fiatalsága miatt — hazaengedték. Hazaérkezése után János kárpótolni akarta magát a hosszú és kínzó éhezésekért. Szinte eszelősen vetette rá magát min- den hazai ételre: a kacsasültre, a pörköltre, a túrós lepényre, a füstölt szalon- nára, amelyre fogvacogva vágyakozott a fogság lázálmokkal zsúfolt hónap- jaiban.
Hiába igyekezett egy-két tapasztaltabb felnőtt visszatartani ettől a két- ségbeesett falánkságtól: várjon, ne siessen, engedje meg, hogy a híg csalán- löttyöktől fölpuhult és elvizenyősödött szervezete fokozatosan szokhasson hozzá ú j r a a fehérjében gazdag ételekhez. A figyelmeztetéseket János úgy engedte el a füle mellett, mintha a tiltás szavai sorra kiestek volna a tu- datából.
Négy hét se telt el ebben az idegbajos sietségben, szerencsétlen fiú bele- halt a mohóságba.
Tudom, nem csak a hasonlatok sántítanak, hanem a példák és a példa- beszédek is. Mégse félek kimondani, hogy a '89-ben megalakult vagy a ha- lottaiból hivatalosan is föltámasztott magyarországi pártoknak legalább olyan fontos lett volna meghallaniuk a történelem józanabb súgásait, mint a hadi- fogságból hazatért fiúnak jóakarói tanácsát: éhségükben ne rohanjanak olyan megszállottan a hatalom felé, mérsékeljék kissé az iramot. Mindenekelőtt azért, mert az országlakók hetven-nyolcvan százalékának fogalma sincs arról, mit gondoljon magáról, helyzetéről, s az örvénylő események közben kiknek á szózataira figyeljen, vagy kiknek fordítson hátat.'
Egyedül csak bizonyos értelmiségi csoportoknak voltak elképzelései a\
változásokról, ami érthető is, mivel az elmúlt évtizedek politikai sivatagában ők tartották fönn — amennyire fönntarthatták — a gondolkodás stratégiai céljait, a mindennapi társadalomelemzés erkölcsét; ugyanígy a tájékozódásét is; és közülük kerültek ki az ellenzék személyiségei, osztagai, akik — minden korlátozás ellenére — mégiscsak politizálhattak. Azt is mondhatnám, hogy a szóban forgó értelmiségi csoportok — a helyzetükből adódóan — politikai elő- jogokat szereztek maguknak az előző rendszerben. Hasonlóan a régi nemes-
séghez. | Sajnos, ezekkel az előjogokkal, akarva-akaratlanul is, visszaéltek.
A visszaélés egyik formája épp a sietség volt. Az elbizonytalanodott tár- sadalomra ráerőltetett versenyőrület: ki alakít előbb pártot, érdekvédelmi szö- vetséget? kinek a neve szerepel leghangosabban a rádióban, a televízióban?
vagy kinek a neve kerül föl legnagyobb betűkkel a házfalakra, az égre és a csillagokra? Tagadhatatlan, hogy az élet általában örökös sietség. Még akkor is zaklat bennünket előre, ha szakadékos és bozótokkal benőtt, ismeretlen utak várnak is ránk.
De legalább ennyire megcáfolhatatlan tapasztalat az is, hogy a legnagyobb rohanások idején is lehetséges termékeny lemaradás. Nagyobb távlatokra te- kintő, tudatos késlekedés. A Biblia után Ady is beszél ilyesmiről versben és prózában. Egyik rövid versében ezt írja:
Tartsd magad,
Meri most az a leggazdagabb, Ki várni érez, várni tud.
A pártosodás gyulladásos hónapjaiban ezek a sorok visszhangoztak ben- nem napról napra.
Talán mondanom is fölösleges, hogy a pártosodástól való viszolygásom ellenére a többpártrendszerű demokráciát óhajtottam, hisz választani csak több párt közül lehet, de közben az is nyilvánvaló volt számomra, hogy az ú j pártok azért választhatatlanok, mert fejletlenek, mert koraérettek; a t ö r - ténelminek nevezett régi pártok pedig azért, mert „túlérettek"; vagy m e r t a hosszú tetszhalálban elernyedtek az izmaik és a reflexeik.
