeti és művészettörténeti szakosztályai révén az interdiszciplinaritás fóruma, előadásaival, tematikus ülésszakaival és tradicionális tanulmányi kirándulásai- val/vándorgyűléseivel ma is hasznos szerepkört tölt be.
Mint egy történeti tradíció őrzője és többnyire idős tagságával kevéssé alkalmas tudományos kutatások szervezésére. Hagyományosan az Akadémia támo- gatásával működik; ez mára a minimumra csökkent.
1 n A referátum 2012. november 9-én, A művészettörténet útjai című művészettörténész-konferencián hangzott el. Szerző- je az MTA Filozófiai és Történettudományok Osztálya Művészet- történeti Tudományos Bizottságának elnöke.
2 n A magyar művészettörténet-tudomány helyzete címmel, egyes speciális szempontokat elemző munkaanyagokkal együtt:
Henszlmann-lapok. A Magyar Régészeti és Művészettörténeti Társulat Közlönye, 1996. 5. szám, 14–28. old.; Elnökségi vita és határozat: 1979, kiadása önálló füzetben: A művészettörténet- tudomány helyzete. Elemzések – tanulmányok 6., Magyar Tudo- mányos Akadémia 1983.
3 n Előkészületben az Ars Hungarica folyóirat 2013-as évfo- lyamában.
4 n How to write Art History – national, regional or global?
Acta Historiae Artium, XLIX, 2008.
Ugyanakkor az impresszum szerint máig az egykori Archeológiai Értesítőből 1952-ben kivált Művészettör- téneti Értesítő lapgazdája.
A kortárs művészettel foglalkozó (többek közt) művészettörténészek (kurátorok, műkritikusok) nem- zetközi szervezetének (Association Internationale des Critiques d’Art, AICA) is működik nemzeti bizottsá- ga. Kevésbé szakmaspecifikus a művészettörténészek képviselete a műemlékvédelem (ICOMOS), illetve a múzeumok (ICOM) nemzetközi szervezeteiben, a muzeológusok hazai társaságában (Pulszky Ferenc Társaság).
Újabb, a 2000-es évekbeli fejlemény a fiatal, rend- szerint PhD-fokozattal rendelkező művészettörté- nészek konferenciák szervezésével és kiadványok szerkesztésével is foglalkozó, CentrArt elnevezésű egyesülete. Egyelőre eldönthetetlen, vajon korosztá- lyos vagy alternatív szervezetként folytatja-e munkáját.
Ebből az áttekintésből egyenesen adódik az első következtetés: a magyar művészettörténészeknek nincs olyan autonóm szakmai szervezetük, egyesüle- tük, amely alkalmas lenne a legfontosabb, közérdekű szakmai kérdések kezelésére, a szakmai érdekek kép- viseletére, s amely ezáltal éppúgy lehetne a különfé- le főhatóságok partnere, mint az ország képviselője nemzetközi fórumokon. Egy személyes emlékem: az 1990-es években, a CIHA bureau tagjaként rendsze- resen kellett védelmeznem a mundér becsületét azzal az észrevétellel szemben, hogy az MTA bizottságán belüli választás nem ugyanúgy demokratikus, mint ha ugyanehhez egy nemzeti egyesület tagsága adná a legi- timációt. A jelen alkalomhoz illő következtetés: azok a kérdések, amelyek itt a napirenden szerepelnek, más országokban a művészettörténész-egyesületek éves konferenciáinak vagy nemzeti kongresszusainak témakörei. Logikus lenne az alkalmi témakört egy szakmai egyesület állandó témakörévé alakítani.
hány művészettörténész dolgozik ma magyarországon?
Már az adódó legelső és legprimitívebb kérdés is szembesít bennünket azzal, hogy adatok híján meg sem tudjuk mondani, hányan vagyunk – vagy len- nénk. Erre a következtetésre jutottunk az itt szóban forgó tudományági elemzés során, amelynek alanyai a művészettörténészek. Definíciójuk különböző krité- riumok alapján lehetséges, például:
a) A hazai (és külföldi) egyetemek bölcsészettu- dományi karain, 2 tanszéken/intézetben szerezhető végzettség és diploma/ák figyelembevételével – de más megfontolásból a pályára lépésnek ez az útja nem tekinthető kizárólagosnak: ugyanis más egyetemek és karok, illetve más szakok is figyelmet érdemelné- nek. Ugyanakkor a tudományos pályán való működés, amelyre az akadémiai bizottsági vizsgálat irányult, nem következik automatikusan a végzettségből.
Egy felmérés szerint művészettörténet szakon 1993 és 2007 között 422 fő szerzett diplomát. Az egyetlen,
az ELTE-n működő doktori iskola a kezdettől, 1993- tól 2011-ig 252 doktoranduszt vett fel, s az 1993-ban átminősítéssel szerzett 19 PhD-fokozat után 1998 és 2011 között 92 doktorált művészettörténészt bocsá- tott ki. Következtetések egyedül a doktori iskolának a sikeres fokozatszerzésekhez viszonyított, mintegy két és félszeres s a végzőknek legalább négyszeres létszámából vonhatók le, mégpedig pozitív (a doktori folyamat igényessége) és negatív értelemben (nagy lemorzsolódás, a disszertációírás elhúzódása) egy- aránt.
b) Az MTA Művészettörténeti Tudományos Bizottság szükségképpen az elemzés elsődleges szem- pontjának tekinti a tudományos munkát. Ez nem azo- nosítható, de minden további nélkül jól jellemezhető legfontosabb mutatójával, a tudományos publikációs tevékenységgel, amelynek akadémiai megítélésében jelenleg mindenekelőtt a természettudományi pub- likációkra érvényes szabályok dominálnak – köztük különösen a kísérletes tudományokra szabott nor- mákkal, a publikációt közlő hely rangjának figyelem- bevételével, az ún. impakt faktor érvényesítésével és az idézettség számszerű kimutatásával, különös tekin- tettel a nemzetközi visszhangra. Valamennyi bölcsész tudományág közös törekvése, hogy a monográfia és a folyóirat-közlemény preferált műfajain kívül másokat (pl. esszé, szótár, lexikoncímszó, katalógustétel) is – lehetőleg egyenrangúként – vegyenek figyelembe.
Mellettük a gyűjteményekben regisztrált (pl. feljegy- zésekben, kutatási, restaurálási stb. dokumentációk- ban rögzített), korlátozott publicitású eredmények is figyelmet érdemelnének. Tudományos eredmények ezenkívül nagy számban kerülnek nyilvánosságra ilyenként általában el nem ismert publikációs for- mákban. Ezek egy részének – a szakterület specifiku- mait figyelembe vevő – elismeréséért (pl. az MTMT nyilvántartásaiban) a Tudományos Bizottság ismétel- ten síkra szállt. Specifikus vitakérdés mindenekelőtt a jelenkor művészetével való foglalkozás vezető műfajá- nak, a műkritikának értékelése.
c) A legbiztosabban megfogható (és mert személye- kig vezetnek, további következtetésekre is alkalmas) létszámmutatók a tudományos fokozatszerzéssel (1993- tól: 111 PhD-fokozat) kapcsolatosak. Ezek sem telje- sek azonban: az MTA köztestületi tagjainak jegyzékei nem tartalmazzák a tudományos téren aktívak teljes névsorát, mivel egyrészt fokozattal nem rendelkezők is intenzív tudományos munkát végeznek, másrészt nem minden fokozattal rendelkező igényel magának köztestületi tagságot.
E jegyzékek 2003 és 2012 között 2 rendes, 1 leve- lező és 1-1 külső tagról szólnak, és 2003-ban 70 fős, 2009-ben 101, 2012-ben 123 fős köztestületi tagság- ról. Tanulságos továbbá – különösen a köztestület életkora szempontjából –, hogy ugyanebben az időben, 2003-ban 41 kandidátus és 23 PhD-s köztestületi tag volt, 2009-ben 33 : 61 az arányuk, 2012-ben 32 : 76, míg a tudomány (illetve az MTA) doktoraié: 6, 8, illetve 11 – nagyjából mindig ugyanolyan alacsony.
Az adatok a kutatási témákról csak nagyon óvatos következtetésekre adnak alkalmat. Tematikai orien- tációkról az MTA Adattár szól. 2012-ben középko- ri specialista 23 személy (közülük 1 akadémiai tag), újkori 41 (3 akadémiai tag), XIX. századi 22 (2 DSc), modern kori 45 (2 DSc).
Jogos az ellenvetés, hogy az MTA Művészettörté- neti Bizottságának elemzésében alkalmazott kritéri- umok megfelelnek ugyan az Akadémia által többek között a doktori cím ado-
mányozásakor és a tagvá- lasztás során már régebben érvényesített, újabban a Magyar Tudományos Művek Tára révén egyre inkább az egyetemekre és a fokozatszerzésre is kiter- jedő kritériumoknak, de nem felelnek meg a művé- szettörténészek önképének és -értékelésének.
Összevetésül szolgálhat az AICA-tagság áttekintése.
