MAROSI GYULA
Szegény Édesanyám!"
„Édesanyám nem félt a haláltól. N e m . . . micsoda undorító mondat! Iste- nem . .. hát mit tudhatom én? Mit tudhatok én ennyire biztosan, akár saját anyámról is? Mitől vagyok én ilyen pofátlanul magabiztos? Az emberek nagy része persze ilyen, gátlástalanul szórják a rizsát, nemcsak szegény anyjuk, de nemzetek, az egész emberiség nevében, áh! Tudod, hogy mennyire utálom az ilyeneket. Mint a szart, te aztán igazán tudod. Amikor néha rajtakapom ma- gam az ilyen .. . nem is tudom, hogy nevezzem... azt hiszem, van bennem valami, talán aljasság, vagy valami hasonló, egészen alantas dolog, valami olyasmi, mint azokban az emberiség nevében prédikáló pofákban... amit egé- szen egyszerűen nem tudok kiirtani magamból... igen, kiirtani, mert hatal- massá, grandiózus pofátlansággá talán tudtam volna növeszteni, mint azok a jelentős pasasok, akiknek az emberiségről folytatott fecsegéseiket be is veszi ez a szerencsétlen, hülye emberiség, de én mindig kiirtani akartam magam- ból .. . érted ezt? Nem felpumpálni, mint az ökröt látott árokparti béka, ha- nem kiirtani, de valahogy sohasem sikerült. Pedig próbáltam. Úristen, mit meg nem próbáltam! Te aztán tudod. De ez a dolog valahogy úgy van bennem, mint a sejtjeim, ami csak velem együtt irtható k i . . . te ezt biztosan érted.
Ezt is megtehetem persze, és ne hidd, hogy nem gondoltam rá, vagy ha gon- doltam is, megtenni nem merem, de, de igen, végül is nem nagy dolog, csak van bennem egy rettenetes adag kíváncsiság... hogy mi lesz ebből a szaros világból, mondjuk tíz, meg tizenöt év múlva, érted?"
Szemembe néz, hosszan, kitartóan. Állom a tekintetét, meg se rezdülök.
Elmúltam negyvenéves, ebben az életkorban már tudnia kell az embernek fegyelmeznie magát, annyira mindenképp, hogy faarccal hallgasson végig bármily badarságot, rezzenéstelen pillái mögött megőrizze gondolatait a körü- lötte elhangzó, akár nyilvánvaló hazudozások közepette is, és ha kell, akár kicsit butának tettetve magát, térjen ki a baráti szemek szólásra biztató hu- nyorításai e l ő l . . . ha érdeke úgy kívánja. Különösen akkor, ha véletlenül magyarnak születik. Meglehet, magatartásom ellenszenves, az erények luxu-
sában élők számára alattomos is; szemben ülök egy emberrel, akit barátom- nak, de mindenképpen számomra jelentős személynek mondok, és képes va- gyok mégis álarc mögül figyelni küszködését, nem adom meg neki, amit a világon már csak egyedül én adhatok. Ha most meghátrálok, felveszem ezt az önpocskondiázást, ellentmondok vagy egyetértek, de ha csak érdeklődést mu- tatok is, a továbbiakban menthetetlenül lelkének sötét rejtelmeibe fogunk kimerítő tanulmányi kirándulást tenni . . .
„Szóval.. . úgy hiszem, édesanyám nem rettegett a haláltól. Ritkán is beszélt róla. Akkor is csak úgy, mint azokról a természetesen elkövetkezendő időkről, melyekben ő már nem lesz jelen. Furcsa volt. Természetes és mégis
elfogadhatatlan, eszemmel felfogtam, hogy bölcs és emberi beszéd, de vala- hogy mégis azt éreztem, hogy eszméletlenül kegyetlen és önző."
. . . mely tanulmányi kirándulás nem kecsegtet sem meglepetéssel, sem újabb tanulsággal. Úgy három évvel ezelőtt sikerült utoljára elcsalogatnia,
őszintén szólva már akkor is csak szánalomból engedtem magam karon ra- gadni, és így, szoros testközelben vonszolódtunk hajnalig kocsmákon, zenés presszókon, gyanús kinézetű szállodai bárokon át hajdan volt, még karnyúj- tásnyira lévő, de egyre veszettebb gyorsasággal távolodó ifjúságunk színte-
reire.