A választáskényszer és a választhatatlanság ténye közti abszurd feszült- séget, kínos ellentmondást én csak az idővel tudtam volna föloldoztatni. Az önmagát is meghaladó idővel.
De elvont elemzés és eszmefuttatás helyett ismét személyes történetre váltok át. A Magyar Demokrata Fórumot kezdetben én olyan mozgalomnak képzeltem el, amely ha méhében hordja is a pártot, hosszú időn át lélek- és gondolatérlelő mozgalom marad. A szabadság edzőiskolája. S ebben a hitem- ben erősített meg egy olasz szenátorral folytatott emlékezetes eszmecse- rém is.
1988 nyarán — tehát a választások előtt több mint egy esztendővel — az olasz nagykövet Bíró Zoltánt és engem azzal a természetes szándékkal hívott el magához, hogy egy Magyarországra érkezett parlamenti küldöttséggel is- mertessen bennünket össze. Köztük O. szenátorral, az Olasz Keresztény De- mokrata Párt egyik alapító tagjával.
Eszmecserénk tizedik percében az idős, sok vihart megélt szenátor azt kérdi tőlem, mi lesz a Demokrata Fórummal: párttá válik-e rövidesen, vagy mozgalom marad továbbra is. Dadogva mondtam el neki, hogy kétféle a k a r a t hadakozik egymással. S én azok közé tartozom, akik egyelőre a mozgalom mellett szavaznak. A politika nagymestere sokat sejtetően mosolygott r á m kissé ravaszkás szemüvege mögül.
— Tudja, miért mosolygok? — kérdezte.
— Fogalmam sincs róla.
— Azért mosolygok, mert közvetlenül a második világháború befejezése után, nekünk, olasz keresztény demokratáknak, ugyanezt a leckét, ugyanezt a politikai házi feladatot adta föl a történelem: mozgalom m a r a d j u n k - e még bizonyos ideig, vagy váljunk-e párttá? Az idő és a körülmények is szorongat- tak bennünket. Mégpedig nem is akármilyen körülmények. Az Olasz K o m - munista Párt viharos gyorsasággal megalakult, és országszerte toborozta hí- veit. Föltűnően sokan csatlakoztak hozzájuk. Elvégre a korszak politikai „di- vatfiai" a kommunisták voltak. Roppant áldozatokat hozva ők törték meg leginkább a németeket. Mindenki előttük emelt kalapot. Emlékszik r á ? A kom- munista Sztálin volt az isten! Még az a szerencsétlen Roosewelt is neki u d - varolt. És a nyugati baloldaliak! Aragon, Sartre és a többiek. Azt hitték, hogy a kommunizmus fogja megváltani a világot. Természetes, hogy az olasz kommunisták is így gondolkoztak. Hónapok alatt megerősödtek, és hogy egy hasonlattal érzékeltessem a helyzetüket, olyanok voltak, mint egy duzzadó izomzatú bokszoló a szorítóban, aki egyedül ugrál ruganyosan a deszkán, egyedül csépeli a levegőt, öklözi a semmit, s ellenfél nélkül m á r - m á r nevet- ségessé is válik. Igen, az ellenfél! Arra kellettünk volna neki, mi, keresztény demokraták. Szinte ingerlő perverzitással arra csábított minket, hogy minél előbb alakuljunk párttá mi is! Mert az előnyét így tarthatná meg velünk szemben. Egy hajszálon múlott, hogy nem ugrottunk be a tetszetős csapdába.
Az alapítók közül négyen-öten úgy gondoltuk, hogy a kommunista párt sikere nem igazi siker. Túl sok benne az időszerű propaganda és a fölpumpált lát-
szat. S különben is azt, hogy mikor váljunk párttá, ne más írja elő nekünk.
A legalkalmasabb időt meg t u d j u k választani magunk is.
Ekkor határoztuk el, hogy előbb föltérképezzük az országot, s csak utána döntünk magunkról. Hiszen ahhoz, hogy érzelmileg, politikailag, történelmileg jól dönthessünk, meg kell tudnunk: hogyan gondolkodik az olasz paraszt, az olasz akadémikus, a kéményseprő, az apáca, a katona, a gépészmérnök, a ko- hók mellett dolgozó munkás.