Ez az alapvetően jelenkori és művészetkritikai/kuráto- ri tevékenységre orientált, 2001 óta működő szervezet mintegy közel egynegyedé- ben áll az MTA köztestület tagjaiból: 91 főből 23 az MTA köztestület tagja.
d) Mivel a művészettör- ténészek munkaviszonyának hagyományosan alapve- tő formája a közszolgálat (főként közalkalmazotti, ritkábban köztisztviselői munkaviszony) az oktatás- ban, a gyűjteményekben, a kutatóintézetben és a hiva- talokban, statisztikailag is ez ragadható meg leginkább.
A két egyetemi tanszék közül az ELTE oktatói lét- száma 1995-ben 13,5, 2012-ben 9, a PPKE-é ugyan- ebben az időszakban: 3–7 között, az MTA (2012 elejétől az MTA Bölcsészettudományi Kutatóköz- pont) Művészettörténeti Intézetéé 30 fő körül.
Művészettörténész-múzeológusként (akármit jelent- sen is ez) 2009-ben a minisztériumi statisztikák 203 főt tartottak számon (ebből: a Magyar Nemzeti Galé- riában 38-at, a Szépművészeti Múzeumban 32-t, az Iparművészeti Múzeumban 22-t, a Magyar Nemzeti Múzeumban 6-7-et, a Petőfi Irodalmi Múzeumban 6-7-et, a BTM-ben 10-et, a Ludwig Múzeumban 10-et). A legtöbb (3-5) főt foglalkoztató vidéki közpon- tok: Szentendre, Miskolc, Pécs, Győr, Szombathely.
A műemlékvédelem (OMvH/KÖH) tudományos állománya 2010-ig: 48, 2012-ben 25 fő – volt. Éppen ez a létszámadat hívja fel a figyelmet arra, hogy bármi-
lyen tendenciát vélünk is felfedezni a nagyon nehezen elérhető és sokszor hiányos vagy szembetűnően ellent- mondásos statisztikai adatokban, időközben minden ilyen következtetés alaptalanná vált.
Az áttekintett korszakban köztudomás szerint is nagyobb jelentőségre jutó vállalkozás, magántevé- kenység stb. mértékéről még a fentiekhez hasonlóan kérdéses érvényű statisztikai áttekintéssel sem ren- delkezünk.
Mindezek alapján az elemzés alanyainak, a művészettörténet-tudo- mány művelőinek száma kb. 200–300 közöttire becsülhető. Amint létszá- mukra, úgy specializáció, illetve életkor szerinti meg- oszlásukra sem áll rendel- kezésünkre egzakt adat, legfeljebb a szakterület ismerete és különféle következtetések alapján tehetők további becslések.
a tudományos produkció kérdései
a művészettörténetBen Ismételten hangsúlyoznom kell, hogy az akadémiai Művészettörténeti Tudo- mányos Bizottság feladata eleve csak a szakma tevé- kenységének egyik terü- letére terjedt ki, arra, ami megfelel a tudományosság kritériumainak. E fóru- mon az eddigiekkel kap- csolatban is több, további kérdést kell felvetnünk. Az egyik szükségképpen arra vonatkozik, vajon mennyit fed le szakmai tevékenységünkből mindaz, ami e krité- riumok szerint számba vehető; a másik arra, miben és mivel szolgálja mindez a művészettörténet hagyomá- nyának elvileg kívánatos, folyamatos fenntartását; a harmadik pedig azt, hogy 1996 és 2011 között kimu- tathatók-e olyan jelenségek, illetve elbeszélhetők-e olyan történések, amelyeknek esetleg historiográfiai szempontból is van jelentőségük – netán egy korsza- kot jellemeznek.
művészettörténet az akadémiai kritériumokon kívül és túl
Tehát lássuk az első kérdést: Mi van az akadé- miai kritériumok szerint értékelhető tudományos produk- ción kívül és túl? Ez a kérdés nem specifikusan hazai vonatkozású, hanem nemzetközi probléma. Mindjárt
az elején meg kell állapítanunk, hogy e szempontból hátrányunk az anyanyelvünk, amelynek alapján – de ugyanakkor önként vagy társadalmi igények nyomá- sára vállalt szempontok miatt is – a művészettörténet (is!) nemzeti tudományként jelenik meg, holott tár- gya, a művészet egyetemes. Abból kell kiindulnunk, hogy a művészettörténetet mindenekelőtt három funkciókörben láthatjuk: az első mindenképpen az, hogy műveljük, a másik, hogy írjuk (innen az a szó, hogy „művészettörténet-írás” – nyilván a történet- írás mintájára), s a harmadik a „tudomány”, ahogyan például Fülep Lajos szerette használni: „művészet- történelem”, vagy a sokat vitatott Kunstwissenschaft megfelelője, a művészettudomány (vagy megint Fülep Lajost idézve: a „művészettörténet-filozófia”). Ez az utóbbi nyilvánvalóan túlmutat az empirikus anyagon, és az a szint, amelyen a művészettörténet a maga terü- letén kívülre, kifelé fordul – metodikai inspirációért vagy tapasztalatainak továbbadása érdekében. Ízlés, érdeklődés, tudományközi erőviszonyok kérdése, hogy az inspiráció és a közlés iránya például az esztéti- ka, a kulturális antropológia, a kommunikációelmélet, a társadalomtörténet vagy a percepció pszichológiája, esetleg a kognitív tudomány-e. Az interdiszciplinaritás valaha különös előnyt jelentett, ha megemlítették, az dicséretnek felelt meg. Nem tudom, ma hogy áll a helyzet, csak azt, hogy – netán retardált? – művé- szettörténészek gyakran dicsekednek ilyesmivel, ha olvastak valamit szakmán kívüli szerzőtől. Arra azon- ban nemigen emlékszem, hogy az interdiszciplináris figyelem kifelé is működnék, tehát történész, esztéta, netán múzeumpedagógus idézne bármit is x tetszőle- ges művészettörténeti autoritástól.
Az alapot azonban mindenképpen a művészet művelése jelenti, egyfajta szakmai kultúra (ezt a szót abban az értelemben használom, ahogyan a földmű- velés idegen szóval agrikultúra). Érthetőbb talán, ha szóba hozom két jól ismert formáját, a custodiát (abban az értelemben, amelyben régen a gyűjtemény kezelőjének munkaköri címe is múzeumi őr volt), illetve a ma elterjedtebb curát (amelyből a kurátor ered). Engem itt kevésbé a két típus különbsége fog- lalkoztat, noha regisztrálnom kell, hogy újabban a tipikusan custosi vagy konzervátori tevékenységeket is szívesebben jelölik kurátorinak – például a Shake- speare által még aligha használt curated igealakkal. A jelen összefüggésben fontosabbnak tartom, hogy a szakmai kultúrának ez az alapja erősebben tárgyak- hoz kötődik, kevésbé publikációkban jelenik meg.
Ha mégis észrevehető, a kurátor és hálás közönsége, valamint a sajtó az időszaki kiállítást tekinti igazi juta- lomjátékának, lehetőleg soha vagy csak ritkán a múze- umok arculatát igazán hordozó állandó kiállítást, vagy éppen a raktárat. Időnként fantasztikus elképzelések is keletkeznek a múzeumi törzsanyag értékesítéséről – hogy a leginkább kedélyborzolókat szóba hozzam:
esetleg tömeges digitalizálás vagy/és (?) piacra dobás útján. Ebbe a körbe tartozik a műemléki konzerváto- rok (pl. Ausztriában ez a hivatalos címük, nálunk az
előadó, illetve a bizottsági építész volt megjelölésük) újabb keletű – nem egészen illendő, de a lényeget jól leíró kifejezéssel – partiba dobása. A múzeumi őr – ellentétben a hiedelmekkel – nem az egyetemről kerül ki, hanem munkahelyén, hosszú tapasztalat- szerzés útján érik szakemberré. Az egyetemi oktatás mai helyzetében (lásd: „bolognai folyamat”) a nem- zetközi normáknak megfelelő, nem sok-, csak leg- alább többoldalú szakemberek kibocsátására kevésbé képes, mint valaha, mindenekelőtt azért, mert nem állhat ellen a túlnyomóan jelenkor-központú hallgatói érdeklődés nyomásának. Annak oka pedig ismét a közönség érdeklődése. A művészettörténet tulajdon- képpeni művelője ma nagyrészt védtelenül, magára hagyatva áll, tevékenységének etikáját magánúton, idősebb kollégák példájából vagy irodalmi olvasmá- nyokból merítve.
