GREZSA FERENC
Németh László üdvtana tanulmányainak, drámáinak, önvallomásainak tükrében
SÁNDOR IVÁN KÖNYVÉRŐL
A szerző nagy feladatra vállalkozik könyvében: a dráma- és tanulmányíró Németh László portréját akarja megalkotni, majd — visszatelepítve az időbe — pá- lyája alakulástörvényeit is megfogalmazni. Törekvése arra irányul, hogy a korábbi parciális kísérletek után, ha a vázlat erejéig is, teljes pályaképet adjon, egyszer- smind az életmű értékrendjét is kodifikálja. Kulcsot mindehhez — helyesen — az író üdvtanában lel. Tolsztoji típusú szereptudatában. „Némethnél fellépésétől mindvégig egyetlen dús fonadékká sodort az élet és a művek minden szála.
Vagyis egyetlen mag nő itt" — olvassuk bevezetőjében.
A Németh László-i idea Sándor Iván felfogása szerint mindenekelőtt az alkat tükörképe, a személyiség mélyrétegeinek tudatosulása. Keletkezésének vizsgála- takor épp ezért főképp pszichológiai gyökérzetét hangsúlyozza: „a nemesebb lélek vesztésre ítéltetésének" sorsélményét, „a családból-közösségből-világból önmagát kirekesztettnek tekinthető ember »bekerülési« törekvésének" szenvedélyesen vállalt különútját, a „homályban" is nagy szerepekre készülő lélek ösztönét — azaz az önmegvalósítás következetes programját. Az idea azonban több mint személyiség- morfológia: a szolgálat erkölcse is, a felismert igazságok követése. Születését egye- dül a belső motiváció nem magyarázza, kell hozzá a történelmi tapasztalatok tárgyilagos elemzése is, a magyar szellem 1919-et követő válsága és e válság túlhaladásának szándéka. Nem csupán „önmaga törekvésszintje" a mértéke, ha- nem a nagyobb közösség dolga is. A társadalom nemcsak terepet szolgáltat hozzá, hanem célját, értelmét is megadja. E kettősség — hogy tudniillik az idea egy-' idejűen „jön" belülről és kívülről — a változó írói terminológiában is kifejező- dik. Az esszé Németh számára hol önvallomás, hol pedig kötelességként rótt
„honpolgári adó". Feszültség, amit a drámahős Nagy Imre monológja így old felr
„A közösségen csak az segíthet, aki a maga jogairól nem mondott le."
Az írói idea Sándor Iván tanulmányában általában negatív érték. Az alkotói pálya motorja, az életmű egységének megteremtője, de többnyire rosszul működik.
Ha megmarad önkorén belül, akkor dramaturgiai hibák okozójává válik. (Az úgy- nevezett vallomásdrámákban „semmiből semmibe haladnak a hősök".) Ha élet- jobbító programokba szerveződik, akkor viszont tartalma veszti hitelét, rugalmas módszere dogmatikává merevedik. („Homály ott kúszik fogalmai közé, ahol átlép az irodalom, a bölcselet terepén, és a társadalomszervező ambíciókhoz gyűjti téte- leit" — állapítja meg ideológiai tanulmányairól.) Németh László szerinte akkor jut föl önmaga csúcsaira, ha leszámolva, szembenézve az ideával, megszabadul a belé foglalt rögeszméktől, ha feladva az üdvöt az igazságért, megtagadja magá- ban a moralistát. Leggyakrabban Vásárhelyen. Mindez voltaképpen a Gaál Gábor- féle koncepció továbbírása és finomítása: a tanulmányíró és a szépíró, a gondol- kodó és a művész belső vitájának, meghasonlásának tételezése. Csakhogy már nem műfaji relációkban, hanem mint utópiateremtés és valóságvallatás, személyesség
4S
és tárgyiasság történetibb és érzékenyebb szembeállításával. E módszer, ha kivá- lóan alkalmas is az 1945 utáni írói kibontakozás jelentőségének érzékeltetésére, végeredményben az életmű belső arányainak meglazításához vezet. Az egységképző szándék visszájára fordul általa: a későbbi fejleményekhez képest lefokozódik a Tanu-korszak sokáig felülmúlhatatlan gondolati teljesítménye; az idea mintegy megkettőzi az életművet a maga képére és hasonlatosságára készült, illetve az őt mérlegre tévő alkotások párhuzamos vonulataira. El-elszakad egymástól, ami pedig szervesen egybetartozik: az idea tartalma és szuggesztiója, erkölcs és eszme, láto- más és tapasztalat. Ellentétté feszül pszichológiai és racionális igazság, önkifejezés és ábrázolás, líraiság és objektivitás. Mintha a szerzőhöz közelebb állna a kritikus Németh László, mint a valóságot továbbálmodó, -tervező író. Az aránybomlásnak persze nemcsak ízlésbeli, hanem kompozicionális oka is van: az értékrend meg- alapozásában sokkal nagyobb szerep jut a drámának, mint a — szinte csak filoló- giai módon jelen levő — regénynek. Ugyanis a Németh László-i regény súlypont- jai jóval egyenletesebben oszlanak el az író 1945 előtti és felszabadulás utáni korszakai között, mint színműveié. (Arról nem is szólva, milyen ú j megvilágítást kaphatna például a Proust- és a Pirandello-tanulmány, ha szembesülne az Utolsó kísérlet, illetve az Ember és szerep regényvilágával.)