S ez volt a szerencsénk! Ha idejekorán beugrunk az olasz kommunisták érthető cselének, véges-végig másodhegedűsként rángattuk volna a vonót.
Tudniillik, a küzdelembe belebonyolódott embernek már nem az igazságra van szüksége, hanem a győzelemre. S mivel feltétlenül győzni akar, időköz- ben még tán a céljairól is lemond, csakhogy a dobogó közelében maradhasson.
Ma is áldom a kockázatosnak, sőt veszélyesnek mondható türelmünket, hogy nem idő előtt kezdtünk el versenyezni. A meggondolatlanságok következtében olyan pártszerkezetet alakíthattunk volna ki Olaszországban, amelynek még tán most is a túszai volnánk.
•
Éppen egy éve találkoztam O. szenátorral. S akaratlanul is egyre gyak- rabban és egyre keserűbb szájízzel idézem föl magamban mondatait.
1990.
DOBOSSY LÁSZLÓ
Názáretből származhat-e jó ?
Ismeretes, hogy a négy evangélium közül leginkább a Jánoséban olvas- hatók olyan eseménybeszámolók, helyzetjelentések, párbeszédek, észrevéte- lek, tanítások, amelyek közvetlenül szemléltetik a korabeli életet, s a rend- kívüli eseményekben megilletődötten, ám mégis természetesen viselkedő em- bereket. Mindjárt az első fejezet egy különleges tanulságot fölfedő jelenetről tudósít. Fülöp — Jézus egyik legelső követője — örömmel újságolja barátjának, Nátánáelnek, hogy találkozott a Messiással. „Megtaláltuk azt, akiről Mózes írt a törvényben, akiről a próféták is írtak: Jézust, a József fiát, aki Názá- retből származik." (I. 45.) Nátánáel, e hírt hallva, sokatmondóan így vála- szol: „Származhat-e valami jó Názáretből?" (I. 46.) S bár nem sokkal e pár- beszéd után ő is megismerkedik Jézussal és tanítványai közé áll (a hagyo- mány szerint Bertalan néven ő lesz a szent apostolok egyike), most mégis az idézett talányos kérdés késztet tűnődésre.
Ernest Renan, aki a Jézus élete című, sokaktól vitatott, másoktól csodált művében (1864) filológiai adatvizsgálattal próbálta értelmezni a Jézus tet- teiről és tanairól fennmaradt iratokat, Nátánáel meghökkentő kérdésében annak látja bizonyságát, hogy más galileiek, főként a bethsaidabeliek, akik közül Jézus első követői is toborzódtak, valamilyen örökletes okból nem szí-
vélték Názáret lakóit. Bármint legyen is, bennünket most ne az érdekeljen, honnan származtak az első tanítványok (miért Bethsaidából, s m i é r t n e m Názáretből?), s hogy magának az Üdvözítőnek is milyen volt a viszonya a városhoz, ahol nevelkedett, e város lakóihoz, tulajdon r o k o n a i h o z . . . I n k á b b arra gondoljunk, hogy a megragadó szépségű János-evangélium e nyitó fe- jezete nyomán Nátánáel rejtélyes kérdése évszázadokon át visszhangzott a
legelterjedtebb könyv — a Biblia — olvasóiban. Méltán volt és m a r a d t nyugtalanító, hogy aki természetes egyszerűséggel megkérdezi: „Származhat-e valami jó Názáretből?", Jézus szava szerint is fondorlat nélküli, igaz e m b e r volt (íme, ez igazán izráelita, akiben nincs álnokság." I. 47.).