Irodalmi megnyilatkozásait is meglehetősen sze- lektív módon honorálják. Történeteit szívesen közlik – csakhogy általában napilapok, irodalmi folyóiratok –, szerencsés esetben nemcsak sztoriéhes, a biztosítási értékeket firtató bulvárkiadványok. Leginkább ezeket a publikációkat sújtja a publikációkat számszerűsé- gükben és az impakt faktorhoz kötött formalitások szerint rostáló hivatalos szemlélet. Pedig esszékben, kritikákban, kiállítási katalógus-előszavakban rejtőzik számos olyan tapasztalat rögzítése, amely szerencsés esetekben méltán tarthatna igényt a történetírás címé- re, mert tényleg művészettörténeti folyamatok észlelé- sére vagy csak megérzésére vonatkozik, s viszonyítási rendszere szerencsés esetben az egyetemes művészet- történeté. Mindezen csak a valóban kvalitatív szak- mai értékelés segíthetne, amire jelen körülményeink között nem sok esély látszik. Ez az esélytelenség pedig a művészettörténet autonómiájának kérdését érinti.
A helyzet kifejezetten riasztó, s már-már a Belting által az 1980-as években diagnosztizált „második művészettörténet” állapotát idézi – ugyanis az állí- tólagos „tudományosság” és a „zsurnalizmus” domí- niumainak határvonala valahol 1900 táján húzódik.
Bizonyos, hogy az igények, a munkák elhelyezésének lehetősége is szerepet játszik ebben a megoszlásban.
Az is tény azonban, hogy a művészettörténészek jelen- tős számú, az aktualitásokra érzékenyebb csoportja kevésbé igényli a – nyilvánvalóan egyfajta gondolat- temetőnek érzett – úgynevezett „szaktudományos”
kontextust. Magam, az Acta Historiae Artium szer- kesztőjeként egyre kevésbé – itt bevallhatom: egy- általán nem – tudok 1900 utáni témával foglalkozó közleményhez jutni.
a művészettörténet folyamatosságának fenntartása
Mindez átvezet a második kérdéshez: Mi szolgálja a magyar művészettörténet-írás hagyományának fenn- tartását a mi produkciónkból? – vagy másként meg- fogalmazva: Mi kerül mindebből egy művészettörténeti alapkönyvtárba? Az előbbiekből kiindulva: számos,
valaha majd forrásértékű közlés, katalógus stb. – csu- pa, értelmezésre váró nyersanyag. Egy ideális magyar művészettörténeti alapkönyvtár anyaga ugyanakkor alig gyarapodott, sőt az 1950-es évektől elkezdődött gyarapodása is abbamaradt. A legtöbb ilyen nagy pro- jekt ugyan már az 1980-as években nyilvánvalóan módszertani revízióra, modernizálásra szorult volna, de félbemaradásuknak nem ez volt az oka, hanem a finanszírozásnak és az első generáció utánpótlásának hiánya. A 8 kettős kötetre tervezett magyarországi művészettörténeti szintézis 3 megjelent egysége 1987- ig látott napvilágot,5 azóta folytatása nincs, egy továb- bi kötete talán hamarosan megjelenhet. Ugyanekkor végződött, Szabolcs-Szatmár megyével Magyarország műemléki topográfiájának története,6 s a hézagot sem a vitákban emlegetett közép-, sem a 35 év alatt egyet- len megyéig eljutott kistopográfia nem töltötte be.7 Megszakadt az ötvenes évek óta művelt corpus-mun- kák sorozata, egyetlen új vállalkozás, a Lapidarium Hungaricum köteteinek8 kivételével. Mindezek külső magyarázatául szolgálhat az ilyen jellegű munkákat elvállaló Akadémiai Kiadó kiválása, az azonban, hogy helyükbe különféle tematikus kiállítási katalógusok,
illetve oeuvre-katalógusok léptek, a paradigmaváltás jele, s arra utal, hogy mind a tematikát, mind a szer- zőket illetően az individuum szerepe növekedett meg.
Ugyancsak kevés a gyűjteménykatalógus – előrelépés, illetve a modernizálás igénye a Szépművészeti Múze- umban jelentkezik, a Régi Képtár Checklistjeinek, újabban pedig eddig elkészült tudományos katalógu- sainak kiadásával.9 Ha ezzel összefüggésben a hagyo- mány fenntartásáról beszélünk, ezt e művek esetében a szerzők személye is garantálja. Változatlan a sokak által, olykor meggondolatlanul sürgetett magyar művészlexikon helyzete. A Szentiványi-féle lexikon- gyűjtés ellenőrizhetetlen esetlegességén a sürgetett digitalizáció aligha segíthet, s vigaszul marad Lyka Károlynak a Thieme–Becker melletti egykori döntése nyomán, a magyar anyag további szállítása az abszur- ditása miatt állandó gondokkal övezett, jelenleg Saur- féle Allgemeines Künstlerlexikonba. A Kortárs művészek lexikona inkább személyes presztízseket szolgáló pót- léknak bizonyult, nem is szólva kortársi mivoltának ma már alapos meghaladottságáról. A szemle ered- ménye inkább sanyarú.
Nem szolgál több vigasszal a művészettörténeti bibliográfia helyzete sem. Bíró Béla 1955-ben publi- kált, már megjelenése idején is korszerűtlen és meg- bízhatatlan műve, A magyar művészettörténeti irodalom bibliográfiája ma már csak kuriózum. Modern, rend- szeres kísérlet volt 1965-ben a Boskovits Miklós által szerkesztett gótika és reneszánsz-bibliográfia.10 Ennek kiterjesztése az egész magyar irodalmi produkcióra 1968–69-ben célkitűzés volt ugyan, de meghiúsult.
Maradt az éves bibliográfiák közlése előbb a Művé- szettörténeti Értesítőben, majd az Ars Hungaricában.
Ezek sorozata a 2000-ben megjelent, 1989. évi bib- liográfiával szakadt meg. Pedig egy párhuzamos vál- lalkozás, Bardoly Istvánnak az 1976–1990 közötti magyar műemlékvédelmi bibliográfiája11 mutatja, hogy megvan a lehetősége, és hogy mekkora a haszna még a hasonlóan retrospektív bibliográfiai feldolgo- zásnak is. Többségükben persze csak Magyarországon publikált, főleg magyar nyelvű munkákról van szó, amihez csak némi korrekcióval járul hozzá – főleg a szerzők önbevallása alapján – a külföldön kiadott produkció kimutatása.12 Ehhez a MTA Művészet- történeti Bizottsága kezdeményezte és tagjai végez- ték el a gyűjtőmunkát, először a 2003–2005-ös évek anyagából (megjelent: Ars Hungarica, 2007. 1. szám, 174–192. old.: 309 tétel 132 szerzőtől, folytatása elő- készületben). Sietek elhárítani a szokásos ellenvetést:
nem arról van itt szó, hogy helyesebb-e online vagy nyomtatott formában elképzelni egy bibliográfiát:
egyáltalán e rendszeres munka vállalásáról van szó.
Hiánya különösen terhes akkor, amikor a bibliográ- fiai adatoknak, idézettségnek, impakt faktornak stb., általában csupa mennyiségi mutatónak, olyan nagy szerepe van a pályázati eljárásokban, a minősítésben.
Paradoxon, hogy a publikáló művészettörténész kuta- tásra és írásra rendelkezésre álló idejének nagy részét egyéb támpont híján saját publikációinak és azok
5 n A magyarországi művészet története, 6.: Magyar művé- szet 1890–1919. Szerk. Németh Lajos. Akadémiai, Bp., 1981.;
7.: Magyar művészet 1919–1945. Szerk. Kontha Sándor. Akadé- miai, Bp., 1985.; 2.: Magyarországi művészet 1300–1470 körül.
Szerk. Marosi Ernő. Akadémiai, Bp., 1987.
6 n Magyarország műemléki topográfiája, X.: Szabolcs-Szat- már megye. Szerk. Dercsényi Dezső – Entz Géza. Akadémiai, Bp., I.: 1986, II.: 1987.
7 n Fejér megye művészeti emlékei / The Historic monuments of Fejér County. Szerk. Entz Géza Antal, Sisa József. MTA MKI – Szent István Király Múzeum, Székesfehérvár, 1998.; Székes- fehérvár. Szerk. Entz Géza Antal. Osiris, Bp., 2009.
8 n Lapidarium Hungaricum. Magyarország építészeti töre- dékeinek gyűjteménye. Szerk. Feld István – Horler Miklós (a 7.
kötettől Lővei Pállal). 1.: Általános helyzetkép. Országos Műem- léki Felügyelőség, Bp., 1988.; 2.: Pest megye I, Visegrád, királyi palota 1. Országos Műemléki Felügyelőség, Bp., 1990.; 3.: Győr- Moson-Sopron megye I. Sopronhorpács. Országos Műemléki Felügyelőség, Bp., 1995.; 4.: Budapest I. Budai királyi palota 1.
Országos Műemlékvédelmi Hivatal, Bp., 1998.; 5–6.: Vas megye I–II. Kulturális Örökségvédelmi Hivatal, Bp., 2002.; 7.: Veszprém megye I. Országos Műemléki Felügyelőség, Bp., 2009.; 8.: Pest megye II, Visegrád, Alsó- és Felsővár. Kulturális Örökségvédel- mi Hivatal, Bp., 2012.
9 n A „Checklist”-ek sorozatában: Museum of Fine Arts Budapest. Old Masters’ Gallery. Summary Catalogue. Vol. 2.