Öh, boldog ifjúság! Oly sablonos a kép, hogy lejegyezni is röstellni való:
reménytelenül üres zsebbel, legtöbbször még jóllakva sem, vitatkoztunk haj- nalokig, álmokat szőttünk és rendíthetetlenül hittünk megvalósulásukban. Éle- tünk díszletei szinte klasszikusak voltak, lásd a világirodalom e témakörben megjelent könyvtári könyvét, bár kissé használtabb, nyűttebbek, mind-
egyik játszott már színrelépésünk előtti tragédiákban, bohózatokban, ötfelvo- násos operákban és könnyű, tingli-tangli dalművekben. Akikkel akkoriban barátkoztam, túl voltak már az első, s talán a leginkább sorsdöntő elhatáro- záson; telifirkálva jó néhány iskolai, majd külön e célra vásárolt más füzete- ket is, éppen hogy még használható írógépek után vetettük magunkat, takarí- tani jártunk, vagont raktunk ki, vérünket adtuk a Vöröskeresztnek, jobbmódú, bánatos özvegyeket vigasztaltunk egy szörnyeteg kinézetű Remingtonért, túl voltunk azon, hogy néhány tucatnyi letisztázott papírral a kezünkben ki mer- jük jelenteni, hogy költők, írók szeretnénk lenni, s volt merszünk mindenféle irodalmi lapok szerkesztőségébe oldalogni. Sokan voltunk, én legalább százat ismertem közülük. A mindenféle irodalmi lapok szerkesztőségeiben akkoriban azt mondták, várjunk, van még időnk, hisz annyira fiatalok vagyunk, és különben sincs rólunk még határozat, így hát elegendő volt a társaságba ke- rülni akár egy kósza félmondattal is: „Nekem már fél éve van X. szerkesztő fiókjában..." Jó korszaka ez életemnek mégis: annyi barátom soha nem volt, mint akkor. Volt közöttük néhány nagypofájú, néhány nyilvánvalóan dilis, de a többség eszes, fantáziával és minden bizonnyal tehetséggel is rendelkező ember volt, de számomra mégis te voltál a legkülönb, és esküdni mertem volna, ha senki másnak, de neked sikerülni fog.
Te voltál közöttünk a legérettebb, a legférfiasabb. A kispolgáriasult pro- letáriátus iránti megvetésedet jelképező enyhén koszos, férfiszagú pulóverjeid alatt birkózóizmok feszültek, csodálatra méltó nagyokat tudtál zabálni és ötünk helyett álltad az italt. Sötét, enyhén hullámos hajad a homlokodba hul- lott, szemed, mibe most farkasként nézek, ezek a meleg, sárgásbarna íriszek, az élénk, bogárcsillanású pupillák rettenetes, pusztító szenvedélyekről, a gyer- meteg lelkek számára megérthetetlen bánatokról, már nem is evilági bizo- nyosságokról beszélt, igen, határozottan volt benned valamennyi halvány, Adyra emlékeztető vonás. Emlékszem, mindig milyen lassan beszéltél, nyo- matékosan, minden szavad visszavonhatatlan volt, és milyen — Úristen, most majdnem elmosolyogtam magam — szenvedélyes és súlyos szavakkal bélye- gezted meg az ország vezető politikusait. Valóban bátor voltál és sugárzott belőled az erő, a vibráló intellektus mögött rusztikus életerő, a bátrak és erősek magabiztossága, és én, a vékonycsontú, könnyen zavarba hozható, han- gulati végletek közt csapongó, az italtól hamar kipiruló és ilyenkor gyerme- kesen vihorászó akkori valómban csendesen és kitartóan csodáltalak, és te tudtad ezt.
„Nagy ünnepekkor ugyan elment a templomba, de buzgó vallásos nem volt. Hogy hitt-e Istenben, nem tudom neked megmondani, sose beszélt róla.
Talán hitt. De éppúgy sohasem beszélt róla, mint a szerelmi életéről. Ezeket a dolgokat megtartotta magának, mint olyanokat, mik nem tartoznak senki másra. I g e n . . . az ő nemzedékében még volt tartás. Komolyan vették magu-
kat. Ösztönösen védték az úgynevezett szuverenitásukat, nem úgy, mint mi, modern emberek, akik már lassan olyan okosak vagyunk, hogy majd szétveti koponyánkat az ész, mégis egyre silányabbak, egyre értéktelenebbek va- gyunk . . . egyre inkább csak élősködünk az Anyatermészet nyakán, s lassan már nem hogy nem gyakoroljuk, de már meg sem értjük törvényeit... hát bizony, kedves öregem... mi már csak afféle koszlott mosogatórongyok va- gyunk a régi öregekhez képest..."
Emlékszel? Egyszer elvittél magaddal... talán ez a történet jellemzi leg- jobban akkori kapcsolatunkat. Egy nagy bandázás után, éjfél körül, mikor zárórakor kitessékeltek bennünket az utcára, azt mondtad, hogy kár ilyenkor még hazamenni, úgyse tudsz még aludni, s hogy buzgón bólogattam, hogy bi- zony én sem, — reggel hétre jártam dolgozni, és azt hiszem, három napot egyfolytában átaludtam volna —, karon ragadtál, hogy kujtorogjunk még egy kicsit. Villamosra szálltunk, a végállomásnál egy hosszú, hűvös éjszakai vá- rakozás után egy másikra. Valamelyik földszintes külvárosban szálltunk le, gyalogoltunk még egy jó darabot, emlékszem, a járda hiányos volt, töredezett, sáros, alig volt közvilágítás, és úgy csaholtak körülöttünk a kutyák, mintha egy faluba érkeztünk volna. Éjfél után kettő felé járhatott, amikor megérkez- tünk és bezörgettél egy ablakon. Nem tudtam, ki lakik abban a házban, já- tékszabályaink szerint nem is lett volna komoly emberhez méltó megkérdezni,
de úgy éreztem, bárki, még ha az ég türelmes és jóságos angyala is, lesz né- hány keresetlen szava hozzánk, de lehet, hogy szó nélkül ránk uszítja a ku- tyát. És amilyen gorombán zörgettél! Filmeken láttam: a félfasiszta Horthy- rendőrség zörgetett így. Fény gyúlt a ház kis parasztablaka mögött, talán a függöny is fellibbent, aztán egy csupasz izzó a tornácon, kapukulcs csörgött, én mindenesetre félvállal behúzódtam egy sötétben maradt mályvabokorba. A kapuból egy szőke nő ugrott a nyakadba, és szájon csókolt. Azt mondtad, itt a barátom is, előráncigáltál a mályvabokorból, és akkor a szőke nő engem is átölelt és megcsókolt. Virágmintás pongyoláját csak sebtében kaphatta magá- ra, a heves mozdulatoktól szétnyílt elöl, vékony hálóingén átsötétlettek mell- bimbói, és ahogy kissé lábujjhegyre állva átölelte a nyakam, magamon érez- tem szinte pőrén testének puha ágymelegét, s mivel azt hittem, barátnőd, sze- retőd, szerelmed, vagy valami ilyesféle ez a nő neked, irántad való hűségem- ben csak elszenvedni mertem ezt a páratlan fogadtatást.