Ha ez így van — márpedig a tanúskodás egyértelmű — Nátánáel el- gondolkodtató kérdése okkal minősül különleges jelentőségűnek. Nem keve- sebbet jelent, mint kristályos tisztaságú kimondását a mindig, m i n d e n ü t t és mindenkiben föllelhető gyanakvásnak, gyanúsításnak, bizalmatlanságnak, elő-
ítéletnek. Mert mi az, ami arra készteti még a Nátánáel tisztaságú legjobba- kat is, hogy megbélyegezzenek egy közösséget, amelynek esetleg — vala- milyen homályos okból — nem kedvelik egyes tagjait? Mi az, ami évszá- zadokon át ébren tartja, sőt hevíti — még az igazakban is — a gyanakvást, a gyűlölködést, a magabiztos dölyföt; s ebből következően: ingerült elutasí- tását, kétségbe vonását, hangos tagadását a másik emberben, s — ami iszonytatóbb — a másik közösségben ugyanúgy, mint bennünk, v a g y a mi közösségünkben is meglevő szellemi és erkölcsi értékeknek?
Aligha túlzás hát, ha mindezek okán megkockáztatom az állítást, hogy indokoltan beszélhetünk Nátánáel-szindrómáról. S itt érkezem el m o n d a n - dóm voltaképpeni lényegéhez.
* i
Amiként ugyanis a Biblia-beli Nátánáel megrendítő természetességgel jelenti ki, hogy semmi jó sem származhat a városból, ahol Jézus egyénisége és megváltói küldetéstudata formálódott — hasonlóképp korunkban és kor- társaink közt, főként sajnos a mi tájainkon — mindmáig általánosan t o v á b b él, sőt újabban fokozódik is az érzet, hogy egy másik (nemzeti-nemzetisé- gi, etnikai, faji vagy vallási) közösség tagjaiban eleve ellenséget kell vagy lehet föltételezni, megfosztva őket minden értéktől, mely az emberben s az emberi csoportosulásokban eredendő adottságként jelen van. Pedig előfor- dulhat, hogy mindkét fél jót akar, csak másként a k a r j a a jót, s épp e félre- értett másság szolgálhat ürügyül az ellenséges indulat szítására. Más szóval:
akit az ilyesféle indulat vagy egyszerűen csak előítélet híján mindenki t e r - mészetszerűleg tisztelne, becsülne, esetleg szeretne is — e Nátánáel-szindró- mából eredő elfogultság folytán célpontjává válhat türelmetlen meg n e m értésnek, felemássággal átszőtt gyanakvásnak, sőt hamisságból fakadó gyű- löletnek is.
E ponton azonban meg kell szakítanom eszmélkedésünket, hogy emlé- keztethessek a távolságteremtő különbségre, amely többféle változatban ész- lelhető a „hivatalos ország" és a „valódi ország" között, vagy — József At- tila szavával — a „fecsegő felszín" és a „hallgató mély" között. A rengeteg bizonyító példa közül most hadd ne idézzem a Lukács evangéliuma n y o m á n klasszikussá vált példázatokat az irgalmas szamaritánusról vagy a farizeus- ról és a vámszedőről..., hanem inkább a hozzánk időben és térben közelebb
eső, ám — számunkra — nem kevésbé tanulságos események egyik mellék- termékét. Szlovákiában, a II. világháború utáni teljes jogfosztottság idején egy magyar tanító, mivel anyanyelvén — elképesztő módon — nem oktathatott, s mivel valamicskét tudott a kollektív bűnösség abszurd elvét alkalmazók nyel- vén, állást vállalt szülőföldjétől távol: egy szlovák falucskában. Egyebek közt ezt írta otthon maradt családjának: „Nagyon barátságosan fogadtak; az egyszerű falusi népben nyoma sincs annak a gyűlölködő soviniszta szellem- nek, amely az uralkodó irányzatot jellemzi."