Early Netherlandish, Dutch and Flemish Paintings. Museum of Fine Arts, Bp., 2000.; Vol. 3. German, Austrian, Bohemian and British Paintings. Museum of Fine Arts, Bp., 2003. Rész- letes tudományos katalógusok: R. Ekkart: Dutch and Flemish Portraits 1600−1800. Szépművészeti Múzeum, Bp., 2011.; I.
Ember: Dutch and Flemish Still Lifes 1600−1800. Szépművé- szeti Múzeum, Bp., 2011., továbbá két rajzművészeti kataló- gus: A. Czére: 17th Century Italian Drawings in the Budapest Museum of Fine Arts. Szépművészeti Múzeum, Bp., 2004.; T.
Gerszi: 17th-Century Dutch and Flemish Drawings in the Buda- pest Museum of Fine Arts. Szépművészeti Múzeum, Bp., 2005.
10 n L’art du gothique et de la renaissance (1300–1500).
Bibliographie raisonnée des uovrages publiées en Hongrie. Red.
Miklós Boskovits, Bp., 1965.
11 n Bardoly István: Magyar Műemlékvédelem, XII. A Műemlék- védelmi Tudományos Intézet közleményei/Műemléki bibliográfia 1991–2000. Kulturális Örökségvédelmi Hivatal, Bp., 2005.
12 n Magyar művészettörténészek külföldön megjelent tudo- mányos publikációi, 2003–2005. Szerk. Bardoly István. Ars Hun- garica, 35 (2007), 1. szám, 174–192.
visszhangjának dokumentálására fordíthatná, külö- nösen pedig külföldi tanulmányútjait, mert az idegen nyelvű hivatkozások itthon nagyrészt el sem érhetők.
Így a kötelességszerűen készülő adatszolgáltatásokat gyakorlatilag haszontalannak kell minősítenünk.
Ez viszont már egy további, itt éppen csak jelzés- szerűen említhető témakörhöz vezetne: a szakkönyv- tárak helyzetéhez. Biztos, hogy ezek közül kettő, a Szépművészeti Múzeum és a műemléki hivatal könyv- tára központi, országos jelentőségű, de ez a meggyő- ződésünk csak informális. Az utóbbi sorsa a fenntartó átszervezése folytán éppen most vált bizonytalanná.
Mindezeken felül még számos múzeumi, tanszéki, sőt múzeumi részleg-kézikönyvtár is van: ha áttekintésük lehetséges lenne, ami egy kumulatív online-katalógus segítségével nem volna boszorkányság, máris nagy előrelépés lenne.
Különösen a német szakirodalomban gyakran alkalmazott dicséretformula a gut recherchiert, vagyis jól dokumentált. Az imént vázolt helyzet ezt, tehát a publikációk hitelét veszélyezteti. Tapasztalataink szerint egyelőre kevésbé a régi korszakok művészet- történetében, erősebben a modern korra vonatkozó publikációkban.
A periodikumok sem szolgálnak más tanulsággal.
Változatlanul a Művészettörténeti Értesítő (2012-es LXI.
kötetével) és az Acta Historiae Artium (2012-ben az LIII-dikkal) a két vezető folyóirat – kérdés, mekkora a példányszámuk, s ez hová jut el. Az intézeti folyóirat- ként alapított, hamar országos jelentőségű folyóirattá fejlődött Ars Hungarica problémáit jelzi, hogy XXXVI., 2008-as kötetét 2011-ben követte a megváltozott for- mátumú és megjelenésének gyakoriságában is eltérő XXXVII. Valamennyi folyóirat igyekszik eleget tenni a nemzetközi normáknak (abstract, keywords közlése), de a legfontosabbaknak (nemzetközi szerkesztőbizottság, minden esetben dokumentált lektorálás, az illusztrá- ciók copyrightjának rendezése), amelyek kedvezőbb besorolásuk szempontjából éppúgy szükségesek lenné- nek, mint online megjelenésükhöz, elsősorban anyagi okokból nem felelnek meg.
Több-kevesebb rendszeresség és folyamatos- ság jellemzi a legfontosabb múzeumi közlemények hagyományosan párhuzamos magyar és idegen nyelvű kiadását, köztük az Annales de la Galerie Nationale Hongroise/A Magyar Nemzeti Galéria Évkönyve, az Ars Decorativa és a Bulletin du Musée Hongrois des Beaux-Arts a legjelentősebb, s ugyancsak fontosak a fővárosi (BTM: Budapest Régiségei, Tanulmányok Budapest Múltjából, Magyar Nemzeti Múzeum: Folia Archaeologica) és vidéki múzeumi évkönyvek alkal- manként megjelenő művészettörténeti közleményei.
Az általunk áttekintett szakaszban a leglátványosabb kezdeményezéseket a mindenkori műemléki hivatal mutatta olyan, időközben megszűnt folyóiratokkal, mint a Pavilon és a Műemlékvédelmi Szemle volt (ide sorolnánk még valaha sűrű megjelenésük miatt a Műemlékvédelem – Művészettörténet és a Lapis angularis sorozatokat is), és sok kiadvány nem kevésbé látvá-
nyos megszűnése után az eddig talpon maradt Magyar Műemlékvédelem évkönyvvel és Műemlékvédelem című folyóirattal. Külön említést érdemel a 69. számával 2011-ben 18. évfolyamába lépő, magát művészetel- méleti folyóiratnak valló kiadvány, az Enigma, amely nemcsak aktuális elméleti kérdéseket, egyes kutatások műhelyproblémáit vállalva vált fontos művészettörté- neti kérdések igen érzékeny fórumává, hanem azzal is, hogy tudatosan kezdeményezte és folytatja a magyar művészettörténet historiográfiájának kutatását.
Az egyedüli, szembetűnő gyarapodást a művésze- ti folyóiratok és magazinok számának megszaporo- dása jelenti: Artmagazin, Balkon, Műértő, a Praesens közép-európai kortárs művészeti folyóirat (ha ugyan él még eddigi utolsó száma, a 2010. 4-es óta), Új Művészet, aztán a Flash Art, a népszerűsítő jellegű Magyar Múzeumok, Múzeum Café. Bennük alaposabb elemzéssel bizonyára irányzatokra, különféle érdekek képviseletére lehetne ismerni. Ezúttal megelégszem azzal a megállapítással, hogy sokszínűségük és az úgy- nevezett „komoly” szakfolyóiratokénál igényesebb, a coffee table-re való kiállításuk illusztrálja a korábban az aktualitások irodalmának külön életére tett meg- jegyzésemet.
korszakhatár a magyar művészettörténet-írás történetéBen?
Mivel itt már változásokról volt szó, áttérek a harma- dik kérdésre, arra, hogy ezek – és más – változások relevánsak-e a magyar művészettörténet historiográfiá- ja szempontjából, vagy másképp fogalmazva, amit az utóbbi időben, különösen ez évben tapasztalunk, ezekkel indokolhatók-e. A korszakváltást jelző vál- tozások az 1980-as évek második felében kezdőd- tek el. Eddig csak a tudományos publikációk addigi kiadói hátterének megszűnéséről volt szó – valójában a piacgazdaság viszonyainak kezdeteiről és fokozatos dominanciára jutásáról, amelynek itt a pozitív hatásait kell kiemelni. A most áttekintett másfél évtizedben egyértelműen a piaci verseny viszonyainak túlnyomó érvényesülésével kell számolnunk, s ezeknek köszön- hetjük a művészettörténeti produkció: katalógusok, monográfiák, nagy és kiállításukban még egy évti- zeddel korábban is alig elképzelhetően igényes köte- teknek sokaságát. Ezek tartalmi méltatása nem kis feladatot ró az akadémiai elemzés elkészítőire; itt ettől inkább eltekintek, mert tipikusan nem egyéni feladat, hanem egy kollektíva értékítéletére vár. Ebben az aka- démiai bizottságnak van gyakorlata, hiszen a „cso- dás mű” középkori minősítését enyhén önironikus színezettel kölcsönző elnevezésű opus mirabile „díj”
(szintén ironikus: inkább csak elismerés, kezdetben bronzéremmel, újabban már csak oklevéllel) az MTA Művészettörténeti Bizottságának kezdeményezésére 1994-től kezdve létezik. Ezt arra szántuk, hogy helyet- tesítse a tulajdonképpeni művészettörténeti teljesít- ményekre nem létező kitüntetést (miniszteri szintű, csak a műkritikusok és jelenkor-specialisták Németh
Lajos-díja, vannak hasonlók a műemléki szakembe- reknek, a muzeológusoknak is). Ezenkívül kifejezi a bizottság kollektív szakmai értékítéletét, és a lehetőség szerint orientálnia is kell/ene.
Épp ezért szempontjai, kategóriái többször változ- tak. Az 1990-es évek elején a nagy kiállítások több- szerzős, könyv formátumú katalógusai jelentették a pártolásra szoruló újítást, így ezek a katalóguspubli- kációk (és általuk egyre inkább maguk a kiállításpro- jektek – mindinkább a szponzorálásban sikeresebb, nagy intézményeknél) kerültek előtérbe, mellettük pedig a legfontosabb tanulmányok (folyóiratokban vagy gyűjteményes kötetekben, olykor éppen a fent említett katalógusokban). Idővel, miután a hivatkozás a „csodás művekre” intézmények beszámolóiban is megjelent, az eredeti célok részben feledésbe mentek.
