A N D R Á S S Y LAJOS
P R Á G A I A N Z I K S Z Prágából, hol most állandó Tavasz van
— s ezerkilencszázhatvannyolcat írnak, mit küldjek én, mit egytagú-magam (se nőm, se Tátrám, s nincs egy agaram, hogy futását — mit láham már nem óhajt,
— legalább lesném, elheverve oldalt a Hradsin alján) — lustán nyúló sorral elmondhatnék, hogy úgy értsed, ahogy van:
a Moldva csendes, szürkés folyamában vaskor, atomkor hordaléka úszik, az utcán sürgő emberek közt állok
egy kirakatnál: „Koholt perek" S kúszik az éj a fényre, s fény gyúl ablakokban, mögöttük asztal, akták, — s emberek közt füstös viták, ítélő- s védőharc dúl,
másutt csók közben vetnek éjiköntöst.
Itt bölcső ring, ott sírt nyit jó a rossznak . . . (...)
Fáradt az ész — nincs útja most a szónak.
(Prága, 1968. m á j . 15.)
A M E R I K A
A S Z Í V Á T Ü L T E T É S E K K O R Á B A N Az óceánból vérhabot kavart
s a szirtek ormán átcsapott a szél, feketén mint a gyászkendő, s zokogva vállamra o m l o t t . . . Én, mint aki él, de érzi: élte véges, nyomorultan a Napba néztem, s nem mint aki fél, kérdeztem: „Blaiberg mosolyára, költő:
ki adná szívét most e másikért?!"...
Adnám magam! Adnám? — de vajh mit érne, zubog-e úgy még ebben is a vér,
mint zubogott e kétszer-bátoréban?
S dölyfszövetségtől, orvtól ez se véd:
a Kánaánból — sírkertek, a Jogból — erőszak, ólom, vértócsák, pokolnász!
. . .Aki erős volt sorsát végigélni, élére állva nyílt mellel egy új, s más türelmetlenség szentebb igazának, az őrült-coltok fékveszett honában:
lehet-e szívem annak új-szülője?!
Az ö szívével kéne kezdjek itt kommunistaként mindég valamit!
(1968. j ú n . 14.) 602.
A J Á N D É K Á L L Ó L Á M P A
(vedd: ez a l á m p a n é h a é j k ö d é n h ű b b lesz s k i t a r t ó b b , m i n t t e h e t t e m én)
o
I TE IS MEGÉRTED EGYSZER ASSZONYOM Engem se vártak minden alkonyonIsteni múzsák hársliget gyepére Sokan szerettek bár de egy se mérte
Magáét ingyen! Égtem — s mint a fénye Aj Egyszer meggyújtott fáklyának!... Siettem, | Gyorsan csalódtam, lassabban szerettem Q Érted tanultam csókolni, s a nászon | Rád vágyott minden rémegésem, nászom O Tőled volt terhes, mint lángomtól méhed !
Ezer jajommal némán sírtam érted o Dadogva hányszor kerestem nevednek I Egyetlen húrján tépett hangszeremnek W Gyémántcsengésű testvérét, hiába:
Ybikos-darvak károgtak fölöttem S mikor fulladtan, tépve összedőltem
Zsibbadt szívemmel: más hajolt fölébem,
Elringatott egy árnyék, nyűtt ölében Q Rád vártam ott is, angyalarcú lényed |
Azóta is csak álmaimban éled Ó Sóvár karom közt lüktető valóvá. | S már egyre több, hogy ébren álmodom, O Zergelábakkal hányszor elfutottam, L Ólomlábakkal mégis utolértek O
Napok, havak, — s tizennyolc év után Te!
Ybikos-darvak köröznek fölöttem:
I 0 1
o
o
I Oly béke van már, ez sem űz el tőlem: ^ MÖYNOZSSA REZSYGE DETRÉGEM SI ETím, itt e lámpa, tőlem és belőlem:
1 -> majd -» ö
1 s u s h z t e é á z 1 s 1 mégiscsak — s csak! — tied!
K É T S O R J . J E V T U S E N K Ó N A K
(B. L.-el k ü l d ö t t üzenetére) Ama egykori portré nem legyintés:
Költőtársamra volt, tán: /eltekintés.
603.