A sorsvonal kutatásában, az alkotói pálya periodizálásában a fentebb elmon- dottakból következően Sándor Iván a Tanú indulása helyett az 1934-es évet tekinti fordulópontnak. Fölfogása szerint a Tanú első két esztendeje még a „készülődés- korszak" szintézise. Németh László ugyan mint „kritikátlan kritikus" az eléje kerülő művekben inkább csak „saját ideafeltevéseinek válaszait" keresi, de írásai- ban a ruganyosságot arányérzékkel, rokon- és ellenszenveit az ítélkezés és jellem- zés realizmusával ötvözi. A módszer erőpróbáját remekül állják a nagy világiro- dalmi tanulmányok is (Ortegáról, Freudról, Proustról, Pirandellóról). 1934-ben viszont változás áll be: a Tanú — az Üj Szellemi Fronthoz kapcsolódóan — „moz- galommá" alakul. „Németh László lépésvesztése az, hogy a maga gondolatreflexióit is tételekké kezdi emelni. Ezzel veszti el rugalmasságát, befogadó és ítélő nyitott- ságát" — olvassuk az elemzésben. Mindennek aztán műfajbeli és módszertani konzekvenciái is támadnak: az esszéből röpirat, hitvita lesz, az utópia, mely ko- rábban a „spengleri porosz erőmítosz elleni védekezés" volt, kátévá sematizálódik, az analitikát a dogmatika váltja föl. Nézetünk szerint egyoldalú és túlzó e kép.
A minőség forradalma csupán felfedező izgalommal előadott szokványos XIX. szá- zadi tudás volna? Mint az elidegenedés gyógymódja, ma is érvényes igazság és norma. A Németh László-i idea a harmincas években se válik zárt rendszerré:
a publicisztikusabban fogalmazott programokban is jelen van az utópia humánus és megemelő távlata. Sőt épp az utópia menti meg — a jövő felé való nyitottsá- gával — attól a programot, hogy kátévá egyszerűsödjék. Az író vállalja a napi feladatokban a tévedés kockázatát, a közélet romlékonyabb közegét és a meg- szólalás egyértelmű konkrétságát, de nem adja fel gondolkodói nagyvonalúságát.
A publicisztika sohasem önkorlátozása esszéírásának, hanem belső gazdagodása, továbbrétegeződése. (Sándor Iván maga is bizonytalan ítéletében: az idea törékeny- ségét hangsúlyozza-e kritikájában, avagy a módszer szabadasszociációs természetét bírálja. „Egy rendszeralkotásra alkalmatlan ideából kísérel meg rendszert terem- teni" — állapítja meg egyhelyütt. „Egy a társadalom-történelem teljes megisme- résére és továbbgondolására jellege miatt nem elég teherbíró módszer-motor akarja itt a cselekvő vággyal teli üdvtanbárkát előrehajtani" — írja másutt.) Németh ideologikus esszéírásának ereje a megújulásra, szükség szerint az önkorrekcióra való képesség. A Reform illúziómentes folytatása a Magyarok Romániában útirajz és A Medve-utcai polgári szociográfiája. A Kisebbségben természetes öntisztulása pedig a mindmáig méltatlanul mellőzött vitairat, a Szekfü Gyula: a mély- és híg- magyarság terminológiája benne cserélődik át a közép-kelet-európai helyzettudat fogalmaira. 1942-re „száradó kúttá", „apadó folyammá" szűkül írói intellektusa?
Ekkor fogan legnagyobb regénye, az Iszony; 1943-ban készül a Lányaim, a Magam 48
helyett, Az értelmiség hivatása, és végül — már 44 kora tavaszán — a Kisebbség- ben-napló. Németh László hallgatása önként vállalt néma tiltakozás a német megszállás történelmi pillanatában. Szellemi ellenállás.