Ezért 2008-tól a bizottság megváltoztatta az elismerés kategóriáit, amelyek mostanában: többszerzős művek (köztük tanulmánykötetek is), egyszerzős tanulmá- nyok, monográfiák (tehát akár könyvek is, felismerve, hogy a tudományos könyvek publikációja egyre rit- kább lett) és recenziós, valamint kritikai publikációk (hasonló megfontolásból).
A döntő változást, már 1990 előtt, a tudományos kutatás addigi – az akadémiai szervezeten kívüli, gyűj- teményi vagy tanszéki kutatóhelyek munkaterveinek felügyeletére és részben finanszírozásuk befolyására is kiható – akadémiai monopóliumának lebontása jelen- tette. Ebben a változásban döntő szerepet játszott az intézményfinanszírozást felváltó témafinanszírozás megjelenése, az OTKA létesítésével és ugyanakkor a Soros Alapítvány fellépésével. Kezdetben hatásos ellensúlyként, kívánatos kormányzati preferenciák érvényesítőjeként működött a Klaniczay Tibor kon- cepciója szerint létesített „Kulturális-történeti emlé- keink kutatása, feltárása, kiadása” elnevezésű főirány is. A témafinanszírozással nemcsak a kutatóhelyek decentralizálása valósult meg, hanem az egyéni és a teamvállalkozások finanszírozása vált az uralkodó kutatástámogatási formává – s ez (eltekintve néhány kivételtől, például a Szépművészeti Múzeum tudo- mányos katalógusaitól) leginkább a rövid távú projek-
teknek kedvezett. A folyamatban egyfajta privatizáció is megvalósult, aminek eredménye a magára maradt, ösztöndíjakban és pályázatokon támogatást kereső kutatói státusz lett. Ez nem a művészettörténetnek, s nem is csak hazai specifikuma. Ha problematikus, problémái a források szűkösségéből és csökkenéséből, az értük folytatott verseny kiéleződéséből következ- nek.A kutatómunka privatizációjával egy időben ment végbe a támogatásoké is: az 1990-es évek elejétől jelentek meg a privát, céges és különféle alapítványi támogatók jelzései, sokszor logóik sorozatai a kiállí- tások dokumentumain és a publikációkban. Ha jól emlékszem, a MissionArt Nagybányával kapcsolatos,13 majd Mattis Teutsch Jánosra vonatkozó együttműkö- dése a nemzeti közgyűjteményekkel nyitotta meg azt a sort, amely a legjelentősebb magángalériák, például a Kieselbach-féle s a Mű-Terem Galéria anyaggyűj- tő, kiállítási és publikációs vállalkozásaihoz vezetett.
Más jellegű példát említve, a Hild–Ybl Alapítvány 1991-es Ybl-kiállítása a maga nemében ugyancsak újdonság volt.14 Nyilvánvaló, hogy egyik esetben sem csak szponzorálásról van szó, inkább kereskedelmi céloktól nem független szakmai kutatómunka és köz- gyűjteményi kutatótevékenység összekapcsolódásá- ról. A XX. század elejének egyik művészeti vonulata, amely nagy hangsúlyt kapott, a nagybányai neósoktól kezdve a magyar Vadakon15 át a Nyolcakig16 ennek a kapcsolatnak köszönhetően vált fontos témává, aho- gyan lényegében ugyanakkor a historizmus építészete is, amelyben egy addig nem különösebben frekventált kutatóhely, Budapest Főváros Levéltára is megjelent támogató közintézményként.17 Ezek csak kiragadott példák, számukat szinte tetszés szerint lehetne sza- porítani olyan jelentőségű példákkal, mint az emlé- kezetes Rippl-Rónai-, vagy Mednyánszky-kiállítások.
A kilencvenes évek változásai, amelyeknek ered- ményei az áttekintett korszak kezdetén már beér- tek, jelentős átalakulást hoztak a művészettörténeti publikációkban. Buzási Enikő a Művészettörténeti Bizottság számára megkísérelte az OSZK bibliográfiái alapján statisztikai adatokkal is jellemezni a másfél évtized könyvprodukcióját. Eszerint a monografi- kus kiadványok száma 118 volt, gyűjteményes kötet, tanulmánykötet 42, inventárium és forráskiadás 56, emlékkönyv, Festschrift 30, szakkatalógus, gyűjte- ménytörténeti munka 47, lexikon jellegű kiadvány 16. Ami a korszak-preferenciákat illeti, valamennyi korszak produkciója 20 kötet körül mozog, a XX.
századdal azonban 53 mű foglalkozik, kortárs tárgyú pedig 20. A helyzetet árnyalják például a monográfiák kiadóira vonatkozó adatok: könyvkiadónál, magánga- léria kiadásában, illetve magánkiadásban jelent meg 76, múzeumi kiadású 19, akadémiai 19, alapítványé 5, egyetemi, főiskolai kiadvány 5, műemléki hivatali kiadvány 3, folyóirat kiadása 2, egyházi 1.
A Buzási Enikő összeállította, 310 tételes, részletes publikációs jegyzék tanulságait nehéz lenne egyetlen gondolatmenet szerint összefoglalni. Emellett a jegy-
13 n Nagybánya. Nagybányai festészet a neósok fellépésé- től 1944-ig. Szerk. Jurecskó László, Kishonty Zsolt. MissionArt galéria, Miskolc, 1992.; Impressionisten aus Ungarn. Die Nagybányaer Künstlerkolonie 1896–1944. Miskolc–Kempten 1997.; valamint a Nagybánya Könyvek c. sorozat, 1–10.: tanul- mánygyűjtemények, művészmonográfiák, valamint 4 kötet- ben: Dokumentumok a nagybányai művésztelep történetéből.
MissionArt galéria, Miskolc, 1992–2000.
14 n Ybl Miklós építész 1814–1891. Kiállítási katalógus. Szerk.
Kemény Mária, Farbaky Péter. Hild-Ybl Alapítvány, Bp., 1991.
15 n Magyar Vadak Párizstól Nagybányáig. Szerk. Passuth Krisztina, Szűcs György. Magyar Nemzeti Galéria, Bp., 2006.
16 n Nyolcak. Szerk. Markója Csilla, Bardoly István. Janus Pan- nonius Múzeum, Pécs, 2010.
17 n Neoreneszánsz építészet Budapesten/Neo-Renaissance Architecture in Budapest. Kiállítási katalógus. Szerk. Csáki Tamás, Hidvégi Violetta, Ritoók Pál, Budapest Főváros Levéltá- ra – Budapest City Archives, Bp., 2008. és Budapest neorene- szánsz építészete. Tanulmányok, Szerk. Csáki Tamás, Hidvégi Violetta, Ritoók Pál. Budapest Főváros Levéltára, Bp., 2009.
zéket (amely bizonyosan hiányos, és több helyen való- színűleg pontatlan, mindenesetre az arányokat jelzi) szükségszerűen ki kell hogy egészítsék a kiállítási kata- lógusok és a konferenciakiadványok. Ezek együttesen adhatnak csak megfelelő képet a művészettörténet- tudomány elmúlt 16 évének publikációs terméséről.
Néhány jelenség azonban szembetűnő: 1. Eltűn- tek a nagy tudományos kiadványok, különösen a sorozatok (Magyarország műemléki topográfiája, A magyarországi művészet története, corpus- és tudomá- nyos katalógusvállalkozások). 2. Uralkodó műfajként a vegyes tartalmú, szerkesztett tanulmánykötetek jelennek meg – különösen feltűnő a különféle ünnepi (jubileumi, illetve Festschrift) könyvek nagy száma, mellettük felbecsülhetetlen mennyiségű különféle konferenciakiadvány. Ezek sorában a legritkábbak a tisztán művészettörténetiek, gyakoribbak a vegye- sek, mindig a konferenciákat szervezők: társulatok, egyetemek, önkormányzatok, egyházi testületek stb.
igényei szerint. 3. Uralkodnak a festészetre vonat- kozó publikációk. 4. Egyre erőteljesebben nyilvánul meg a modern korszakok és a jelenkori művészet iránti érdeklődés. 5. Megnövekedett érdeklődésről tanúskodnak a szomszédos országokban (főként:
Erdélyben, de Ukrajnában és Szlovákiában is) talál- ható magyar emlékörökségre vonatkozó alapkutatások eredményeit pompás formában és nagy formátumban közreadó kiadványok. Ezeket ugyanazok a magyar hivatalok finanszírozzák – részben alapítványokkal közösen –, amelyek jelentős műemlékek restaurálá- sában és veszélyeztetett műalkotások mentésében is részt vesznek. Ezek a publikációk a régi (különösen középkori és reneszánsz) magyar művészetről szó- ló ismereteknek addig elképzelhetetlen bővüléséhez járultak hozzá. Kiemelendő, hogy ezáltal a helyi kuta- tók és a magyarországi művészettörténészek közötti, a mai államhatárokat áthidaló együttműködés is meg- valósult.18
Mindebből erősen a szakmai közintézmények mozgásterének körvonalai rajzolódnak ki a privát kutatói produkció és a szintén egyre erősebben pri- vát szponzorálás közötti egyensúlyozásban. Termé- szetesen, emellett regulatív szerepük is érvényesült, mindig gyűjteményük súlya, tudományos kapacitá- suk és menedzsmentjük sikeressége szerint. A folya- mat vesztesei azok az intézmények voltak, amelyek ezeket a tényezőket nem használták ki, vagy ilyen- nel nem rendelkeztek, például az egyetlen független kutatóhely, az egyetemi tanszékek. Az állami támo- gatás – és éppen 1996-tal kezdődő korszakunkban – többnyire kultúrpolitikai eseményekhez, országos ünnepségekhez, évfordulókhoz kapcsolódott. 1996 köztudomásúan a magyar millecentenárium éve volt.