Benn a szobában, mely a városi lakásokhoz szokott szememnek meglepően tágas, sőt nagyméretű volt, egy másik nő épp a kétszemélyes hitvesi ágyat takarta le egy rikító, műszálas takaróval, ő is csak ingben, glóriában, s bár nyakunkba nem ugrott, nem csókolt meg, csak a kezét nyújtotta — erős, fér- fias volt a szorítása —, ugyanúgy örülni látszott jöttünknek, mint a szőke.
Harminc körüliek, úgy hat-nyolc évvel idősebbek lehettek nálunk, ugye? A harminc körüli nők akkor még, már kissé idősnek tűntek nekem, mindeneset- re egy más, a felnőttek korosztályához tartozóknak, tehát már elveszett ala- koknak, akiknek egy előre mondott, udvariasságot mímelő köszönés jár, leg- feljebb, ezen kívül semmi közünk nincs és nem is lehet egymáshoz, de akkor, ott, a heves fogadtatás, a lenge öltözékek, mik nemcsak hirtelen betoppaná- sunk miatt, de a továbbiakban is lengék maradtak, de elsősorban jelenléted felbátorított, és sejteni kezdtem, miért jöttünk mi ide. Ugye mondhatom azt, hogy csinosak voltak? Nem világszépek, de jó alakúak és ápoltak, olyanok, mint amilyeneket egy valamirevaló vállalat adminisztrációjából választhat az ember. Asztalhoz ültettek bennünket, kaptunk egy bontatlan, illatos kenyeret, ilyen kenyerek már csak faluhelyen vannak, hiába, egy tábla érett, húscsíkos füstölt szalonnát, gyékényből fonott kosárkában paradicsomot, ugye a kert- ben maguk termelték? Ez több volt, mint vendéglátás, ez nemes emberi gesz- tus, jótétemény, karitatív tevékenység, délben ettem utoljára, üzemi közmos- lékot, és már a kiskocsmában, bandázásunk színterén, az ételek illata csaknem
megőrjített, alig bírtam megállni, hogy ne rendeljek valamit, aztán bánom én, jöhet rendőr, bíró, ítéletvégrehajtó. Míg zabáltunk, a két nő az ágy szélére kuporodva egyre csak beszélt. Az elmúlt héten megjelent irodalmi folyóira- tokban található versekről, gyorsan, hadarva, egymás szavába vágva, mintha vizsgáztatnád őket, készültek-e mára tisztességesen. Azon a hivatalos és hi- vatásos kritikusi nyelven beszéltek, amit még ma sem értek teljesen, de ak- kor még szent tisztelettel töltött el. Ahogy haladtunk előre az időben és a szalonnában, egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy mi nem azért jöttünk ide, de hogy legalább ehettem, igazán nem bántam. Tényleg, kik voltak ezek a nők?
Volt egy negyed óra, amikor azt hittem, amolyan fura házaspár, akikről ka- maszkoromban olvastam suttyomban orvosi könyvekből, de miután bezabál- tunk, egy darabka maradt a kenyérből, emlékszel? te nyújtóztál egyet, böf- fentettél egy testeset, és azt mondtad; ez jól esett, na de nekem mennem kell, majd ugyanezen a hangon, leheletnyit sem „félre": de ha meg akarod dugni őket, te maradhatsz. Nem, nem, válaszoltam azonnal, nyilván el is vörösöd- tem, és ettől a perctől kezdve nem emlékszem semmire.
Ki volt ez a két nő? Médiumaid, nyilvánvalóan. Ha maradtam volna, tel- jesítik parancsodat, lassacskán öregedve verhetem is a fejem a falba, hogy nem maradtam, de nem voltam-e én is médium? Nem tudtad-e halálos biztonság- gal, hogy én azonnal nemmel fogok válaszolni? Akkor nem tettem fel ezeket a kérdéseket, játékszabályaink szerint nem lett volna komoly emberhez méltó, és ma már meg sem kérdezhetem. Most már sohasem fogom megtudni. Most már úgyis hazudnál.
„No de visszatérve édesanyámra: egyszerű lélek volt. Egyszerű és egész- séges. Nem tudom, megfigyelted-e, a bonyolult lelkek legtöbbször gyávák.