Mivel azonban a nemzetek mélyrétegéhez tartozók véleménye ritkán juthat felszínre, s mivel a láthatatlan és egyelőre — sajnos — megíratlan néptörténelem vajmi kevesek tudatába hatolhat be, évszázados beidegződé- sek újkori változatának lehetünk tanúi, s — ami fájdalmasabb — szenvedő
alanyai is. Mert mit látunk? A sors (vagy a gondviselés) mostanában föl- kínálta a lehetőséget a káros kórokozók kiirtására, népeink felelősei azonban
— úgy tűnik — ha akarnak, sem képesek megfelelőmód élni vele. A vészes széthúzás, a másik fél: csoport, párt, nemzet, nemzetiség becsmérlése, a leg- felső szinttől a legalsóig, ragályos betegségként sorvasztja a közösségek létét, s ilyképpen megakadályozza a szükséges kiegyenlítődést, együttműködést, an- nak tudatosítását, hogy — akár tetszik, akár nem — egymásra vagyunk utal- va, egymás nélkül nem boldogulhatunk. Hiszen amire Voltaire telibe találóan figyelmeztet, máig érvényes; szerinte ugyanis a bölcsesség azzal kezdődik, hogy fölismerjük: a magunk és a népünk sorsa vajmi kevéssé érdekli a töb- bieket, akik pedig éppoly szenvedélyesen foglalkoznak a magukéval, mint mi a miénkkel. Ez persze azt is jelenti, hogy ha méltányosak kívánunk lenni, meg kell tanulnunk olyként becsülni mások — az anyanyelvben, a vallási hitben, a nemzeti meggyőződésben különbözők — értékeit, amiként a ma- gunkéiért okkal lelkesedünk.
Sajnos azonban, a Nátánáel-szindróma továbbélése folytán, hol vagyunk még ettől?
*
A fokozatosság elvét követve, néhány példa fölvillantása talán tanulsá- gosan szemléltetheti a zavaró jelenségek morfológiáját.
A leggyakoribb ilyen jelenség alig vitathatóan a meg nem értés, meg persze mindaz, ami vele együtt jár. A szellemi elzárkózásnak, az érteni nem akarásnak ezt a — sajnos — általánosan elterjedt tünetcsoportját találóan jel- lemzi egy, számos nyelvben előforduló, tehát bízvást nemzetközinek tekint- hető közmondás. Arra emlékeztet, hogy „nincs rosszabb vak annál, aki nem akar látni" (vagy más — s nyelvi szempontból fontosabb — változatban:
„nincs rosszabb süket annál, aki nem akar hallani"). E népi tapasztalaton alapuló bölcs mondás mélyebb értelme nyilvánvalóan az, hogy akarnunk kell látni vagy hallani, ha meg kívánjuk érteni a körülöttünk szüntelenül vál- tozó, s bennünk is ú j meg ú j hatásokat kiváltó világ eseményeit. Nátánáel idézett kérdése azért oly nyugtalanító, mert — amíg Jézussal nem találko- zott — még a lehetőségét sem kívánta föltételezni annak, hogy Názáretből származhat valami jó.
Nagyon valószínű, hogy épp ennek okán vált feltűnően jelentőssé e kü- lönben mellékes, s csupán az idézett helyen szereplő bibliai személy. Isme- retes, hogy a Szentírást rendszeresen olvasó és alaposan tanulmányozó André
Gide a Földi táplálékok (Les nourritures terrestres, 1897) című, korszakos ifő művének a háttéri hősévé tette: a szerző hozzá intézi a modern e m b e r kételyeiről s egyben bizonyosságvágyáról is tanúskodó, lírai hevületű t ö p r e n - géseit.
A megértési szándék hiánya — kell-e mondani? — pusztító károkat okoz.
Hiszen a tények tagadása semmiképp sem jelentheti, hogy e tények n e m is léteznek. Hiába hisszük, hogy amit nem ismerünk (el), nincs is. Ha pedig tagadhatatlanul mégis van, csak csúnya, ellenszenves lehet. Például: a nyelv, amelynek közlési tartalma nem jut el az ilyen, érteni nem akarók t u d a t á b a , eleve értelmetlen, barbár, vagy legalábbis csúnya hangzású, ellenszenves. „A nyelvük pedig barbár" — jelentette ki föllebbezést nem tűrő határozottság- gal Freisingi Ottó püspök 1147-ben a sebtében megismert magyarok nyel- véről, amelyből persze egy kukkot sem értett. Vagy akár hozzánk közelebbi időben: egy, a térségünk lelki viszonyainak a kifejezésére áhítozó költő — a múlt század végén — angyalok zenéjének nevezte a saját nemzete nyelvét, s majmok makogásának a vetélytársi nemzetét.