Van-e befolyásuk a történelmi dátumoknak az író „belső eseménytörténeté- re"? Sándor Iván a kérdésre nemmel felel, de a Sámson elemzésével épp ezt bizonyítja. „Sámson Németh első drámai hőse, aki végül nem lép vissza, nem vonul át egy eszmébe. Üdvözülése a cselekvés, a döntés kiküzdése és végigvitele."
Vásárhely: fordulópont a pályán, beolvadás az életbe, szembenézés az ideával.
Egyszersmind folytonosság: „üvegharang"-szerű kiszigetelődés, az idea vállalása.
Műveinek legnagyobb része 45 előtt fogant-félbemaradt témák befejezése, az Égető Eszter mégis szakítás a megszokott Mezőföld-alaktannal. Sajkód újabb emelkedő, a mérlegkészítés törekvésével, a felülemelkedés igényével. Ugyanakkor az életmű védelme, önértelmezése is. Németh László írói fejlődése öntagadások sorozata he- lyett arányeltolódás. Dátumai igazodnak a történelmi kor- és sorsfordulókhoz.
E kapcsolódás azonban inkább oksági, mint kronológiai. Az író utópisztikus képes- sége okán az ő korszakai hamarébb kezdődnek.
A drámaíró fejlődésrajza párhuzamos a tanulmányíróéval. A rendező elv itt is az ideához való viszony. E szempontból vizsgálva a műveket, Sándor Iván a drámák két típusát különíti el. Az egyiket „vallomásdrámáknak" vagy „állapot- naplóknak" nevezi, közéjük sorolva a 45 előtti „exodus-demonstrációkat" (Villám- fénynél, Papucshős, Cseresnyés, Győzelem, Bethlen Kata), aztán a Vásárhelyt kelet- kezett schilleri mintájú „klasszikus tézisdrámákat" (Husz, Eklézsia-megkövetés), majd a kései „sérelemdrámákat" (Szörnyeteg, II. József, Petőfi Mezőberényben, Apáczai stb.). önarckép-érvényű hőseik szerinte távol maradnak „a tágabb közösség létérdekeitől", visszahúzódnak személyes sorsukba, bezárkóznak „az idea sáncai közé", kisszerű életükből „megnövelt éntudattal" vonulnak át valamely stilizált-mitizált
„eszmehelyszínre". A dráma a „van" helyett a „kell"-t ábrázolja, eluralkodik benne az önelemzés szenvedélye, prekoncepciók nyomán építkezik, anélkül azonban, hogy vállalná a modern parabola törvényeit. A másik típus „az idea önvizsgálatát"
végzi el. A VII. Gergelyben — a Desiderius-jelenet csúcspontján — a nagy lélek szembe mer nézni önmagával, a Mathiász-panzió Hódi Barnája már nem tud hinni az utópiákban, Galilei fontosabbnak tartja önüdvénél az igazságot, hogy tudni- illik a tudomány sorsa nincs kötve az övééhez, Széchenyinek van ereje szembe- fordulni a szerepek önámításával, Görgey túljut önostorozás és önigazolás szűk személyességén, „önmagát vállalva tagadó hősként" képes reális számvetést csi- nálni. A drámában felismerések tagadásokba szövődnek, megnő az ábrázolásban az objektiváció igénye. A fejlődésrajz e két drámatípus — a vallomásos és az ideabíráló — hangsúlyeltolódásain, dominanciaviszonyain alapul. A tanulmányíró
„programos" időszakaiban az előbbi, a kritikaibb korszakokban az utóbbi a jel- lemző.
A dráma vagy belül reked az ideán, vagy túllép rajta — szerintünk túl merev elhatárolás. A monodrámában többnyire közösségi dráma rejtőzik: a hősök túl- látnak egyéniségükön, valamely közüggyel jegyzik el magukat. A Cseresnyés és a Bethlen Kata például az ellenállás drámái. Hőseik a „német világ" mocskától, erkölcsi züllésétől nemcsak személyiségük autonómiáját védik, hanem egy közös- ség értékrendjét is. Nagy Imre exodusa inkább tiltakozás, mint menekülés, Holly Sebestyén megalkuvása pedig a másokért érzett felelősség gesztusa. Sorsuk lényege, hogy képtelenek önnön sérelmükbe bezárkózni, életüket magánemberként élni és elviselni. Vannak aztán olyan darabok is, melyek mindkét típusba elhelyezhetők.