Hm? Azt azonban nyugodtan mondhatom, megbékélt, derűs öregsége volt. Egy valami azonban... egy valódi iszonyat, elkísérte egész életében. Igen, egész életében, hisz kislánykora ó t a . . . Amikor megtudtam, engem is kivert a hideg veríték, pedig általában röhögni szoktam az ilyeneken, komolyan mondom, a hátamon csorgott a hideg veríték. Édesanyám falusi gyerek volt, egy meg- lehetősen eldugott helyen született és nőtt is fel, csak tizennégy vagy tizenöt éves korában került el onnan, egyenesen Pestre.. . Te, egy regény az élete.
Egy igazi, kész regény. Ilyenek ma már meg se esnek. Kész regény, csak meg kéne írni. Egyszer komolyan neki is f o g t a m . . . anyagot gyűjtöttem, leutaztam a helyszínre... volt is vagy hat ívnyi anyagom, de a z t á n . . . Talán csak az a baj velem, hogy lusta vagyok, rohadtul lusta, pontosabban, hiányzik belőlem a módszeresség, a kitartás, vagy csak a bizonyosság, hogy amit csinálok, az fontos dolog, életveszélyesen fontos . . . É s . . . azután az élet szorításai... Ro- hadt életem volt, te aztán igazán tudod, mennyire rohadt..."
Állni fogom a tekinteted. Szemem se rezdül. Nem fogsz lelked rejtelmeibe csalogatni. Ügy három évvel ezelőtt sikerült utoljára, meg kell mondanom, már akkor is csak azért, mert megsajnáltalak. Olyan volt a szemed, mint egy korty rumért esdeklő alkoholistának. És ahogy bejártuk lelked rejtelmeit, meg kellett állapítanom, hogy nem változott semmi, nem nőttek a fák, nem kelet- keztek újabb vadcsapások, nem csuszamlott meg a föld, a horhosok alján most is csak annyi csapadékvíz gyűlt össze, amennyi a bokáig érő sárhoz éppen elegendő. A bonyolult lelkek legtöbbször gyávák: azt hiszed, nem tudom azóta, hogy valamelyik francia aranyköpőtől loptad? Valéry? Rey? Fél órámba telne, hogy utánanézzek. Tudod... húsz éve ez a táj még rettenetesen izgalmas, fé- lelmetes és csábító volt, az első idegen terület, ahová eljuthattam. Felfedezé- seket tehettem, összehasonlíthattam a magaméval. Mindig szívesen jöttem, hiszen emlékszel. De húsz év óta itt minden halott. Három éve még sok he- lyen megtaláltam húsz évvel ezelőtti lábam nyomát, olyan élesen, tisztán őriz- te meg a parti agyag, mintha csak tegnap ejtettem volna, ugyanazon a meg- dőlt fűcsapáson szelhettem át a tisztásokat, és a rönk, melyen elszívtunk egy
cigarettát, még akkor is Őrizte testünk melegét; nem tagadom, időnként min- dez megható volt, de végül is, az egész, még napok múltán is nyomasztó. Nem akarok múmiaerdődbe menni többé.
És talán az volt a legnyomasztóbb: az enyémen kívül nem találtam újabb, idegen nyomokat. Nem járt azóta senki arra? Nem engedtél be senkit, senki nem volt kíváncsi rá? Miért? Miért?
Arra még pontosan emlékszem, hogy beadtál valamelyik kiadónak egy verseskötetet, és azt visszautasították. Ez mit sem jelentett, mert akkoriban még mindenkit visszautasítottak közülünk, majd talán két év múlva törik meg a jég, törik, amennyire törik, sőt, a bandában még növelte is tekintélyedet.
Látszólag benned sem változott semmi, de én, aki ismertelek, éreztem, elked- vetlenedtél. Elkedvetlenedtél és eltűntél. Írtam is neked, nem válaszoltál. Hal- lottam felőled, azt mondták, egy baloldali csoporthoz csatlakoztál. Ez engem is elkedvetlenített: mi ketten szabadabbak voltunk bármilyen csoportnál, és én se kerestelek többé. Aztán nem is hallottam felőled. Azt hittem, elmerülsz lassan a névtelenek, emlékezetemben lassan arcukat veszítők között, kik ifjú- kori bohó kalandjaik után most más társaságokban boldogok, boldogtalanok, ahogy illik.
Jó tíz év múlva találkoztunk ismét, valahol a Hungária környékén. A vállamra csaptál, mint régen, azt mondtad, na mi van, tökös, iszunk egyet?
Azóta is ez volt az egyetlen igazi, régi pillanatunk.
Megnősültem. Én is. Van egy lányom. Nekem fiam. Az jó, majd össze- eresztjük őket. Aha. Laktok? Űgy-ahogy. Mi is. A m ú g y . . . mit csinálsz? Épí- tésztechnikus vagyok egy vállalatnál. Milyen? Szar. De keresel. Mondjuk, azt igen. Az is valami. Valami, de nagyon kicsinálják az embert azért a rohadt pénzért. Mindenütt kicsinálják. Ki. Írtam ám neked levelet. Nekem? A h a . . . még a Kantár utcába. Igen, igen.. . Kétszer is. I g e n . . . az egyiket megkaptam, de aztán elköltöztem onnan. Aha. Veled mi van? Megvagyok. Olvastam ám a dolgaidat. Aha. Azt hiszem, minden dolgodat olvastam. Tetszettek? Persze. De komolyan. Tetszettek, de azért a régi dolgaid jobban tetszettek. Aha. Az ak- koriak, amik még nem jelentek meg. Aha. De ezek a mostaniak biztosan job- bak, ha egyszer megjelennek. Aha. Csak nekem a régebbiek jobban tetszettek.