E történelmi példák mai változataként hadd idézzem föl egy kiváló esz- széistánk mulatságos esetét. Prágában tartózkodva, elment a Nemzeti Szín- házba, s megnézte az ottani Hamleí-előadást. Később is nevetve mesélte, mily komikusan hatott rá a dán királyfi tragédiájának szövege cseh szí- nészek tolmácsolásában. Kedvvel idézgette azt a sort, mely m a g y a r u l ily fennkölten hangzik: „Jer, j e r ; nyelved hiú szót viszonoz"; csehül pedig
„Pojd sem, H a m l e t e . . . " Azóta is többször gondolok a meg nem értésnek e groteszkül jellemző példájára: hiszen a shakespeare-i életműnek a cseh iro- dalom fejlődéstörténetében — miként, megfejtendő módon, térségünk m á s népeiében • is — éppoly rendkívüli az ösztönző szerepe, mint az egyidejű magyar irodaloméban. S a Hamlet szövegét éppúgy klasszikus költő — Josef Václav Sládek — szólaltatta meg csehül, ahogy Arany János m a g y a r u l . . . Hol van hát a baj? A megértési szándék hiányában, az előítéletben. Egy — jószerint rég köd borította — nyelvi hagyaték is emlékeztethet erre. A szlávok szerint ugyanis aki nem értette nyelvüket, s nem tudott rá vála- szolni, az néma volt (azaz ,nemec'; magyar átvételben: német); aki pedig értette szavukat — slovo —, az szlovén vagy más változatban szlovák l e t t . . .
Napjainkban, különféle utazási és turisztikai ismerkedések hatására, las- sanként módosul a felszín, a lényeg azonban ugyanaz marad: a Nátánáel- (szindróma tünetei, főképp az eleve elfogultság, a gyanakvás, az előítélet,
valamint esetenként a gyűlölködés is — különféle változatokban — tovább kísértenek. Hányszor észlelhetjük, hogy például a gyakran m á r elviselhe- tetlen protokolláris udvariaskodás szólamai mögött az említett t ü n e t e k v a - lamelyike lappang. S a kérdés mindig ugyanez: Származhat-e onnan valami- jó? Nem pedig: A másik ember, a másik közösség milyen ú j értékekkel gaz- dagíthatja közös világunkat?
E sorok írója is nemegyszer — feszengve — tapasztalhatta, hogy a mi, miazmás. légkörű közép-európai térségünkben mily sok kárt okoz a proto- kolláris udvariaskodással álcázott gyanakvás. Így, a kusza életkörülmények alakulása folytán közvetlenül megismert magyar—cseh vagy főképp magyar—
szlovák vonatkozásban is. Hányszor sajnálkoztunk amiatt, hogy a legtisz- tább szándék is zátonyra f u t h a t a másik fél bizalmatlansága m i a t t ; jöhet-e jó a magyaroktól?; s másik irányban: jöhet-e jó a csehektől, illetve főleg a szlovákoktól? Még lényegérintő irodalomtörténeti adalék.is szemléltetheti
a protokolludvariassággal fedett gyanakvás nálunk vészesen gyakori jelen- ségét. Ismeretes, hogy Németh László 1962 tavaszán — kulturális küldöttség tagjaként — Prágában járt, ám az egyébként is túlzó érzékenységét annyira zavarta a föntebb vázolt jelenség: vagyis a „tejtestvériség" eszményének méltatása vagy tárgyszerű vitatása helyett üresen kongó szólamok kényszerű hallgatása, hogy inkább (megbízható közlés szerint) idő előtt hazamenekült.
Ily lehangolóan végződött a jelképességében is nagyszerű ígéretű „cseh ú t j a " . . .
S m é g i s . . . Legyen említésre méltó, hogy a leírt tünetek figyelőjét a leginkább mellbevágó tapasztalás a budapesti bölcsészkaron érte. Itt történt, hogy egy jó képességűnek ígérkező vidéki i f j ú megkérte, jelölje ki neki azo- kat a világirodalmi alapműveket, amelyeknek a módszeres tanulmányozása révén művelt emberré válhat. Amikor azonban Tolsztojhoz és Dosztojevsz- kijhez értünk, e műveltségi vágytól áthatott diák megszólalt: Nem kellenek.