Követte a 2000-es millenniumi év, 2002-ben a nem- zeti múzeumi rendszer bicentenáriuma, 2004-ben az EU-csatlakozás, 2008-ban a Mátyás-évfordulón a reneszánsz év, Pécsett az Európai Kulturális Főváros ünnepségei, legújabban az új Alaptörvény – valameny- nyi alkalom kultúrpolitikai célkitűzésekre és egyben
az intézményi ötletek és ürügyek versenyére, vagy kedvezőbb esetekben az összehangolt fellépésre, aho- gyan különösen a reneszánsz év négy közgyűjtemény által koordinált kiállításai során történt.19 Ezekhez járultak különféle, nem jubileumokhoz, hanem aktuá- lis külpolitikai-diplomáciai célkitűzésekhez kapcsoló- dó események, amelyek sorában legjellemzőbbként a 2006-os, Luxemburggal közös Zsigmond-kiállítást említeném.20 A pannonhalmi Mons Sacer kiállítás21 ugyanúgy ennek a trendnek eredménye volt, mint a Nemzeti Galéria Történelem – kép kiállítása,22 de Viseg- rád, Esztergom és Székesfehérvár fatális műemléki rekonstrukciói, a restaurált középkori kistemplomok újrarestaurálásának kampánya is.
Gyakorlattá vált a szakmai vállalkozások szubvencio- náltatásának politikai intencióhoz vagy ambíciókhoz kötése, s ez egyenesen vezetett a szubvenciók s a vál- lalt állami garanciák összegének számaival káprázta- tó médiaközlemények új szokásához éppúgy, mint a múzeumépítési álmoknak és a direktebb sikert ígérő átszervezés gyakorlatának elharapózásához. Az ele- inte csak források szűkében, utóbb a súlyos és elhú- zódó gazdasági válság viszonyai között ötletekért és felkínált politikusi reprezentációért igényelhető, jól jövő finanszírozás végül önjáróvá tette az intézmények menedzsmentjét, lényegében elidegenítve a szakmai közvéleménytől. Pozitív és negatív értelemben egy- aránt gyakorlattá váltak a meglepetések és ajándék- csomagok. Ezzel együtt a kutatói integritását kivívó kutatót szerencsésen elérte a munkapiaci kiszolgálta- tottság állapota. Mára ez a helyzet lényegében meg- valósult. Meg kell jegyezni, hogy a közalkalmazotti státusz racionalizálása előre látható és szükséges volt, ezt azonban nem követte értelmes és tudományosan indokolt közép- vagy hosszabb távlatú projektekhez rendelt munkahelyek szervezése.
18 n A teljesség igénye nélkül: A középkori Dél-Alföld és Szer.
Szerk. Kollár Tibor. Csongrád Megyei Levéltár, Szeged, 2000.;
Építészet a középkori Dél-Magyarországon. Szerk. Kollár Tibor.
Teleki László Alapítvány, Bp., 2010.; Lángi József – Mihály Ferenc: Erdélyi falképek és festett faberendezések I–IIi. Állami Műemlékhelyreállítási és Restaurálási Központ, Bp., 1. köt. é.
n.; 2. köt. 2004.; 3. köt. 2006.; Középkori falképek Erdélyben.
Szerk. Kollár Tibor. Teleki László Alapítvány, Bp., 2008.; Falfes- tészeti emlékek a középkori Magyarország északkeleti megyéi- ből. Szerk. Kollár Tibor. Teleki László Alapítvány, Bp., 2009. – A gyulafehérvári székesegyház építéstörténetéhez: Daniela Marcu Istrate: A gyulafehérvári katolikus székesegyház és püspöki palo- ta régészeti kutatása (2000–2002). Teleki László Alapítvány, Bp., 2008.; Sarkadi Márton: „s folytatva magát a régi művet”. Tanul- mányok a gyulafehérvári székesegyház és püspöki palota tör- ténetéről. Teleki László Alapítvány, Bp., 2010.; A gyulafehárvári székesegyház főszentélye. Teleki László Alapítvány, Szerk. Papp Szilárd. Bp., 2012. – A határvidékekről: Középkori egyházi épí- tészet Szatmárban. Szerk. Kollár Tibor. Nyíregyháza, 2011.;
Középkori templomok a Tiszától a Kárpátokig. Szerk. Tibor Kol- lár. Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Területfejlesztési és Környe- zetgazdálkodási ügynökség Nonprofit Kft., Nyíregyháza, 2013.;
A szórvány emlékei. Szerk. Kollár Tibor. Teleki László Alapítvány, Bp., 2013.
19 n Hunyadi Mátyás, a király. Hagyomány és megújulás a kirá- lyi udvarban 1458–1490. Kiállítási katalógus. Szerk. Farbaky Péter, Spekner Enikő, Szende Katalin, Végh András. Budapesti Történeti Múzeum, Bp., 2008. Angol verzió: Matthias Corvinus, the King. Tradition and Renewal in the Hungarian Royal Court
az 1996–2011 közötti időszak néhány jellemzője a művészettörténet-írásBan
Az itt áttekintett tizenöt évnyi korszak a művészettör- ténet-tudomány belső szempontjai szerint, metodikai jellemzői alapján is önálló szakaszként jelenik meg.
1. A művészettörténet hagyományos módszerta- ni apparátusában fontos szerepet kap a metodikai komplexitás, amely egyrészt a monografikus témák dominanciájából következik (a forráskritika külön- böző irányainak, filológiai módszereknek az alkalma- zása), továbbá a műtárgyvédelem és -diagnosztika különböző természettudományos módszereinek elter- jedéséből, másrészt összefügg a recepciótörténet iránt kialakult fokozott érzékenységgel is. Az egyes műal- kotásra irányuló figyelem érezhetően háttérbe szorí- totta a korábban domináns stílustörténeti módszert, felértékelte viszont a hagyományos műértés tudás- és tapasztalati anyagát.
2. A recepciótörténet sokoldalú megjelenési formái- nak széles körű elterjedése a korszak egyik feltűnő – és feltétlenül pozitív – jelensége. A történetiség (relativizáló) szempontját kiterjeszti a műtárgyra, az interpretatív apparátusra és magára a művészettör- ténet-írásra is. Elterjedésével megkezdődött, illetve általánossá vált a múzeumi szöveges és képarchívu- mok feltárása és forráskritikája (együtt ezek védel- mével, illetve gyakori kiállításával), a gyűjtés- és az intézménytörténetre fordított különös gond, valamint a művészettörténet-írás historiográfiájának intenzív művelése.
Mint új keletű diszciplináris ágazat esetében nem meglepő, az eredmények nemegyszer konkrét és aktuális érdekű témakörökhöz kapcsolódtak: például gyűjtéstörténeti tanulságok a Magyarországot sújtó műkincsveszteségek feltárásához, múzeumtörténeti
áttekintések konkrét átszervezési javaslatok kapcsán argumentumként23 stb. A historiográfia is egyelőre a biográfia és intézménytörténet keretei között mozog, azon következtetések nélkül, amelyek például Német- országban a Harmadik Birodalom művészettörténeté- re és múzeumi gyakorlatára vonatkoznak.
Ezzel az érdeklődéssel szorosan összefügg a (per definitionem újkori) ún. „mecénáskutatás” terjedése.
3. A korszak legfontosabb és legnagyobb hatású – eredetileg tisztán elméleti indítású – kérdésfeltevé- sének („a művészettörténet végéről”: Hans Belting) sajátos magyarországi sors jutott osztályrészéül. Egy- részt a képelmélet, képtörténet (általánosságban: az ún. iconic turn) gyors hazai elterjedésének katalizá- toraként hat. Túl gyorsnak is, amennyiben a „kép- ző”-művészetnek a képpel való direkt azonosítását ösztönzi. Ez az első olyan, a posztmodernizmussal karöltve fellépő aktuális elméleti álláspont, amelynek ható körzete messze túlhaladja a művészettörténet területét, s megalapozza szomszédos és rokon tudo- mányok és stúdiumok (esztétika, médiatudományok, kommunikációelmélet stb.) együttműködését, illet- ve befolyását. Az együttműködés nem mindenben pozitív, sem zavartalan, annál kevésbé, minél inkább teóriák puszta alkalmazásáról s a művészettörténeti hagyomány összefüggéseinek ignorálásáról van szó.