P e d i g . . . aha. Van ez így. Van. Lett belőled valaki. Ugyan. Ne szerénykedj, legalább belőled lett valaki. Ugyan. Én például büszke vagyok rád. Hülye vagy. Lehet, de én mégis büszke vagyok.
Szerencsére, mire idáig jutottunk, már két üres borosüveg is állt közöt- tünk az asztalon, és a harmadikat is megrendelve, megkezdhettük az utazást, a régi szép időkbe, miket tettünk, mondtunk, hittünk akkor, aztán belefá- radva, valamilyen hosszú, bonyolult és zavaros históriát kezdtél mesélni.
„Olyan négy-öt éves lehetett, amikor egy téli estén összejöttek, a család meg a szomszédok, kukoricafosztás volt vagy valami ilyesmi, ahogy az akkori- ban faluhelyen még lenni szokott. És akkor ott valaki mesélt egy történetet.
Egy asszonyról, aki meghalt. Szépen felravatalozták, megsiratták, eltemették, ahogy illik. Harmadnapra a csősz, egy olyan kicsit ütődöttforma ember, fur- csa hangokra figyelt föl a mezőn, a temető melletti legelőn. Nem tudott rá- jönni mi az, nem hallott olyat még sohase, se állattól, se embertől. Figyelt, de rá nem tudott jönni, mi lehet az a halk, mégis sikoltásszerű hang. Ahogy ott állt és figyelt, egyszercsak egy jéghideg kéz simította végig a homlokát s ettől aztán úgy megijedt, hogy futásnak eredt és meg se állt a kocsmáig. Ott aztán halálra váltan elmondotta, mik történtek vele, de kinevették. Mondták, hogy biztosan részeg volt már akkor is. De a csősz csak erősködött, esküdözött min- denre. Na, éppen ott volt a kocsmában néhány fenelegény, azt mondták, na, majd megtapasztaljuk mi aztat, de ha nem találunk semmit, megnézheti ma- gát, öreg. Hát nekiindultak a legények. Mire aztán kiértek a temető melletti mezőre, lassan kezdett esteledni. Füleltek, de előbb még nem hallottak sem-
mit, már éppen azon voltak, hogy jól elagyabugyálják az ütődött csőszt, ami- kor az egyik tényleg hallott valamilyen sikoltásszerű hangot, de olyan halkat, mintha csak a füle mellett sóhajtott volna valaki. Aztán ahogy mentek egyre közelebb ahhoz a titokzatos hanghoz, egyszercsak épp a temetőben találták magukat. Onnan aztán semerre tovább, ottan pedig élő lélek nem akadt, ha- csak épp a föld alól nem kiáltozik valaki. Mikor erre rájöttek, éppen abban a szempillantásban, hirtelen teljesen besötétedett, olyan sötét lett, hogy az or- rukig nem láttak, úgyhogy aztán, mikor futottak vissza a kocsmába, mind- egyik jól összetörte magát. Ott aztán megtanakodták a dolgot és elmentek a paphoz. Úgy ugratták ki gatyában. A tiszteletes úr meg azt mondta: hozza- nak lámpást, ásót, kötelet. Ment ám az egész falu, elöl a pap a füstölővel.
Ahogy aztán ásni kezdik a harmadnapja temetett asszony sírját, egyre jobban hallották a sikoltozást, aztán már a nyöszörgéseket is. Hát bizony az a szegény asszony életre kelt a koporsóban. Amikor aztán kiemelték, felfeszítették a koporsó fedelét, felült, mind a két keze csontig volt rágva, a haja teljesen meg- őszült, s szemei pedig úgy világítottak, mint a töklámpásé. Mikor aztán a pap megszórta szenteltvízzel, sikoltott egy akkorát, hogy még a harmadik faluban is meghallották, visszahanyatlott a koporsóba és meghalt igazából.
Szörnyű egy história, nem? Iszonyatos. De nem elképzelhetetlen, hogy va- lahol valóban megesett ilyesmi. Édesanyám négy-öt éves lehetett, amikor ezt a történetet hallotta, és képzeld még hozzá, mindez télen, valami sötét hodály- ban, csak a mestergerendára akasztott petróleumlámpa gyenge, imbolygó fé- nye világít, a szél huhog a kéménykürtőben, egerek motoszkálnak a padlá- son . . . és képzelj el egy zseniális színészt, egy zseniális mesélőt, egy analfa- béta Dosztojevszkijt, aki kísérteties átéléssel, megjelenítve a legapróbb rész- leteket i s . . . "
A kocsma túlvégében, összetolt asztalok mellett söröző férfitársaságban történik valami; üveg csörömpöl, többen kiabálni kezdenek, két pincér is odarohan. Ez rendkívüli helyzetnek minősül, odanézhetek. Kicsit oldalra dőlök, válla fölött elnézve magára hagyom. Szemem, mintha üvegből lenne, mintha beledermedt volna a kétarasznyi távolságba, pislognom kell, hogy élesre álljon a kocsma túlvége. Barátom felsóhajt. Hosszan szívja tüdejébe a levegőt, mint- ha időt adna magának ezzel, hogy kitörni készülő szemrehányásait magába fojtsa, ami szemrehányások nemcsak nekem, de ennek az egész, tökéletlenül berendezett, ostoba és zagyva világnak is szólnának. A kilégzéssel együtt végre ő is félrefordítja a fejét.