— Miért? — Mert oroszok. (Lám: a graeca non leguntur új, veszélyes vál- tozata.)
*
Természetesen tévedés lenne az itt jellemzett jelenséget csak nyomorúságos Közép-Európánkra korlátozni. Hallottam egy — hazánkban működött —
„nyugati" követről, aki az illetékes beosztottját megvető hangon oktatta ki, hogy „ezeknek az embereknek" az irodalma, „ha van egyáltalán ilyesmi", méltatlan a megismerésre és az ismertetésre. Bizonnyal mondani sem kell, hogy azok közt, akiknek a literatúrájáról ily becsmérlőn nyilatkozott e fon- tos döntések befolyásolására jogosult diplomata, ugyancsak számosan véle- kednek hasonlóképp az ő országának kultúrájáról s általában szellemi érté- keiről. Abyssus abyssum invocat.
S ebből következik, hogy aki számára a másság, a különbözés nem sa- játos rangot, hanem ellenkezőleg: megvetendő, elítélendő, kigúnyolandó hit- vány semmiséget jelent, a kétkedő Nátánáel kései követőjeként hajlamos rá, hogy a világot saját szemhatáráig húzva, eleve elfogultan és gyanakodva nézzen a más nyelven beszélőkre, a más szokásokat követőkre, a más Istent imádókra, vagy egyszerűen csak más politikai felfogást vallókra, más párt- r a szavazókra . . .
Így aztán valamely állítás nem azért válik vitathatóvá, mert a bizonyító adatok tévesek, az érvek pontatlanok, hanem azért, mert aki szembesül vele,
•nem tiszteli a másság értékét, s így a szava csak elutasító lehet. Az elő- terjesztést gyanakvással kell fogadnia, hiszen a másiktól semmi jó sem szár- mazhat. Vagy ahogyan Széchenyi jellemezte e magatartást: „Bosszútlan egy hajszálat sem enged fején érinteni is, ámde mást üstökénél ragadni hajlandó."
Igen, mert fenyegetve képzeli magát. Számára Názáretből nem csak jó ném származik, hanem — következő fokozatként — veszély is fenyeget.
Evégből hiszi szükségesnek az ellenségkép tudatosítását. Ö és a hozzá hasonlók a legváltozatosabb eszközöket — még a megtévesztést, a ferdítést, a hazugságot is — igénybe veszik az ellenségkép célszerű kikerekítésére. fgy például, Montesquieu följegyzéseiben olvashatóan — hajdan, a gyarmato- k o n — egyes francia misszionáriusok a bennszülötteket azzal az érvvel buz- dították kíméletlen harcra az angol vetélytársak ellen, hogy Jézus Krisztus
francia volt, s az angolok keresztre feszítették. Hány ilyen és hasonló mond- vacsinált érvbe ütközhetünk manapság is! Innen pedig már alig érzékelhető
távolságnyira van az így szított gyűlölet, meg e gyűlölet által kiváltható erő- szak. S tudvalevő, hogy az erőszak — a természete szerint — újabb erősza- kot szül, mindig kegyetlenebbet s egyre szélesebb körben pusztítót.
Lám, a kölcsönös meg nem értéstől ekként vezet egyenes út a felkor- bácsolt gyűlölködésig, innen pedig a tettre is kész, ellenséges indulatig. Eköz- ben pedig — számos, hitelt érdemlő tanúskodás szerint — maguk a népek, vagyis az ún. nagypolitika hátterében élő legérdekeltebbek, mit sem kíván- nak inkább, mint megbékélést, barátkozást, kölcsönös megbecsülést, más szóval: ellenségeskedés helyett természetes emberi kapcsolatokat. Ámde é p p e spontán szándék meghiúsítása végett lép működésbe a bosszú kérlelhetet- len láncolata. A bosszúé, amely a borzongató látvány voltánál fogva tetszik-a tömeg egy részének; számára, legalábbis, amíg nem őt pusztítja el, a ver-í- sengés vágyát elégíti ki. Minden sérelemért, amelyet valamely fél a másika kai szemben — indokoltan vagy felszitottan — érez, az elszenvedett tettnél százszor szörnyűbb tettel válaszol, egészen — végső láncszemként — a kol- lektív bűnösség iszonyatos elvének kinyilvánításáig, ami persze tömegesen pusztít ártatlan áldozatokat, s így újabb gyűlöletet serkent, ú j a b b bosszút érlel.