4. A metodikai érdeklődés számos módszerta- ni kezdeményezés elterjedéséhez vezetett, amelyek érvényesülnek ugyan a művészettörténet valamennyi területén, a legnagyobb nyitottságot mindazonáltal a modern és a kortárs művészet kritikai feldolgozása mutatja. Itt csak címszavak idézhetők fel: kulturá- lis antropológia, kultuszkutatás, művészettörténeti hermeneutika, média- és képtudomány, intézmény- történeti kutatások, museum studies, gender studies (Praesens-füzet címeként: „nemtan”), illetve általános
„ernyőfogalomként”: new art history.
Az itt tárgyalt időszak új jelensége egyes társtudo- mányok (esztétika, média- és kommunikációs elmé- let) megközelítésmódjának intenzív publicisztikai fellépése, mindenekelőtt a kiállítás- és múzeumkri- tikában. Ennek különössége, hogy ez a művészettör- ténet szempontjából külső kritika, amelynek szakmai megvitatása elmaradt, mint a felülről kezdeményezett újabb szervezeti reformok sürgetője és támasza vállalt és játszik szerepet.
A tárgyalt időszak legfontosabb budapesti kon- ferenciaeseménye a 2007. november 21–25. között Budapesten tartott CIHA-konferencia: How to Write Art History – National, Regional or Global? Jóllehet számos hazai metodikai kérdést nemzetközi perspek- tívában tárgyalt, s szöveganyagát az Acta Historiae Artium azonnal publikálta is, hazai visszhangja gya- korlatilag nem keletkezett. Ezzel az alapvetően meto- dológiai kérdéseket tárgyaló és vitató kollokviummal ellentétben a legjelentősebb szakmai igény elsősorban új tudományos anyag ismertetésére, megvitatására, sokoldalú (esetenként interdiszciplináris) megvilágí- tására irányul. Konferenciák azonban – a fent jelzett
1458–1490; Mátyás király öröksége. Késő reneszánsz művé- szet Magyarországon (16–17. század). Szerk. Mikó Árpád, Verő Mária. I. Katalógus, II. Tanulmányok. Magyar Nemzeti Galéria, Bp., 2008.; Csillag a holló árnyékában. Vitéz János és a huma- nizmus kezdetei Magyarországon. Kiállítási katalógus. Szerk. Föl- desi Ferenc. Országos Széchényi Könyvtár, Bp., 2008. Angol verzió: A Star in the Raven’s Shadow. János Vitéz and the Beginnings of Humanism in Hungary; Beatrix hozománya. Itáliai majolikaművészet Mátyás király udvarában. Kiállítási katalógus.
Szerk. Balla Gabriella, Jékely Zsombor. Iparművészeti Múzeum, Bp., 2008. Angol verzió: The Dowry of Beatrice, Italian Maiolica Art and the Court of King Matthias.
20 n Sigismund von Luxemburg. Ein Kaiser in Europa.
Tagungsband des internationalen historischen und kunsthistorischen Kongresses in Luxemburg, 8.–10. Juni 2005.
Hsg. Michel Pauly – François Reinert. Mainz, 2005.; Sigismundus rex et imperator. Művészet és kultúra Luxemburgi Zsigmond korában 1387–1437. Kiállítási katalógus. Szerk. Takács Imre.
Szépművészeti Múzeum, Bp., Musée national d’histoire et art, Luxemburg, Mainz 2006 – német és francia verzió is.
21 n Mons Sacer 996–1996. Pannonhalma 1000 éve. Szerk.
Takács Imre. Pannonhalmi Főapátság, Pannonhalma, 1996.
22 n Történelem – kép. Szemelvények múlt és művészet kap- csolatáról Magyarországon – Geschichte – Geschichtsbild. Die Beziehung von Vergangenheit und Kunst in Ungarn. Kiállítási katalógus. Szerk. Mikó Árpád, Sinkó Katalin. Magyar Nemzeti Galéria, Bp., 2000.
23 n Sinkó Katalin: Nemzeti Képtár, Annales de la Galérie Nationale Hongroise, 2008.
koncepció szerint – igen gyakoriak: országos vagy helyi jubileumok, ünnepségek, kiállítások alkalmá- val, ad hoc bizottságok, társulatok, szerzetesrendek, tanszékek szervezésében – időnként kiadványokkal is kísérve. Felvetődött – más országokhoz hasonlóan – a rendszeres (évenkénti) nemzeti művészettörténe- ti kongresszusok megrendezésének gondolata is, a modell és a kiindulópont a 2000-ben rendezett rácke- vei művészettörténeti konferencia24 lehetne.
a változások
Az áttekintett időszak a művészettörténet-tudomány- ban jelentős változások korszaka. A változások érintik a diszciplína belső struktúráját, tematikáját és mód- szereit, de művelésének külső feltételeit, oktatását, közvetítését, intézményeit is.
Mindenekelőtt a tematikai súlypontok változásairól beszélhetünk. A leginkább szembetűnő a művészet- történet-írás hagyományos kronológiai struktúrájában bekövetkezett változás, amely egyben egy hagyo- mányos értékrend eltolódását is jelzi. Miközben a megelőző szakaszokban az ókori és korai középkori művészettörténet lényegében lekerült a művészettör- ténet-írás, majd az oktatás napirendjéről, és művelői inkább sporadikus helyzetbe (a régészet, ókortudo- mány, bizonyos mértékben a bizantinisztika speciális metodikáknak és filológiai előfeltételeknek megfelelő területeire) kerültek, hasonló hangsúlyeltolódás jelei mutatkoznak a korábban vezető szakterületnek szá- mító középkori és reneszánsz kori, a hazai emlék- anyag bőségéből következően kézenfekvően súlyponti jelentőségű barokk kori stúdiumokban. Ugyanakkor a kutatások tematikai hangsúlya és a kutatók pályaori- entációjának súlypontja mennyiségileg is a XIX. szá- zadra (különösen a második felére) és a XX. századra, illetve a jelenkorra került. Első megközelítésben a
„régi” művészettörténeti korszakok térvesztése figyel- hető meg a „modern” korszakok javára (e tekintetben a XIX. század első fele – például a klasszicizmus) sok tekintetben osztozik más, „régi” korszakok sorsában.
Az így regisztrálható jelenség okai nyilvánvalóan komplexek, eredménye azonban világos: ha a megfi- gyelt tendencia valóban érvényesül, az eddig egységes művészettörténet-írás helyett kétfélének a kialakulá- sával kell számolnunk, amelyeket az eltérő temati- kán kívül – tárgyuk eltéréseiből logikusan következő módon – a különböző metodika, az eltérő kutatási és publikálási szokások (pl. a klasszikus értelemben vett folyóiratközlés, illetve a könyv- és esszépublikáció iránti preferencia) is megkülönböztetnek. A tudomá- nyosság ma érvényes hivatalos normái (pl. a fokozat és az akadémiai címszerzés kritériumai) tudvalevő- leg az itt „régiként” jellemzett diszciplináris ágnak kedveznek. Mutatkoznak jelei a „modern” ág külön szervezeti útjának is: mindenekelőtt a műkritikusok nemzetközi szervezetének (a hagyományos művészet- történet-írásénál sokkal nagyobb nyilvános tevékeny- séget kifejtő AICA-nak) ernyője alatt.
Ezek a változások megnyilvánulnak a művészettör- ténet tudományközi beágyazódásában, interdisz- ciplináris orientációjában is. Megrendült, háttérbe szorult a művészettörténet-írás alapvetően történeti diszciplínaként vallott öndefiníciója (s ennek megfe- lelő, főként filológiai apparátusa), s dominánssá vált a művészetelméleti, esztétikai, média- és kommuni- kációelméleti orientáció.
Az imént jelzett változások szervezeti konzekven- ciákkal járnak.
Az egyetemeken a „bolognai folyamat” magyaror- szági bevezetése során a hangsúlyeltolódások észlelése (nem elemzése!) alapján bevezetett reformok jutot- tak érvényre. A művészettörténet BA-szintű oktatása interdiszciplináris keretbe (az ún. „szabad bölcsé- szet” keretébe) került, a diszciplináris specializáció a mindössze kétéves MA-szakaszba (és még inkább a doktori iskolába). Noha BA-szinten képzett művé- szettörténész szakmai alkalmazásáról nincs tudo- másunk, az MA-képzés nem elegendő az „átfogó”
(önmagában is korlátozott kiterjedésű és perspektívá- jú) művészettörténész-képzéshez. A „régi” korszakok kutatóinak túlzott és korai specializációjához vezet, és lényegében kizárja az álláspiacon való érvényesülés- hez szükséges sokoldalúságot, illetve rugalmasságot.