A túlvégen semmi baj. Kicsit eleresztették a hangjukat, eltörött egy sö- röskorsó, kifizetik, szent a béke, semmi baj.
Szerencsés időben jött ez a közjáték. Lehet, hogy szemem se rezdült, de fejembe tódult a vér, ott lüktetett a dobhártyámon, és meglehet, a következő pillanatban én kezdek el törni és ordítani. Ahogy kimondta az analfabéta Dosz- tojevszkijt, abban a pillanatban öntötte el fejemet a vér. De ez, ahogy mon- dani szokás, csak az utolsó csepp volt a pohárban. Ha nincs ez a közjáték, ta- lán épp most üvölteném: tetű alak! Tűnj el és sose lássalak többé ebben a büdös életben!
Amikor jó tíz évnyi szünet után először találkoztunk, valahol a Hungária környékén és leültünk beszélgetni, már azon első alkalommal feldühített. Va- lami olyasmit motyogott, hogy legalább belőlem nagy ember lett, ami eléggé ostoba beszéd, de ami igazán bosszantott, úgy viselkedett, ahogy efféle nagy emberekkel viselkedni illik. Ahogy viselkedni illik, amikor az igazgató lemegy a műhelybe, amikor a művésznő találkozik aranyos közönségével, amikor a főorvos úr három nappal meghosszabbítja a betegállományt, amikor a nőimi- tátor discoénekest felismerik a fehérneműboltban.
Akkor és azonnal tiltakoznom kellett volna. Nem tettem: annyira örültem a váratlan találkozásnak, hogy nem akartam elrontani. Arra sem gondoltam,
hogy barátságunk megújhodik, még ilyen fura, laza, már talán barátságnak sem igen nevezhető módon sem, s hogy azután félévenként, évenként meg- keressük egymást, beülünk egy füst- és húgyszagú kocsmába, mert ilyen furán, lazán, mégiscsak szükségünk lesz egymásra. De a legfőbb ok, amit még most is csak mindeme körülményeskedés után merek bevallani: nekem akkor ez a helyzet tetszett. Akkor én elégtételt vettem magamnak. Akkor én megbosszul- tam jó tíz évvel ezelőtti méltatlan alárendeltségemet. Akkor mindketten na- gyot hibáztunk.
No tessék, mit csinál most is! Pénzt számol az asztal lapja alatt. Gyűrött húszasokat, a pénztárca titkos rekeszéből előkerült ötvenest, fém tízeseket.
Szeretne inni még egy üveg bort, és számolja, kifutja-e még a pénzből. Bát- ran rendelhetne, hiszen én természetesen állnám a számla felét, de ő, újkori találkozásaink alkalmával sohase engedett fizetni. Szinte gorombán utasított vissza. Mint akit önérzetében akarnék megsérteni. Elfogadtam ezt is. Igaz, annak idején én fizettem, majdnem mindig én, ha ő az asztalra dobott egy tízest, azt úgy tette, mint aki nagyvonalúan kisegít egy szerencsétlen, tehetet- len alakot. Ha most pénzért nyúlnék, csak egy szerencsétlen, tehetetlen ala- kot segítenék ki. Szörnyű. Miért van ez így, barátom?
Int a pincérnek, még egy üveggel. Űgy látszik, telik neki még egy üvegre, szerencsére. Látom az arcán a megkönnyebbült mosolyt. Visszavigyorgok:
iszonyatosan kínos helyzet.
Most már meg kell mondanom neki: fejezzük be. Ez volt az utolsó talál- kozásunk. Nekünk semmi közünk egymáshoz. Valójában nem is ismerjük egy- mást. Mi mindig valamilyen szerepet játszottunk a másiknak, pontosan felé- pített, becsülettel végigjátszott szerepeket. Szép volt. De be kell fejeznünk, nem játszhatjuk tovább, se a régit, se ezt a mostanit, és új szerepeket más már nem fogunk kitalálni. Csak az játszhat, aki előtt még mérhetetlen idők állnak.
Alólunk lassan kicsúszik az idő. Nekünk már sorsunk van. Ha továbbra is szerepeket játszunk, az lesz a sorsunk. Mi már ha játszunk, a sorsunkkal ját- szunk.
Fejezzük be.
Játéknak mindez jó volt, de sorsnak méltatlan és kevés.
Ne találkozzunk többé. Gondoljunk külön-külön a másikra, meséld el, hogy volt valaha egy nagyon jó barátod, egy zavart, félénk, álmodozó fiú, aki úgy kapaszkodott beléd, mint egy gyerek az erős felnőttbe, aki úgy kö- vetett mindenhová, mint egy kutya, aki csodált téged és fizetett neked, akinek egyszer akartál szerezni egy jó napot, amikor elvitted a barátnőidhez, de azzal sem tudott mit kezdeni, aztán egyszercsak eltűnt szegény, nem is hal- lottál többet felőle, lehet, hogy meg is halt. Kár érte, mert értelmes és lelki- ismeretes fiú volt, talán túlzottan is az, jó lett volna, ha egy életen át tart- hatott volna a barátság. Talán később megnősült volna ő is, eljárogattunk volna egymáshoz, elmarháskodtunk volna a gyerekekkel, de valahogy alkal- matlan volt minderre, még azt a szar építésztechnikusi oklevelet sem tudta megszerezni.