E — sajnos — napjainkig romboló láncolatos bosszú évszázados r e t t e - netét hátborzongató érzékletességgel jeleníti meg a 137. zsoltár, amelyre iro- dalmi modellértéke folytán kell hivatkozni, valamint — e helyütt — azért is, mivel a kiindulási tételünkül szolgált Nátánáél-jelenetet is a Bibliából, bár, igaz, a bosszú helyett a megbocsátást hirdető Újszövetség elejérőL eméltük ki (ahol Nátánáél még nem Krisztus-követőként nyilatkozik). A bosszúra hívó szózatok viszont az Ószövetségét hatják át. Így — egyebek közt — ezt írja az említett zsoltár: „Babilon pusztulásra méltó népe! / Bol- idog lesz, aki megfizet neked / azért, amit velünk elkövettél. / Boldog lesz, :vsvaki megragadja / és a. sziklához csapja csecsemőidet!" S még nyersebben1* a óB,,rettentő szavak tudója, Ézsaiás", a h o g yn e v e z t e e szókimondó p r ó f é t á t :
„Akit csak elérnek, leszúrják, / akit csak megfoghatnak, karddal ejtik el. / Csecsemőiket szemük előtt zúzzák szét, / házaikat kifosztják, asszo- nyaikat meggyalázzák."
Mikor lesz vége, s vége lehet-e valaha is e halmozódó láncolatnak? Meg- állítható-e a gyűlölködés áradta? Megszűnhet-e a gyanakvás kora? Eljön-e a z idő, amikor Názáretből is származhat valami jó?
*
Mindez azonban csupán egyik oldala a Nátánáel-jelenségnek. A János- evangélium idézett helye ugyanis hírt ad : arról is, hogy — amiként máit jeleztem — ugyanez a Nátánáél, miután megismerte Jézust és az igazságot, hű tanítvánnyá válik. Az egyházi hagyomány szerint ő az, aki — Bertalan néven — rendkívül veszélyes tetepen, a Kaukázuson túl, hirdette az igét, s emlékezetes tetteinek és borzalmas vértanúságának a legendája megrendítő érzékletességgel hatja át — egyebek között — azt a portrétanulmányt, a m e - lyet Greco festett elképzelt arcmásáról, s amely a toledói emlékmúzeumban egy szemlélőt sem hagyhat közömbösen: a szenvedést legyőző szellem,'1 a megismert igazságért mindenre kész hit sugárzik róla. ; '
Igen, ő az: Nátánáél, aki — amíg nem ismeri az Üdvözítőt, az igazsáff szószólóját kétkedik,: tagad, szinte .ironizál is; „Származhat-e valami jó-
Názáretből?" A sorsdöntő találkozás után azonban — talán a neofiták lelki- furdalásából adódóan is — a legbuzgóbbá, a legmerészebbé válik. Leküzd minden nehézséget, elhárít minden akadályt: a legmesszebbre megy el nem csak a hitben, hanem a földrajzi távolságban is. Olyan szellemi és erkölcsi magatartást alakít ki, s az utókorra — a Greco-festmény tanúsága szerint is — olyan példát hagyományoz, amellyel nem egyeztethető össze semmiféle álnokság, kétszínűség, gonosz szándék, megtévesztő fondorlat. E példamu- tató magatartástól megközelíthetetlen messzeségben van a gyanakvás, a gyű- lölet, a másik ember lenézése és ellenségként kezelése. Igaza van Koszto- lányinknak: „Csak egy bűn megbocsáthatatlan, a hét főbűnök anyja: a jóra való restség." Bertalan a jóra való buzgalom példaképe.
Boldog, aki képes rá, hogy kétkedő Nátánáelből a szeretetvallást apostoli szinten hirdető s érte vértanúságot is vállaló Bertalanná váljék. Boldog, aki- nek van hite és ereje, hogy jóvátegye kezdeti tévedését.
B Ú Z Á S A N D R Á S G R A F I K Á J A