A Mathiász-panzió például Gróti Ágnes nézőpontjából ideatükrözíető dráma, csak Hódi Barna felől szemlélve önvizsgáló. Széchenyi csupán a Goldmark ajánlotta démoni szerepjátékot tagadja meg, a hazafiszerep Nessus-ingként ég húsába.
Néhány színmű esetében pedig — a megjelenő ikerhős okán — kategóriamódosítást is végezhetnénk. így az Eklézsia-megkövetésben Kis Miklós egzaltációjával Páriz Pápai józansága áll szemben, Husz ellenében Chlum a Jóügyet nem gandhista esz-
4 Tiszatáj 49
köztelenséggel és példaemberséggel védelmezné. De a drámai sorsalternatívák akkor is megképződnek, ha a hősök mellett nem lépnek föl ikerhősök: így Gergely pápa oldalán Desiderius apát, Sámson jó szellemeként Jefte, Galilei és Bolyai Farkas lélekvizsgálójaként Torricelli és Bolyai János. A Németh-hősök mindig sorsválasztó hősök, akiknek egy kompromisszumokban vegetáló világ a Gegenspielerük.
Németh László jobb dramaturgus, mint író? Kritikai írásai modernebb szem- léletet tükröznek, mint darabjai? Optikai csalódás. Amit Arisztophanész komé- diáiról írt, nem lehet tragikumba hajló színmüvein számon kérni. (A Pusztuló ma- gyarok, a Harc a jólét ellen szövegén viszont érezhető a hatása.) Egyik-másik darabja azért tűnik vázlatosnak, mert — a magyar dráma és színház közismert kapcsolathiányából eredően — a szöveget nem támogatják eléggé előadásélmények.
A Papírszínház nem könyvdrámák vagy dramatizált esszék halmaza, hanem szín- padra készült művek gyűjteménye.
Sándor Iván Németh László-könyve vitathatóan is igényes, izgalmas teljesít- mény. Azzá teszi az árnyalatok iránti fogékonysága, hajlékony, eleven esszéstílusa, jó műelemző készséggel párosuló képessége a koncepcióteremtésre. Munkája kom- mentár és vitairat egyszerre. Nélkülözhetetlen mindazok számára, akik az írói életműben tájékozódni kívánnak: irodalomkutatóknak, színházlátogató olvasóknak.
A szerzőt magával ragadja az alkotói pálya egy-egy kivételesen szép pillanata, ítélkező szuverenitását azonban nem adja föl. A drámák, amelyeket kiemel, való- ban csúcsteljesítmények, az elismerésekben azonban mértéktartóbb, mint a bírálat- ban. Tanulmánya felfogható az egykorú Németh-kritika összegezéseként is, anélkül azonban, hogy e körülmény elemzései eredetiségében korlátozná. Hipotéziseit vi- szont következetesebben ellenőrizhetné az életmű tényanyagán. (Gondolat.)
KOCSIS RÓZSA
Az Iszony és a világirodalom
Közismert Béládi Miklósnak az a megállapítása, hogy a magyar regény törté- netébe Németh László a Gyásszal írta be a nevét, s a „nagy európai elbeszélők sorába az Iszonnyal emelkedett".
Az Iszony 1963-as francia nyelvű megjelenésekor, a filozófus Gabriel Marcel levelet intézett Németh Lászlóhoz. Ebben úgy nyilatkozott, hogy az Iszony „olyan remekmű, amely ö n t korunk legnagyobb regényírói közé emeli". A mű értékét te- kintve Gabriel Marcel azt tartotta meghatározónak, hogy „egyszerre tud konkrétan helyhezkötött és egyetemes lenni".
A német kritikusok ugyancsak hangsúlyozzák a regény és szerzőjének jelentő- ségét az „európai epikában". Kiemelik „gondolati" jellegét és történetének „több dimenziós voltát".
Bodnár György Németh László „egyetemességével" kapcsolatban szintén azt fej- tegeti, hogy írónk összefoglaló műveiben mindig kereste a sajátos magyar élet olyan megnyilvánulásait, ahol a „helyi jelenségek és az egyetemes lét problémái összefüg- gésben ábrázolhatók". Ilyen műnek ítéli az Iszonyt is, amely a magyar társadalom objektív világából nő ki és eszmeiségénél, valamint formájánál fogva az „egyetemes szférába" emelkedik. Az egyetemesség a világirodalom áramába való kapcsolódást jelenti.
Felmerül tehát a kérdés, hogy a szóban forgó regényt eszmeiségénél és formá- jánál fogva, végül is a világirodalom melyik korunkbeli vonulatába sorolhatjuk.