Megérkezik a pincér, barátom türelmetlenül tölt, nagyokat nyeldekelve felhajt egy teli pohár bort. Csettint utána, mint akinek jól esett, de látom, fejét leszegve összeborzad, öreg, nem bírod te már úgy az italt, mint régen.
Nem tüzel már téged a bor: szemed véreres, egyre fátyolosabb, hangod egyre magasabb, egyre lamentálóbb, hajad kopott, nem buknak már a homlokodba lágy hullámok, s ahogy az előbb hátra fordultál a ricsajozó sörözők felé, láttam, csinos kis tonzurád van. Meg kell próbálnunk viszonyunkat átalakí- tani két egyenrangú férfi barátságává. Belőled építésztechnikus lett, belőlem író, miért emelne ez gátat közénk? Hiszen csak sorsunkat vállaltuk, ennyi az egész. Ne mondd azt, hogy nagy ember lett belőlem, hiszen te tudod, nem vagy naiv kívülálló, hogy kiadók, szerkesztők, ha kedvük tartja, éppúgy
packázhatnak velem, mint húsz éve, hogy bármely ifjú kritikustitán leírhat rólam olyan szavakat, miket te akkor se kapsz az építőknél, ha nem ér össze a híd két vége. Te felveheted másodikán megérdemelt fizetésedet, károm- kodhatsz, hogy keveset adtak, de nekem világosan megmondták, könyveimet dotálni kell, kész ráfizetés vagyok. Te tudod, munkádra szükség van, a világ minden részében ugyanúgy keverik a betont, de engem eltartanak a szorgo- san dolgozó tömegek, talán csak megszokásból. A te szavadra mégiscsak oda kell figyelni, mert a figyelők kedvelik ám a luxuslakásokat, büszke iroda- házakat, míg én dísztárgy vagyok, csecsebecse, mint az engem eltartó serény dolgozók lakásában lévő fogfájós kutyus, és értésemre adták, világosan, dol- gom az, hogy gazdag érzelmeket váltsak ki szenvedő pofámmal, de ugatni ne kezdjek, mert kivágnak a szemétre. Hát miféle nagy ember lettem én?
És ne traktálj engem kitalált történeteiddel. Azokkal nem tudok én mit kezdeni. Ne hagyományozd rám meg nem írt regényeidet, én azokat meg nem írhatom. Ne akaszd nyakamba ezt a terhet, elég nekem nap mint nap szem- benézni a magam fantomjaival, ezzel a rohadt, közönyös papírral, elég nap mint nap kétségbeesni, mily hitvány, színtelen vázlatát tudtam rögzíteni gondolataimnak. És ne mondd többé, főleg olyan bicskanyitogatóan jelentő- ségteljes hangsúllyal ne, hogy „analfabéta Dosztojevszkij", mert te is pon- tosan jól tudod, micsoda képtelenség ez. Hiszen akárhogy is, de megtapasztal- tad, még a betűvetés tudományát sem adják ingyen, és később egyre na- gyobb az ár, és tudod, hogy Fjodor Mihajlovics megfizetett mindenért. Most már tudnod kell, a puszta lehetőség semmi: ha visszanézel eljátszott, elkop- tatott lehetőségeinkre, nem láthatsz mást ott, mint a nagy Semmit.
És ne alázkodj meg! Úristen, miért kell ilyen alázatoskodóan viselked- ned ?~/
„Édesanyám a kórházban mesélte el nekem ezt a régi történetet. Hat- vankét éves volt akkor, elcsúszott az utcán, eltört a combcsontja .. . műtötték, mifene, tüdőgyulladást kapott... nagyon elesett volt szegény. Ott a kórház- ban mesélte el nekem. Ültem az ágya szélén, fogtam kis csontos kezét, és ahogy lassan, iszonyúan nehezen beszélt, komolyan mondom, kivert a hideg veríték. Édesanyám egész életén át attól rettegett, hogy netán őt is élve fog- ják eltemetni. Ezt az egyetlen, iszonyú félelmet soha nem tudta egy pillanatra sem elfelejteni. Gondold el, ezzel az iszonyú félelemmel hordott engem is a szíve alatt. Talán ez az oka . . . talán sok mindennek ez az oka . . . Akkor, ott a kórházban megesketett, hogy ha meghal, megfizetek egy orvost, bonc- mestert vagy valakit, hogy egy hosszú tűvel szúrja át a szívét."