Ugyanez a „modern” specialisták körében eltérő, gyakorlatközelibb pályára állási stratégiákat ösztö- nöz. Az eredmény: relatíve szűkös számú MA-végzett kibocsátása a „régi” diszciplínaterületeken és a szük- ségletekhez és lehetőségekhez képest túlzott létszámú specialista a „modern” területeken.
A „bolognai folyamat” így felerősíti azokat a folya- matokat, amelyeknek felismerése magyarországi beve- zetését feltehetőleg vezette, s ez máris visszahat a hazai tanszékek oktatói struktúrájára. Ezeket az egyetemek vezetése nyilván az oktatói terhelésekhez fogja szabni, miáltal a tanszékeket jellegük – s vele nemzetközi elis- mertségük – elvesztése fenyegeti. Kutatóhelyekként is korlátozott mértékben jönnek majd számításba. A legtöbb európai országban megőrizték (pl. elitképzés formájában) a bolognai rendszer valamely alternatívá- ját. Magyarországon ilyen alternatíva nincs.
A fent jellemzett változások kihatnak a művé- szettörténészek helyére a múzeumi intézményekben
24 n Maradandóság és változás. Művészettörténeti konferen- cia. Szerk. Bodnár Szilvia, Jávor Anna, Lővei Pál, Pataki Gábor, Sümegi György, Szilágyi András. MTA MKI – Képző- és Iparmű- vészeti Lektorátus, Ráckeve, 2000.
25 n Kép a képben. Művész és közönség öt évszázad grafikus- művészetében Burgkmairtól Picassóig – Pictures within Pictures.
The Artist and the Public over Five Centuries of Graphic Art from Burgkmair to Picasso. Szerk. Gonda Zsuzsa. Szépművészeti Múzeum, Bp., 2005.
26 n Monet és barátai. Kiállítási katalógus. Szerk. Geskó Judit.
Szépművészeti Múzeum, Bp., 2003.; Van Gogh Budapesten.
Kiállítási katalógus. Szerk. Geskó Judit. Szépművészeti Múze- um, Bp., 2006.; Cézanne és a múlt. Hagyomány és alkotóerő.
Kiállítási katalógus. Szerk. Geskó Judit. Szépművészeti Múze- um, Bp., 2012.
27 n A Mediciek fénykora. Élet és művészet a reneszánsz Firen- zében. Kiállítási katalógus. Koncepció: Cristina Acidini Luchinat – Antonio Paolucci. Szépművészeti Múzeum, Bp., 2008.
is. A modern gyűjtemények és kiállítási intézmé- nyek hangsúlya megnőtt, miközben munkatársa- ik alapvetően nem gyűjteménykezelőként, hanem kiállításcsinálókként definiálják magukat. A kiállítá- soknak és intézményeiknek máris jelentős konkuren- ciája mutatkozik (az eredetileg klasszikus kiállítóhely Műcsarnok mellett a Ludwig Kortárs Művészeti Múzeum, velük párhuzamosan a Magyar Nemzeti Galéria, a Szépművészeti Múzeum is, hasonló jelen- ségek vidéken is!); ez várhatóan fokozódni fog. Mun- kahelyet, állást a magángalériák, a műkereskedelem, illetve más kulturális területek csak szerény mérték- ben biztosítanak.
Mindezzel összefügg a múzeumi kiállítás mediá- lis-kommunikációs szerepének hangsúlyozása, nem függetlenül a művészettörténet interdiszciplináris helyének fent jelzett változásaitól. A múzeum mai helyének kijelölésében a művészettörténet önrefle- xiója, historiográfiai és recepciótörténeti elemzései sokáig (az utóbbi idő néhány alapvető publikációjáig) késlekedtek, szemben a magát média- és kommuni- kációelméletként felfogó esztétika igen intenzív pub- licisztikai aktivitásával.
Az elemzés mindmáig várat magára, jellemző módon nézeteltérések konkrét szervezeti változások és vezetői koncepciók, valamint főhatósági intéz- kedések kapcsán, a szakmai intézmények jellegével kapcsolatban kaptak hangot – nemegyszer meglehe- tősen heves formában. A kérdés ezen intézmények tudományos kutatóhely-jellegének, illetve (egyol- dalúan) kommunikációorientáltságának dilemmája körül kristályosodott ki – legélesebben a Szépmű- vészeti Múzeum 2004 utáni stratégiája kapcsán.
A múzeum saját gyűjteménye tudományos értelme- zésének, illetve az idegen forrásból, kvázi licenccel védett szellemi produktum importjával bemutatott kiállításoknak a dilemmáját a nagy (bulvár)média- visszhangot keltő „blockbuster”-kiállítások elkésett propagandája feledtette. A dilemma megjelenítői a múzeum kínálatából: Kép a képben,25 a gyűjtemény darabjai körül szervezett Monet, Van Gogh, most Cézanne,26 Sigismundus egyfelől – például Medici- ek27 másfelől.
A fenti változások természetesen nem légüres tér- ben, hanem politikai erőtérben zajlanak. Az áttekin- tésben kibontakozik kétfajta kultúrpolitikai koncepció tipológiája: a szociálliberális kormányzatok vonzódá- sa a „minőségi” vagy elitkultúra iránt – s a nemze- ti orientáció előszeretete a szimbolikus értékek és a nemzeti érzelemvilág iránt. Mindez nemcsak a múze- umokban, hanem a műemlékvédelemben is érvénye- sül, meghatározza a művészettörténet-tudomány művelésének, közlésének és oktatásának feltételeit.
A politikai erőtér csak felerősíti azokat a belső feszültségeket, amelyek a művészettörténet belső és környezetéhez való viszonyában bekövetkezett vál- tozásaiból következnek. Valójában éppen az ellen- kezőre, a polarizáció tompítására, a diszciplína autonómiájának megtartására lenne szükség.
záró megjegyzések, 2012
Az az elemzés, amelyről igyekeztem képet adni, hosz- szabb, kollektív munka eredménye. Amikor kialakult s az MTA Művészettörténeti Tudományos Bizottsá- gában megfogalmazódott sürgető igénye, még csak előjelek mutatkoztak s voltak regisztrálhatók a ma valamelyes objektivitás igényét megtartva megbízha- tóan áttekinthető 1995–2011 közötti periódusban.
2012-ben azonban a magyar művészettörténet- tudomány helyzetében olyan előre sejthető, de még ma is áttekinthetetlen, akkora és olyan kiterjedésű intézményes változások következtek be, hogy ezek- ről immár lehetetlen hallgatni. A változások a művé- szettörténet valamennyi területét érintik, s kérdésessé teszik, vajon lehet-e még az elemzés szubjektumairól (a művészettörténészekről) és tárgyáról (a művészet- történetről mint intézményről) abban az értelemben beszélni, amely elemzésünk alapjául szolgált. A válto- zások azon kívül, hogy diszciplínánk személyi állomá- nyának egzisztenciáját már megkezdett, de egyelőre még beláthatatlan mértékű létszámkorlátozásokkal sújtják, működésének feltételeit is megváltoztatják.
• Az oktatásban bekövetkezett (s a fenti elemzés- ben már érintett) változások jelentős tematikai elto- lódásokkal járnak, amelyek a – korlátozó szabályozás ismeretében csakis ironikusnak minősíthető elnevezé- sű – „szabad bölcsészeten” alapuló képzési rendszert a tudományegyetemi ideálnak végérvényesen hátat fordító, a művészeti főiskolákon szokásos „művelt alkotó”, „kultúraközvetítő”, illetve „kulturális mene- dzser” képzés felé fordítják. Az aktuális értékrend monokultúrás, nem történeti megalapozású képzést helyez előtérbe, s ezzel veszélybe kerül a tudomány- egyetemi művészettörténész-képzés utolsó maradvá- nya, a történelmi szemléletű és perspektívájú oktatás is. A tanszékek drasztikusan a minimumra csökkent személyi állománya a jövőben más formát nem is enged meg.
• A Magyar Tudományos Akadémia 2012 elejétől hét humán tudományos intézetét – autonómiájukat és gazdasági önállóságukat megszüntetve – egy Böl- csészettudományi Kutatóközpontban egyesítette. Az MTA Művészettörténeti Intézetének belső változásai és szakmai környezetéhez való viszonyának alakulása is hasonló irányba mutattak. Egyelőre kérdéses, hogy ebből a helyzetből milyen következtetések vonhatók le az MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpontján belül, ahol a megoldásokban már sem autonómiával, sem a (nemzetközi) szakmai értékrend hiteles képvi- seletével nem lehet számolni.
• A korábban megyei, illetve önkormányzati fenntartású múzeumi és kiállítási intézményrendszer államosításának, illetve gyökeres átalakításának követ- kezményei egyelőre felmérhetetlenek.
• A Magyar Nemzeti Galéria és a Szépművésze- ti Múzeum szervezeti fúziója 2012. augusztus 1-jén életbe lépett, s ezzel az autonóm kutatómúzeum ide-