Hirtelen képek kezdenek peregni bennem egy nem régi, véletlen talál- kozásunkról. Tavaly ősszel történt... ködös, csípős idő volt, vasárnap, vagy valamilyen ünnepnap, délidőben. A Népköztársaság útján, a Liget felé. . . persze! Ünnepnap volt, november hetedike. Egy nő sétált velem szemközt, egy feltűnően szép nő. Szabályos, kerek arc, két vidám, biztató gödröcskével,
a gödröcskék fölött, a tejfehér bőrön, a hűvösség csípte két piros folt, szája kicsi, de ajkai érzékien duzzadok, finoman ívelt szemöldökei alatt világos- kék, n e m . . . acélszürke, élénk szemek. Acélszürkék: mélységükben éppúgy el lehet veszni, mint a tengerkékben, de hidegen, metsző hidegen is tudnak nézni. Kucsmát viselt, alóla lenszőke haj simult a vállára. Nyúlszőr kucsmát és nyúlszőr bundát: míg megbámultam, mert nem lehetett közönyösen vé- gigsiklani rajta, az jutott eszembe, annyira azért még nincs hideg, hogy bundát kelljen felvenni, de ha egyszer van n e k i . . . És ami még emlékeze- tesebbé tette a képet; két kislányt vezetett, jobbjában egy alig három, ball- jában egy hat év körüli kislányt, és a két gyerek úgy hasonlított hozzá, mintha nem is a lányai, de ő maga lenne, kisebb és mégkisebb korában. A lányokon is nyúlbunda: hohó! hisz ti vagytok Matrjuskák, ünnepi díszkivo- nuláson! Bizonyosan megvan az egész készlet, csak a többiek otthon marad-
tak, a tízéves vigyáz a pólyás Matrjuskára, ä tizennégy éves káposztalevest főz, természetesen ők is nyúlbundában.
És barátom ott jött mögöttük. Talán másfél lépésnyi, amolyan „ha aka- rom velük vagyok, ha akarom nem" távolságban. Télikabátja végig nyitva volt elöl, a sál összetekeredett a nyakában, kezét hanyagul zsebre vágta, ka- maszos szemtelenséggel mustrálta a szembejövő nőket. Hajadonfőtt volt, mint mindig, és a Matrjuskák eleganciájához képest maga volt a bohémség.
Észre se vett volna, de megszólítottam. Meglepődött. Sietve azt mondta a feleségének: menj csak előre, mindjárt megyek én is. Hogy vagy? Jól.
Délelőtt nézték a tévében a díszszemlét... Rámnézett, kivárt, mintha nekem erre feltétlenül valami mondanivalóm lett volna. Most aztán ebéd e l ő t t . . . kihoztam a csajokat kicsit levegőzni.
Néhány percig beszéltünk még, nem is tudom, mikről, én lopott, titkos pillantásokkal a feleségét figyeltem. Tíz, tizenkét lépésnyire állt tőlünk, jói- nevelten belebámult egy kirakatba, mosolygott, mint találkozásunk előtt, azzal az ünnepi családi kivonuláshoz illő szerény, de büszke mosollyal, nem látszott megbántottnak. Irigylésre méltóan kedves látványt nyújtottak, még- is, olyan képtelennek tűnt, hogy barátomnak bármi köze lenne hozzájuk, öreg, ezek a csajok valahogy elsinkófálták a génjeidet, akartam mondani, de meggondoltam magam. Ügy éreztem valamiért, ez otrombább lett volna ahhoz, hogy vicc lehessen.
Egy pillanatra összeakadt az asszonnyal a tekintetünk. Mosolygott akkor is, de formás, húsos alsó ajkát beharapta, szeme olyan hideg és metsző volt, mint az acél. Gyűlölet és félelem volt a tekintetében. Tudtam, megérezte, ki vagyok. Gyűlölt, mert tudta, hatalmam van a barátom felett, s neki ott kell állnia tehetetlenül és kiszolgáltatottan két gyerekkel és nyúlbundában egy tizenkét lépésnyi távolságban levő kirakat előtt, és csupán pillanatnyi sze- szélyemtől függ, kimondom-e azt a mondatot, miután barátom sarkon for- dul, velem jön, otthagyja őket a kirakat előtt, levegőzzenek csak, ameddig akarnak. Ha úgy tartja kedvem, egy mondattal kivetkőztethetem őket a csa- ládi boldogságból és a nyúlbundáikból.
Fenét vannak nekem érdemeim. Csak én lettem az Ifjúkori Álom. Kö- rém rakódtak véletlenül a csalóka ifjúság csalóka meséi. És én vagyok az erősebb. Erősebb Matrjuskánál, mindenkinél erősebb. Ha személyem úgy kívánja, csak intek, és barátom otthagy mindent, a nehezen maguk alá ko- tort minden valóságkacatot, az emberszabásúvá regulázott mindennapokat, a kéznyújtásnyira levő biztos jövőt, és követni fog, mint egy kutya. „Te kutya, gyere, mi most elballagunk szépen a Semmibe." Követni fog.
„Megtetted?"
„Nem volt rá szükség. Édesanyám nagynehezen felépült, bottal járt, de amúgy ... Két évvel később egy motorkerékpáros suhanc... megtaszította a zebra szélén . . . egyenesen egy robogó villamos alá. Ügy átment rajta, hogy a második kocsi alól szedték ki a tűzoltók... már ami megmaradt... én ak- kor érkeztem, csomagolópapírral már le volt takarva a teste, húsz méterrel odébb az egyik l á b a . . . Nem, nem volt rá szükség, hogy átszúrassam a szí- vét egy hosszú tűvel. Nem is kellett volna olyan hosszú tű, akkora volt a mellkasa, mint egy tízéves gyereké. Nem volt rá szükség... biztos lehettem benne, hogy nem fog felébredni a koporsóban. Szegény Édesanyám! Még az sem biztos, hogy az Utolsó Ítéletnél fel tud majd támadni."
